Egészen jót mosolyogtam a reakcióin, ahogy egyik pillanatban még megijedt attól, hogy talán nem én vagyok, aki meglepte, a másikban rémesen dühös volt rám emiatt, aztán meg bocsánatot kért, és visszaváltott az aggódó hangnembe. Nos igen, a kiszökésünkkel megszegtük a legalapvetőbb törvények egyikét, de úgy gondoltam, hogy mást egészen biztosan nem fogunk megszegni. Pedig milyen jó lenne, játszottam el egy pillanatra a gondolattal. Aztán eszembe jutott, hogy már csak azért sem lehetséges, mert mi csak barátok vagyunk. Erre azért jó lenne emlékeztetnem magamat, főleg amikor ilyen közel van hozzám, mint most is, és úgy ölel, mintha legalábbis a barátságunkon függene az élete.
- Engem lehetetlen elkapni - vigyorogtam. Ugyan, még ha meg is történne... nem keveredne miattam bajba. Anyám talán nem is tudná, kihez igyekezem, annyira lefoglalja őt a falu új lakója, Tatia. Nem beszélve a családom többi tagjáról. Egyszer én is szívesen megismerkednék vele közelebbről. Ha igaz is, amit terjesztenek róla, nem láttam, hogy ne lenne szimpatikus. Sőt, éppen ellenkezőleg. Bár a szívemet nem mozgatta meg úgy, de egészen biztosan barátok lennénk. - Látom, neked is sikerült a nagy szökés. Ugye most nem fogom azt hallani, hogy: Gyere haza Freya? - érdeklődtem.

Most, hogy a fények már nem segítették az utamat, elég nehéz volt visszatalálnom a falu határába, oda, ahol az erdő kezdődik, pontosan a fához, de nagy sokára megoldottam. Persze először azt hittem, hogy rossz helyen vagyok, mert Kol még nem volt itt. Aztán közel mentem és megtapogattam a fát. Ez az.. Ezt öleltem magamhoz délután, mint egy nagy gyerek... Hol vagy már, Kol? - járkáltam fel-alá. Egyre inkább úrrá lett rajtam a pánik, hogy esetleg elkapták őt, hiszen éjjel kijárási tilalom volt a farkasok miatt. Vagy mi van, ha észrevették, hogy kiszökött, és nem mer idejönni, nehogy bajba keverjen? Jajj, Istenem... - kezdtem kétségbeesni. Persze nem tágítottam, a pokrócot leterítettem a földre, a fa tövébe és tovább járkáltam. Nem hallottam sem mozgást, sem más zajt, csak az éjszaka békés hangjait, a szél zúgását a falevelek zörgését és.. Hozzászokott a fülem ezekhez a halk hangokhoz.
Nagyot ugrottam, mikor hátam mögül egy mély hang szólított meg. Ne.. Lebuktam.. Szaporán vettem a levegőt, és lassan fordultam meg, hogy megnézzem kivel van dolgom.
- Kol! - kiáltottam fel. - Te eszement bolond! - folytattam, de mélységesen megkönnyebbültem. - Eszedbe ne jusson még egyszer megijeszteni... - szorítottam kezemet a mellkasomra, ahonnan a szívem majdnem kiugrott. - Sajnálom.. - kértem azonnal bocsánatot a kirohanásom miatt. - Csak azt hittem, elkaptak.. - öleltem magamhoz szorosan és fejemet mellkasára hajtottam. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baja.

Miután Freya elment, én még maradtam egy darabig. Nem szerettem volna azonnal hazamenni, így nem. Meg egyébként is, az atyánk valószínűleg vagy Niklaust szidná, vagy dicsérne minket, és valahogy egyikhez sem volt kedvem. Azért egy bizonyos idő elteltével végre hazaevickéltem, és... hát, nem csináltam különösebben semmit, csak azt vártam, hogy eljöjjön a mi időnk, az éjszaka, és végre megint nyugodtan tudjunk találkozni. Ez sem olyan, mint amilyennek igyekszünk elképzelni, de legalább senki nem zavar. Eddig legalábbis nem zavart meg minket semmi, míg napközben egyre sűrűbben fordul elő, hogy az apja hazahívja, és félbe kell szakítanunk a beszélgetésünket. Pedig esküszöm, hogy soha nem tennék kárt őbenne, és még csak olyan dolgokra sem kényszeríteném, amit nem akar. Nem vagyok... nem vagyok olyan.
Amikor már mindenki nyugovóra tért, halkan kisomfordáltam. Nem tudom, anyámnak feltűnt-e, hiszen az ő fegyvere a mágia, és talán mindig tudja, hol járunk, de nem kelt fel rám. Nem is kevert bajba, persze én nem kapnék olyan nagy megdorgálást érte, mint például Nik, de azért... nem illendő, és veszélyes is. Mégsem félek... egyedül teliholdkor lehet problémánk, de akkor védve vagyunk a farkasoktól. A falu kihalt volt, és meglehetősen. Volt már rá példa, hogy ilyenkor kóboroltam, úgyhogy mindez nem riasztott meg, csak céltudatosan haladtam előre a fához... ami talán már mondhatni a miénk. Ő pedig már ott volt, és várt engem. A sötétet kihasználva mögé lopóztam, és úgy köszöntöttem.
- Nem is mi lennénk, ha nem most találkoznánk - szólítottam meg.

- Tudom. Köszönöm... - produkáltam még valami mosoly félét, aztán hátat fordítottam neki és a gyorsabb haladás érdekében feljebb húztam a szoknyámat. Siettem. Közben nem igazán volt időm gondolkodni a dolgokon. De ez most jól is jött. Valószínűleg ismét kiborultam volna. Atyám pedig még szigorúbb lenne velem... Csak én innám meg a levét.
Futva néhány perc alatt odaértem atyámékhoz, akik az erdő szélén dolgoztak, ahogy minden nap.
- Atyám! - szóltam alázatosan. - Édesanyám üzente, hogy kész az estebéd, jöjjön haza! - hajtottam le a fejemet. Mikor a falubéliek látták, atyám megkövetelte, hogy ne nézzek rá. Nő vagyok, nincs jogom hozzá.
Nem is vártam választ, tudtam, hogy nem fog megszólalni, ahogy azt is, hogy a megkezdett munkát nem hagyja félben, így hazaindultam.
Visszafele az erdő peremén sétáltam, majd átvágtam a mezőn, hogy végül a faluba vezető útra térhessek. Hátra nézve láttam, ahogy atyámék is nemsokára utolérnek, igaz, ők lóháton tették meg a távot. Egyszerre értünk haza, anyám pedig az istállóba vitte a lovat, rám pedig mindenttudó pillantást vetett. Ez azt jelentette, hogy ő ugyan tudja, merre jártam, atyámnak viszont nem fogja elárulni. Megnyugtatott a tudat, hogy mellettem áll.
Étkezés után atyám lefeküdt aludni, anyám viszont mindig tovább marad fent.
- Majd én elintézem, anyám!! - mosolyogtam rá, miközben pakolni kezdtem, majd én is lefeküdtem aludni. Legalábbis úgy tettem, mintha aludnék és vártam, hogy megszökhessek.

****

Nagy sokára már csak a békés szuszogásokat hallottam. Eljött az én időm. Minden hang nélkül feltápászkodtam, felkaptam a sötét köpenyemet, a csuklyát pedig a fejembe húztam, aztán az istállóból szereztem egy pokrócot, mert hideg az éjszaka.
A takarót magamhoz szorítva, a lebukás veszélyétől rettegve indultam vissza a hatalmas fához, ahol elváltunk egymástól.

Váratlanul sietősre fogta, amit meg is értetettem. Az apja soha nem díjazta a barátságunkat, ami, ha az én érzéseimet nézzük, jogos is. Ha a lányáét... akkor nem igazán.
- Várni fogok rád. Itt. Este - bólogattam, miközben arra gondoltam, hogy nem érdekel, mennyire lesz nehéz kiszöknöm otthonról. Soha nem érdekeltek a szabályok, meg különben is, Niket előbb büntetné meg atyánk, mint engem, vagy bárki mást a családból, és biztos vagyok benne, hogy ő is osont már ki az éjszaka közepén. - Tudod, hogy ha rólad van szó, akkor bármire képes vagyok - tettem még hozzá. Igen, még arra is, hogy hagyjam, had tegye, amit megkövetelnek tőle.

Mit mondhatnék neki, amit még nem tud? Hiszen úgy ismer, akár a tenyerét... Gyerekkorunk óta. Mindig velem volt. Védett engem. És most az első csókomat is tőle kaptam... Létezik, hogy én is szeretem őt?! De nem úgy, mint ő engem. Másképp, de legalább annyira...
- Istenem.... - pattantam fel azonnal. - Atyámhoz indultam.. - magyarázkodtam neki, miközben letöröltem a könnyeimet az arcomról. - Mennem kell... - néztem rá bocsánatkérően. Persze le fogok bukni, hogy megint Kollal voltam, hisz ez nem az első alkalom, de nem érdekelt. - Én még.. Sajnálom.. De... Nem akarok egyedül lenni ma éjjel.. - néztem rá bocsánatkérően. - Találkozunk itt? - kérdeztem reménykedve. Sietős volt a dolgom, de nem tudtam úgy elmenni, hogy nem tudtam a válaszát. A kettőnk viszonya nagyban megváltozott.

Nem tudtam mit csináljak... A legjobb barátom, és szeretem, de mindezt én csináltam vele. Miattam... nem kellett volna elmondanom neki, amit érzek, mert attól kezdve vált kiszámíthatatlanná a kettőnk társalgása. Én ostoba! Persze, ez érthető is valamilyen szinten, mert ugyebár nem igazán udvaroltam még fiatal hölgyeknek, de azt hiszem, ezt egészen biztos nem így, és nem vele kellett volna csinálnom. Főleg nem azért, mert most, ahogy a fa tövében ült, és zokogott, alig jutott eszembe valami vigasztaló szó. Milyen barát vagyok én? Azt hiszem, a létező legrosszabb.
- Nézd... - guggoltam le hozzá, amikor eszembe jutott végre valami értelmes dolog. Percek teltek el? Esetleg sokkal több? Az idő hosszúnak tűnt, de lehet, hogy csak a tanácstalanság tette mindezt velem. - Nem fogok neked a jövőmről beszélni, ha nem szeretnéd. Én meg nem szeretném megélni, de kénytelen vagyok. Ez egy olyan állapot, ahol nincs választásunk. Ha lenne, akkor... én lennék a legboldogabb a világon, de most, hogy nincs, fogalmam sincs, mit tegyek. Vagy hogyan hozzam rendbe a barátságunkat, mert nem akarom ezt a törést, ami itt van kettőnk között. Érted? Te vagy a legfontosabb számomra a világon, és ezért kell túlélned... túlélnünk. - A magyarázatom közben már oda is ültem mellé, de nem karoltam át. Régebben gondolkodás nélkül ezt tettem volna, de most úgy éreztem, haragszik rám, és teljesen igaza van. Én... elrontottam.

Erőnek erejével szakadtam ki karjai közül. Nem.. Nem bírom elviselni magam körül.. Nem akarok iígaszt, nem akarok tudni a világról sem. Semmiről.
- Ne mesélj nekem a jövődről... - borultam ki és hátrébb léptem tőle, miközben idegesen a hajamba túrtam. - Nem akarom tudni, kit veszel el, hogy kivel leszel boldog... Hogy kitől lesz gyereked, hogy kit fogsz szeretni.. - már szinte kiabáltam. Már nem érdekel, ki hallja meg. Legrosszabb esetben is mi történhet? Dühöngő őrültnek néznek, aki közveszélyes és maguk a falubeliek ölnek meg...
- Azt mondtad szeretsz, és hogy fájna ha meghalnék... - ütöttem tovább a vasat. Nem lehet valaki ennyire szélsőséges, hiszen ismerem. Mit titkolhat még előttem?! - Most mégis meg nem történtté akarod tenni... - leheltem és most, hogy már nem tartott semmi, a fa tövében összecsuklottam. Nem érdekelt ki látja, vagy hogy mire asszociálnak ebből. De most nem könnyeztem. Összetörtem ugyan, de próbáltam elfojtani, ahogy eddig is megtettem a nemkívánatos házassággal kapcsolatos érzelmeimet. Ez sokkal rosszabb ugyan, de csak több erőfeszítés kell hozzá...

- Freya... kérlek... - húztam magamhoz olyan közel, amennyire csak tudtam. Az, hogy így láttam, még rosszabb volt, mintha mással látnám. Mert ha mással van, akkor legalább úgy tesz, mintha jól lenne. Mosolyog, kedves az emberekkel. Akik nem ismerik, még azt is hihetik, hogy boldog a helyzetével. Persze az olyanok mint én, akkor is tudják, hogy igazából hogyan érez... De ez a meg akarok halni erős túlzás volt, és azt hiszem, erről kéne lebeszélni. Mert itt, ahogy teljesen készül összeomlani, még én sem tudom, hogy mit tegyek. Tehetek egyáltalán valamit? Nem, nem hiszem, mert lényegében én kevertem bele ebbe az egészbe. - Tudod, hogy mivel okoznál nekem a legnagyobb fájdalmat? Ha tényleg meghalnál. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküled. Valószínűleg kifordulnék önmagamból, és tán soha többé nem találnám meg azt, akivé tettél. Kérlek... nagyon kérlek... Bárcsak elfelejthetnéd azt, ami ma történt! Butaság volt ezt elmesélnem neked. - Az ölelésem azt hiszem, ennél már nem is lehetett volna szorosabb. És ami rosszabb, hogy közben én magam is reszkettem... Olyan közel állt hozzám, és mégis olyan távol, mert soha nem lehet az enyém. Akartam én valaha is bármit? Igen, elég sok dolgot, de soha nem volt bátorságom megvalósítani őket. És most sincs.

Végig tudom csinálni? Van annyi lelkierőm, hogy bármi áron megtegyem a következő lépést vagy csak elindulni tudok az ösvényen? Valószínűleg a második, bármennyi erőt is lát bennem Kol. Nem vagyok annyira kitartó. Ez a fajta mazochizmus egyáltalán nem jellemző rám.
Hiába próbált vigasztalni, amit a szemében láttam, nem tudta tagadni, én pedig még borzalmasabban éreztem magam. Hazudott. Miattam. Nekem. Valamiben mindenképpen. Ha szeretünk valakit, nem engedjük el, ha pedig mégis.. Mi van akkor, ha mégis? Az rettentő kín... Még hogy nem okozok fájdalmat? Vagy nem is szeret úgy, ahogy azt állítja?
- Nem vagyok erős... - nyeltem vissza újra feltörő könnyeimet, de nem tehettem róla, hogy mikor saját jövőjét vetítette elém, újra potyogni kezdtek. Most, hogy már tudom, hogy ha a törvények, az adott szavak és a kötelesség nem állná az utunkat, valószínűleg együtt öregednénk meg, egyre nehezebben tartottam magam. Elképzelni, hogy másik nőt ölel, vele próbál boldog lenni és más várja haza este nem én... Sokkal kínzóbb, mint bármi más, amit eddig átéltem.
Hirtelen minden eddigi magabiztosságom elpárolgott. Nincs többé!
- Nem tudom megcsinálni... Kevés vagyok én ehhez.. Nem.. Nem megy.. Nem akarom. - tettem hozzá. - Meg akarok halni... - leheltem alig hallhatóan, de a lehető legtöbb meggyőződéssel a hangomban.

- Na, ide figyelj - toltam el magamtól, egy kissé hevesebben, mint azt kellett volna. Nem akartam, hogy ezt érezze. Nem akartam, hogy azért sírjon, mert azt hiszi, fájdalmat okoz nekem. Igen, valami ilyesmit tényleg éreztem, de nem őmiatta. Ráadásul a világért nem merném bevallani, hogy tényleg rosszul érint. Atyánk szerint az nem férfihoz méltó.- Nem okozol nekem fájdalmat. Azt akkor teszed, amikor sírsz, mert gyűlölöm látni a könnyeidet, főleg, ha miattam ejted azokat. Kérlek! Te vagy a legerősebb lány ebben a faluban, talán még a világon is, bár nem ismerem a világot túlzottan. Végig fogod tudni csinálni azt a házasságot, és én is keresni fogok egy lányt, akivel legalább úgy tehetek, mintha boldog lennék. És végig itt leszek neked, akárhogy is néznek majd ránk a faluban, rendben? - emeltem fel az állát. Most nem volt olyan erős a késztetés, hogy megcsókoljam, de azért eléggé bennem volt. Nem tehetem őt tönkre még jobban. Persze abból, amit mondtam, valószínűleg semmi nem lesz, és az a legnagyobb hazugság, hogy nem fáj. Igenis rossz lesz azt látnom, hogy valaki más csókolja, valaki másnak szül gyereket, de ez... kötelessége. És ki vagyok én, hogy a kötelessége teljesítésében akadályozzam? Csupán Esther és Mikael fia, akik bár nagy tiszteletnek örvendenek, ezt még ők sem tudják elintézni nekem...

Az a néhány szó.. Az életet jelentette nekem - azt hiszem. A valódi nyugalmat és biztonságot, amit eddig senki más közelében nem éreztem és valószínűleg Ő az egyetlen, akit ilyen közel engedtem magamhoz az évek alatt. És bárcsak így maradhatna...
Hogy mondjam meg neki, hogy nélküle nem megy?! Bárcsak..
- Tudom, hogy nem kérhetlek rá.. - szipogtam halkan, de még mindig nem néztem fel rá. - Ez a legnagyobb önzőség, ami valaha elhagyta a számat.. De szükségem van Rád.. Egyedül nem tudom végigcsinálni, Kol.. - kezdtem újra könnyezni. Nem akartam, mégis ezt csinálom vele. - Kellesz, hogy végig tudjam csinálni.. Egyedül nem megy.. - ismételtem. - Nem megy... Ha nem vagy mellettem, ha nem tudom, hogy támogatsz, képtelen vagyok megtenni. Ezzel fájdalmat okozok neked.. - pillantottam arcára és végigsimítottam rajta, de a tekintetét elkerültem. Nem akartam tudni, mit gondol most rólam. Jobb, az édes tudatlanság...

Mindig itt leszünk egymásnak... Bár nem hiszek az örökkében, mégis úgy éreztem, hogy ez talán sikerülhet. Hogy mi ketten, bármi történjen, bármit kívánjon is az élet, örökké barátok leszünk. De ha többek lehetnénk, még boldogabb lennék, de ez marad inkább olyan éjszakai vágyálom, ami nem válik valóra soha, ebben az életben legalábbis.
Fogalmam sincs, meddig öleltem volna így, ha nem hallom meg a hangján, hogy baj van, és sír.
- Soha nem hagylak el, csak azt mondd meg, hogy mi a baj - toltam el magamtól, majd az egyik kezemmel odanyúltam az arcához, és letöröltem a könnycsíkokat onnan. - Nem kell sírnod, én... én... - Mit mondhattam volna el neki, amit eddig még nem tudott? Még megvigasztalni sem igazán tudtam.

Nem akartam, hogy a közöttünk lévő kötelék megváltozzon. Nem akartam, hogy Ő megváltozzon, de úgy tűnik, ez a változás, már végbement a tudtom nélkül. Méghozzá úgy, hogy a hosszú évek takarták a szemeimet. Milyen vak voltam..
Képtelen voltam tovább a szemébe nézni, ahogy meghallottam ellágyuló hangját. A szemei valószínűleg még több gyengédséget árasztottak magukból, de arra nem voltam még felkészülve, hogy szembe is nézzek velük. Most még nem, hogy tudom, szerelmes belém. Neki mást jelent...
- Köszönöm - leheltem halkan. - Nem vagy olyan... - ráztam a fejemet és akaratom ellenére mélységes szeretettel telt meg a hangom. - Mindig itt leszek neked! Bármi történjék is!
Féltem újra közel engedni magamhoz, mert nem tudtam, hogy mikor fog legközelebb letámadni. Azt meg pláne nem, hogy az én reakcióm mikor változik meg. Jobb tenni ellene, mielőtt még bajba sodornám... De az ölelése megnyugtatott. Az, hogy van kire támaszkodjak, akinek bármit elmondhatok, és akiben feltétel nélkül bízhatok, egyszerűen annyira jó érzés, hogy képtelenség szavakba önteni. Kiérdemelte a bizalmamat, a szeretetemet és az odaadásomat is. Biztonságot nyújt anélkül, hogy bármit várna cserébe, vagy kötelezne olyanra, amit nem adhatok meg. És most először, hálátlannak éreztem magam. Hálátlannak, mert nem volt olyan, amit ne adtam volna meg neki, mégsem tettem őt maradéktalanul boldoggá. Pedig ez lett volna a feladatom, az egyetlen. A könnycseppek váratlanul indultak meg a szememből, mikor átölelt. Ő ugyan nem látta, hogy könnyeim friss forrásként csorognak arcomon, de biztos vagyok benne, hogy a szíve mélyén érezte.
- Soha ne hagyj el.. - kértem elfúló hangon. Újabb önzőség a részemről, de szükségem van rá. Mindig.

- Te is tudod, hogy nem lennék képes rá... Nem ölném meg, csak egy kósza, rossz gondolat volt, ami már abban a pillanatban eltűnt - jegyeztem meg ellágyult hangon. A csók, bár tudtam, hogy talán soha nem fogja viszonozni, olyan érzéseket váltott ki belőlem, amik legalább annyira, ha nem jobban megnyugtattak, mint anyám varázsfüvei. - Vagy szerinted olyan vagyok, mint azok ott, a túloldalon? Nem, nem. Amíg te itt vagy nekem, mint a barátom, addig semmi okom arra, hogy embertelen dolgokat tegyek. - Ő eltávolodott tőlem, de én újra odaléptem hozzá, és átöleltem. Most nem akartam megcsókolni, csak érezni a közelségét. A teste melegét... Hogy tudja, a mai nap elhangzottak nem fogják befolyásolni a barátságunkat. Bár nem tudom, lehetséges-e. A tekintetem úgyis minden adandó alkalommal olyan helyeken fog ragadni, ahol nem kéne, a gondolataim pedig bűnős gondolatokkal lesznek teli... Persze csak ha hagyom nekik. - Mi ketten egy örök kötelék vagyunk. Nem számít, hogy barátok, vagy szerelmesek, megígérem, hogy soha nem hagyom, hogy bárki is bánthasson téged - adtam egy puszit a feje búbjára.

Ha nem lennék biztos benne, hogy nem képes bántani engem, megijednék a reakciójától. Olyan ingerült. Olyan kiismerhetetlennek tűnik. Az egyik pillanatban fenyegetőzik, a másikban dührohamot kap... Teljesen össze van zavarodva... Teljesen.
- Mit akarsz ezzel, Kol? - nyíltak nagyra a szemeim és megborzongtam. A vér is megfagyott az ereimben, attól, amilyen következtetésre ebből jutottam. - Ugye.. Ugye nem? Megígérted, hogy nem avatkozol bele! Sehogy! Kol! - kezdtem pánikolni. Nem lehet. Nem lenne képes rá. Vagy igen? Ha rólam van szó, nem ismer határokat. Mindig is védelmezett. Bárcsak ne tenné...
Közelebb léptem hozzá, hogy ismét megeskessem, nem csinál butaságot, még akkor sem, ha saját magának is lelki fájdalmat okoz vele.
- Ne csináld... - akartam suttogni, de ajkai már az enyémeken voltak. El akartam tolni magamtól, de a hirtelen jött elektromosság nem engedte. Mintha csak egy mágnes lett volna közöttünk, ami nem enged eltávolodni. A első csókom... Sosem így képzeltem. És nem Kollal.. De egyszerűen.. Mégis a bűnbe csábított.
- Mondd, szégyent akarsz hozni a fejemre? - kaptam szám elé a kezemet, mikor eltávolodott tőlem, ezzel is palástolva, hogy mennyi mindent megváltoztatott benne ez a csók.

Ahogy hallgattam a szavait, egyre inkább hatalmába kerített az indulat... az indulat, hogy legszívesebben megölném a jövendőbeli férjét, csak hogy ne vegye el, ne tegye tönkre, és emellett én sem tehessem tönkre az önző érzéseimmel... De én nem vagyok ilyen. Mindig is engedelmes és tisztelettudó voltam, a gyilkosság pedig egy megbocsáthatatlan vétek, aminek a súlya örökké rajtam ragadna...De ha most nem mondtam volna ki, akkor azután roppantom őt össze, hogy megházasodott. Valamikor meg kellett tudnia, bár lehet, hogy nem ez volt a legalkalmasabb pillanat.
- Csak addig, míg a halál el nem választ. És te is tudod, hogy a férfiak, mint a család védelmezői, bármilyen balesetnek ki lehetnek téve. - Ezek a szavak valóban úgy hangoztak, mintha meg akarnám ölni már most nem igazán kedvelt férjét, pedig nem lennék rá képes. A szüleim egészen biztos kitagadnának, és talán apám sem tekintene többé a fiának. A testvéreim közül is talán csak Klaus értene meg, akire apám nem tekint a fiaként.
Freya olyan közel volt hozzám, mint még soha, és ami a leginkább lényeges, nem tolt el magától. Ez azért valamennyire felbátorított. - Tudnom kell... nem mehetsz úgy férjhez, hogy nem tudom, milyen a csókod íze - suttogtam, majd az ajkaimat az övéihez nyomtam. Puha volt, és... az előbbi kétségeim, hogy esetleg nem tudom, hogyan kell csókolózni, elszálltak, de mégsem mertem sokáig csókolni. Megláthatnak minket, és talán ő sem szeretné...

Életemben először nem hittem Neki. Nem hittem, hogy igazat mond, és nem hittem, hogy ezt mind be akarja nekem mesélni. Miért Ő? Miért Én? Miért Mi? És miért pont most?! - kerestem a válaszokat, de hiába. Leginkább a miért pont most érdekelt, és talán erre az egyre kaptam Tőle nem túl kielégítő módon, de választ.
- Rosszul tetted, hogy elmondtad.. Nem veheted ennyire félvállról a dolgot. Hát nem érted? Ezzel csak még inkább a sziklaszírt szélére sodortál... - vallom be kelletlenül. Ki máshoz fordulhatnék az ügyes-bajos dolgaimmal, de nem Hozzá? Minden titkomat ismeri, minden apró rezdülésemről tud és talán Ő az egyetlen, akire bármikor rábíznám az életemet.. Hogy vonatkoztathatnék el mindattól, amit most elmondott?! Ezek után nem fogok tudni Rá úgy tekinteni, mintha CSAK egy barát lenne.. Hiszen jól tudom, hogy nem az..
- Ezzel csak még jobban megnehezítetted a dolgomat. - sütöttem le a szememet. - Ha azt hiszed, hogy mi valaha is együtt lehetünk, nagyon tévedsz... - néztem fel ismét. Ez a legnagyobb balgaság, amit valaha hallottam. - Férjhez megyek, ami örök életre szól... - fintorodtam el. Nem a házassággal volt a gondom, csupán ezzel a kényszeredett helyzettel, amibe kergettek. Sokkal inkább választanám a holtomiglant egy olyan ember oldalán, akit szeretek és nem érdekel, hogy örökre szól. De így...?!
- Nincs kivétel, Kol.. - motyogtam halkan. Érintése nyomán -most, hogy már tudtam az igazságot, amit sohasem fogok tudni elfogadni- nem azt éreztem, mint korábban. Nem akartam. Nem akartam, hogy esetlegesen olyanba csábítson, amit én magam sem akarok, és Ő is csak bajba kerülne miatta.

- Nem viccelek - léptem hozzá közelebb. Láttam az arcán... láttam, hogy sokkal jobban örülne neki, ha mindez nem lenne igaz, ha az egész csak egy hazugság lenne, hogy visszatartsam őt a házasságtól. - De nem foglak megakadályozni abban, hogy teljesítsd a kötelességeidet. Tudom, hogy fontos feladatod van, és hogy én csak egy kivételes helyzetben lévő fiatalember vagyok, aki bármelyik lánnyal alapíthat családot, mert a családja elég befolyásos... És látod, én mégis téged akarlak, téged, aki a barátom, és soha nem léphetünk tovább ezen a ranglétrán...Csak azért mondtam el, mert nem akartam, hogy ne tudj róla. Tudnod kell, még ha fájdalmas is. Talán egyszer, ha már nem állnak az utunkba a családi kötelezettségek, talán amikor már mind a ketten idősek leszünk, lesz még esélyünk. Addig is, és mindig a barátod maradok. Örökké - emeltem fel az állát. Meg akartam csókolni. Érezni akartam, hogy úgy simulunk egymáshoz, mint még soha, de ez érthető okokból nem fog megtörténni. Talán egy csók megbocsájtható... De hogyan tegyem meg? Soha nem csókoltam még meg senkit.

Megdöbbentett saját magáról alkotott képe. Hiszen nem önző.. Ismerem.. Vagy.. Tévedek?! Velem sohasem viselkedett önzően. Mindig mellettem állt, én pedig mellette. Akár a testvérek vagy a legjobb barátok.
- De én meg tudom tenni.. - váltottam gúnyos hangnemre, de mielőtt folytathattam volna a szusz is bennem akadt. Nem tudtam felfogni mire utalhat, mindaddig, amíg ki nem mondta a szavakat. A végső szavakat.
- Istenem... - kaptam szám elé a kezemet és hátráltam Tőle. Megrémültem. Hát ezért volt mindez.. A látogatások, a meglepetések... - Kol, az nem lehet... - próbáltam kifogásokat keresni. Igazságtalanság volt az ő boldogságát az én elcseszett házassági kötelezettségemhez kötni. Vagy ez vagy az.. A kettő együtt nem megy.. - Ez nem igaz... Kol, ez nagyon rossz vicc... - ráztam a fejemet, miközben tovább hátráltam. Ő nem lehet belém szerelmes.. Nekem csak Ő van.. Ezzel megmérgezi a kapcsolatunkat. Semmi kétség, hogy ez a zűrzavar fog végezni velem.. Most már végképp nincs okom a boldogságra, hiszen pont én veszem el az Övét. De e nem ilyen egyszerű és ha valaki, hát ezt Ő pontosan tudja... Csak nem akarja bevallani magának sem.

- Rajtam nem is múlhatna egy közösség - jegyeztem meg elkeseredetten. - Én önző vagyok, és nem tudnám feláldozni az életemet senkiért. Sőt, olyan erős sem vagyok, mint te. - Az észérveket napestig sorolhattam volna, de akkor sem értem volna a végére. Nem sokkal később meghallottam az én boldogságomra utalt szavait. Mindig azt hitte, azért nem udvarolok senkinek, mert nincs is kinek. A dolog persze nem ilyen egyszerű, de csak a mostani veszekedésünk döbbentett rá.
- Hát még mindig nem érted? Én soha nem lehetek majd boldog, ha te férjnél vagy, mert akkor nem lehetünk együtt. Egyetlen lány sem lesz képes boldoggá tenni engem, mert egyikük sem te vagy. Érted? Már nem úgy szeretlek téged, ahogy az helyes lenne. - Közel léptem hozzá, olyan közel, mint még soha. Hozzá akartam érinteni a számat az ő puha, telt ajkaihoz, de tudtam, ha megtenném, átlépnék egy határt, amit ő soha nem szeretett volna.

Hitetlenkedve néztem rá. Nem hittem el, hogy ezt pont az Ő szájából hallom...
- Ne légy képmutató, Kol! - ráztam meg a fejemet fájdalmasan. - Neked nem kell elvenned olyat, akit nem akarsz.. Téged nem kényszerítenek házasságba... - szipogtam. Ő volt az egyetlen férfi, aki előtt még a könnyeimet is fel mertem vállalni. - Rajtad nem múlik egy család és talán egy közösség jövője.. Meg kell tennem, és nem azért mert én akarom.. Hanem mert ez a kötelességem. Engedelemre neveltek, szófogadásra és most nem szeghetem meg a szavamat, mint oly sokszor eddig.. - nyeltem nagyot.
- Talán igazad van és tényleg elkerülhetetlen a dolog.. El fogunk szakadni egymástól.. - nem néztem a szemébe. Nem mertem, vagy nem tudtam, a kettő egyre megy. - De nehogy azt hidd, hogy sokáig egymagad maradsz.. - töröltem le könnyeimet. - Azok, akik eddig ferde szemmel néztek Rád, megbékélnek, és nem félnek majd közel engedni hozzád a gyerekeiket.. Tudják, hogy a szüleid befolyásosak.. - hadartam össze-vissza, mondandómnak szinte se füle se farka nem volt, de a végére mégis összehoztam a lényeget. Nem akartam, hogy egyedül maradjon. Azt akartam, hogy ha nekem már nem sikerülhet, az Ő életében ott legyen a szerelem, még annak árán is, hogy engem elveszít.

- Lehet, hogy hiú ábránd. Lehet, hogy anyám nem tud tenni semmit ellene. Lehet, hogy senki nem lenne képes rá ezen a földön. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a te áldozatod mivel járna. Kérdem én, miért van az, hogy a szülők eldöntik helyettünk a sorsunkat? Hiszen ennél rosszabbat nem tehetnek velünk - fejtettem ki a véleményemet, nem kis érzelmet belecsempészve a hangomba. És akkor még a keserűség fele fel sem tört belőlem... - Semmi. Nem akartam mondani semmit, csak kimondtam a nevedet - magyarázkodtam. Igazából nem akartam elmondani neki azt a lehetetlen szót, ami a szám szélén volt már. Nem, azt nem szabad, mert akkor csak okot adok neki, hogy még jobban utálja, hogy férjhez kell mennie.

- Mert ez csak hiú ábránd, Kol! - vágtam oda mérgesen. Nem hiszem el, hogy ezt a pillanatot is tönkreteszi.. Nem.. - Ha most ez felvetül, mint lehetőség, később sokkal jobban fog fájni.. - váltottam szelídebb hangnemre. Gyűlöltem vele veszekedni, hiszen jóformán csak Ő van nekem.. Hátat fordítottam neki. Nem akartam, hogy lássa a fájdalmat a szemeimben.
- Ez ellen még édesanyád sem tudna tenni.. - nyeltem nagyot. Ez ellen egy kisebb csoda is kevés lenne.. Pedig bármit megadnék érte...
- És különben is... Miért tenne téged boldoggá, ha atyám kitagad? - kezdtem könnyezni. - Miért lenne az jó, ha megszegném az adott szavát?! Nem tehetem.. Erre neveltek. Áldozatot kell hoznom a nagyobb jó érdekében. - váltam ismét rideggé, arcomat a könnyek áztatták.
- Mi az? - fordultam ismét felé.

- Nem tehetik... nem tehetik - bámultam magam elé egy pillanatra, és elképzeltem a helyzetet. Valóban nem tehetik, az emlékek nem tűnnek majd el. Csak újak lépnek majd a helyükbe, kezdődve ezzel a beszélgetéssel, amiből semmi vidám és boldog dolog nem sülhet ki. - Miért ne álmodozhatnánk arról, hogy mégis sikerül kimentenem téged abból a kényszerházasságból? Sokkal jobb, mintha a rideg valóságra gondolni, nem igaz? Különben is, az anyámnak nagy hatalma van. Az apámnak valószínűleg nem tetszene a dolog, de az anyám támogatna, amennyiben úgy gondolja, ez tenne engem boldoggá. Mert Freya - kezdtem bele, de aztán úgy gondoltam, jobb, ha hallgatok, és nem mondom ki, amit gondolok. Sokkal jobb lesz az úgy neki.