Néhány éve, még azt mondtam volna, hogy lehetetlenség. Hogy nekem nincsenek rokonaim. Apámat nem tartottam számon, és valahogy már Deb sem töltött be olyan szerepet az életemben, mint évekkel ezelőtt. Valahogy minden megváltozott. Bár nem… ez hazugság. Deb, mindennél fontosabb a számomra. Ő az életem része, hiszen anyámnak nevezhettem őt. Anyámnak, ki elfogadott olyannak, amilyen vagyok, még a rossz döntéseim ellenére is. Nyújtóztam egyet, majd beléptem a tükör elé, s végigdörgöltem borostától tarkított arcomon. Szemeim néhol egy cseppet véreresek voltak. Nyilván a kialvatlanság miatt, vagy a fejemben tomboló fájdalom okozta mindezt? Nem tudhattam. Még is, valami azt súgta mélyen legbelül, hogy inkább az a rengeteg ital a ludas, mit legurítottam torkomon az elmúlt napokban. Sosem voltam az a nagy italfogyasztó, de mostanában valahogy kellett valami, amivel kompenzálhattam. Néhány évvel ezelőtt az eddigi életem megváltozott. Belépett az életembe egy olyan személy, ki az nem képes ennek kimutatására, de szeret… egy olyan nő, aki igaz egy cseppet furcsább a kelleténél, de a rokonom… és az életem része akart lenni. Felsóhajtottam, majd kicsit megráztam a borotvahabos tubust, majd némi adagot a kezembe nyomtam, s eldolgoztam arcomon. Egy pillanatra tekintetem elidőzött a borotván, majd minden szemrebbenés nélkül szabadítottam meg magam a borostától. Nem mintha zavart volna, de valahogy úgy éreztem, most nincs rá szükségem. Nem kell az oda. Hogy nő lett volna a dologban? Nem azt nem hinném. Igaz, ki tegnap éjjel megmelegítette ágyamat, már elhúzott… talán bunkó voltam, mikor összetörtem szerelemtől lelkes kis szívét, mikor mellé dobtam egy százast… Tisztában voltam vele, hogy nem űzi az ipart, de nem volt szükségem egy olyan koloncra. Nem kellett egy nő az életembe, aki imád, miközben én semmit sem érzek iránta. Amikor a szívemben nem létezik szerelem iránta, sem pedig senki más iránt. Néhány napig sírni fog miattam, és talán még üldözni is fog telefonjaival, s könyörög majd… de hol érdekel az engem… Krista azt mondta, van egy terve… egy terve, amivel minden megváltozhat… no igen… én meg az a fajta vagyok, aki valamiért rajong a beteges tervekért. Gondolatban megvontam vállam, majd leöblítettem arcom, s némi kellemesen fűszeres szeszt oszlattam szét képemen, majd magamra kaptam ingemet, s kiléptem a fürdőből, s letelepedtem a konyhaasztalhoz, lábaimat feltéve rá. Kényelmesen hátradőltem, majd kezembe fogtam egy újságot. Végighordoztam tekintetem a főbb címeken, s csak vártam. Vártam, vajon mi sül majd ki abból az őrületesen „jó” tervből. Sosem szerettem várakozni, de akkor és ott ezt kellett tennem. Unott képpel dobtam el magamtól a lapokat, majd felkaptam telefonom, s rendeltem magamnak egy pizzát, miközben gondolataim az elküldött lány körül forogtak. Vajon ha nem érdekelt… akkor miért éreztem egy dögnek magam? Felkeltem az asztaltól, majd kiballagtam az udvarra, s vállam a tornác oszlopának vetettem. ~Ma minden megváltozik… ma bezárul a múlt, és kezdetét veszi valami új…~
Vázolom a szitut. Éppen egy alakváltás közepette voltam, amikor hirtelen a semmiből felbukkant valamiféle vadász. Azt persze már nem tudtam eldönteni, hogy az átlagos vadászok közé tartozik-e vagy az olyasfajta vadászok közé, akik sokkal inkább a természetfeletti lényegre szakosodtak. De sajnálatos módon megkérdezni sem nagyon tudtam tőle, mivelhogy a cipőm sarka túl hamar érte el a nyaki ütőerét, aztán… ja – a többit már tudjátok. A reakcióiból ítélve viszont sokkal inkább az a gyanúm, hogy egy teljesen hétköznapi, mezei vadásszal volt dolgom, aki egészen véletlenül arra tévedt, ahova nem kellett volna. Nem mintha annyira zavart volna a jelenléte, elvégre így legalább volt kit megennem desszertre a vacsora után. A perverz állat! Pucér, vérfarkasból emberré változó nőket kukkol az erdőben, aztán csodálkozik, hogy végül hullazsákban végzi. Hát kérdem én; hol itt a hiba? Hm. Nos… Ott, hogy elhagytam a ruhámat. Ja, és véres lett a cipőm! Ez bizony eléggé nagy hiba, kérem. Ugyanis nem a legegyszerűbb feladat egy cipőről levakarni a rászáradt vért. Ennél mondhatni, még az is egyszerűbb volt, hogy megszerezzem a hasonmás vérét, pedig higgyétek el, rengeteg férget kellett így is a földbe döngölnöm ahhoz, hogy hozzájuthassak a híres-nevezetes „nedűhöz”. Értelemszerűen én nem élek ilyesmivel, ez a bizonyos fiolányi karmazsinvörös testnedv nem nekem lesz, hanem a bátyámnak. Merthogy szándékomban áll hibriddé formálni, változtatni, gyúrni – nevezzük akárhogy. A lényeg úgyis ugyanaz. Mégpedig hogy Lou változni fog. Hála nekem, természetesen. Kedélyesen felkacagok, ahogy megpillantom az imént említett személyt, amint éppen a tornácunkat próbálja kidönteni. Még most is röhejesnek tartom, hogy vettem egy állandó lakhelyet. Értelemszerűen ez csak ideiglenes, és amint feljebb léptem a kis listámon – már ami az elintéznivalókat, a céljaimat, a nagyszabású terveimet érinti –, már itt sem vagyunk. Jön egy újabb város, újabb ház, újabb balhék. És persze a szabályok, amiket mindenütt fel kell rúgnunk, mert ettől izgalmas az élet, nemde bár? Akárhogy is; minden lépéssel közelebb kerülök az ikremhez és az igazi, végső célomhoz, miszerint a családunk végre egyesülni fog. A család számomra egy módfelett fontos dolog. Sőt, nem is csak szimplán fontos dolog, hanem maga a MINDENSÉG. Márpedig én mindent azért tettem és teszek, hogy mi együtt legyünk. Ennyire egyszerű és bonyolult ez. És a legvégén… együtt fogjuk majd felégetni ezt a mocskos világot! - Magadhoz tértél végre? – intézem szavaimat a férfihez, miközben lefékezek közvetlenül előtte. – Jó. Nagyon jó. Így legalább bele is kezdhetünk a mókába – rikkantom el magam egy bestiális vigyor kíséretében. - Megszereztem, amit kellett – lóbálom meg az orra előtt a fiolát, szenvtelenül. – Csak utánad – mutatok végül a bejárati ajtó irányába, hogy fáradjon beljebb. Enyhe célzás? Ugyan kérlek. Utasítás? Sokkal inkább.
Nem tartott sokáig az egyedüllétem. Szerettem magamban lenni, és a gondolataim árnyékába elhúzódni olykor. Szerettem elmélkedni a múlton, hogy vajon miért is történt minden úgy ahogy. Az a rengeteg talán, ami a fejemben zajlott le. Hogy talán akkor, ha nem öltem volna meg senkit sem, akkor talán még mindig ember lennék, és nem egy farkas… talán… de nem. Ennek így kellett lennie. Ha nem akkor és ott a harctéren, akkor máskor esett volna meg… mikor a varázslatot kértem, de ezt nem vertem nagydobra. Erről rajtam és a fickón kívül senki sem tudott. Mikor megláttam Húgom, arcomra halovány mosoly költözött. -Neked is jó reggelt. –villantottam meg felé egy mosolyt, majd szemöldököm felszaladt, mikor tekintetem az előttem meglóbált fiolára tévedt. Az érzéseim olyan hírtelen halványultak el, mintha nem is lettek volna. Nem tudtam mit is érzek igazán. Csalódottságot? Örömöt? Kínt? Beazonosíthatatlan volt… bár talán inkább elámultam, hogy nem csak szájhősködött, és tényleg sikerrel járt ez ügyben. Mindenesetre megvillantottam felé egy mosolyt, s belibbentem az ajtón. Ma minden megváltozik az életemben. Ma minden egy másik irányba fog fordulni, s valami más lesz belőlem… ha valóban hatásos a kis ötletkéje. Hogy hatásos e… nos itt Kristaról van szó… így a hatásos szó eléggé nevetségesen hangzik úgy hiszem. A nappaliban aztán egyetlen lökéssel toltam arrébb a dohányzóasztalt, majd a tévé állványtól is hasonlóképpen szabadultam meg. Nem mintha zavart volna, csak valamiért úgy éreztem, nagy helyre lesz majd szükségünk a kis mutatványhoz. Miután végeztem, ledobtam magam a kanapéra, s karba fontam karjaim, miközben tekintetem Húgomra szegeztem. Úgy ültem ott, mintha csak egy egyszerű vitassuk meg milyen volt a napunk dolog következne. Valahogy nem vettem a lelkemre a dolgot. Sokkal inkább foglalkoztatott a csaj, akit elküldtem, mint valami rib@ncot... nem kell a félreértés, nem vagyok érzelgős, de ez az egész valahogy hagyott egyfajta nyomot bennem. Egy furcsán jóleső érzést, hogy egy kicsit játszhattam vele… és a kis szívecskéjével, ha egyszer már nem téphettem szét… Felvettem magam mellől egy még félig üres üveget, alaposan meghúztam, majd Húgom felé nyújtottam. Ha elfogadta, visszaengedtem karom mellkasomra, ha nem, hát akkor ismételten meghúztam, mintha valami szíverősítő lenne, hogy öntsön belém egyfajta bátorságot, amire amúgy sem volt pluszban szükségem. Jó móka lesz úgy hiszem… vagy talán mégsem?
Szóval így, rászáradt vérrel a cipőmön és a nadrágom végein, lépdelek végig a kies utcákon. Kies, hiszen ki az a baromarcú idióta, aki korán reggel fent van? Mármint szombat reggel, amikor ugyebár mindenki nagyban alszik, álmodik – egy jobb életről, jobb világról. Vagy kitudja, hogy miről szokás álmodni manapság, mert például ha magamból indulok ki, én speciel mindig valami gyalázatosat szoktam. És hogy a gyalázatos alatt mit értek? Nos, azt mindenkinek a fantáziájára bízom inkább. Módfelett örvendetes látvány a kedves bátyám vigyori arcával szembesülni félkómásan, aki minden bizonnyal jól tölthette az éjszakáját. Legalábbis akkor szokott így vigyorogni, mint egy totál retardált, ha mókásan telt az éjjel. Persze nem valószínű, hogy nálam mókásabb volt, hiszen mi mókásabb lehet az öldöklésnél? Márpedig én ugyebár ezzel foglalatoskodtam, önfeledten. Nem mintha erre olyan büszke lennék. (Dehogyisnem.) Nem bírom a felesleges köröket, tehát egyből a tárgyra is térek; meglóbálom előtte a fiolányi vért, majd beinvitálom a házba – magammal együtt. Odabent aztán a nappaliban foglal helyet, míg én karba font kezekkel állok előtte. Fontos momentuma ez a napnak, hovatovább az egész életünknek. Lou most valami egészen másfajta lénnyé fog változni, hála nekem. Természetesen ez nem csak az én érdekeimet szolgálja, hanem az övéit is. Vérfarkasként nem tudja igazán kihasználni az erejét, sőt… mint valami kórság, még hátráltatja is szerencsétlent az életben, elvégre lássuk be, hogy nem lehet túlzottan kellemes minden teliholdkor az akaratunkon kívül kínkeservesen alakot váltani. Én már csak tudom, hiszen volt szerencsém nekem is átélni ezt a folyamatot. Igaz, mindösszesen csak egyszer, de az számomra bőven elég is volt. Utána pedig a férjem – akkor persze még nem volt a férjem – közreműködésével én magam is amolyan hibriddé váltam. Nem olyanná, mint amilyenné a bátyám fog, de azért egészen hasonlít a kettő egymáshoz. Egy testben két lélek, vagy mifene. Amikor felém nyújtja az üveget, játszi könnyedséggel veszem el tőle, majd hanyag eleganciával meghúzom, és csak remélni merem, hogy nem méreg van benne. Ostobaság lenne engem megmérgezni, mint tudjuk. És csak hogy viszonozzam a kedves gesztusát, az üvegért cserébe odapasszolom neki a fiolát. - Hajtsd fel! – utasítom szenvtelenül, mégis magamhoz képest barátságos hangnemben, még talán egy halovány mosolyszerűséget is megengedek magamnak. Ki gondolta volna, hogy valaha is kamatozni fog az a sokévnyi gyakorlás a tükör előtt… - Remélem, nem gondoltad meg magad – jegyzem meg, miközben újra belekortyolok az alkoholba, ami íz alapján talán whisky lehet. Hm, minőségi szesz… Úgy tűnik, hogy fejlődik mellettem, akarva-akaratlanul. Eltanul tőlem dolgokat, ami egyáltalán nem rossz, sőt ez még akár a hasznomra is lehet, csak aztán nehogy át akarja venni tőlem a stafétabotot, mert azt értelemszerűen nem engedhetem.
Nem telt bele sok idő, és már odabent időztünk. Én a kanapén, Krista pedig vértől csatakosan állt előttem, miközben talán egy cseppet barátságosan az ölembe vetette a fiolát, amolyan parancsforma utasítással, hogy hajtsam fel. Szemöldököm egy pillanatra felszaladt, majd kezembe kaptam a kis apróságot. Kicsit meglötyögtettem a tartalmát, felkeltem, majd elvettem tőle az üveget, húztam belőle egy kortyot, majd visszaadtam, s jobbom tarkójára csúsztatva, kicsit közelebb vontam magamhoz, s apró csókot hintettem homlokára. -Én nem hoztam ajándékot… mormogtam, majd elengedtem, s elléptem tőle, s közben levettem a fiola tetejét. Nem kezdtem bele szónoklatokba, nem mondtam hangzatos végszavakat, pusztán felhajtottam az üvegcse tartalmát. Nem fintorogtam, és nem vágtam képeket, pusztán lehajtottam egy húzásra. Fémes íze megtelepedett bennem. Vámpír… sosem rajongtam értük igazán, de abban biztos voltam, hogyha mindez nem jön össze, majd megpaskolom Krista arcát, s negédes mosollyal képemen közlöm vele, hogy talán majd legközelebb. A kiürülés után, a kis apróságot a kanapéra dobtam. -Desszert nincs?- kérdeztem halál komoly ábrázattal. Nem a legfinomabb ital volt, amit valaha ittam, de legalább elmondhatom magamról, hogy ittam egy vérszívó véréből, és még sem halt bele. Ám abban nem voltam biztos, hogy drága testvérem nem tett e valami hasonlót az ügy érdekében. No de ki vagyok én, hogy megszabjam mit tehet, és mit nem?! Azzal játszik, akivel akar. Nem tettem fel buta kérdéseket, s még csak kérdő tekintettel sem meredtem rá. Csak álltam ott előtte, miközben próbáltam elterelni gondolataim, még is miféle szemetet vettem a számba. Gondolatban vágtam egy hatalmas fintort, és ez épp elég volt ahhoz, hogy megszülessen bennem a kérdés, na most vajon mi is fog következni. Azt hinné az ember, hogy jön majd egy furcsa aláfestő zene, valami drámai, és a következő percben, megváltozik körülöttem minden, s talán még én magam is. Ám semmi sem történt. Ugyan olyan voltam mint előtte. Azt a tényt leszámítva, hogy a pia íze eltűnt a számból, s megmaradt az a fémes íz, és hozzá a tudat, hogy minek is a vére szentségtelenítette meg bensőmet. Visszaálltam Krista elé, s vártam a nagy zsenijével miféle következő lépést eszelhetett ki, s azt vajon hogy fogja végrehajtani.
SONG:
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 10, 2015 2:35 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to my big bro
Habár aligha mutatom ki az érzelmeimet, így biztos vagyok benne, hogy nem látszik, ettől függetlenül felettébb izgatott vagyok, és tűkön ülve várom a bátyám reakcióját. Vajon megteszi? Vagy netalántán mégis inkább visszahátrál? Nem mellékesen, nem ajánlom neki, máskülönben kénytelen leszek én magam leerőltetni a torkán azt a fiolányi vért, elvégre nem viccből szereztem meg, kérem. Továbbá azt sem nagyon szoktam ám preferálni, ha keresztülhúzzák a számításaimat, tehát duplán nem ajánlom neki a visszalépést. Persze tudom én, hogy nem kell őt félteni, hiszen kellően őrült ő is, akárcsak én. Nyilván nem egészen úgy, mint én, de a maga sajátos módján Lou sem mondható normális, hétköznapi fickónak. Már ha csak abból indulunk ki, hogy vérfarkas… Ráadásul hamarosan valami egészen más lesz, nemde bár? Nos, mivel finom szólva érzelmileg retardált vagyok, így a homlokon csókolós mutatványára sem tudok különösebben reagálni. Csak állok ott fapofával. Eleinte legalábbis. Aztán elégedett, negédes mosoly költözi az arcomra, és a következő gondolat az elmémbe; mert megérdemlem. Ha nem így lenne, akkor nem csókolgatna, ugyebár. - Semmi gond, úgysem szeretem a meglepetéseket – válaszolom, miközben könnyed eleganciával megrándítom a vállamat. Ez így van. Voltaképpen módfelett irtózom a meglepetésektől, mert olyankor nem én irányítok, és én értelemszerűen jobb szeretem azokat az eseteket, amikor az irányítás az én kezemben van, s nem érhet semmi meglepetés. Márpedig a legjobb ajándékok meglepetésként érik az embert, tehát nem, egyáltalán nem szükséges semmiféle ajándék, hacsak nem véres gyémántról van szó. Mert hát egy olyat azért kétségkívül elfogadnék, természetesen a „véres” része miatt. Diadalittas tekintettel nézem végig, ahogy lehúzza a fiola tartalmát. Jó fiú. Nem tudja még, hogy mi fog jönni ezután, mi lesz a következő lépés. Bizonyára nem túlzottan örülne neki, éppen ezért nem is szándékozom elárulni a részleteket, nehogy aztán itt sikító-frászt kapjon és világgá szaladjon. Sokan félnek ám a haláltól, na. - Dehogy nincs! Gyere a konyhába, ott vár a desszert – mosolygok mézes-mázasan, lehetőleg egyenesen az arcába. Igen, desszert – vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Amint a konyhába érünk, hanyagul a pultra támaszkodom a bátyámat figyelve, kezeim eközben az egyik fiókban matatnak. Na, vajon rájött már, hogy mi fog most következni? Egy pillanatra elmélázom azon, hogy a hátába vagy a gyomrába szúrjam inkább a konyhakést, merthogy az evidens, hogy meg kell halnia ahhoz, hogy az átalakulás folyamata elkezdődjön. A kérdés már csak csupán az, hogy képes lennék őt hátba szúrni? Minden további nélkül. Viszont mindig is a szemtől szembe támadás híve voltam, szóval nincs is más hátra, mint előre – játszi könnyedséggel döföm bele az én drága testvérembe a kést, ahogy közelebb lép hozzám. Aztán mosolyogva végignézem a vergődését, haláltusáját. Mert én megtehetem.
Nem lepődtem meg rajta, mikor reakciót nem kaptam az apró homlok csókra. Akkor döbbentem volna meg, hogyha picsogva a nyakamba borul, és elkezd érzelgősködin. Jó, persze elvagyok az emberi érzésekkel, hiszen nem vagyok magam sem valamiféle gépezet, de még is ez a kép eléggé grotex lenne. Miután felhajtottam a fiola tartalmát, és a kezébe ejtettem… nos akkor jött a tőle már jól ismert mosoly, ha valami sunyiság van a dologban. Magamban persze nyeltem egy nagyot a pillanat hevében. Még hogy desszert… De még is mit mondhatott volna? Hogy gyere öregem, mert nem akarom összevérezni a szőnyeget? Bár nem úgy ismertem, mint aki nem lenne képes akár itt is vigyorogva széttépni. Valahol mélyen legbelül tisztában voltam vele még is mi fog következni, de valahogy nem akartam elhinni. Tény és való, hogy ha az egész balul sül el, hát akkor meglesz a személy, akit kísértek, de akkor nem az Én húgom lenne, ha mindezt nem lenne képes végigcsinálni, és a végén nem ülne ördögien elégedett vigyor a képén. Rezzenéstelen képpel arcomon léptem be a konyhába, s megálltam szemben vele. Nem néztem rá bután, s nem tettem fel a kérdést, még is merre találom a sütit. Nem… Még is mikor belém döfte a kést, a meglepetés őrült erővel hatolt belém. Minta nem sejtettem volna… Kezem a kést tartó kezére siklott, s néhány pillanatig ott tartottam, mígnem a fájdalom bele nem hasított testembe. Megtámaszkodtam a pult szélében, majd szabad kezemmel kihúztam magamból a kést, s nagyobb levegővételekkel, küzdve a nyilvánvaló ellen letettem a pult szélére. Vajon milyen érzés neki végignézni, miközben szál el belőlem az élet? Vajon akkor is vigyor ülne képén, hogyha más végzett volna velem? Vajon felébrednének benne az elrejtett érzelmek? Ami biztos, nem vagyok normális, hogy még ilyenkor is ezen agyalok. Más picsogna, hogy nem akar meghalni, meg hogy minden mennyire hideg, és hogy fázik, és mennyire fáj minden miközben egy mondat felénél elhagyja őket az élet. Szánalmas. Lábaim lassan kezdték felmondani szolgálatukat, s annyira már nem voltam ura önmagamnak. De félreértést elkerülendőn, nem történik ez olyan gyorsan mint a filmekben. Nem… szép lassan, mintha a Halál kiakarná élvezni minden egyes pillanatát. Mintha ez szerezne neki morbid örömöt. Igaz ez nem olyan hősies halál, mint amit még katonaként megálmodtam magamnak, de akkor is halál. Küzdöttem egy ideig ellene az igaz, hiszen mellkasom oly’ sebességgel emelkedett és süllyedt az utolsó légvételekért, mintha valami átkozott versenyt akarna megnyerni. Ám az utolsó lélegzet bent ragadt, és a világ elsötétedett körülöttem. Meghaltam. Nem nem láttam magam kívülről, és nem is nyílt meg előttem a fényes kapu. Sötét volt… meghaltam…
Az ember azt hinné, hogy ennyivel vége is, és nekem befellegzett, de akkor furcsa mód, meglepetten pislogna felém, és talán égnek meredő hajjal sikolyok közepette rohanna kifelé. Igaz küzdöttem halálom előtt, ám még is valamiféle sokkos élmény a feltámadás. Valami megváltozik. Valami nem akarja hogy holtan maradj… valami… az a mocsok, mit megittam. Az a mocsok, mi a vámpírok vérének nevezendő. Az a mocsok, amivel beszennyeztem magam. Lassan visszatért belém az élet, de valami megváltozott bennem. Mikor magamhoz tértem, már nem a konyhában voltam, és Krista még mindig ott volt velem, vagy csak időközben visszatért. Rezzenéstelen képpel nézett rám, mintha lényének egyetlen apró részét sem érintette volna meg az esetleges gondolat, hogy az mit úgymond megváltoztatás módján gondolt, egyszerű átverés, és ezzel pusztán csak a halálom érte el. De nem… ő nem ilyen. Annyira magabiztos, hogy ez meg sem fordult volna a fejében. Lassan felkeltem, s kezem vértől iszamos pólómra tévedt. Talán a lyukat kerestem magamon, vagy csak az érzés még mindig ott rezgett bennem… megölt, hogy egy másik életet kapjak cserébe. Kezem magam mellé ejtettem a sötétségben, majd felnyomtam a kanapé melletti lámpát, s tekintetem Húgomra szegeztem. -Milyen érzés volt?
Kezdőlap
