Nem igazán értek az élethez... vagyis annak azokhoz a dolgaihoz, amit a szeretet és a szerelem adhat. Vagyis értek, de ez túl bonyolult, ha úgy szeretek valakit, hogy tilos lenne... Atyám szerint pedig még túl fiatal vagyok, hogy felfogjam ezeket a dolgokat, vagy hogy megértsem az élet lényegét. De az, amit látok Tatia szemében, az az őszinte csodálat, ahogyan a bátyámról beszél, akit titokban mindenkinél többre becsültem, tudom, hogy mi. Ennek csakis az őszinte, tiszta szerelemnek kéne lennie. Ezt látva pedig sokadjára gondolom úgy, hogy Tatiát félreismerték. Vagy ha igaz is róla, amit mondanak, nekem nem számít, mert megkedveltem, nagyon is.
- Örülök kettőtöknek - jegyeztem meg végül, bár az után nem sokkal másra terelődött a téma. Az, amiben ők ketten tökéletesen megértették egymást, de én nem tudtam hozzászólni, mert ez amolyan női dolog. Olyan, amiről bár tudom, hogy sajnálatos dolog, és én magam is utálom ezt az egész rendszert, nem tudom megérteni. Igen, majd én is elveszek egy olyan lányt, csakhogy ő ugyanazt fogja gondolni rólam, meg az egész szituációról, mint Tatia és Freya. Talán neki is lesz egy titkos szerelme, akire majd gondolni fog akkor, amikor a házastársi kötelezettségünket végezzük... Vajon leszünk valaha is legalább fele olyan jóban, mint Freyával? Nem, nem hiszem... őt soha, egyetlen nő sem pótolhatnám főleg nem úgy, hogy ő is ott lesz a közelben. - Sajnálom, hogy nincs más választásotok. Ha tehetném akkor megváltoztatnám a világ rendjét ebben a dologban, de nem tudom. Képtelenség - jegyeztem meg szomorkásan. Házasság... Én nem akarok senkit nőül venni, hiába választhatnék akárki közül, ha az egyetlen, aki kell nekem, már másé. Ez a téma nem éppen a legjobb egy beszélgetéshez. Mondjuk az éjszaka sötétje arra való, hogy az emberek kiadják magukból azokat a dolgokat, amiket nappal nem mernek, de azért ebből ennyi is elég. A fejemben azonban hiába kutattam akármilyen beszédtéma után, ezúttal kifogyott az egyébként jól működő beszélőkém, és csak ostobaságok jártak benne. Ostoba kérdések a világról, amiknek a válaszára kíváncsi voltam, de anyám meg apám nem örülne, ha ezt kérdezném tőlük. Mást meg eddig nem tudtam, aki bármit is tudna a világról. Kivéve most... Ő biztos tudja! - Lehetne egy ostoba kérdésem? - puhatolóztam.

Újabb meglepetésként ért, hogy Kol ilyen sokat tud Tatiáról és az itt kialakulófélben levő életéről Nikkel. Bár ha jobban belegondolok, Nik a bátyja, ezáltal nem is annyira meglepő a dolog, csupán számomra, hisz én nem sokat foglalkozok mások életével. Talán azért, mert én is azt várnám cserébe, hogy ne mutogassanak ujjal, amiért a szívem szerint cselekszem. De sajnálatomra ez egyszerű vágyálmom marad. - Örülök, hogy megtaláltad az utad.. - mosolyogtam rá szívből. Talán mégsem olyan kilátástalan a helyzetünk. Ha neki sikerült, nekünk is lehet esélyünk egy jobb jövőre. Máshol. Persze sosem kérném, hogy miattam hagyja el a családját.
De még milyen egyezések vannak... Az állapot nem olyan előrehaladott még ugyan, de minden csak idő kérdése. Persze a természet rendje, hogy kétszer semmi sem történik ugyanúgy... Mégis reménykedem benne.
Hitetlenkedve néztem Kolra, hisz ezt nem hogy nekem nem mondta még ki nyíltan sosem, mások előtt eszébe sem jutott volna. Most pedig megtette és ez azt hiszem, bíztató jel. Vagy legalábbis valami hasonló. Szívem nagyot dobbant, de nem kommentáltam a dolgot, mintha meg sem hallottam volna. Inkább Tatiára nézve felsóhajtottam. - Néha úgy érzem, nem tudom végigcsinálni... - hunytam le a szemeimet megtörten, valamiféle vigaszt keresve, vagy tanácsot várva. Magam sem tudom. Az egyetlen dolog amiben biztos voltam, hogy az ő múltja az én jelenem, és nem akarom megélni...

Elmosolyodva bólintottam Kol kérdésére. - Igen, boldog vagyok a fivéreddel. Szeretem őt és örülök, hogy idekerültem. - Mondtam őszintén, bár azt nem akartam kinyögni, hogy most eléggé felkaptam a vizet Nik szavaira és magára hagytam. Nem szerettem volna erre gondolni, mert tudtam, hogy igazából jogtalanul lettem mérges. Ő félt, hogy valami közöm van Elijah-hoz, én meg ahelyett, hogy csak szemet hunytam volna a téma felett, háborogni kezdtem. Nem baj, holnap megkeresem és mindent megbeszélünk... remélem.
Kissé szomorkásan pillantottam Freyára, amikor elárulta, hogy miért is tiltják őket egymástól. Szóval őt is bele akarják kényszeríteni egy házasságba? A szokások itt sem mások, szerencsére én ezen már túl vagyok. De őket tényleg nagyon sajnáltan... soha senki nem fog rájönni, hogy ezzel a badarsággal életeket, kapcsolatokat tesznek tönkre? Mindig csak az érdekek... - Sajnálom, hogy ez a helyzet. - Mondta őszintén. - Ilyenkor nem is lehet mit kezdeni, csak... engedni a szülői nyomásnak. - Sóhajtottam. Persze mondhattam volna, hogy szökjenek meg, de nem akartam felbújtó lenni.

Hallgattam Tatia történetét, de közben azért nem hagytam figyelmen kívül Freya megjegyzését sem arról, hogy megérdemeltem. Nyilván, mert segíteni akartam neki. Ez a gondolat mosolyt csalt az arcomra. Vannak dolgok, amiken még most is remekül el tudunk vitázni, de ezek a viták sosem komolyak. A komoly dolgokról... általában nem beszélünk, ez alól csupán a ma délután kapott kivételt. Ma, amikor szokás szerint nem maradtak titkaink egymás előtt... Tatia történetét hallgatva azonban akaratlanul is őt képzeltem magam elé. Kényszerházasság. Nyilván az lesz az övé, mint mindenki másé a faluban. És nyilván nekem is lesz egy feleségem, akit majd szeretnem kellene. Ez a mi utunk... választhatjuk persze a titkokat és a hazugságokat, élhetnénk úgy, hogy titokban szeretők vagyunk, de azt hiszem, ez az, amihez kettőnknek soha nem lesz bátorsága. Tatiát elnézve én inkább irigylem őt, amiért volt bátorsága kilépni egy olyan helyzetből, amit nem ő akart. Bár nyilván fájdalmat hagyott maga után... Biztosan hiányzik majd a lányának, hogy anya nélkül nőjön fel, és nekem fogalmam sincs, mit érezhet ilyenkor egy anya, de a szemem előtt Tatia inkább egy hős volt. Egy hős, aki elég bátor volt. Aki megtette azt, amit más nem.
- De a viszontagságok ellenére... itt boldogabb vagy, ugye? Mármint Nikkel egészen biztos az vagy - jegyeztem meg egy halvány mosoly kíséretében. Azért tudom, amit tudok, és a pletykák egy része hozzám is eljutott kettejükről. Bár a távozására célzott, szerettem volna, hogy maradjon, és azt hiszem, talán ez lenne az a téma, ami itt tarthatná, jó hosszú időn keresztül. Elvégre az éjszaka még fiatal, és aludni már amúgy sem fogunk. Majd legfeljebb elbújunk valahol, ahol senki nem vesz észre minket.
Aztán, amikor Freya kimondta a következő szavait, úgy éreztem, mintha arcul ütöttek volna. Igen, jegyese van. És gyűlölöm, amikor valaki rákérdez, ő pedig kénytelen kimondani. Maga a szó jelentése, hogy hamarosan férjhez megy... Utálok rá gondolni. Utálok, mert éjszaka, az álmaimban ő jelenik meg. Álmaimban én ölelem őt, és nem egy vadidegen, álmaimban én csókolom, ott ő az enyém, és nekem mindenem az övé... Álmaimból gyakran ébredek csuromvizesen, azért imádkozva, hogy senki ne jöjjön rá, hogy mennyi vágyat érzek egy lány iránt. - Jegyese van... - bólintottam én is, bár a vigyorom már nem volt meg, mint az összes többi érzelem sem az arcomon. - Sajnos a mi történetünkben vannak egyezések a tiéddel - jegyeztem még meg. - Minden vágyam, hogy én lehessek a férje - motyogtam magam elé, de azt hiszem, túlságosan is hangosan, mert nyilvánvalóan ők is meghallották.

Kol pillantásából tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel, de csak mulattatott a dolog, ahogy előadta megismerkedésünk történetét. Bár ez kétségkívül az ő szemszöge volt... - Megérdemelted... - nevettem fel. - Egyedül is boldogultam volna.. - rántottam vállat egyszerűen. Tovább nem kommentáltam, inkább érdeklődve pillnatottam Tatiára, aki mesélni kezdett. Nem számítottam rá. Vagyis inkább arra nem számítottam, hogy milyen tisztán látom magam előtt a múltját. Hát persze, hiszen ez az én jelenem. Ugyan gyerek még nem szerepel benne, de... Ahogy arra gondoltam, hogy engem is el fognak választani Koltól, tüdőmben rekedt a levegő és ezt valószínűleg mindketten észrevették. Nem ítéltem el őt.. Ha lenne rá módom, sőt, ha lesz.. Én biztosan ugyanazt fogom tenni, amit ő tett. Hiszen más ésszerű dolog nem is jut az eszembe. Én nem fogom leélni az életemet egy idegennel, akivel még csak nem is találkoztam. Igazságtalanság, és nem várhatnák el tőlem, mégis megteszik.. Persze a kis tervemről, hogy nem szándékozok majdani férjemmel élni, Kol mit sem tudott. Sem arról, hogy a jövőmet voltaképpen vele képzelem el, távol innen... Egyenlőre jobb neki a tudatlanság, addig sem aggodalmaskodik. Épp elég, hogy az én szívem fáj, amiért ez vár ránk.
Azt hiszem máskor, más körülmények között, talán megöleltem volna Tatiát, de nem tudtam mozogni, ledermedtem, mikor megdicsért minket és azon igyekeztem, hogy ne bukjon ki belőlem semmi meggondolatlanság. Külső szemmel talán tényleg azok vagyunk, csakhogy Kollal pontosan tudjuk azt, hogy olyan, hogy MI, olyan nem létezhet. Most még biztosan nem.
- Azért, mert... - kissé fennakadtam a mondat közepén, mert nem tudtam, elmondhatom-e, de végülis mindenki tényként kezelte, tudott róla, tehát nem titok. - ... jegyesem van...

Még csak pár percet töltöttem velük, de máris jobb kedvre derültem. Biztosan a kisugárzásuk van rám ilyen hatással, hiszen mindketten végtelenül kedvesek, ugyanakkor vakmerőek is voltak. Véleményen szerint ez az egyik legjobb párosítás, ha egy emberről van szó, hiszen harcolnunk kell azért, amit akarunk, ők pedig együtt akartak tölteni egy kis időt, ezért jöttek ki a sötét éjszakába még akkor is, ha tudták, hogy bármelyik pillanatban lebukhatnak. Főleg, hogy Mikael Kol apja... ez aztán tényleg bátor tett.
- Azért vagyok kiutálva, mert elhagytam a családomat. - Feleltem Kol szavaira, amit bár nem kérdés formájában tette fel, de ha már megengedték, hogy itt maradjak velük, akkor megérdemlik, hogy elmondjam nekik az igazságot. Emiatt talán ők is el fognak taszítani, de rám nem lehet majd azt mondani, hogy hazudozó vagyok. - Nem szerettem a férjem. Kényszerházasság volt, ezért magam mögött hagytam őt és a... gyermekemet is. - Nyeltem egy nagyot. Ez volt a legrosszabb része a történetnek, általában ilyenkor fordít nekem hátat mindenki és könyvel el annak, aminek Mikael már megtette. Egy cédának, egy utolsó, megvetni való, a szerencsétlenségét hirdető nőszemélynek. - Ennek is megvoltak az okai... nem akartam őt semmiféle veszélynek kitenni, míg utazunk. Kit tudja, hogy mi történt vele, de az apjával a birtokon jó élete lesz... az kell, hogy legyen. - Kicsit elkalandoztam, ezért megcsóváltam a fejem és kissé keserűen elmosolyodtam. - Bocsánat, nem akarok feleslegesen fecsegni és untatni titeket. - Nem akartam elrontani az ő jó hangulatukat, hiszen örülhettek egymásnak és már azt is tudhatták, hogy a titkuk nálam biztonságban lesz és nem árulom el őket soha senkinek.
Elnevettem magam a meséjüket hallva. Ki se nézve belőlük az ember, hogy először nem szívlelték egymást. Annyira harmonikusan festettek együtt. - Szóval a makacs kislány és a segítőkész kisfiú végül összebarátkozott. Nem csoda, hogy megtaláltátok egymást. Szépek vagytok együtt. - Csúszott ki a számon. Ezt lehet, hogy nem kellett volna, de egyszerűen képtelen voltam kiigazodni a kapcsolatukon. Üvöltött róluk, hogy többek, mint barátok. Vagy mindössze azok akartak lenni? Nehéz helyzet ez annak ellenére, hogy jó emberismerőnek tartottam magam. - Úgy értem, ha... soha nem tudtak titeket elszakítani a másiktól, akkor miért kell bujkálnotok az éjszaka közepén, közel az erdőhöz? - Mutattam távolabb, ahol már eléggé szépen kirajzolódtak az erdő fái. Most kezdték volna tiltani őket egymástól? Amikor már szinte felnőttek?

Nem tudtam, pontosan hol lehet az a Bulgária, de az alapján, hogy messze lehet, könnyen elképzelhetőnek találtam, hogy valahol a mi óhazánkban kellene keresnünk. És nyilvánvalóan szép hely is, legalábbis a hangsúlyából ítélve. Családi problémák... hát, ezért meg különösen nem irigylem. Persze nálunk a legnagyobb efféle problémák amiatt adódtak, mert apám nem szerette Niket, de Freya... ő tudna mesélni róla, meg a saját családjáról. Amiért én eddig csak azért nem kaptam büntetést, mert Mikael fia vagyok, úgyhogy szemet hunynak a dolgok felett.
- Nem igazán vagyok beavatva a kiutálásod pontos okába - jegyeztem meg. Ebbe még véletlenül sem lett volna okom belefolyni eddig... Attól eltekintve, hogy valóban az apám volt az értelmi szerzője ennek az egésznek. Csak valóban tudnám, miért gyűlöli ennyire ezt a lányt... vagy nőt... amikor nyilvánvalóan, kedves, és okos, na meg csodálatra méltó. Szívesen elfogadnám őt a barátomnak. Talán egyszer a családom is megenyhül, és akkor ennél több lehet... Az unokaöcséim meg az unokahúgaim anyja. Klaus felesége. A sógornőm. - Azért én ezt a nem igazán lelkesedtünk egymásért dolgot másképp tudom - nevettem fel, majd a tekintetem Freyára vándorolt. Csak tudnám, hogy miért képes a legapróbb dolgokkal is lenyűgözni. Vagy hogy miért kell ezt éreznem iránta... - Nos - fordultam vissza Tatia felé, ha már neki meséljük el a történetünket. - A kisasszony rémségesen makacs egy hölgyemény volt. Persze ezt nem tudtam, úgyhogy segíteni akartam neki, aminek az lett a vége, hogy jó alaposan megfáztam egy vödör hideg forrásvíz miatt. De persze ez nem zavart. Attól függetlenül megkedveltem, úgyhogy nem volt kérdés, hogy lehetetlenség elüldözni mellőle. - Igen, én így emlékszem vissza. Sajnos azóta már hiába akarom távol tartani magamat tőle, mert nem megy. Egyszerűen túlságosan is közel áll hozzám, pedig ha férjhez fog menni, akkor nem láthatom többet. Ám ennek a furcsa csalódottságnak az érzését még véletlenül sem tükrözte sem az arcom, sem a tekintetem. Ez az a dolog, amit mindketten tudunk, csak nem mondjuk ki sem egymásnak, sem egy harmadik félnek.

Akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amint észrevettem, hogy Kol közelebb csúszik hozzám, persze ezt próbáltam palástolni. Ennek ellenére a boldogság csak úgy áradt bennem, mintha egyenesen a vérem vinné szét minden egyes sejtembe. Azt hiszem most tudatosult csak bennem, hogy Tatia előtt nem kell félnünk. Hogy ő megért és semmi ártó szándék nincs benne. Végre felszabadultam. Úgy tekintettem rá, mintha nem most találkoztunk volna először. Bizalmasan hallgattam szavait és néhány helyen homlokomat ráncoltam, de ezen kívül nem szóltam közbe. Hagytam őt kibontakozni. Nem akartam semmilyen témát ráerőszakolni, így vártam, ő mit hoz fel.
- Nos mi... - néztem először Kolra, aztán folytattam. - Régóta ismerjük egymást.. Ötéves korom óta. Bár kezdetben nem igazán lelkesedtünk egymásért, de végül összebarátkoztunk.. - mosolyodtam el. Akkor is makacs voltam, és hisztis is ráadásul.. Képtelen voltam elfogadni, hogy én valamit nem tudok megcsinálni. Számomra nem létezett lehetetlen gyerekkoromban. Azóta persze már felnőttem és rájöttem, hogy van olyan, aminek nem állhatok az útjába. Amihez én is kevés vagyok... A házasság.
- Kol volt az egyetlen olyan gyerek, akit nem üldöztek el mellőlem. Próbálták persze, de nem sikerült nekik.. - rántottam vállat. Ebben benne volt Kol kitartása és az én engedetlenségem is. Nem tehetünk róla..

Olyan kedvesek voltak. Nem is nagyon találkoztam még a faluban ilyen emberekkel, eltekintve Niket, Elijah-t és az anyjukat, Esthert. A többiek nem nagyon akartak velem szóba állni, ami miatt nem is hibáztathatom őket, bár magamból kiindulva ha a falu főnöke megtiltaná nekem, hogy az új lakóval beszéljek, akkor sem tennék eleget a kérésének, hiszen hiszek abban, hogy minden embernek meg kell adni az esélyt arra, hogy elmondhassa a saját történetét és kellőképpen bemutatkozhasson. Az pedig a későbbiekben úgyis elválik, hogy menthetetlenül rossz-e vagy van-e egy kis esély arra, hogy az emberek megszeressék.
Rájuk mosolyodtam és leültem melléjük, az pedig nem kerülte el a figyelmemet, hogy Kol és Freya közelebb húzódtak egymáshoz. A falubeliek ezt eddig hogy nem vették észre? Néhány embernek olyan szeme van, mint a sasnak, az ilyen dolgokra különösképpen ki vannak élezve. Már csak magamból kiindulva is, ha azt nézzük.
- Mit szeretnétek tudni rólam? - Kérdeztem aprót sóhajtva. Furcsa volt magamról mesélnem, ám annak örültem, ha az emberek meg akartam ismerni. Csak kérdések nélkül kicsit nehézkes a dolog. - A nevemet már tudjátok. - Kezdtem bele kissé zavart somolygással. - Bulgáriában születtem, ami eléggé messze van innen. Hosszú utat tettem meg, míg ideértem. - Gondolkoztam el egy pillanatra. Az út akkor, egyedül átszelve a fél világot még hosszabbnak tűnt, mint így visszagondolva. - Hogy miért jöttem ide, azt... nem tudom, hogy tudjátok-e. - Sóhajtottam. Kol minden bizonnyal tudta, mert az apja volt az értelmi szerzője a kiutálásomnak, szóval... és élehet, hogy Nik is mesélt neki rólam, bár nem tudom. - Családi problémáim adódtak. - Finomítottam egy kicsit a megfogalmazáson, miszerint konkrétan elhagytam a férjemet és a lányomat. Na igen, ez az a téma, ami miatt eléggé feszültté szokott válni a hangulat. - De kérdezzetek nyugodtan, mindenre válaszolok.
Aztán megcsóváltam a fejem, hiszen engem is érdekelt az ő történetük. - És ti? Azon kívül, hogy azért bujkáltok itt a sötét éjszakában, mert amúgy nem lehettek ennyire együtt... ti mióta ismeritek egymást? - Kérdeztem kedvesen. Nem akartam tolakodó lenni.

A mosoly, ha lehet, még szélesebbé vált az arcomon. Legalább valóban megismerhetem úgy, hogy nem az ostoba hazugságokat hallom róla. Rosszéletű? Ugyan, ha valóban olyan lenne, akkor nem maradna velünk, hanem kárörvendene a lebukásunkon.
- Nos, lassan évek óta nem untok meg egymást, úgyhogy szerintem te sem fogsz beleesni abba, hogy nem szórakozol jól velünk - vontam vállat. Valóban, lassan már több, mint tíz éve ismerjük egymást, és azóta is naponta találkozunk. Csoda hát, hogy elérkezett az idő, amikor bennem ez az egész átalakult valami többé? - Ülj csak le te is, van hely a pokrócon mindannyiunknak - indultam el én is oda, ahol Freya már leült, és egy rá jellemző, érdeklődő kérdéssel meg is indította a társalgást. Tulajdonképpen... én sem tudok róla túl sok dolgot. talán a neve az egyetlen, amiben biztos vagyok, és az, hogy ő meg Nik... elég közeli barátságot ápoltak egymással. Vagy többet is? Nem az én dolgom ítélkezni, és ha még az is lenne, akárcsak őt a mi ügyünk, úgy minket az övéké hidegen hagy. Persze nem annyira, de nem szólunk róla senkinek. - Úgy van, mesélj magadról. Hiába tudom ki vagy, nem tudok rólad semmit - ültem le végül én is, meglehetősen közel húzódva Freyához. Most legalább kihasználhatom azt az indokot, hogy kell a hely Tatiának. Őszintén érdekelt, és nem csak azért, mert idegen volt, és azok általában érdeklik az embereket. Azért is, mert szimpatikus volt, már a korábbi, rövid találkozásaink alapján is. Akkor sosem volt egyedül, de attól függetlenül kedves volt.

Végleg elöntött a nyugalom. Valahogy, fogalmam sincs, miért, de bíztam ebben az idegen nőszemélyben. A kiállása és az őszinte tekintete azt súgta, nem fogom megbánni. Én pedig reméltem, hogy valóban nem játssza el a bizalmunkat.
Kijelentése meglepett. Nem ismertem, még csak szóbeszédeket sem hallottam róla, így nem tudtam elképzelni, vele kapcsolatban miket pletykálhatnak az emberek, de nem is akartam tapintatlan lenni vele, azok után, hogy mit tesz értünk. Amúgy is elég szimpatikus volt, talán azért, mert nem voltak igaz barátaim Kolon kívül, ő pedig már olyat is tud rólunk, amit senki más.
Először csak a homlokomat ráncoltam Kol ötlete hallatán, de nem vágtam közbe. Mint ahogy ő, én is kiváncsi voltam, kivel van dolgunk. Kényelmetlen volt álldogálni, így visszamentem egészen a pokrócig, hogy újra leülhessek és vártam, hogy csatlakozzanak hozzám. Meglepő módon, egy cseppet sem voltam fáradt, pedig ilyenkor már nem szoktam fent lenni. Biztosan a lelkesedésem hatása, hogy enniyre éber vagyok, vagy talán továbbra is a lebukás veszélye miatt van. Remélem többen nem sétálgatnak az éjszaka közepén.
- Mesélj magadról! - kértem apró mosollyal. Őszintén kíváncsi voltam.

Ahogy rájuk néztem, nem is értettem, hogy ki lenne annyira szőrös szívű és embertelen, hogy szaladjon és elkürtölje, hogy ők ketten itt üldögélnek? Semmi rossz nincs ebben... aranyosak, fiatalok és barátok. Vagy több, de ezt nem az én tisztem eldönteni, megítélni vagy beleszólni.
- Tudom, hogy a legtöbben nem tartanál a szájukat, de én nem fogok mondani semmit. Tudom, hogy milyen, ha pletykálnak róla az emberek... - Nyeltem nagyot pislogva. Na igen, erről akár naphosszat is tudnék mesélni, de nem szerettem a mártírkodást, sőt egyszerűen utáltam. Az önsajnálat eléggé rossz dolog volt, ezért is inkább lenyeltem ezeket a gondolataimat. Vagyis próbáltam.
Ismét elmosolyodtam rájuk nézve. Annyira aranyosak voltak, Kol kérdésére pedig bólintottam. Semmi kedvem nem volt visszamenni a kunyhómba, éppen ezért indultam el sétálni és így kötöttem ki itt. Talán Kol és Freya nem nagyon örültek ennek, de mivel biztosítottam őket, hogy a "titkuk" nálam biztonságban marad, ezért lehet, hogy megtűrnek pár percig maguk mellett. - Szívesen maradnék. Igazából tényleg nem tudok aludni, hiába próbáltam. És a ti társaságotok biztosan jó. - Mondtam már szélesebb mosollyal. Azt nem nagyon akartam elmondani, hogy azért nem tudtam aludni, mert Nik felzaklatott azzal, hogy azt mondta, van valami köztem és Elijah között, elvégre csak Kol testvéreiről van szó.

Nem tudom, miért bízok benne. Őszintén, fogalmam sincs róla. Ha én lennék az ő helyében, és engem látnának a faluban úgy, mint őt, mindent megtennék azért, hogy valaki mást is oda rángassak. Gonosz dolognak hangzik, de legalább nem lennék egyedül. Persze, minden valószínűség szerint, ismerve a népünket, azt mondanák, hogy a bomlást, amiért mindez megtörtént, ő indította el. De semmi ilyenről nincs szó. Nem látok semmi érdeket a tekintetében, pedig anyám szerint a tekintet sok mindent elárul a másik fél szándékairól. Nem bűnt, amit elkövettünk, és valóban nem. Bár a bűnben is benne lennék, ha aztán ő nem keveredne bajba.
- Őszintén köszönjük, Tatia - kezdtem el hálálkodni én is. Talán tényleg félreismerik őt a faluban, és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek beállítják. Ráadásul Nik is őszintén kedveli (sőt, szereti) őt, ő pedig nem sok személyt enged a bizalmába. - Nagyon kevesen lennének hajlandóak nem szétkürtölni az itt történteket, ugye tudod? - kérdeztem rá. Ezzel persze azt akartam kifejezni, hogy boldog vagyok, amiért ő azon kevesek közé tartozik, akik nem nézik rossz szemmel ezt az egészet. Na meg persze azt is szerettem volna tudatni vele, hogy bízom benne. - Van kedved csatlakozni hozzánk? Gondolom neked sem jön álom a szememre, ha itt kint járkálsz, és ha két egyébként csodálatos hölggyel kapna el valaki, kötve hiszem, hogy bűnös dolgokra kezdenének gyanakodni - mosolyodtam el. Már csak azért is, mert szívesen megismertem volna, hiszen egyedül annyit tudtam róla, hogy messzi földről, az egykori hazánk közeléből jött ide, a faluba. Azt pedig én soha nem láttam. Itt születtem, itt éltem, de kíváncsi voltam az egykori otthonunkra, amit valószínűleg soha nem láthatok majd.

Tétován áldogáltam ott. Hol Kolra, hogy Tatiára pillantottam és csak vártam. Nem, sosem voltam az a csendes fajta, most viszont nem éreztem úgy, hogy van mondandóm. Kol kellőképpen beszélt helyettem is, amiért hálás voltam. Nem tudtam volna elmondani ezeket, a sokkhatás miatt. Még mindig féltem. Ez az egész olyan hihetetlen... Kínomban már felnevettem volna, hogy miért kell nekünk ilyen átkozottul pechesnek lennünk. Legalább ezt a kis időt tölthetnénk együtt, amíg... Utána.. Nincs utána. Tudom, hogy Kol gyűlölni fog. Még ha tagadja is. Én tudom. Valószínűleg én is azt tenném az ő helyében, ha a szerelmem mással lenne. De ez is be fog következni, csak idő kérdése, én pedig bele fogok halni a keserűségbe...
Tatia felbukkanása csak olaj volt a tűzre. Nem okoltam semmiért, mégis ráébresztett, hogy mennyi minden forog kockán. Ha nem ő jön... Ha valaki más jön.. Valaki olyan, aki ártani akar nekünk. A halálos ítéletemet írnám alá azzal, hogy Kollal vagyok az éjszaka közepén, ráadásul félreérthető helyzetben..
- Te vagy az egyetlen, aki ezt így gondolja... - mondtam reményteli hangon. Mindenki más a normáknak megfelelő viselkedést várna el. Csak semmi szabályszegés. A bűn, az bűn. Lett légyen bármily kicsi, akkor is büntetik. - Köszönjük! - mosolyodtam el én is. Bár még mindig akadtak kétségeim, jobb ha lenyelem őket. Hiszen.. Ennél többet nem is várhatunk tőle. És bár Kol arra nem tért ki, hogy mi valóban szeretjük egymást. Pontosabban, hogy ő szeret engem, mert arról fogalma sincs, hogy én is így érzek iránta, mégis úgy érzem, talán akad egy titokgazdánk, aki nem akar ártani nekünk. Ez csak jó lehet.

Végül a lány is megszólalt és elég volt csak egy hangot kiejtenie a száján ahhoz, hogy tudjam, mennyire nem akartak lebukni. Ahogy rájuk néztem... fogalmam sem volt arról, hogy milyen kapcsolat lehetett köztük, de nagyon közel álltak egymáshoz. Kol mellé lépdelt és ebben az egyszerű, alapvető mozdulatban is tükröződött a féltés és a szeretet. Jó szemem volt, rögtön észrevettem ezeket. Ha az én házasságom nem olyan volt, mint amilyennek azt kislánykoromban elterveztem, akkor legalább a többiek boldogságát vegyem észre.
- Nem foglak elárulni titeket. - Biztosítottam a lányt már kissé határozottabb hangon. - Miért tenném? Mert éjszaka a falu határában nézegetitek a csillagokat? Ez nem bűn. Talán mások számára igen, de egyébként nem az.- Csóváltam meg a fejem és halványan elmosolyodtam. Eszemben sem volt senkinek sem elárulni a dolgot, nem az én ügyem volt beleavatkozni az ilyenekbe. Ha rajtam múlik, senki sem tudja meg a kis titkukat, mivel ahogy Kol szavaiból is kivettem eltilthatják őket egymástól, ebben pedig már nekem is volt részem... sőt van is, mert Mikael hiába "engedte meg", hogy találkozgassunk Nik-el, azért az nem ugyanolyan, mintha nyugodtan és minden rossztól mentesen szerethetnénk egymást.
Ahogy pedig Kol átkarolta a lány derekát - akiről megtudtam, hogy Freya-nak hívják -, már biztos voltam abban, hogy bár valószínűleg tényleg nem csináltak semmit, nem csak barátok. Ugyan Kol azt mondta, hogy igen, de ezek a pillantások, érintések és szavak... nem, ezek nem csupán baráti gesztusok. Mintha egyfajta erős kötődés lenne közöttük. Kiszöknek az éjszaka közepén, hogy együtt legyenek, mert tiltják őket egymástól... erre mit lehet mondani? Mindössze azért éreztem magam kellemetlenül, mert megzavartam őket... nem akartam.
- Kol, én... megértem. Tényleg. - Bólintottam, hogy ezzel nyomatékosítsam a szavaimat. Mégis miért állna érdekemben akárkinek is elmondani, hogy itt vannak? - Elhihetitek, hogy egy árva szót sem fogok szólni senkinek, mert senkinek semmi köze hozzá. - Mosolyodtam el végül halványan.

Láttam rajta, hogy zavarban van... Már hogyne lenne zavarban? Tapasztalt nő, persze, hiszen nem tőlünk jött, és a szökésének is valószínűleg jó oka lehetett. Én nem tudtam a titkát, csak azt, amit rebesgettek róla. Ám, figyelembe véve, hogy még ő akar mentegetőzni helyettünk... talán nem kell tőle tartanunk. Az emberek egyébként is szeretnek mindenfélét beszélni, meg embereket pellengérre állítani, miért ne a faluba nemrég érkezett, titokzatos fiatal hölggyel tennének kivételt?
- Nem, nem muszáj úgy tenned, mintha nem láttál volna semmit... azt hiszem, magyarázattal tartozunk - léptem közelebb hozzá, elengedve Freyát. Egyébként sem nyugodna meg addig, amíg nem biztos abban, hogy senki nem árul el minket. Ő bajba kerülhet. Nekem meg sokkal kevesebb forog kockán. Különben is, valószínűleg ez a kis magánakció híre nem változtatná meg az én oldalamra az apja döntését, hiszen csak még jobban meggyűlölne. A lányával meg... el sem tudom képzeni, mit tenne.- Freyának igaza van, ők valóban nem értenek meg minket - kezdtem bele, miközben zavartan beletúrtam a hajamba. Hogyan is mondhatnám el, hogy több van közöttünk, mint barátság, és mégsem, anélkül, hogy félreértené? Miként mesélhetnék az érzéseimről, amikor velem szemben egy vadidegen áll? Egy vadidegen, aki valójában nem is az. Hiszen a bátyám meg ő valószínűleg nem játszani szoktak a kunyhójában. Valami egészen mást csinálhatnak, amitől akaratlanul is arra gondolok, hogy én azt csak egyetlen nővel szeretném... azzal, aki képes volt kiszökni velem az éjszaka közepén, hogy bámuljuk a csillagokat, és megvalljuk egymásnak a legnagyobb titkainkat. Mégis úgy döntöttem, megbízom benne. Hogy talán nem árul el, hiszen vajmi kevesen tennének felé ilyen gesztusokat ebben a faluban. - Freya meg én... - léptem vissza az érintett mellé, miközben az egyik karommal átkaroltam a derekát. - Csak barátok vagyunk. Az apja egy másik férfihoz szánta. És bár ő is tudja, hogy többet érzek iránta, mint szabadna, nem teszünk semmi olyant, amitől később mocskosnak titulálnák. Tiszta... - hangsúlyoztam ki a szót. Igazán reméltem, hogy nem következtet arra, hogy ha most nem is, máskor csináltunk valami olyant. Szükségesnek érzem minden apró részletre kitérni, ami plusz gyanúba sodorná őt. - A szülei mégsem nézik jó szemmel, hogy a lányuk egy férfival barátkozik, aki nem a vőlegénye, úgyhogy eltiltanak minket egymástól. Tehát kénytelenek vagyunk cselhez folyamodni, és ilyenkor kiszökni. Ugye megértesz minket? - kérdeztem. Igazán... nem akartam bajba keverni őt. Hiszen ha rajtam múlna az élete, előbb vetném tűzre magamat őhelyette, mint hogy neki baja essen... Meg, ha nem lehet az enyém, legalább legyen másé. Csak ne lássam... Csak minél messzebbre kerüljön tőlem, mihelyst hűséget fogad annak a férfinak! Könyörgően néztem Tatiára, és közben arra vártam, hogy Freya vajon mit szól a mondandómhoz. Semmi olyat nem mondtam, ami nem lenne igaz, vagy ami bajba keverné, sőt, épp ellenkezőleg! De sosem tudhatom.

Ismeri? - néztem nagyot, mikor Kol hirtelen elszakadt tőlem. Bár ha azt nézzük, hogy neki nagyobb szabadság adatott, mint nekem, ez nem is csoda.. De akkor is.. Honnan ismeri? Vagy.. Én is láttam már?! Ha Kol tudja ki, akkor idevalósi, és nekem is tudnom kellene. Bár mostanában elég keveset tudtunk beszélni, nem tudtuk kitárgyalni a falu ügyeit. Az mindig a legutolsó a sorban és most még nagyon az elején voltunk...
Csak abban reménykedtem, hogy elhiszi Kol szavait, hiszen ez az igazság. Azt leszámítva, hogy nagy valószínűséggel akkor is kiszöknénk, hogyha hagynának minket találkozni... De Tatia?! Tatia szavai megnyugtattak, vagy legalábbis megpróbáltak megnyugtatni. Nem akar ártani nekünk, de kérdés az, hogy mikor fogja úgy érezni, neki ebből haszna származna?! Az emberek csak a saját érdeküket nézik, ezt már tapasztaltam. Ezt teszi az apám is azzal, hogy férjhez ad...
Lassan felkeltem és Kol mellé sétáltam. A nevemet nem árultam el, de kétlem, hogy ez bármit is befolyásolna, hiszen a faluban Kol neve és az enyém szinte kéz a kézben járnak. Az összefüggésre nagyon gyorsan rájönnének és... Nem.. Nincs és. Nem fognak rájönni. Nem jöhetnek rá.
- Kérlek, ne árulj el minket.. - szólaltam meg jónéhány perc után először. - Ők nem értenek bennünket.. - utaltam a falusiakra, akik elítélik a barátságunkat. Nem akarom, hogy meghurcoljanak minket...

Azt hiszem, én magam ijedtem meg a legjobban. Ha valamit nem akartam, akkor az az volt, hogy valamilyen kellemetlen szituációba keveredjek Niklaus családjának tagjaival. Ez viszont nagyon is az volt... a legfiatalabb fiú és egy lány az éjszaka közepén egy fa alatt heverésznek és a csillagokat bámulják. Nos, ebből sok mindent le lehetett szűrni, de inkább kikapcsoltam az agyam, hogy ne kezdjek el különféle gondolatmeneteket tervezgetni, mert abból semmi jó nem fog kisülni.
Nagy levegőt vettem és a párra pillantottam. Nem szerettem volna, ha miatta kerülnek bajba, elvégre ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Senki. Nekem is megvolt a magam keresztje, amit cipelhetek és ahogy láttam, nem csináltam semmi rosszat. Rosszat? Egyáltalán mi az a rossz? Nem én fogom megítélni, hogy mi tartozik ebbe bele.
- Sajnálom. - Ismét ez az egy szó jött ki a számon, mert hirtelen nem tudtam mit mondani. Megzavartam őket, pedig én csak egy kicsit távol szerettem volna lenni mindentől. Erre Kol már magyarázkodva pattant fel a lány mellől. Még sohasem beszéltem vele, de tudtam, hogy ki ő, a lányt pedig látásból ismertem, de a nevét nem tudtam. Ennek ellenére ismerős volt. - Ne... ne magyarázkodj. - Motyogtam Kol-nak nagy levegőket vélve. Zavarban éreztem magam, hiszen ilyenkor már senkinek sem kellene itt járkálnia. Ha nem jöttem volna ki a kunyhómból most nyugodtan folytathatnák azt, amit... elkezdtek. Ami mi is volt? - Nem kell mentegetőznöd, semmi olyat nem láttam, amiből bajotok származhatna. - Tettem magam elé a kezeimet védekezésképpen. - Sőt, semmit sem láttam. - Fűztem tovább a dolgot. Igen, jobb lesz úgy, ha el is felejtjük ezt a kis közjátékot.

Ó, a csillagos legenda! Az előbb pontosan erre gondoltam, bár a kívánságos részről nem tudtam, így erről lemaradtam. Vagy mégsem? Egy próbát megér a kívánság, úgyhogy behunytam a szememet, és arra gondoltam, bárcsak valami változás következne be kettőnk sorsában! Éppen szólásra nyitottam a számat, hogy mindezt elmeséljem, amikor a közelben hangos reccsenésre lettem figyelmes. Valaki van itt. Egy pillanatra összenéztünk Freyával, aztán mindketten a hang irányába fordultunk. Egy nő alakja sejlett fel a sötétben, aki nem mellesleg nagyon, nagyon ismerős volt. Láttam már nem is egyszer, ám kellett némi idő, hogy rájöjjek, az alak nem más, mint Tatia. Mit keres ő itt éjnek idején? Talán csak azt, amit mi. Nyugalmat. Ez még érthető is lenne, hiszen magam is hallottam a szóbeszédeket. Pár percig csak némán figyeltük egymást. A felismerés ott csillogott az ő tekintetében is, és tudtam, hogy ha bárkinek is elmeséli, mindenki tudni fogja, ki volt a velem lévő nő.
- Tatia - pattantam fel villámsebességgel a helyemről. -Bármit is hiszel, ez nem az, aminek látszik! Mi ketten nem csináltunk semmi olyant, amit nem volna szabad, leszámítva a kiszökésünket. De esküszöm azt sem tennénk, ha nappal nyugodtan beszélhetnénk! - mentegetőztem. Nem tudom, mennyire fog hinni nekem, de reméltem, hogy elléggé az el nem áruláshoz. Talán amúgy sem hinne neki senki, hiszen amiket róla mondanak, az alapján páran hihetnék, hogy csak magáról akarja elterelni a figyelmet. Ugyanakkor Freya apjának már maga a gyanú is elég, hogy végleg eltiltson minket egymástól.

Figyeltem, ahogy kezébe veszi a hajamat, és újra meg újra az ujjai köré csavarva játszik vele. Eltellt egy kis idő, mire megszoktam, hogy ez a legújabb hóbortja..
- Nem.. Nem akarom kipróbálni.. - komorodtam el egy pillanatra, majd egészen más hangon, vidáman folytattam. - Ha oda eljutnánk... Soha többé nem jönnénk vissza.. - merengtem el. Milyen jó lenne.. Nem lennének szabályok, sem törvények.. Nem lenne semmi és.. Vele lennék. Az lenne maga a Paradicsom, hiszen rajta kívül nincs szükségem senkire sem.. Nekem elég, ha ő velem van és a napom máris jobb.
- Lemaradtam róla... - sóhajtottam nagyot. Én azt hiszem, sosem láttam még hullócsillagot. Bár megállás nélkül az eget kémlelem, ha csak tehetem. Engem ez a csoda mindigis elkerült. Pedig, csak egy valamit kívánnék. Egyetlen kívánságom lenne. Nem vagyok telhetetlen, mint a többi ember. A szabad választás.. Mindössze ennyi. Nem sok. De ez tejesíthetetlen.. Tényleg szükségeltetne hozzá egy csoda.. Nem is a kisebbik fajtából.. - Ismered a legendát? - néztem fel rá kérdőn, de nem vártam meg a válaszát. - Mikor egy csillag leesik az égről és végleg kihúny, egy élet szűnik meg létezni és te, aki látod a csillaghullást, kívánhatsz egyet... A lélek magával viszi a Fátyolig, és átkelése előtt valóraváltja a kívánságokat... - meséltem, ahogy anyámtól hallottam kiskoromban. Már akkor is magamnak akartam a csillagokat és egyszerűen nevetséges volt, hogy azon hisztizek, hogy nem lehetnek az enyéim...
Épphogy elhallgattam, mikor hangos reccsenés jelezte, hogy bizony nem vagyunk egyedül. A vér is meghűlt az ereimben, ahogy először Kolra pillantottam, majd a hang irányába. Egy sötét alak ált nem messze tőlük, arcvonásait nem tudtam kivenni a sötétben, de senkire sem emlékeztetett, akivel eddig találkoztam. A pánik sokszorozódott bennem ezidőalatt. Nem hittem, hogy ez bekövetkezhet, annyira.. Annyira bíztam benne, hogy nem fog megtörténni.. Hogy senki sem talál ránk..
Hangtalanul meredtem a nőre és Kolba kapaszkodtam. Muszáj volt szorítanom a kezét, hiszen... Ki tudja, ezek után mikor kürtöli szét, mit látott az éjjel, utána pedig.. Semmi sem marad..

Tatia kunyhója

Már mindenki aludt, egy lélek sem mászkált a faluban, egyedül én voltam annyira ostoba, hogy a sötét éjszakában kóboroltam. Csak előre figyeltem, de nem láttam semmit, mintha minden elmosódott volna előttem. Azon gondolkoztam, vajon hogyan verhetném ki Niklaus fejéből az ostoba gondolatokat. Nem érzi, hogy én őt és csakis őt szeretem? Senki másnak nincs helye a szívemben rajta kívül. Bántott, hogy ő ezt nem hitte el és nem így látta. Rosszabb volt ez mindennél.
Nem érdekelt, meddig sétálgatok, de az már feltűnt, hogy percekkel később már a falu határában járkáltam. Az éjszakai terepfelfedezés eddig nem volt szokásom, ám lehet, hogy ezután változik a véleményem arról, hogy a természet éjszaka veszélyeket rejt magában. Hiszen itt voltak a szomszéd falu lakói... a szörnyetegek, akiket mindenki félt. Én is és nem is állt szándékomban megtapasztalni, hogy mennyire igazak a mendemondák.
Hangokra lettem figyelmes. Egy normális ember a félelme miatt hátat fordított volna és a biztonságos menedéke felé vette volna az irányt, én mégis amellett döntöttem, hogy utánanézek a dolognak. próbáltam lassan, csendben és settenkedve megközelíteni a beszélőket és ez egészen addig sikerült, míg meg nem állapítottam, hogy egy fiú és egy lány ülnek az egyik fa tövében. Ekkor viszont ráléptem az egyik faágra, ami hangos reccsenéssel jelezte közeledtemet. Összerezzentem és amikor a tekintetek felém szegeződtek nagyot nyeltem.
- Sajnálom... én csak... - Kezdtem el szabadkozni kissé bizonytalanul. - Nem akartam megzavarni semmit. - A hold ragyogása és a csillagok világítása miatt tisztán kivehető volt a pár tagjainak arca. A fiúé pedig... ő nem Kol, Niklaus öccse?

Elmosolyodtam az elképzelésén, noha tudtam, hogy semmi vicces nincsen benne. Hiszen tényleg... engem a legkevésbé sem ítélnének el, amiért félreérthetetlennek tűnő helyzetben fekszünk. Őt viszont... Persze a lelkem mélyén örülnék neki, ha felbontanák a vele való jegyességét, de ez nem járna együtt automatikusan azzal, hogy hozzám is adnák. Sőt, néhány napig talán atyám is eltérne a Niklaus a véres rongy témától, és ezúttal én lennék pellengérre állítva.
- Nos, szerintem neked a feslett nőszemély szerep is tökéletesen jól állna, de igazad van, tényleg nem lenne jó ötlet kipróbálnod - jegyeztem meg, miközben fogtam az egyik hajtincsét, és azt kezdtem el vizsgálgatni. De régen is volt már, amikor megismertem... és mennyire imádtam azt a lenyűgöző jellemét! Az apja csak védeni akarja beszédét viszont figyelmen kívül hagytam. Tudtam, hogy védeni akarja, de rosszul teszi. Hiába óvja a széltől is, a nagyobb erejű viharok ellen még ő sem tud mit tenni. Azok akkor is ott vannak, ha ő minden erejével őt akarná vigyázni. Azok anélkül is rombolnak. Máshol meg építenek, egészen furcsa, különleges dolgokat.
Mosolyogva hallgattam, ahogy arról mesélt, hová menne... Ez amúgy annyira jellemző rá! Utálja azokat a napokat, amikor nem süt a nap. Mert akkor bent kell lennünk, be vagyunk zárva, és nem láthatjuk egymást... én legalábbis ezért gyűlölöm őket. A másik pedig a fények. Azok a furcsa, titokzatos, mégis vonzó fények! - Azt bizony én is szívesen megnézném veled - szólaltam meg végül. - A fények biztosan gyönyörűek. És talán valóra váltanák minden kívánságunkat - töprengtem el. Nem volna kérdés, mit kívánnék, vagy pontosabban kit. Egyértelmű, hogy ő lenne a kívánságom, de rajtunk talán már a fények sem segítenének... Hirtelen felnéztem az égre, pontosan abban a pillanatban, amikor egy hullócsillag útjára indult. - Oda nézz, egy hullócsillag! - jegyeztem meg ámultan. Gyönyörűek voltak... kit érdekelt hát, hogy a hiedelem szerint, amikor egy csillag lehullik, valakinek leáldozott a maga napja?

Kol karjaiban fekve mindig elöntött a nyugalom és bár tudtam, hogy neki ez talán egészen mást jelent, mint nekem, mégsem tudtam lemondani a közelségéről. Talán önző vagyok, talán helytelen, amit teszek, de szükségem van a tudatra, hogy bármit teszek, ő velem van és szeret. Mert én is szerettem őt, szeretem őt...
- Neked talán nem... - kuncogtam fel és mellkasára hajtottam a fejemet. - Ha rajtakapnának minket, engem közszemlére tennének, mint valami feslett nőszemélyt... - az elképzelésbe is beleborzongtam. Persze mindez csak akkor történne meg, ha nem az apám talál ránk. Ő meg is ölhetne ilyenért, bár gyanítom, nem lenne rá képes, másnak pedig nincs joga hozzá.
- Az apám csak védeni akar... - vetettem ellen. - Te is tudod, hogy nem lehet testvérem... - komorodtam el egy pillanatra. - Így az sem lehetséges, hogy más házasodjon helyettem.. - megint ennél a témánál vagyunk, de... Nem akartam elrontani az esténket. Tényleg nem.. És úgy látszik, Ő sem, mert azonnal vette a lapot és elterelte a figyelmemet.
- Ha bárhová mehetnék? - néztem fel rá. Fogós kérdés és nem is tudtam rá azonnali választ adni, mert.. Meggondolatlan lett volna azt mondanom, hogy bárhová, csak jöjjön velem. Tőle az is kitellik, hogy felhívásnak veszi és megszöktet. Pedig az igazság az, hogy én csak akkor érzem magam felhőtlenül boldognak, ha velem van. Körülményektől függetlenül.. Akár veszekedhetünk is, az sem számít... - Azt hiszem, délre mennék, oda, ahol mindig süt a nap... - mosolyodtam el halványan. - Vagy föl északra.. Egészen föl.. Ahol már látni a fényeket.. - merengtem el. Sosem láttam még a fényeket, de hallottam szóbeszédeket arról, hogy milyen gyönyörű... Azt hiszem, ez csak álom marad, hiszen sosem fogok eljutni oda, hogy megnézhessem. Ez a nők sorsa.... Az álmodozás...

- Akkor úgy mondom, hogy ha el is kapnak, nem okozna nehézséget kimagyaráznom magamat - feküdtem le mellé a plédre, majd őt kezdtem el figyelni, ahogy próbálta elkapni a csillagokat, és ahogy beszélt közben. Ez egy kicsit kapcsolódott is a nincs lehetetlen kijelentéséhez... Hiszen ki tudja, egyszer talán valóban el tudjuk kapni a csillagokat. Megfoghatom, és átnyújthatom neki. Mert azokat is lehoznám az égből, ha cserébe látnám azt a csodálattól ragyogó mosolyt az arcán, ami csak rám irányul. Csak értem ragyog. Egy idő után azonban lemondott erről a szándékáról, és inkább felém fordult. Arra kért, hogy menjek közel hozzá. Igaza van, ha csak nem bukunk le, soha senki nem jönne rá az éjszakai találkánkra. De ha mégis... akkor inkább ő kerülne veszélybe. Ő a fiatal lány, akinek van az a próbája a házasság elhálásánál. És ha minket rajtakapnának, hiába maradt ő tiszta, senki nem hinné el nekünk, következetesen bajba kerülne. Hatalmas bajba. Ám a kockázatot mindketten szerettük, így nem gondolkodtam, csak magamhoz húztam, és átkaroltam. Bárcsak nem úgy kéne a karjaimban tartanom, mint egy barátot. Bárcsak az asszonyom lehetne. Bárcsak ő is ezt akarná... bárcsak lenne más mód, bárcsak megszökhetnénk... De túl sok a bárcsak. És egyébként is, hová menekülnénk? Oda, ahol az a járvány pusztított? Hiszen az a haza lehet, hogy már nem is létezik.
- Az apád sosem érdekelt. Magának való egy ember, akárcsak az enyém. Azt hiszik, a szigorral mindent megoldhatnak. Azt hiszik, akkor nem fogunk titokban találkozni. - Nem, nem ez a legjobb téma. Szerettem, és tiszteltem az apámat, efelől semmi kétségem nincs. Csak... néha arra vágytam, hogy egy kicsit olyan jámbor legyen, mint anyám. - Én nem akarok ilyen apa lenni... De nem szeretem ezt a témát- jegyeztem meg. Valóban... miért akarnék? Asszonyom egészen biztosan lesz, csak nem ő. És mellette is lesznek "kötelességeim" . A családfőség, meg hasonlók, én mégsem akarom ilyen helyzetbe hozni a majdani lányaimat. Vagy éppen fiaimat. Azt akarom, hogy majd boldogok legyenek. - Hová mennél most el legszívesebben? - érdeklődtem tőle, részben azért is, hogy hanyagoljuk a témát. Mindig is érdekelt, a világ milyen részét szeretné megnézni. Vagy éppen az erdő melyik titkos zugába vágyik jelen pillanatban.

Csak öleltem magamhoz. Túl sok volt nekem mindaz, ami délután történt.. Nem.. Azt hiszem én ezt nem tudom elfogadni így, de talán tudok úgy tenni. Nem színlelni, mert én ugyanúgy szeretem őt, csak egy kicsit... Mégis másképp. Jajj, miért ilyen nehéz ez? Miért nem lehet olyan egyszerű, mint leszakítani egy fűszálat, vagy elkapni egy esőcseppet?
- Nincs lehetetlen! - kotyogtam közbe vigyorogva és elengedtem őt, hogy leülvek a plédre, majd elterülhessek, vigyázva arra, hogy neki is elég hely maradjon. Nem volt ugyan túl tiszta az ég, de a csillagokat így is lehetett látni, én pedig kislányosan újra és újra eljátszottam a gondolattal, milyen lehetne megfogni őket. Kezemet felfelé nyújtottam és úgy helyeztem a tenyeremet, hogy hüvelykujjam pontosan takarja a Sarkcsillagot, majd mint aki ért is hozzá, forgatni kezdtem a tenyeremet, hátha elérek a többi ujjammal is egy-egy kiis képet és kirajzolódik valami. Persze nem sikerült. Nem konyítottam a csillagászathoz sosem... De.. Kol előtt ezt az énemet sosem titkoltam. Minden érdekelt.. És bár a legtöbb dologba nem engedtek beleszólni, mert nő voltam, szerettem tudni, hogyan állnak a dolgok, lehetett szó akármiről. Mondjuk.. Talán a kíváncsi természetem is hozzájárult ehhez, meg a makacsságom...
- Meg kellett várnom, amíg elalszanak.. És.. Hajnalban haza kell érnem, mielőtt atyám felkel... - forgattam a szemeimet, majd hasamra ejtettem a kezemet. Nem megy ez a csillagászosdi nekem. - És nagyon remélem, hogy éjszaka egyikük sem ébred fel.. A te érdekedben... Apám nagyon jól tudja, hogy mikor eltűnök, veled vagyok.. - sóhajtottam nagyot. Lehet, hogy öreg, de nem hülye, arra is rá fog jönni egy idő után, hogy eljárkálok éjszaka és bár semmi rosszat nem teszünk, mégis több szigorral fog fellépni. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha ő is elfogadná, hogy Kol a barátom...
- Gyere már ide... - könyököltem fel félig. - Mindenki alszik.. Különben is.. Mit tudnak tenni? Eltiltanak tőled? Már megtörtént.. - mulattam a dolgon. Nem az első eset lenne, hogy hazaparancsolnak, mikor Kollal látnak, de tény, hogy ez lenne a legsúlyosabb és talán.. Soha nem mosnám le magamról, hogy a szeretője vagyok.. Egy szajha...