Azt hiszem, helyi macho szépségversenyen nem érnék el  dobogós helyezést, vagyis de, de csak hátulról. Az is szép eredmény, nem? Na de nem térek el a tárgytól. Tök átlagos srácnak tartom magam, és azt hiszem, a környezetem is. Nem vagyok egy égimeszelő a 170 centimmel, sőt, valószínűleg még alacsonynak is hívhatom magam. Nem nyújtottak eléggé, ez van. Ehhez olyan 60-65 kg körüli lehet a súlyom, ritkán mérem, ha véletlen a mérlegre lépek reggelente, hamar elfelejtem. Szerencsére vagyok olyan giliszta alkat, hogy csak minimális pocakot növesztek, ha sokáig csak tömöm magam, és ülök a fenekemen. Ebből adódóan kigyúrt sem vagyok, és valahogy nem is vonzott engem sosem az, hogy lufi legyek, vagy izompacsirta. Sajnálom lányok, ha ezt vártátok. Vagy épp bocsi azoknak a srácoknak, akik ilyesmit szeretnének nézegetni. Visszakanyarodva a témához, megjegyezhető még, hogy barna hajam, és szemem van, emellé – ahogy nevezik – igencsak kölyökkép társul, így bőven letagadhatok pár évet, ha olyanom akad, bár nem szoktam. Frizurám változó, hol kócos, hol pedig irdatlan kócos formában bújik elő, ritkán érez hozzá hajformázóval, mert rettentő időigényesnek vélem, no meg, energia, és idő sincs rá. Szerencsére elálló füleim nincsenek, se kapafogaim, a tenyerem sem akkora, mint egy lapát, és a lábam sem épp az az egészséges férfiméret, de mindezek ellenére nekem nagyon is jó így. Öltözködésem sem tér el nagyban attól, ami a kinézetem: kényelmes, laza, vagy épp egy hangyányit vagány. Engem nem zavar a kiszakadt farmer, vagy a szaggatott ujjú felső, tökéletesen megfelel. Nem sokat szoktam válogatni, és a divat sem hajt semennyire.

----------- × o × -----------

Szeretnék olyan átlagos lenni, ahogy kinézek. Vagyis.. mondhatni az vagyok, de hát, ekkor szokták azt mondani, hogy már-már túl normális, biztos van valami bibi a gépezetben. Nos, nem tudom minek nevezzem, vagy, hogy megnevezzem egyáltalán azt, ami velem van, amit átélek néha, vagy nem tudom, hogy átélem-e. szeretem a jóval, a pozitívummal kezdeni. Nos, alapvetően egy víg kedélyű ember vagyok, vagyis én annak tartom magam. Szeretek humorizálni, viccelődni, könnyedén felfogni a komoly dolgokat, hogy ezzel is kerüljem a stressz nevezetű népbetegséget. Mert hát, minek húzzam fel magam ugye mindenen. Kreatívan igyekszem megoldani a munkám, szeretek új dolgokat megismerni, új embereket, beszélgetni velük, kikapcsolódni. Sokat túrázom, sétálok, közben zenét hallgatok, néha fotózok csak úgy magamnak a falra. Nincs titkos szenvedélyem, vagy épp tiltott, béna vagyok a kaszinókhoz, nemigen kedvelem a fizetett partnereket, inkább a magányban, no meg az igaziban hiszek. Nem vagyok vallásos, sem nagy sportember, enni viszont szeretek, ahogy későig aludni. Most, hogy egyedül élek, egy macska a lakótársam, vele kommunikálok, bármennyire is őrült dolognak történik. Nincsen hőskomplexusom, sem semmi latin-nevű dolog, ami miatt félni kéne tőlem, egy legyet sem tudnék bántani, vagyis, szándékosan biztos nem. Kissé talán különc vagyok néha, vagy én érzem ezt egész életemben, nem tudom. Is-is.
De.. és és igen, most jön a DE. vannak rossz tulajdonságaim, mint az, hogy nem vagy épp a legtürelmesebb, hogy néha igencsak mocskos a szám, vagy épp az, hogy nem szeretem a családom. Nem vagyok szektás, nem szoktam lopni, mégis.. mégis nyomja valami olyan a lelkem, amiről nem tudok ésszerű magyarázatot adni még. Vannak az életemben filmszakadások, sötét foltok, olyan pillanatok, amikor nem is tudom… mintha nem én lennék, illetve, mintha nem lennék magamnál. Nem tudom, álmodok-e olyankor, vagy tényleg történik valami. Néha kapok róla biztosítékot, hogy valós a dolog, de néha csak árnyképek. Nem tudom szavakba önteni azt a bizonytalanságot, amit ezekről a dolgokról érzek. Sosem beszélek róla senkinek, mert tudom, hogy őrültnek nézne engem, ahogy azért is, hogy néha furcsa dolgokat kívánok. Vagyis, csak egyet, de azt nagyon. Nem.. nem tudom mi ez.. De hogy beleőrülök sok év múlva, abban biztos vagyok.
Marcus másik fele névtelen, inkább saját maga sötét, torz tükörképe. Noha valódi lénye nemigen változik sokat, inkább maguk a gátlások, a falak omlanak le. Olyankor képes bármire, olyankor megtesz bármit, amihez nincs mersze. Nők, vér, vagy akár némi erőszak. Ez mind szabad út előtte, de valódi énje ezekről nemigen tud, vagy nem is akar. Mintha saját maga óvná meg attól, ami, attól, amiket tesz. Nem tudni, mikor mosódik össze a két fél, vagy lesz-e durvább, sokkal mocskosabb fordulata. Nem olyan rég kezdődött nála ez, de tény, hogy való lényének, fajtájának láncreakcióit ez lobbantotta be, ez rúgta be azt a bizonyos motort, és mocskolta be az ártatlana lelket, melyet folyamatosan igyekszik tisztára mosni az újabb foltoktól.

Név » Kelly
Kor » 24
Multik » -

Hűvös, kora őszi éjszaka volt. Valahol a távolban egy villám cikázott át az égen, de idáig csak egy kis fényvillanás, majd hang jutott el. Semmi több. Az kis utca csendes volt, akár a sír, vihar előtti csend honolt a sötét ablakú házak között. Ilyenkor már senki nem megy semerre, ez megszokott, hisz nem egy nagyváros közepében kapott helyet, ahol még ilyenkor is pezsegnek az éjjel mulatozók hazafele sietve. Csak egy kóbor macska igyekezett ki az egyik sikátorból, át a másikba, hátha rejt a kuka számára finomságot. Egy ideig csak ez az zaj volt az, amely a városszéli helyen felbukkant. A macska is meghallotta azonban a neszt, az apró kövek csikordulását a bakancs talpa alatt. Újabb villám cikázott az égen, immáron közelebb, hangosabban. A vihar egyre csak közeledett, megállíthatatlanul, lógott az eső lába, de az az éjjeli kószálót nem érdekelte. Az időhöz képest lengén öltözve sétálgat, csupán egy pólót visel, szakadt térdű farmerrel. a sötétben ugyan nem tűnik fel, de igencsak sáros, a nadrág a felső, néhol viszont bordós-barnás, de élénk foltokkal keveredve. Mégsem zavar ez ilyenkor senkit sem, még azt a kóbor macskát sem, aki épp egy félig megevett szendvicsből cibálta kis a szalámit, hogy nagy örömmel elfogyassza. Aztán esni kezdett az eső..
Az első, kövér cseppek lassan gördültek e a fiú maszatos arcán, szája menti foltjában apró csíkot húzva. Nem érdekelte az eső, csak ment, mint valami gép, akinek fontos dolga van, mintha küldetése lett volna, holott, csak hazafelé sietett. Zilált volt, tekintetén látszott, hogy messze jár, mintha nem is itt lenne, nem ebben a testben. Ujjai néha görcsösen összeszorultak, mint aki kapaszkodni szeretne valamibe, de az a valami már rég nincs ott. Az eső eleredt, a fiúról a mocsok egy kis része elkezdett tisztulni, és a hideg ellenére sem sietett jobban, mint eddig. Kimért, lassú, mégis csoszogós léptei csak egymást követték. Már nem volt vissza sok a célig, már látta maga előtt az ismerős téglafalat, mely a házat jelentette, melyben lakása pihen. Mégis megállt. Mintha visszatért volna egy pillanatra, mintha ismét itt lenne, úgy nézett körbe, riadtan, nem tudva azt, hogy mit keres itt. Nem sokáig bámészkodott, elindult ismét a sötét ablakok felé. Maszatos, koszos ujjaival a kilincs felé nyúlt lassan, és belökte a csendes, sötét lépcsőház ajtaját. Nem gyújtott fényt, sötétben, némán lépdelt fel a lépcsőn, hogy a harmadik emeletre jutva az ajtajáig lépkedjen. Amaz nyitva volt, a kulcs belül pihent a zárban, mintha várná valaki, mintha előre ajtót nyitott volna neki. Nem is tudja, mekkora szerencséje volt, hisz így hagyta itt, és senki sem tört be hozzá. Már nem ázott, de nem is didergett, pedig bőrig ázott. Hajából, ruháiból csöpögött a víz, a sáros, véres víz, de mit sem törődött vele. Koszos bakancsával ment végig a lakáson, isten tudja mitől vezérelve, egyenesen a fürdőig. Talán le akarja mosni magáról a mocskot, az, amely beszennyezte, pont úgy kint, mint bent. A mosdó előtt állt meg, eddig üres, semmitmondó tekintete ismét riadttá, zilálttá vált. Erősen kapaszkodott bele a mosdókagylóba, és a tükörbe bámult. Lassan mérte fel arcának nyúzott vonásait, a foltokat, az, mely most ő maga volt. Idegenként méregette, ahogy lassan maszatos ujjait is, piszkos ruháit. Remegni kezdett, hányingere támadt, félő volt, hogy mentem kiad magából mindent, akkorákat bukfencezik a gyomra. Ismét megkapaszkodott, de most már inkább amiatt, mert szédült. Lehunyt szemmel várt, várt, hogy felébredjen, vagy eltűnjön mindaz, ami megrémisztette. De mikor kinyitotta a szemét, ugyanaz fogadta. A csapot megnyitva eszelős tempóban kezdte el dörzsölni a kezeit, és a víz színétől elszakítva a tekintetét, ismét a tükörbe bámult. Meg mert volna esküdni rá, hogy hallja, mintha a tükörképe szolt volna hozzá, mintha..
Nem tetszik, amit látsz?
Megőrült, biztosan. Túl sokat dolgozik, túl sokat vállal. Fáradtan gyűrte meg arcát, a még ott lévő foltokat jobban elkenve. Kezét lassan eresztette le, és ismét önmagát bámulta. Megőrült? Mit tett ma este? Miért sötét minden, miért nem megy az, hogy visszaemlékezzen bármire is?
Nem tetszik, amit látsz?
- Ki vagy te..? – halk suttogás, csak ennyi hagyta el ajkait. Semmi több. Nem önmaga, de akkor ki? A rémálom, vagy tán a véres valóság most vette kezdetét, és a kérdések csak gyűlnek. Túl sok, túl hamar..