Védelmet adtam annak a Hasonmásnak, de átvertek, és leszúrtak. Ő mégis kiengedett. Nem tudom hova tenni, de már nem teszek hamis ígéreteket. Ennek ellenére belementem, hogy beavatom a részletekbe, és elmondom neki a teljes igazságot a sorsával kapcsolatban. Azt az éjjelt sosem élné túl, Klaus-ból meg mint tudjuk, hibrid lesz, én pedig megölöm a leggyengébb pillanatában. De miért is jutottunk el idáig? Már én magam sem értem, csak azt tudom, hogy egyelőre nem tudhat az itt létemről, ezért igyekszem minél jobban rejtve maradni. Figyeltem a várost, és a lakóit, és meglepő, hogy mit meg nem tesznek egymásért az itt élők, például Elena. Képes feláldozni az életét szinte minden lakó életéért cserébe, mert azt hiszi, Klaus megkímélné őket. Pedig ez messze nincs így. Ő nem ismer kegyelmet. Már szinte azt sem tudom, hova lett belőle az a testvérem, akivel egykor szoros kapcsolatot ápoltunk. Vajon képes lennék megölni a saját vérem? Bár a sérelmem elég nagy, ahogy eltaszított maga mellől, ahogy akkor bánt velem, az nem volt emberhez méltó. Képtelen voltam tovább elviselni azt, hogy csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt. Belefáradtam, és ott hagytam. Mert el lehet őt hagyni. Habár a testvéreim nem voltak ilyen szerencsések. Ezért állok bosszút rajta. Mert a testüket olyan helyre dobta, ahol már nem érem el, a legmélyebb tenger vizébe. Testvér létére nem túl kedves tőle. Talán ez volt az a pont, hogy kifordultam önmagamból, és ezért tépném ki legszívesebben már most a szívét, mely élteti, de túl erős, szinte egy az erőnk, ezért kell megvárnom a legkedvezőbb pillanatot.
- Egy whiskey-t kérek - ülök le a Grill bárjánál, és intek a szőke pultosnak, aki hamar kitölti nekem. Azt hiszem, nincs mitől tartanom, ezért jöttem be ide. Kiszellőztetni a fejemből a nyomasztó gondolatokat...

Szavatartó ember... vagyis inkább vámpír vagyok. Mindig betartom amit ígérek, és igyekszem a szavakat úgy forgatni, hogy nekem legyen jó. Megígértem a Gilbert lánynak, hogy megvédem a szeretteit. Vajon mennyi idő múlva jön rá, hogy ez rá nem feltétlen terjed ki? Na persze ha ellenem szegülnek, az alku automatikusan megsemmisül, de őszintén ezen még kár gondolkodni, mivel nem történt meg. Bár aggaszt az idősebbik Salvatore. Ő folyton kételkedik, ami nem mondom, hogy nem baj, de ő az, akiből először kinézem a hátbatámadást.
Mégis ki kell várni a megfelelő időpontot. Hiszen hamarosan telihold van, ami azt jelenti, hogy Klaus is hamarosan megjelenik. Végig kell vinni a szertartást, hogy meg tudjam ölni és ebben Elenának lesz a legnagyobb szerepe. Szóval életben kell maradnia, és nem folyton feladnia magát, mint valami áldozati bárány. Remélem tényleg nyugton marad és akkor minden úgy halad majd, ahogy elterveztem. És addig itt kell múlatnom az időmet ebben az unalmas kis városkában, ahol tulajdonképpen semmi lehetőség nincs. Ahol az emberek unalmasak és a vámpírok pedig... Inkább nem mondok róluk semmit. Legalább az ital egész tűrhető. Nyílik az ajtó, és én csak felkapom a fejem, de nem nézek az érkezőre. Megismerem a lépteit messziről. És a parfümje illatát is. Leül mellém, de én egyelőre még nem nézek rá csak a tükrös kirakatot nézem.
- Megzavarni? Ugyan dehogy... - kortyolok az italomba, majd végül felé fordulok fél testemmel, hogy a barna tekintetbe fúlhassam saját, hasonló színű íriszeimet. - És miben lehetek segítségedre? - kérdezem érdeklődve mégis ridegen. Nem szoktam túlságosan cseverészésbe elegyedni persze néha megtörténik. De abban biztos vagyok, hogy Elena nem véletlenül ült ide pont mellém, hiszen akár a szőke Matt nevű sráchoz is odamehetett volna ahelyett, hogy egy magamfajta vámpírral cseverésszen. Már csak az a kérdés, mit is akarhat tőlem. Az arcát fürkészem, hátha leolvashatok róla valamit, miközben azon jár az agyam, hogy Elena tényleg kiköpött mása Tatiának és Katherine-nek. De vajon a személyisége melyikükre hasonlít jobban? Majd kiderül...

Végre szabad vagyok azok után, hogy egy tőrt döftek a szívembe az alku után nem sokkal. Élvezem a szabad levegőt, és nem szándékozom új ígéretet tenni nekik. Oldják meg, majd Klaus jön és megöli a fél várost, miután átváltozott. Valahogy nem tudok bízni bennük többé. Mégis itt vagyok a városban, mert nem akarom, hogy Elena megint mártírként felhívja magára a figyelmet.
- Ha hiszel Katherine-nek, az felelőtlenségre vall... jegyzem meg némán miután kortyoltam egyet az italomból. Nem zavartatom magam, lassan válaszolok, ráérősen, mintha csak az időt kérdezni. Mindenesetre kedves, hogy még Katherine sem felejtette el, milyen is vagyok én. Viszont ha Elena beszélt vele, akkor ő sem lehet messze innen, ami még egy pozitívum, ha el tudom kapni. - Mindemellett úgy hiszem a csalódás a másik félben fejezeten régen túl vagyunk már - hangom rideg és gúnyos, hiszen nem én voltam, aki felborította az alkut, hanem Elena és az a Salvatore.
- Biztos lehetsz benne, hogy ha valaki ezer éven át próbál megtörni egy átkot, nem a cél előtt fogja meggondolni magát  - ejtem ki a szavaim felsőbbrendűségemet éreztetve a nővel. Szép, mint maga Katherine és Tatia is volt egykor. Mégis az egész lénye teljesen mást sugároz felém. Mintha köze sem lenne őseihez, kik mindketten csak játszottak a férfiakkal. Bár Elena sem tud dönteni a Salvatore fivérek közt, de ez már nem az én dolgom.
- Biztos lehetsz benne, hogy meg kell halnod, hiszen az átok kimondja, hogy a te halálod adja vissza neki a részét, mit ezer éve nem hozhatott elő  - sejtelmesen beszélek, mert van egy mód, egy gyógyír, de ki tudja, hogy az hatásos? Ráadásul még egyszer nem akarom felelőtlenül odaígérni valakinek. Nem ismerem annyira a mellettem ülő lányt, hogy be is avassam ebbe a részébe.
- Az a nő, aki el akarta rejteni szégyenét, és aki a vámpírok átkát is ránk olvasta  - iszom ki a maradék italomat, majd felállok. Túlságosan zsúfolt ez a hely ahhoz, hogy ilyenekről beszéljünk. - Gyere  - intek neki fejemmel, majd egy percet sem várva indulok el az ajtó felé, miután fizettem. Eme egyetlen szó inkább volt parancs, mint kérés, és ha kíváncsi, akkor eleget is tesz majd a kérésemnek. Kiérve lassú sétába kezdek, de sokáig nem szólalok meg, hiszen elég forgalmasnak hat ez a kisváros, a megfelelő helyet keresem az efféle beszélgetéshez...

Elena még közel sem tudhatja, milyen is vagyok. Az erkölcsösségem egy alap, mely kialakult bennem apró gyermekként. Azóta bennem van, s a vámpíráság csak kihozta még erősebben eme részem. De mindemellett én is képes vagyok a bosszúra, sőt olyan természetem is van, mellyel nem szívesen futna össze senki azok közül, akik itt megismertek.
- Igen s vissza is adtad a tőrt, de a bizalom nem egy olyan dolog, melyet csak úgy osztogatnak mindenkinek - vonom meg a vállam, majd rá emelem barna tekintetem, melyből nem olvashat ki semmit. Bizalmat szavaztam nekik annak ellenére, hogy nem is ismertem őket, ők pedig balga módon tőrbe csaltak szó szerint. Nem hiszem, hogy a mellettem ülő lány érzi ennek a súlyosságát. - Tudod az erkölcsösség erény, bár nem társul mellé minden esetben a gyors megbocsájtás. Te is közrejátszottál, holott a szavam adtam, de felejtsük el - zárom le a témát. Ennek ellenére nem tudok és nem is akarok felejteni. Hangom mégsem sejtet semmit, csak egyszerűen hűvös és szinte színtelen. Ahogy nézem őt, s látom, ahogy a gondolatai ide-oda cikáznak fejében, csak visszafordulok az italom felé, melyet hamar ki is végzek. Tudom, hogy azt hiszi, mindent tud, de a felét sem értheti, persze direkt így terjesztettük el a mítoszt.
Mikor kiérünk a Grillből, és csendesebb helyre megyünk csak akkor szólalok meg ismét. Szokásom nagyobb hatásszüneteket tartani.
- Olyan helyet kerestem, ahol senki nem hall minket, és azt hiszem lassan ott leszünk - jegyzem meg egy kicsit oldottabban, hiszen arcomon egy félmosoly tűnik fel, de ahogy megjelent, el is illan.
- ezer évvel ezelőtt mi is csak egy normális család voltunk. Emberek. Én voltam a legidősebb, és öt testvérem volt. Név szerint Finn, Niklaus, Kol, Rebekah és Henrik. Nem különböztünk a falubéliektől, legalábbis azt hittük. Ám egy este kiderült, hogy egy része a falunak szörnyű titkot őriz. Akkor bomlott meg a családunk békéje - furcsa visszaemlékezni ezekre a dolgokra, de itt rejtőzik a titok is. - A legifjabb fivérem és Klaus kiosontak teliholdkor, hogy meglessék mivé változnak át a falu lakói, és egy óvatlan pillanatban előmerészkedtek, ami Henrik vesztét okozta azon az éjjel. Ekkor határozta el anyám, és apám, hogy meg akarnak minket óvni, de Ayana, a családunk jó barátja nem akart sötét varázslatban rész venni, így anyám tette meg - igen az én anyám is boszorkány volt, méghozzá erős boszorkány, erősebb, mint talán Ayana is volt. - Egy este vacsora közben vérrel kevert bort itattak velünk, majd a saját apánk döfte belénk a kardját, hogy egy varázslattal ismét életre kelthessen minket, és apánkat - sok részletet kihagytam, mert nem az a legfontosabb, csak egyszerűen úgy érzem, el kell mondanom a történethez. Most mégis elhallgatok. A gondolataim után kutatok, és nem is tudom, hogy Elena vajon tudta, hogy Klaus a fivérem, vagy most tudta meg? Lényegtelen. Egyszer úgy is kiderült volna...

Ki akarok szabadulni a Grillben lévő tömegből, idegesít az emberek zaja. Amíg a tőr volt bennem, nem éreztem semmit, ám Elena kihúzta belőlem, ami igazán dicséretes, mégsem tudok teljes mértékig megbízni benne. Elmúlt már az az idő. Ennek ellenére mégis hajlandó vagyok elmondani neki a vámpírok születését, hogy egy kicsit ő is értse miről is van szó. Egy rövid ideig figyelem a vonásait, amik kísértetiesen hasonlítanak a lányra, akit egykor szerettem titokban.
- Anyánk tett ilyenné, és nem számolt a következményekkel. A vérszomjjal, és azzal sem, hogy Niklaus az első gyilkossága után aktiválhatja a gént, ami fényt derített anyám hűtlenségére - mesélek tovább, miközben fogalmam sincs, merre visznek lábaim. Igyekszem tartani az Elena által diktált lassabb lépések ütemét, ami olykor nehezemre esik és sokszor előrébb vagyok mint ő. - Ezért, és apám nyomására is, elfojtotta a vérfarkas gént, ami Klaus-t hibriddé teszi, de a vad temperamentumát nem nyomhatta el... Gyűlölte anyánkat azért, amit tett, de apánk haragjánál semmi nem volt rosszabb, és apánk megölte anyánkat hűtlenségéért - adok választ a kérdésére végül. Hiszen nem tűnhet el egy ilyen erejű boszorkány csak úgy, Mikael megölte. Mert haragudott anyánkra az árulása miatt. Vámpírként pedig mindent felfokozottan érzünk.
- De ez persze neki nem volt elég. Apánk annyira dühös volt, hogy megölte anyánk szeretőjét is, ezzel kirobbantva a fajok közötti gyűlöletet és háborút - folytatom lassan a történetet, amibe belekezdtem. - Anyánk viszont akkor sem segítene rajta, ha élne, ha pedig megtenné, akkor is meg kellene halnod. A varázsigének pont ez a lényege... - és még mindig nem beszéltem arról, hogy egy boszorkány megtalálta a kiskaput egy bűbájjal, de azt még Katerinának őriztem, de átvert. Azóta megvan még a bájital, de ki tudja, hogy ötszáz év után még használható-e...