Nevetve félrehajoltam a fűcsomó elől, amit Kol felém dobott, aztán kézen fogtam Tatiát.
- Szerintem mi itt már feleslegesek vagyunk. Menjünk a kunyhódba. Én is jobban szeretem az édes kettest, és azt hiszem, Kol meg Freya sem lenne boldog a közönségtől...bármi is fog történni ezután - vágtam még pimasz fintort a fivérem felé jókedvűen, aztán Tatiával az oldalamon elsétáltam. Hagy élvezzék ők is az édes kettest. Örültem, hogy Kol rátalált a boldogságra... még ha hosszú, és rögös út is vezetett odáig.

(Tatia kunyhója)

Úgy tűnt, mindenki csak ezt várta. Niklaus lelkesedése egy pillanat alatt ragadt át rám is és elfeledkeztem azon aggódni, hogy mennyire nem helyes dolog az, amire készülünk. Hiszen az egyik legfőbb szabályunkat fogjuk megszegni. De boldogok leszünk. És igaza van, ez mindent megér. De legfőképp Kol reakciójának örültem. Megdobogtatta a szívemet és tudtam, hogy igazat beszél, és hogy érdemes mindent megtenni a közös jövőért. Sután csókoltam vissza, először is azért, meg meglepett, másodszor pedig, mert eddig mindössze egyszer csókolt meg, azért is bocsánatot kért.. - Tudom.. - mosolyodtam el és bár nem viszonoztam szavait, tudtam, hogy érzi, mindezt csak és kizárólag azért vállalom, mert mindennél jobban..
Hálát éreztem, amiért végre akad egy nehéz, akadályokkal teli út, ami mégis kiutat jelent a reménytelennek hitt helyzetemből. Csodáltam a köztük lévő testvéri kapcsot, amit eddig sosem láttam, nem tapasztaltam testközelből, hiszen nekem nem voltak testvéreim. Azt viszont tudtam, hogy komolyan gondoltak minden szót.
- Köszönöm.. - pillantottam Tatiára előbb apró mosollyal, majd fel Nikre, mielőtt még elindultak volna. - Mindent. Mindkettőtöknek.. - teljesen komolyan gondoltam. Nekem egyedül sosem lett volna bátorságom ahhoz, hogy valami hasonlóan súlyos dologgal hozakodjak elő. - További szép éjszakát.. - búcsúztam el tőlük aztán. Nem hittem volna, hogy egyhamar két új bizalmasom is lesz, akik ráadásul egy szerető család lehetőségét is elhintik előttem, de talán mégsem olyan szörnyű az életem, mint azt gondoltam. Csak élnem kell a lehetőségeimmel.

Amikor kimondta azt a két bűvös szót... hogy elmegyünk velük... esköszöm úgy éreztem, hogy kedvem volna kiugrani a bőrömből, ugrálni, mint egy kisfiú, vagy egyszerűen felkiáltani az égbe, hogy igen, sikerülni fog, együtt lehetünk! De ezzel lebuktattam volna magamat, úgyhogy csak magamról megfeledkezve hátrafordultam, és a puha ajkaira tapasztottam az én ajkaimat... Már nem érdekelt, hiszen végre szabad volt nekünk, még ha csak az éjszaka leple alatt is. Hamarosan semmi nem korlátoz meg bennünket... hamarosan egymáséi leszünk.
- Szeretlek... - suttogtam szenvedélyesen, majd visszafordultam a fivér és Tatia felé, akik éppen indulni készültek, azzal a tanáccsal, hogy háljuk el a szerelmünket, most azonnal... - Azt hiszem, bármi is történik a távozásotok után, sokáig kell majd nyúznod, hogy kiszedd belőlem a dolgot - dobtam a bátyám irányába egy fűcsomót, majd a következő pillanatban kitört belőlem a nevetés. Persze, hogy nem kellene sokat győzködnie, neki legalábbis. - Most az egyszer megpróbálhatnál jófiú szerepében tisztelegni, Niklaus. Mindig te vagy a rossz, nem túl unalmas? - kérdeztem mosolyogva. Persze apánk valószínűleg úgysem hinne neki, ha lebuknánk, de üsse kavics, egy próbát megér, különben sem szeretném, ha csak ő kerülne bajba, mikor én sokkal többet voltam tilosban őnála. - Hát, akkor jó szórakozást nektek. Tatia, rám remélhetőleg sosem lesz féltékeny - kacsintottam rá újdonsült barátomra még a távozásuk előtt.

Néztem Kolra és Freyara felváltva. Látszott a tusakodás és a vívódás mindkettőn, én pedig nem értettem. Szeretik egymást, csak a vak nem látja ezt. Miért kell hát gondolkodni azon, mit is tegyenek? Nekem egy percig sem kellett. Mindent kockára tettem és vállaltam a szerelmemért.
Aztán ahogy Freya kimondta a döntő szót, egy vidám, és megkönnyebbült mosoly futott végig az arcomon.
- Ez a beszéd! - mondtam nekik biztatóan. - Meglátjátok, csodálatos életünk lesz. Úgy élünk majd, ahogy itt. A kunyhóink szomszédosak lesznek, és látjuk egymást, amikor csak kilépünk az ajtó elé. Mi vadászunk, a falut építjük, az asszonyok főznek, és gyerekeket nevelnek. De mégis másképp élünk majd, mit itt. Mert ott mi... mi mind szeretni fogjuk egymást - ígértem meg, aztán Tatia felé pislogtam.
- Nem kellene magukra hagyni őket? Ránk is ránk fér, hogy kettesben legyünk. És ki tudja, hátha Freyanak és az öcsémnek lenne kedve megfogadni a tanácsomat, és elhálják a nászt már előre - nevettem halkan, aztán felkeltem a fűből, és Kolra néztem.
- Ha hazaérsz, és apánk ébren várna, mondd azt, hogy utánam jártál. Láttál, ahogy megszöktem, és utánam jöttél, meglesni merre járok. Téged nem bánt így, nekem meg úgyis mindegy, miért haragszik éppen - bököm vállba Kolt biztatóan.

Úgy tűnik.. Nagyon úgy tűnik, hogy én vagyok az az utolsó, egyetlen kötelék, ami Kolt még itt tartja. Eddig nem is gondoltam, hogy ennyire el akar menni innen.. Messzire. Igaz, Niklaus tervét sem sejtettem előtte, ám az tény, hogy van értelme, és még mindig vívódom, mégis mihez kezdjek?!
Pechemre a kis monológból elmémben pont az a kép ragad meg, hogy boldogan ölelem Kolt, egy másik helyen, közel a tengerhez, ahogy az ígérte nekem. De van más valami is. Pontosabban valaki.. Felém siet, átkarol és nem ereszt. Hasonlít Kolra, de csupán négy év körül lehet. Nekem pedig ismét összébb szorul a szívem a gondolatra, hogy a makacsságommal ettől fosztom meg magunkat. Felesleges vitákat gerjesztek, holott, ha az elején beleegyeztem volna, nem lenne semmi probléma. Akkor megvalósulhatna a kép, amit láttam, sőt, nem csak ez.
Kedvem lett volna felsikítani, igazán torkom szakadtából. De nem tehetem, mert lebuktatom magunkat. Helyette inkább idegesen a hajamba túrtam és csak akkor nyugodtam meg valamennyire, mikor Kol magához húzott. Ambivalens érzéseim még mindig tomboltak bennem, de éreztem, hogy döntés elé leszek kényszerítve. Vagy így, vagy úgy...
- Ne merészeld azt mondani, hogy nem szeretem Kolt..  - tagoltam mondandómat jól érthetően. Nik nem tudja milyen ez.. Hogy min megyek keresztül. Én pedig döntésképtelen vagyok. - Sosem engedném a lányomat kényszerből házasodni.. - meredtem végül magam elé, bár gondolom elég volt néhány percet eltölteniük velem ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen.
Tatia.. Ő ismeri a helyzetet és nem volt olyan gyáva, mint én.. Meg merte lépni azt, amitől én tartok, és most boldog. Családot akarnak alapítani, egy új falut.. Egy jobb helyet. És én is ezt akarom. Irigylem tőle, ami nekem nincs meg. De még lehet..
- Nem tudom pontosan.. - néztem Tatia felé. Pedig sokkal jobb lenne, ha konkrét határt tudnék mondani. Most bánom csak, hogy mindent a fejem fölött szerveznek meg. - De nem hiszem, hogy túl sok lenne... - húztam el a számat. Az esküvő..
Nos, kétlem, hogy lesz esküvő.. Kol reakciója kellőképp hatott rám ahhoz, hogy hirtelen határozzak. Nem fog elmenni nélkülem.. Szenvedni fog és én is megkeseredek majd látva boldogtalanságát. - Eszedbe ne jusson bajba keverni magad, Kol! Érted?? - emeltem fel a hangomat a kelleténél jobban, aztán le is halkítottam. - Ez az egész őrültség, elvetemült hazaárulás is.. és.. teljes képtelenség.. - ráztam meg a fejem. - Nos, hogy tervezitek? - fogtam meg Kol kezét és pillantottam rá, majd Niklausra.
Tatiát itt megvetik az emberek, Nik szenved.. Kol, kétlem, hogy valaha megbocsátaná, ha máshoz mennék feleségül, még ha most az ellenkezőjét állítja is.. Én pedig nagy valószínűséggel eldobnám az életemet, mert kényszer és törvény kötése alatt nem tudnék élni.
- Veletek megyünk.. - jelentettem ki egyszerűen, felrúgva minden eddigi normát, és a józan eszem diktálta engedelmességet és szabályokat. Szerelmes vagyok. Ha ez akkora bűn, legalább legyen okuk meghurcolni minket... De én.. Akarok egy esélyt magunknak.

Freya szavai elképesztettek, ahogy azt mondta, menjek el velük...  hogy boldogabb legyek, de nélküle nem lennék az. Biztosan arra gondolt, hogy akkor nem kéne  látnom a férjével, de ha elmegyek innen, sehogy sem látom. És én nem tudnék élni úgy, hogy tudom, soha többet  nem látom az arcát, ahogyan mosolyt csal rá  valami apróság...
- Nélküled nem megyek el... Nem fogok  élni  nélküled, Freya! Niknek igaza van...  - néztem a fivéremre, aki teljesen kikelt magából,  és indulatosan szónokolt arról,  hogy ha igazán  szeretnénk egymást, elmennénk velük,  én pedig  pontosan ezt akartam. Elszükni,  és új  életet kezdeni. - Ide hallgass... Nem fogsz bajba kerülni, ezt megígérem. Mindent elrendezek majd úgy, hogy ha eljön az ideje, csak én keveredjek bajba. Csak nekem eshet bajom... apád azt fogja hinni, beleőrültem  az irántad érzett, csillapíthatatlan, vágyakkal teli szerelembe, és ezért bármire képes  lettem volna. Soha, de soha nem hagynám,  hogy téged bántsanak és meghurcoljanak. Kérlek,  könyörögve kérlek, menjünk el velük! Nem ígérek neked szép  életet... lehet, hogy egész  életünkben menekülünk majd, és  félünk minden idegentől, de nem érné meg egy  élet szerelemben, az  élet kötelességben helyett? - Észre  sem vettem, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá... Hiába volt itt mellettünk Nik és Tatia, nekem olyan  volt, mintha  ott sem lennének... Meg akartam csókolni őt, az ölembe kapni, megtenni azt, amiről ma  este beszéltünk, a magaménak akartam tudni, és mindez... ez a forró, vad vágy ott volt bennem, ott  lüktetett a testemben, ott lángolt a szemeimben, és emlékeztetni kellett magamat arra, hogy  tudomást kéne vennem a külvilágról.
-  Bármi is  lesz...  bárhogy is döntünk végül, a kötelező boldogtalanság  és a tiltott boldogság között, nektek sok szerencsét kívánok. Nik megérdemel téged, Tatia. Nik jó, és  igazságtalanul szenved  atyánk  gonoszságától, amit  csak rá szabtak  ki. És  te is megérdemled  őt, Tatia, mert nem olyan vagy, mint amit hisznek. Szabad vagy, szabad a mi ostoba törvényeinktől,  és  ezt gyűlölik, nem téged. Ezt tudniuk  kellett...  hogy bármi is lesz, én  akkor sem ítélem majd  el őket, ha mi nem tartunk velük, és  halálomig az életük boldogságáért fogok imádkozni az  istenekhez, ha már nekem nem fogják  tudni megadni mindazt.

Elvigyorogtam magam Kol szavait hallva. Annak ellenére, hogy elég nőcsábász, ha oda kerülne a sor egy lánnyal, fogalma sem lenne róla, hogy mit tegyen.
- Ne aggódj öcsém - bököm meg a vállát jókedvűen. - Én sem tudtam, hogy mit kell, meg hogyan - vetek egy pillantást Tatiára. - De az ösztönök megmutatják, mit is kell tennem. És meglátod, nem fog fájni - nevetek fel halkan. - Csodálatos dolog, Kol. Elképzelni sem tudod, hogy mennyire. De azt hiszem, ma már megértem anyámékat, hogy ennyi gyermeknek adtak életet - teszem hozzá, majd Freya felé fordítom az arcomat.
- Azt mondjátok szeretitek egymást, de nem akartok eljönni. Vagyis, harc nélkül feladjátok. És ha harc nélkül feladjátok, akkor talán nem is szeretitek egymást úgy, ahogy hiszitek. Azt hiszed, nekem nem fáj majd itt hagyni anyámat, és a testvéreimet? De igen, rossz lesz. De tudom, hogy milyen egy anya. Ő akkor lesz boldog, ha te is boldog leszel. Mindegy hogyan, és kivel... és ha látni fogja, hogy a házasságod boldogtalan, ő is boldogtalan lesz egész életére. Tudom azt is, hogy az apa szava törvény... de gondolj csak bele! Ha Mikael is hallgatott volna az apjára, sosem jöttünk volna az újvilágba! Néha fel kell rúgni a szabályokat... és ugyan mi másért lenne érdemes, mint a szerelemért? Az anyák pedig azért is vannak, hogy elsikálják kissé a problémákat. Ne féljetek. Jó lesz nekünk. Ti ketten együtt élhettek, boldogan... egymás mellett, míg világ a világ. Gyerekeitek lesznek, akik folytatják a ti sorsotokat... lányok, és harcosok is, mint Kol. Mondd Freya... ha hozzámész ahhoz a férfihoz, akit neked kiszemeltek, és gyermekeid lesznek, te is végignézed majd a lányod boldogtalan életét? Mert szerintem nem. És hidd el, anyád sem fogja. Segíteni fog nektek, úgy, ahogy az én anyám segített nekünk. Csak bízzatok benne... és bennünk is.

Egészen másként láttam most a helyzetet. Nem a sajátomat, hanem ezt a mostanit. Niklaus.. Olyan bensőségesen beszélt arról, hogyan érez Tatia iránt, hogy apró mosoly jelent meg a szám sarkában. És ugyan Kolhoz intézte szavait, mégis nyugtalankodni kezdtem. Nem tehetjük. Egyszerűen nem lehet... Mégis csábított az ajánlat. Az új élet reménye és a boldogságé. Hogy nem kell többé félni, mert nem lesznek olyan ostoba szabályok, mint ezek a mostaniak. Ha Kol családja nem örvendene köztiszteletnek, kétlem, hogy mint házasulandó fiatalhoz, közel engednék hozzám. Mindezek nélkül az életünk.. Azt hiszem egészen nyugodt lenne.
- Nem hagyhatom cserben őket, Nik.. Ők a családom.- mondtam. Hiába intéztem hozzá a szavaimat, sokkal inkább magamat akartam maradásra bírni, és jobb érvek híján az utolsó hihetőbe kapaszkodtam. - Az anyámat semmiképpen. Apám mindig fiút akart helyettem, és mivel én nem viszem tovább a nevét, már csak a hasznot látja bennem. Ő érte nem lenne kár, de az anyám.. - csüggedtem el teljesen. Megutálna.. És hiába nem számítana másnak, vagy tűnik nevetségesnek, nekem fontos a véleménye. Ő sosem tiltakozott olyan hevesen Kol ellen..
Miközben én kiutat kerestem a reménytelen helyzetemből, a téma hirtelen változott, amibe azonnal bele is pirultam. Könnyedén beszélgettek róla, mintha olyan egyszerű lenne.. De ha megtenném.. Ha együtt lennék Kollal, az végleges lenne. Kol riadalma nem volt egyenlő az enyémmel, hiszen valamelyest felkészítettek már arra, hogy mi vár rám a nászom éjjelén, mintha csak valamiféle élvezeti cikk lennék... Mégsem.. Én.. nem.
Nem feleltem ugyan semmit a felvetésre, arcomról mindenki le tudta olvasni, hogy elutasítom ezt a megoldást. Nem csupán magam miatt, Kol miatt is. Nem tehetem meg vele. Ő is tudja, hogy nem lehetek az övé. Nik érvei viszont meggyőzőek voltak.. Főleg a közös boldogság volt az, ami megmelengette mostanában túlságosan is igénybe vett szívemet. De mindez hiába.
- Lehetséges? Meg lehet szökni innen úgy, hogy nem bukkannak semmiféle nyomra? - kérdeztem aztán Niket, elvégre ő vetette fel a témát, bizonyára már további terve is lenne. Én azonban nem magam miatt kérdeztem, és erre hamar rá fognak jönni ők is.
- Nem kell így élned.. - mondtam ki a súlyos szavakat és elhúztam Koltól a kezemet. Nem akartam érezni, hiába szeretem. Ezzel őt is bántom és magamat is bántom, tudom jól.. Ha gyávának tart, hát tegye, de nem fordíthatok hátat az egyetlen embernek, aki születésemtől fogva mellettem állt. - Menj el velük, Kol! - nyeltem nagyot. Megrémített a gondolat, hogy mi lesz a reakciója, talán bolondnak tart majd, de én nem lennék boldog. Legalábbis maradéktalanul nem. Segélykérőn néztem Tatiára, hogy ha a két férfi nem is, legalább ő értse meg az érveimet, de azt hiszem.. Ebben csak magamra számíthatok.. A kérdés már csak az, hogy Kolnak sikerül-e eltántorítania..

Figyeltem a többieket, Klaust  és Tatiát, ahogy arról próbálnak meggyőzni, hogy titokban kipróbálhatnánk, hogyan szerezhetünk egymásnak testi örömöket, és hallgattam Freyát, aki minden egyes szavával az egekbe röpített. Szeret engem, és örülne, ha másképp alakult volna, egy másik korba születünk, ahol nincsenek ilyen  szabályok. De hát mik ezek a szabályok, mikor Nik  szavai teli vannak igazsággal? Egy új falu, és egy új élet lehetősége, ahol mi magunk írjuk a szabályokat.
- Nik... azt  hiszem,ezt én nem tehetem meg. Őt nem bántanák, ez  tény, de engem igen... az apja örök időkre elintézné, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, és  azt én nem tudnám elviselni... A  szökésre  készen állnék, bármikor, ha ő velem tartana, de erre sem kérhetem,  ha nem akarja megtenni. - Elhallgattam. Igazság szerint Nik felvetése nagyon tetszett  nekem, és  akartam, hogy elszökjünk együtt, és halálunk pillanatáig együtt lehessünk,  de közben bizonytalan is voltam. Szerettem ezt a helyet, ahol felnőttem. Szerettem  anyámat, még a szigorú apámat  is, az egy szem, szeleburdi kishúgomat,  és a többi fivéremet  is. De  ha  Freya velem tartana... a világ túlsó sarkáig is elszöknék vele. A  szerelmünk elhálásának gondolatára feszengeni kezdtem egy  kissé.  Azt  sem tudom, mit hogyan kell csinálni...
- Nem  tudom, hogyan  kéne elhálni a szerelmünket... - motyogtam végül olyan halkan, amennyire csak tudtam, de az éjszaka csendje árulónak bizonyult, így  minden szavamat tisztán lehetett hallani. -  Úgy értem, szeretem őt, és azt akarom, hogy egymáséi legyünk, és ha tehetném, már régen megtettem volna, de  ez nem csak rajtam múlik... nem akarom olyanra  kényszeríteni, amit nem akar. Túlságosan  is szeretem őt ahhoz... - Tapogatózni kezdtem, míg  végül megtaláltam a kezét, és  megszorítottam.  A  közelsége most, hogy végre mindketten kimondtuk, mit érzünk egymás iránt,  még jobban megnyugtatott. - Tegyük meg, Freya. Szökjünk el velük. Kérlek!  Nem akarok úgy élni, hogy mással látlak, és más lesz az enyém - kérleltem.

Csak magamban hümmögtem, miközben éreztem Tatia simogatását a kezemen. Szóval, Kol és Freya... Hát, ha ez kiderülne, abból jókora botrány lenne. És amit én kaptam Mikaeltől Tatia miatt, az gyengéd simogatás lenne ahhoz képest, amit Kol kapna. Fizikailag persze nem bántaná Mikael, hiszen Kol az ő fia, és büszke rá, de lelkileg a földbe döngölné, azt biztosra veszem.
- Tudod öcsém... - emeltem fel a fejem némi csönd után, és belenéztem Kol szemeibe. - A szerelem jó dolog. Néha fáj, néha kegyetlen, de jó rátalálni arra, aki igazi boldogságot ad - húztam kissé közelebb Tatiát. - És a szerelemért néha harcolni is kell. Ahogy én is harcoltam érte. Megfizettem az árát, de nem volt hiába. Sírhattok, és sajnálhatjátok magatokat, de ha csak ennyit tesztek, azzal beletörődtök mindketten a sorsotokba. Álljatok a sarkatokra! Elsősorban te, hiszen férfi vagy! - mondtam nyomatékosan, majd kissé közelebb hajoltam.
- Hallgassatok ide. Tatia és én el akarjuk hagyni ezt a falut. Saját kunyhót építünk majd egy másik helyen, ahol boldogan élhetünk, és nevelhetjük a gyermekeinket. Gyertek velünk. Szökjetek el, ahogy mi is tesszük majd. Alapítsunk együtt új települést, egy másik falut! Egy olyan falut, ahol nem lesznek ilyen ostoba hagyományok, ostoba szülők, és ahol mindenki azé lehet majd, akit megszeret - mondtam ki végre, ami már nyomta a szívemet egy ideje. A költözés tervét.
- Te nem szereted azt a férfit, akihez hozzá akarnak adni. Akkor miért hajtasz fejet a családodnak engedelmesen? - kérdeztem Freyát. - Pokol lesz az életed. Van itt valaki, aki el tudja mesélni, milyen az - mutattam Tatiára. - Mondj nemet, amíg nem késő! A szüleid egyetlen lánya vagy, nem fognak bántani! Dühöngeni fognak, haragudni, az tény.... de azt túl lehet élni. És van, aki segít ebben - néztem Kolra, majd cinkos mosollyal néztem rájuk.
- És ha ez így nem elég, adok egy tanácsot. Háljátok el a szerelmeteket. Ha Freya már nem lesz többé lány, nem kell majd a harcosnak. Egy olyan férfi nem venne el olyan nőt, aki már.... szóval, aki már volt valakivel előtte. És ha ezt megteszitek, nyílt utatok van a közös boldogságra. Nektek kell döntenek a gyáva meghunyászkodás, vagy az egymásért való harc között - fejeztem be, és nekidőltem egy fa testének. Mióta itt letelepedtünk nem beszéltem annyit, mint most nekik.

- Úgy hiszem az én szüleim miatt nem kell aggódni.. Épp elégszer megfenyegettek már engem, meg persze Kolt is, hogy elhiggyék, nem találkozok vele. - Sóhajtottam nagyot. Irigykedve, mázsás súllyal a szívemen figyeltem, ahogy Niklaus átöleli Tatiát. Féltékeny voltam. Na nem a férfit irigyeltem, hanem azt a boldog mosolyt Tatia arcáról, azt az ösztönös mozdulatot, ahogy megfogta a kezét. Én is kísértést éreztem volna arra, hogy hasonlóan cselekedjek Kollal, de nem tettem. Helyette inkább a saját ölemben fűztem össze ujjaimat.
- Esküvőm lesz. - Jelentettem ki rezzenéstelen arccal, de nem cáfoltam semmit. Nagyjából mindenkinek ezt mondtam, aki csak rákérdezett, és nem többet. Akkor nagyobb erőre lenne szükségem, hogy úgy beszéljek róla, ahogy elvárják, és ne úgy, mint aki átoknak éli meg. Nem is csodálkozom rajta, hogy ő is tudja. Valószínűleg mindenki értesült már róla, szerencsétlenségemre. Kol heves tiltakozása a feltételezésre.. Valójában elárulta, hogy nem teljesen őszinte a témában. De azt nem tudtam, hogy most engem próbál védeni, vagy csupán nem fogta fel, amit nem is olyan régen mondtam. Hogy én is szeretem őt. Vagyis.. Nem tudom megítélni, mit érzek iránta, de azt tudom, hogy a barátságnál többet.
- De ettől még szeretem Kolt.. - néztem előbb Nikre, aztán Tatiára. Rájuk bíztam, hogy értelmezik, inkább arra voltam kíváncsi, Kol hogyan reagál erre. Nem akartam drámázni, bőgni, főleg nem közönség előtt.
- Szeretném, ha végül másképp alakulna, de esélyünk sincs. Akkor mi értelme lenne néhány lopott percnek? - Rántottam vállat, bármennyire is fájt. - Különben is, pocsékul hazudok, csak a bajt hoznám Rá.. - Érveltem, reményvesztetten, pedig nem volt célom összetörni. - Kolnak igaza van.. Nekünk másik korba kellett volna születnünk.. - nevettem fel keserűen. Vagy csak elég messzire kellene szöknünk, ahhoz, hogy eszükbe se jusson keresni...

- Mikael nem fog megjelenni, ebben biztos vagyok. Túlságosan kifáraszthatta az állandó parancsolgatás. - Forgattam meg a szemeimet. Rendben, ő volt a falufőnök, az volt a dolga, hogy kiossza a lakosoknak a feladatokat, ám néha túlságosan félt és ezért elszaladt vele a ló. Ilyenkor nem bánom, hogy csak megtűrt vagyok a faluban és így el kell kerülnöm Mikaelt.... vagyis ajánlatos, ha jót akarok magamnak. És persze, hogy azt akarok.
Nyugodt és boldog mosoly ült ki az arcomra, amikor Nik mellém ült és magához ölelt. Tudtam, hogy ennyivel nincs elintézve az előbbi összekapásunk, mégis valamiféle mérhetetlen béke szállt meg. Utáltam összeszólalkozni vele, csúnyán nézni rá vagy látni, hogy megbántottam. Saját lényemet kínoztam ezzel, de már jó érzéssel döntöttem fejem a vállának és fogtam meg a kezét. Kellemes volt itt ücsörögni, főleg, hogy Kol és Freya meglehetősen jó, sőt tökéletes társaságnak bizonyultak. Vajon miért nem futottam velük össze eddig? Kezdtem azt hinni, hogy nem is annyira borzalmasak az itteni emberek. Ők legalábbis nem.
- Tényleg nincs köztetek több, mint...? - Befejezetlenül hagytam a kérdésemet, de tudhatták, hogy miről akarok érdeklődni. Távol álljon tőlem a modortalanság és a vallatóbizottság szerepének eljátszása, de annyira nyilvánvaló volt, hogy nem minden az, aminek mondják. Szikrázott közöttük a levegő, ezt már akkor éreztem, amikor betoppantam közéjük. Az ilyet nem lehet letagadni vagy eltitkolni. - Még ha tilos is... megérné. - Ejtettem meg feléjük egy kedves mosolyt. Buzdítottam volna őket? Tessék, egy ok, amiért Mikael megölethetne. Ám ami a szívemen, az a számon és... a saját példámból indultam ki.

- Nos, akárhogy is legyen, atyánk mindkettőnket megróna, ha rájönne a késői sétánkra -mosolyodtam el. Furcsa volt így. Tudtam, hogy Nik szokott tilosban járkálni, és hogy jóval kevesebbszer bukott le a szüleink előtt, mint amennyiszer ezt megtette, de együtt még nem szegtük meg a szabályokat. Ez valamiért nagyon tetszett, a két szabályszegő testvér, meg a közös titok, ami ugyan nem olyan, hogy egy életre összeköt minket, de már előre látom, amikor a hajnal és az új nap elérkeztével mindketten fáradtan egymásra vigyorgunk, tudván, hogy az éjjel mindketten rosszat tettünk. Vagy egyszerűen csak én gondolkodom túlságosan bolondul, és ez nem fog bekövetkezni.
Aztán a kezem ökölbe szorult, amikor megemlítette, hogy nemsokára Freyának esküvője lesz. Nem fogom tudni elfogadni, soha. Az a férfi, akié lesz... még jó, hogy én nem láttam, mert egészen biztos valami őrültséget tettem volna, esetleg még megölni is képes lennék, csak ne vegyék el tőlem őt.
- Nem, mi nem - ráztam meg a fejemet, talán túlságosan is hirtelen, amikor körvonalazódni kezdett a fejében a dolog. - Vagyis...nem. A lényeg az, hogy mi ketten nem élvezünk tiltott szerelmet. - Furcsa volt kimondanom ezeket a szavakat. Maga a szerelem... talán egyszer hoztam összefüggésbe Freyával, épp a minap, amikor szerelmet vallottam neki, és azt is alig tudtam kimondani, mert rossz érzés tudni, hogy nem viszonozza.

- Nos öcsém, nem hagyhatom, hogy egyedül szenvedj el büntetést, ha ránk találnak - mosolygom el magam, aztán leülök Tatia mellé, és fél kézzel magamhoz ölelem. Ez a válaszom a kérdésre, hogy megnyugodtam-e már. Persze, azért ezt a dolgot még át kell beszélnünk. De nem kíváncsi fülek hallatára, majd a kunyhója magányában azt hiszem jobb lesz.
- Azt hiszem, nem kérdezem meg, ti ketten mit kerestek itt - néztem Kol-ra, és a lányra. Nem jutott a neve az eszembe... - Magamtól is rájöttem, mi a késői találkozás oka. Csak épp nem igazán értem. Úgy tudom, neked nemsokára esküvőd lesz - fordulok a lány felé. Igen, már valami dereng. Láttam nemrég megjelenni egy férfit a faluban, aki nemsokára ezzel a lánnyal az oldalán jelent meg. A harcos kimondottan jókedvűnek tűnt, a lány viszont sápadtnak, és szomorúnak. Oh persze... már tudom a nevét. Freya. Aztán megjelent egy gondolat a fejemben. Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki tiltott szerelmet talált.
- Öcsém... - mondom kissé hitetlenkedve. - Ti talán....? - hagyom befejezetlenül a mondatot. Semmi félreértés, nem háborodom fel, sőt, megértem Kolt. Csak szegény jó alaposan beleválasztott a reménytelenbe.

Talán én vagyok bolond, hogy megváltást remélek egy kilátástalan helyzetből vagy talán Kolnak van igaza, és nekünk nem ide kellett volna születnünk, hanem olyan világba, ahol a szabad akarat érvényben van, a döntés sosem kényszerből fakad és.. Élhetünk.. De.. Mi nem tehetjük meg, majd talán. Egy másik pár, a jövőben, szerencsésebb lesz, nem a kor szelleme dönt majd boldogsága felett, hanem önmaguk választásából köthetik össze életüket.
Kicsire húzódtam össze a neszezésre, ami nem is jelenthetett mást, minthogy valaki jár erre. Az éjszaka közepén, viszonylag távol a falutól. A bennem kavargó érzések és a rémület, ami Tatia arcáról pillanatok alatt átragadt az enyémre is, a tüdőmbe rekesztették a levegőt. Az pedig, hogy egy mély hang Tatia nevét suttogta, még inkább aggodalomra adott okot. Őt felismerte, ezek szerint falubéli. De már hiába is próbáltam volna elrejteni az arcomat, vagy elfutni, lélekben felkészültem arra, hogy most a maradék kevés időmet is eljátszottam a kiszökésemmel, amit még Kollal tölthettem volna. Ám pillanatok töredéke alatt járt át a nyugalom, majd feszes tagjaim felengedtek, ahogy a fejemben a helyére kattantak az idegen szavai.. Niklaus.
- .. és veszélyes.. - forgattam a szemeimet. Némi feszültség lehet az idősebbik Mikaelson és Tatia között, legalábbis vonásaiból erre következtettem, bár nem firtattam.
- Reméljük, többen nem éreznek késztetést, hogy éjszakai sétát tegyenek.. - gondoltam bele, mi lenne, ha Mikael tényleg felébredne. Egy Mikaelson még csak-csak megmagyarázható, na de kettő, már több mint gyanús. És ha a négyesünkre találnának.. Nem biztos, hogy megélném a hajnalt.

Nem tudtam mit mondani Freyának, mert nem volt helyes válasz a kérdésére. És az is lényeges volt, hogy nem tudtam őt megvigasztalni és teljesen elkeserítem. Bár jobban belegondolva azt hittem, nekem sem lehet esélyem az igazi boldogságra, egy másik és új életre, mégis úgy alakult, hogy itt lehetek és élhetem a világomat. Egy olyan sorsot írtam magamnak, amit viszonylag minden részletében élvezek. Nagy részben.
Zörgésre lettem figyelmes és a hang irányába kaptam a fejem. A sötétben nem volt éppen a legegyszerűbb megállapítani, hogy ki lehetett az érkező, ezért is ijedtem meg és vártam, hogy látható legyen a társaságunkba betolakodó személy. Megnyugodtam, amikor kiejtette a nevemet, hiszen ha halkan is beszélt, de Niklaus hangját bármikor megismertem.
Rögtön halvány mosoly suhant át az arcomon, aztán eszembe jutott, hogy nem váltunk el valami szépen egymástól pár órával ezelőtt. Viszont ahogy az öccsével beszélt az túlságosan is kellemes volt ahhoz, hogy rezzenéstelenül nézzem őket. Azt hiszem, ők jó testvérek. Nekem nem volt lehetőségem megtapasztalni, milyen lehet testvérnek lenni, de őket elnézve tetszett a dolog.
- Akárhányszor Mikael kerül szóba, az mindig magával hozza a bajt is. - Sóhajtottam és kénytelen-kelletlen megforgattam a szemeimet. Nem titkoltam, hogy utáltam azt az embert.
Pár másodpercig csendben maradtam és a néhány csillag által megvilágított földet bámultam, mert nem voltam képes megszólalni. Nem szerettem volna, ha Kol és Freya egyfajta drámának lettek volna szemtanúi. Nem mintha veszekedni akartam volna Nik-el.
- Megnyugodtál már? - Kérdeztem tőle végül egészen halkan.

Elnéztem a két lányt... mindkettőt kedveltem, Freyát pedig még annál is jobban, mint illendő lett volna, és bár férfi vagyok, olyan, akiről valószínűleg ugyanezt fogja gondolni a jövendőbelije, meg tudtam érteni őket. Nem akarok más feleséget, mint Freyát... egyikünk sem lesz boldog, mert bárkit is választok, ha nem fogom szeretni, ő hiába szeret engem. A szerelem mint olyan... azt hiszem, nálam sosem fog beteljesülni, úgy, ahogy Tatia mondta. Szomorú dolog.
- Talán ha egy másik világban élnénk... talán néhány nemzedék múlva mindez nem fog számítani. Néhány szomorú, szerelem nélküli nemzedék után... -tűnődtem el. Igen, egyszer talán jön egy ilyen jövő. A szülőknek egy nap majd be kell látniuk, hogy az érzések sokkal fontosabbak holmi ostoba szokásjognál, hogy ők keresik meg a gyermekük jövendőbelijét. Váratlanul egy újabb alak tűnt fel, a semmi sötétjéből, nekem legalábbis úgy tűnt. "Tatia" - suttogta, és már ebből rájöhettem volna, kivel van dolgom, de csak mikor megszólított, akkor tudatosult bennem, hogy Klaus bátyám tisztelt meg bennünket a jelenlétével.
- Tilosban járni a legédesebb tevékenység a világon, Nik. Ez az a dolog, amit már jómagam is megtanultam - viszonoztam a cinkos mosolyát. Igen, ha apánk felfedezi, hogy mindkettőnk ágya üres, nem fog repesni az örömtől, és valószínűleg keményen megbüntet, ezúttal mindkettőnket, de már az est elején vállaltam a kockázatot. - Pláne, ha ilyen remek társaságom akadt. Volna kedved csatlakozni hozzánk? - érdeklődtem. Ahhoz képest, hogy az esténk kettesben indult, egyáltalán nem bántam, hogy előbb Tatia csatlakozott hozzánk, majd most remélhetőleg a bátyám is. Niket egyébként is mindig csodáltam a bátyáim közül, noha ő az, akinek ezt a legkevésbé vallanám be. Elijah és Finn... ők is imádnak szórakozni, de tudják a szabályokat, és a törvényeink ellen a legcsekélyebb mértékben sem ellenkeznek, Klausszal ellentétben. És ez jó, még ha apánk meg is veti ezért.

Csak nagyon nehezen nyugodtam meg a Tatiával történő veszekedés után. Vagyis, nem is tudom minek nevezzem. Veszekedés, nézeteltérés, vita? Talán egyszerre mind. Talán ostoba voltam, hogy azt hittem, hogy ő és Elijah... de az istenekre, miért nem lehetnek tekintettel arra, amit én érzek minden alkalommal, ahogy látom, hogy ők közel kerülnek egymáshoz? És a legrosszabb, hogy noha Tatiában bízom, Elijahban nem. A saját bátyámban... abban, aki talán mindig a legrendesebb volt velem az összes testvérem közül, kivéve Bekaht persze. De látom, Elijah hogy néz Tatiára... és egy éjjel meghallottam, hogy álmában az ő nevét suttogja. A keserűség pedig szinte megfojtott. Egyszer az életben van valamim... és valakim. A boldogság, amit tőle kapok... és nem fogom engedni, hogy bárki is elvegye tőlem! Elviseltem érte mindent, Mikael szigorát, a korbácsot a hátamon, bármit megtettem ezért a szerelemért! És most hagyjam, hogy Elijah egy mozdulattal leüsse a kezemről azt, akit szeretek?
Megvártam, míg a családunk elaludt, és kiszöktem ide. Kellett valami, amivel bebizonyítom Tatiának, hogy férfi vagyok. Bátor, aki méltó a szerelmére! És vajon mi más is lehetett volna az, mint hogy megölök egyet az átváltozó szörnyek közül? Ha sikerül, hős leszek nem csak Tatia, hanem még Mikael szemében is. Ha nem sikerül... Mikael örülhet. Egy teherrel kevesebb lesz az életében.
Néma füstölgésemben észre sem vettem, hogy csaknem belegyalogoltam egy hármas csoportosulásba, akik a földön kuporogtak, és hol a csillagokat bámulták, hol halkan beszélgettek. A késemhez kaptam, mert azt hittem, máris rátaláltak a szörnyekre, de el is engedtem nyomban, mert a három alak közül kettőt ismertem.
- Tatia - suttogtam halkan, aztán a másik alak felé fordultam. - Kol öcsém. Szóval te is megtanultál a tilosban járni? - mosolyogtam cinkosan. - Láttam, hogy üres a helyed, de nem tudtam, hová lettél. Ha Mikael felébred, mind nagy bajban leszünk - néztem kíváncsian a harmadik szereplő felé. Lány volt, falunkbeli, ismertem látásból.

Akkora teher nehezedett a vállamra.. Egyrészt ott volt Kol feltételes ígérete, miszerint mindent megtenne értem, másrészt Tatia szava, ami borítékolta a vesztemet, de fel is oldozott. Hiszen a lelkiismeret nagy úr, én pedig biztosan nem viselném jól a hazugság keresztjét.. Ahhoz gyenge vagyok. De mostanában túl sokszor érzem azt, hogy az élethez is az vagyok...
Nem válaszoltam egyiküknek sem. Tartottam tőle, hogy ha szólásra nyitom a számat, egy hang nem kevés, annyi sem jön ki rajta. Helyette pedig biztosan könnyekre fakadnék, ahogy eddig már olyan sokszor és siratnám az életemet, még mielőtt leéltem volna. Hogy mondhatnám Kolnak, hogy forduljon el tőlem, hogy ne legyen velem és még csak ne is gondoljon rám, mikor szeretem?! És mégis azt kellene tennem.. Eltaszítani magamtól, hogy neki ne fájjon. Hogy továbblépjen és legyen normális élete. Attól, hogy nekem nincs, neki még akadhat választása és rosszul teszi, ha engem választ, aki más feleségeként néhány boldog pillanatnál és titkolt szerelemnél semmi többet nem adhat neki.
- Az sem biztos, hogy én fogok tudni így élni... - találtam meg végre a hangomat, mikor úgy éreztem, hogy nem fogok felüvölteni a kíntól. - És.. Tudják, hogy kézzel-lábbal, ép ésszel tiltakozok ellene, amikor csak lehet, de.. - nagyot sóhajtottam. Nem fejeztem be a mondatot. A vége megint ugyanaz lenne, én meg nem tudom meddig vagyok képes elviselni. Még egy darabig biztosan... Aztán majd összeomlok lélekben, ahogy az rendjén van...
Még mindig nem értettem mit akarhat kérdezni Kol Tatiától. Mármint.. Előttem még mindig vannak homályos foltok a kilétét illetően, de látszólag Kol jobban ismeri őt,a mi be is bizonyosodott. Kol kérdésébe én magam is belepirultam, és hálát adtam az égnek, hogy a hajam az arcomba lóg, így meglehetősen takar. És legnagyobb meglepetésemre Tatia válaszolt neki, méghozzá őszintén, amitől ismét elszorult a torkom.
- Ha olyan, amilyennek mondod, miért veszik ezt el tőlem? - kérdeztem tőle sírós hangon. Persze nem fog tudni felelni rá, senki sem tudna.. Mégis kitört belőlem az érzés, hogy megfosztanak valamitől, aminek eddig is csak a lehetősége állt fent... És azt is nagyon jól tudtam, hogy ezzel Kol előtt elárultam magam.. Immár végérvényesen.

Elképedhettem volna, de rájöttem, hogy igazából az is elfogadott, hogy a lány és a fiú nem tudnak egymás kilétéről, sohasem látták egymást, nem ismerik a másikat, sőt olyan is akad, hogy még a leendő házastársuk nevét sem tudják. Az egyik, még Bulgáriában megismert gyermekkori barátom is ilyen helyzetbe került, amikor a családja szerint belépett az eladó lányok sorába. Csakis az esküvője napján pillanthatta meg a vőlegényét, azok után, hogy mindössze hajnalban közölték vele, hogy délutánra már férjes asszony lesz. Az én sorsom a legjobb mégis akkor lett volna, ha egyáltalán nem kényszerítenek férjhez, hiszen ebben az esetben nem szöktem volna el otthonról. De akkor nem lehetnék itt...
- Ne érts félre, de jó látni, hogy ilyen becsületes vagy. - Pillantottam minden elismerésemmel Freya-ra. Én is megpróbáltam teljesíteni a feladatomat és nem tagadom, mielőtt megszöktem egyszer megfordult a házasságtörés gondolata a fejemben, utána mégis a menekülés mellett döntöttem. Ám Freya más volt... hiába nem akarja azt az életet, amit neki szánnak, nem akar semmi rosszat, pedig szinte az arcára van írva, hogy legszívesebben ordítana a kétségbeeséstől és a tehetetlenségtől. - Én nem voltam képes arra, amire te készülsz. Nem tudtam úgy élni, ahogy azt megkívánták tőlem... gondolom a szüleidet képtelenség meggyőzni arról, hogy nem akarsz egy előre elrendezett házasságban élni. - Sóhajtottam. Persze, a szülők azt csinálják, ami szerintük a legjobb... mindenkinek, csak a gyereküknek nem. Elvakultak, a haszon hajtja őket.
Kol kérdésére viszont lehajtottam a fejem és éreztem, ahogy pírba borul az arcom. Nem voltam annyira szégyenlős fajta, de azért egy ehhez a helyzethez való, félénk mosoly jelent meg az ajkaimon. Furcsa lesz erről beszélni, főleg Nik öccsével, de... ha erre kíváncsi, akkor nem tagadhatom meg tőle a válaszadást.
- Mondhatom, hogy a... - Nyeltem aprót. - A legjobb érzés. - Emeltem fel a tekintetemet és vettem egy mély levegőt. - Ha szeretsz valakit és együtt lehetsz vele... attól nincsen jobb dolog. - Pislogtam párat. Kíváncsiságom határtalan volt, de mégsem kérdeztem rá arra, hogy miért érdekli a dolog. Sejtettem ugyan, de...

Elnéztem ezt a két nőt... És láttam, ahogyan megértik egymást a sorsuk összefonódásánál, egy olyan dologban, amit ők másként élnek meg, mint én. Én csak azt tudtam, ami Tatia szavaiból kiszűrődött. Arról, amire célzott... És tudtam, hogy Freya így sem lenne képes rá... Akármibe belecsábíthatom, de abba, hogy a szentnek mondott hazug esküjét megszegje, nem. Ahhoz én is túl kevés vagyok, hogy rávegyem. Bárcsak hatalmam lenne, és megváltoztathatnám a világ folyását!
- Tudod... csinálhatnánk így. Ha az éjszaka közepén képesek vagyunk találkozni, anélkül, hogy bárki észrevenne minket... Én bármit elviselnék érted. - Behunytam a szememet. A mai napon már így is túl sokat beszéltem az iránta táplált érzéseimről. Egy megjegyzéssel több, vagy kevesebb, még akkor is, ha ő nem így érez irántam... Mert én megadnám neki azt, amit a másik nem. Ő nyilván nem törődne annyit vele, mert nem ismeri, nem tudja, micsoda törékeny szalmabábu. Aztán feleszméltem, hogy Tatia is itt van, és bár ő vetette fel az ötletet, nem a legjobb előtte ábrándozni az ilyenekről. - Tatia, ne nevess ki... de van egy olyan érzésem, hogy te sokkal többet adtál Niknek, mint azt házasságon kívül illendő volna. Persze engem nem zavar, de a kérdésem szorosan ehhez kapcsolódik. Milyen érzés a beteljesült szerelem? - kérdeztem. Jelen helyzetben őt tartottam a legalkalmasabbnak erre a kérdésre. Előbb halnék meg, mint hogy apámat kérdezzem róla, a testvéreim meg hetekig ugratnának a dologgal.  Azon kívül kérdezősködnének is, amire nincsen különösebb szükségem.

Kiváltság lenne a számomra, ha el tudnék tűnni. Ha elbújhatnék a kötelességem elől, vagy ha... Talán más korba születtem volna. Ha később születek, akkor sem engednének szerelemből házasodni?! Hát senki sem érti, hogy ez árulás? Eláruljuk a szívünket, a szerelmünket és azt a bonyolult kapcsolatot, amit szerelemnek hívunk. Mert abban biztos voltam, hogy ha meg is kedvelem - kényszerűségből -, szeretni úgy, mint Kolt, sosem fogom. Persze egyszerre több embert is lehet szeretni, de én mindig is jól fogom tudni, hogy ki nélkül nem tudnék élni. És az nem a leendő uram.
- Semmiről sem tudok.. - vallottam be csalódottan. Bár azt hiszem, ez így jobb is. Ha engem is belevonnának az előkészületekbe, csak idő előtt törnék darabokra, és a szilánkok mindenkit távol tartanának tőlem. Talán még Kolt is, hiszen ki az a bolond, aki önként megsebesíti magát?! - A dátumot nem ismertetik velem, félnek, hogy elszöknék.. A vőlegényem sem idevalósi... Másik család, másik törzsből. Sosem láttam még, mindössze annyit tudok róla, hogy néhány évvel idősebb nálam... - Pont mint Kol... Azzal az egy eltéréssel, hogy köze sincs hozzá. Bár lenne. Bár ne ismertem volna őt, és Ő lenne az, aki másik törzsből való. Őt megszeretném, biztos vagyok benne. - De nincs se nővérem, se húgom, de még fivéreim sem, így az egyetlen vagyok, aki a családból házasodhat. Senki sem veheti át tőlem a feladatot.
Bár ha lennének testvéreim, kétlem, hogy engednék nekik. Nekik is lehetne szerelmük, hát ha nem most, majd később... Ugyanazt élnék át. Mocsok világ...
- Hogy..? - néztem rá kérdőn. Minden tanácsot és praktikát elfogadok, amivel elkerülhetem ezt az egészet. De lelkesedésem alábbhagyott. Nem, az esküvőt nem lehet megakadályozni.. - Házasságtörő lennék.. - ráztam meg a fejem lemondóan. - Ha nem menekülnék el, megölnének.. - Azt pedig senkinek sem kívánom, hogy végignézze a halálomat, főleg nem a családomnak..
Végül Kolnak dőltem és feladtam a tervezgetést. Nem fog úgy alakulni, ahogy szeretnénk, nincs fölötte hatalmunk, így kár is vesződni vele. Így viszont sokkal jobban éreztem magam. Már amennyire jelen körülmények között lehet. Kol közelsége megnyugtatott, még akkor is, ha tudom, semmi sincs rendben. Tatia pedig.. Nem tudom, hogy nem lehet őt kedvelni. Hiszen annyira jóindulatú és barátságos. Nem emlékszem rá, mikor beszéltem valakivel ilyen nyíltan - persze Kolon kívül, akire most érdeklődve pillantottam fel, félig felé fordulva, de még mindig oldalának dőlve.

Sajnáltam Freyát. Sokan nem tették volna ezt, mert megmagyarázták volna a helyzetet azzal, hogy ez az élet rendje, az egymásnak kiválasztott lány és fiú egybekötik az életüket, hogy családjaik egyesüljenek és ezáltal hatalmasabbak legyenek, sokkal több mindenre legyenek képesek, mint egymagukban. Igen, nagyon úgy tűnt, hogy ez mindenhol probléma és Freya példája mutatta, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, aki úgy érezte, hogy ennek semmi értelme, a jövőnknek nem kellene mások által elrendeltetnie. Csakhogy az ő története még rosszabb, hiszen... Kol szereti őt, ez már egy óra hossza alatt is nyilvánvalóvá vált számomra. Főleg, hogy az előbb azt mondta, feleségül szeretné venni, de mégsem teheti.
- Mikorra tervezik az esküvőt? - Kérdeztem aztán halkan Freyától. - Tudod már, hogy ki a vőlegényed? - Tettem fel egy újabb kérdést. Nekem ebből a szempontból mondhatni szerencsém volt, én ismertem Cedric-et már a házasságunk előtt is, de sokan csak aznap tudják meg, ki lesz a férjük, amikor megköttetik a frigy. Ezzel még esélyt sem adnak arra a lánynak, hogy kiismerje a jövendőbelijét.
- Nem muszáj végigcsinálnod. - Jött ki mégis belőlem, amit nem akartam kimondani, de ahogy ránéztem Freyára... késztetést éreztem arra, hogy kimondjam. - Ha szerencséd van, akkor... a férjed sem lesz boldog. Ilyen házasságokat is ismerek, akkor talán ugyanúgy találkozhattok, mint most. - Pillantotta Kol-ra, hogy tudja, rá gondolok. A legjobb mégis az lett volna, ha békén hagyják őket, de csak Mikael-ből kiindulva ez lehetetlennek bizonyult. Annak a férfinek semmi sem számít a saját akaratán és a beszűkült agyán kívül. Meg sem érdemli, hogy ő legyen a falu főnöke vagy hogy egyáltalán emberek között legyen, a családjáról nem is beszélve. Tönkreteszi az életüket... a fiaiét, a feleségéét, a lányáét... mindenkiét.
- Jó tudni, hogy örülsz nekünk. - Fordultam aztán Kol felé. - Nem sokan vannak, akik így éreznek. - Mégis halványan elmosolyodtam és örültem, hogy végül ide keveredtem az éjszaka közepén, így megismerhettem Klaus egy újabb testvérét is, aki nagyon kedves és normális volt. Freya szintén.
- Ha tőlem kérdeznél valamit, nyugodtan. Megpróbálok bármire válaszolni. - Vontam aprót a vállamon, ám igenis kíváncsivá tett a fiú.