- Azért majd igyekszem.. - néztem rá továbbra is fátyolos szemekkel, és akezét szorongattam. Nem hiszem el, hogy ilyen igazságtalan velem az élet.. Még alig éltem, és az apám döntése miatt elveszítek mindent.. De igaza volt.. Tényleg nem szerettem és tudom, hogy sosem fogom megszeretni. A szeretetet nem lehet kizsarolni, az vagy van, vagy nincs. Jelen esetben van, csak nem a megfelelő ember felé irányul. Nem afelé az ember felé, akit uramnak kell majd szólítanom és engedelmesen lesnem minden kívánságát. Ebbe bele fogok pusztulni...
- Nem kellenek ahhoz évek - mondtam keserűen. Elég ahhoz egyetlen nap is, és ezt Ő is pontosan tudta. - Ha el is vesztem önmagam, Benned mindig bízni fogok, az emlékeimet nem vehetik el, nem korlátozhatják, mint a szabadságomat és nem hazudtolhatják meg, mint az érzelmeimet.. Nem tehetik, ez az egyetlen vigaszom. - nyeltem nagyot. Nem szerettem vele erről beszélni, mert tudtam, hogy egész éjjel ezen fogok gondolkozni. Hogy mégis hogyan bújhatnék ki a kötelességem alól?! Biztosan van valami kiskapu, csak én nem tudok róla..
- Eszedbe se jusson megakadályozni! - csattantam fel mérgesen, de szívemet melengette határtalan önfeláldozása. - Magadat sodornád veszélybe vele... Nem engedem.. - komolyodtam el. Olyan keményen büntetnék meg, amiért valahogyan, bárhogyan, megakadályozná az évekkel ezelőtt odaígért házasságot, hogy lehetséges, abba bele is halna..
- Talán, ha nem ismertelek volna meg, ez most nem lenne ilyen nehéz... - Neked! Tettem hozzá magamban.

Néztem őt, néztem a szemeit, és azon gondolkodtam, hogy miért van ez? Miért kell, hogy elszakítsanak egymástól két régi barátot, a régi hagyományokra hivatkozva?
- Te is tudod, hogy nem leszel képes betartani a dolgot - simítottam meg az arcát, olyan gyengéden, ahogyan csak tudtam. Nem akartam, hogy feleméssze magát a be nem tartott ígérete miatt. Ő nem az a lány, aki csak úgy a levegőbe beszél, mert ő megvalósítja, amit mondott, bármi legyen is az ára. - Csak az fáj, hogy tudom, nem szereted, és ez el fog pusztítani téged. Néhány év, és sehol nem lesz az a pajkos lány, aki mindenben benne van, és feltétel nélkül megbízik bennem. Bárcsak megakadályozhatnám! - sóhajtottam fel. Persze ez úgy lehetetlen volt, ahogy volt. Nem tudok tenni ellene semmit.

Azonnal segítségemre sietett, de nem is vártam másként. Mindig, mindent megtesz azért, hogy én boldog legyek. És most.. Az voltam. felhőtlenül boldog, mert vele lehetek.
- Mindig azok voltunk.. - mosolyogtam csillogó szemeibe, amiből csak úgy csurgott a szeretet. Boldog volt Ő is.
Mostanában egyre kevesebb időt töltünk együtt. Apám egyre szigorúbb, ahogy közeledik az esküvő, én pedig egyre szürkébbé, kedvtelenebbé válok. Hiába minden jóakarat és engedelmesség, ha megfoszt attól a személytől közben, akit gyerekkorom óta ismerek és szeretek.
Nagyot sóhajtottam halk mondata hallatán. Talán ki sem akarta mondani, vagy nem akarta, hogy meghalljam. De meghallottam. Szemeimet szorosan lehunytam, nem akartam sírni előtte, pedig én is ugyanígy éreztem. Pislogtam néhányat, egyik kezét elengedtem, majd megkerültem a fát és elé álltam. Próbáltam mosolyogni, de nem hiszem, hogy rá tudnám fogni, hogy szívből jött. Most nem.
- Tudod, hogy nincs más választásom... - nyögtem bűntudatosan. Talán Őt jobban megviseli ez az egész dolog, mint engem... Nem tudom elképzelni, mint érezhet. - Próbálok majd olyan közel maradni Hozzád, amennyire csak lehet. Megígértem... - Már csak az a kérdés, mennyire tudom betartani, hiszen ez nem rajtam múlik.

Néztem Freyát, ahogy a fát simogatja, és közben azon gondolkodtam, miért nem hoztam el őt korábban ide. Talán mert attól féltem, félelmetesnek tartaná. Mondjuk őt soha nem olyannak ismertem, és ez most sem volt másképp.
- Na várj, majd segítek - álltam a fa másik oldalára,és megfogtam az egyik kezét. Aztán a másikkal a másikat, és mi ketten máris körbeértük azt a vastag törzset, amit egyedül én sem tudtam volna. - Látod, mi ketten jó szövetség vagyunk - nevettem el magamat, továbbra sem elengedve a kezét. Jó volt itt állni, csak kettesben, és a gyermekkorunk óta fennálló barátságunkon gondolkodni. - Nem akarlak elveszíteni - csúszott ki a számon.

Fogalmam sem volt hová vezet, de igazából, ha az élet nem lenne kegyetlen, még a világ végére is követném...
Csak néztem végig a tájon, ahogy egyre jobban magunk mögött hagyjuk a falut, és bár a kietlenségbe tartottunk, bíztam benne. Ezen kívül pedig örültem neki, hogy Vele lehetek.
Azon tűnődtem, mikor volt utoljára, hogy kettesben voltunk.. Midig akadt mellettem valaki, aki arra ügyelt, hogy semmi se történjen köztünk. Bár rendszerint ez a személy, édesanyám volt, aki egészen kedvelte Kolt. Ő nem volt olyan erőszakos és vehemens, mint atyám. Azt akarta, ami nekem a legjobb, ami boldoggá tesz.
Nem vettem észre, hogy megállt, már csak annyit fogtam fel a dologból, hogy majdnem mellkasának ütköztem, így még a szusz is bennem akadt egy pillanatra, mikor szemébe pillantottam. A végtelennek tűnő másodpercek azonban hamar véget értek, az idill elszállt, és derekamat átkarolva kezdett tovább terelgetni.
Megkerültünk egy vastag fát, amit még soha nem láttam, annak ellenére, hogy nincs messze, atyám mindig is tiltotta, hogy egyedül kimerészkedjek. Persze most nem voltam egyedül.
Végigsimogattam az öreg törzset, az erezetet, a mély barázdákat, felpillantottam a magasba, ahol a koronája teljesedett ki, és nagyot sóhajtottam. Olyan szabad, olyan erős. A fák királya. A kietlen sivárság közepén élettel telin áll, már kitudja mióta. Egyedül. Magányos... Innen már nincs messze ugyan az erdő, de az mégsem ugyanaz.
- Még sosem jártam itt... - suttogtam. Nem akartam megtörni a nagy csendet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kiszakítottam magam Kol karjaiból és a fához táncoltam. - Nézd, át sem érem.. - nevettem fel, miközben megöleltem a fát, akár egy játékos kislány.

Azt hiszem, túlságosan is belemerültem a gondolataimba, tekintve, hogy Freya hamarosan rá is kérdezett, hogy miért nem szólok szinte egy szót sem.
- Ja, nem, csak az utat figyelem - magyaráztam, pedig már elég közel voltunk, és láttam is a helyet, ahol a falu népe nem igazán láthat minket. Ez a rész tulajdonképpen még nem tartozott az erdőhöz, és nagyon kietlen és kopár volt... A falubeliek féltek tőle, az őslakókat meg nem igazán láttam még itt. Talán néhanapján, mintha áldoztak volna, de nem nagyon figyeltem, mit tesznek. - Ez lenne az a hely, Freya - fordultam hátra vigyorogva, ám elszámítottam magam, és ő túl közel került hozzám. A testemben azonnal reakciók milliói indultak el, és csak remélni mertem, hogy ő mindezt nem vette észre. - Gyere - karoltam át, mentve a helyzetet, és leplezve a zavaromat, és a legvastagabb fa mögé kezdtem el vezetni. - Ez a hely gyönyörű, nem igaz? - kérdeztem.

- Meghiszem azt... - jegyeztem meg jókedvűen. - Persze ennek ellenére mindig meglepsz valamivel.. - forgattam a szemeimet. Tudta jól, milyen türelmetlen vagyok és ezt ki is használta. Bár annak tudatában, hogy nemsokára nekem már nem Ő, hanem a családom és a kötelesség lesz az első, meg tudtam érteni. Mindketten féltünk, hogy elveszítjük egymást. Én talán picit jobban is, mert abban a pillanatban, hogy kimondom az igent egy másik férfinak, tudom, hogy valami el fog pattanni bennem, hogy hibát fogok elkövetni és hogy ezért egy részem halállal fog fizetni. Mégsem ellenkeztem. Annak ellenére sem, hogy tudtam, a szívem fog meghalni akkor...
- Olyan szótlan lettél... - torpantam meg egy pillanatra. - Ugye nincs semmi baj? - rémüldöztem szokásomhoz híven.

- Úgy tűnik, túl jól ismersz - húztam csintalan mosolyra a számat, ahogy azt megjegyezte, majd ez a mosoly még szélesebbé vált, amikor türelmetlenül arra kért, hogy induljunk már. - Ezt szeretem benned - vettem az irányt a tábortól nem messze lévő hely felé. Igazából... szinte el sem hagyjuk a helyet, ide mégsem jár soha, senki. Valahogy úgy képzeltem el, hogy az terület senkié. Nem a farkasoké, de nem is a miénk. - Hogy soha nem ellenkezel az ellen, amit tenni akarok - tettem még hozzá, és akkor fájdalmasan belém hasított, hogy a csókom ellen minden bizonnyal tiltakozna, csak mert... nem szabad. Tilos. És ezért még soha nem is próbáltam meg.

- Ugyan már.. - forgattam meg a szemeimet. - Tudom, mi a véleményed apámról, meg erről az egészről... - sóhajtottam nagyot. - De amíg én nem tiltakozok az esküvő ellen, addig neki egy szava sem lehet miattad. És fordítva. Probléma megoldva.. - jelentettem ki egyszerűen. - Na, kérleeeeek.. - néztem rá ártatlan pillantással.
- Kol Mikaelson! - néztem rá pilláim alól. - Ismerem ezt a nézést... - bújt meg apró mosoly a szám sarkában, alighogy észrevehetően. - Miben töröd a fejed? - tettem fel a költői kérdést, de tudtam, hogy ilyen helyzetben bárki másnak hamarabb elárulná a tervét, mint nekem.
- Nos rendben! Ha észrevétlenül ki tudsz csempészni a falu közepéről alkonyattájban, mikor mindenki hazafelé bandukol a családjához... - húztam a fejét. - Ó, na indulás..! - türelmetlenkedtem.

- Remélem nem Sigurrson úr vacsorájára gondolsz - vontam fel a szemöldökömet. Volt egy olyan érzésem, hogy az apja nem kedvel engem, ami valamilyen szinten érthető is volt, hiszen én meg a lánya állítása szerint túl szoros kapcsolatban állunk. Ami mondjuk úgy, félig igaz is. De Freya pontosan tudja, mennyire borsódzik a hátam a gondolattól, tehát egészen biztos nem tenne ki egy olyannak, hogy velük vacsorázzak. - Remélem nem lesz baj, ha elkésel egy kicsit. Szeretnék megmutatni neked egy helyet a tábor határán - jelent meg széles mosoly az arcomon, amiket azokra a pillanatokra tartogattam, amikor valami csintalanságon törtük a fejünket.

- Hát persze... - mosolyogtam rá. Előbbi fáradtságomat mintha elfújta volna a fellibbenő szellő. Rá mindig volt időm, ha nem, kiharcoltam, hogy legyen. Persze szüleim egyáltalán nem örültek neki, hogy ennyire bensőséges kapcsolatot alakítottam ki egy korombelivel, ráadásul az ellenkező nem egyik igen vonzó tagjával, de nem tehettek ellene. Az csak széthúzáshoz vezetett volna, azt pedig nem engedhették meg maguknak, azt ők is belátták. - Atyámhoz indultam, hamarosan kész a vacsora.. talán eljöhetnél velem - javasoltam kicsit félve. Tudtam mit gondol. Hiszen el vagyok jegyezve, nem illendő dolog egy férfivel mászkálnom, még ha nincs is közöttünk semmi olyasmi, amit a falubeliek gondolnak.

- Igyekeztem hozzád, drága barátnőm - öleltem vissza, de pár pillanat múlva már el is engedtem őt. Nem akartam, hogy szóbeszédnek adjunk okot, és emellett egyre nehezebben viseltem a közelségét. Legalábbis ép ésszel, anélkül, hogy valami ostobaságot ne tettem volna. - Arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet a tábor környékén. Mit szólsz hozzá? - kérdeztem vidám mosollyal az arcomon. Szerettem vele kettesben lenni, főleg mert hamarosan férjhez megy, és soha többé nem lehetünk együtt olyan felszabadultan és vidáman. Ha ugyan együtt lehetünk még akkor...

Borzalmasan fáradt voltam. Mostanában sokszor vannak álmatlan éjszakáim, mikor csak arra tudok gondolni, hogy hamarosan férjez megyek... Talán butaság, de egyáltalán nem akartam ezt, se anya, se feleség nem akartam lenni. Én tökéletesen boldog voltam a mostani életemmel. Anyámnak segítettem hazavinni a frissen vásárolt magvakat, majd atyámhoz indultam szólni, hogy jöjjön haza vacsorára, de nem jutottam messzire, mert egy ismerős hang megállított. Arcomra azonnal mosoly kúszott, ahogy felé pillantottam, majd elé siettem és megöleltem.
- Milyen korán jöttél.. - nevettem boldogan, mert az ilyenfajta meglepetéseket nagyon is szerettem egy pocsék nap után.

A nap úgy alakult, hogy a vártnál hamarabb végeztem az atyám által kiadott feladatommal. És mint ilyenkor mindig, az utam nem hazafelé, hanem Freyához vezetett. Szerencsénk volt, mert a szoros kapcsolatunkat a gyermekkori jó barátsághoz fűzték. Talán ő is, de én... Nem. Minél többet voltunk együtt, annál jobban éreztem a bűntudatot, amiért olyant érzek, amit nem volna szabad.
Most is, ahogy megpillantottam őt a kunyhójuk előtt, mosollyal az arcomon léptem oda hozzá.

- Te képes vagy nevetni ezen? - Teljesen elképedtem a kacaját hallva, de inkább meg sem szólaltam ezügyben. Itt nem, majd a kunyhómban. Viszont Mikael... eddig is utáltam, most még inkább. Nem érdekel, hogy itt én vagyok az első számú közellenség és hogy ő a falu főnöke, egyszer muszáj lesz elbeszélgetnem Mikael-el. Újra.
- Rendben, menjünk a kunyhómba. - Én is láttam Esthert a csaldjuk kunyhójának ablakában, így a fejemmel biccentettem felé egyet, persze csak barátságosan. Semmi okom nem volt rá, hogy ne így tegyek.

Tatia kunyhója

- Nem miattad volt - ráztam a fejem. - Csak az ő borzalmas természete miatt. Egyedül ez tehet róla, te nem - nevettem rá. - Ne emészd magad ezen - néztem az ablak felé, és láttam anyámat. - Nem mehetnénk máshová? Nem a falu előtt akarom élni a magánéletem - vigyorogtam. - A te kunyhód megfelelne... ha nem bánod.

Nem akartam foglalkozni az emberek kíváncsi tekinteteivel, de muszáj volt ismét szétnéznem. Ám arra a döntésre jutottam, hogy saját magamnak is jobb, ha nem tudok az emberek véleményéről. Minek foglalkozzak velük? Talán ők még soha nem szerettek senkit?
- De Nik... apád miattam tette ezt veled! Miattam bántott téged! Ez... ez szörnyű. - Vallottam be a gondolataimat megrökönyödve, hiába voltam boldog amiatt, hogy kiállt mellettem és hogy nem kellett többé bujkálnunk. Miattam bántották, az ég szerelmére. Én nem érek ennyit! Nik nem ezt érdemli, főleg nem miattam! - Ezt nem engedhetem. Nem teheti ezt veled még egyszer miattam. - Már a szeme is könnyes lett, a lelki mellett szinte nekem is fizikai fájdalmat okozott az ütések helye. Mert ezek ütések voltak és nagyon csúnyák.

Észvesztően kezdett dobogni a szívem, mikor ő is megölelt... de fel is tűnt neki ezúttal valami... és a szisszenésem, mikor a hátamhoz ért csak még inkább árulkodó volt.
- Igen... apám tette - ismertem el szégyenkezve. - Meglátott minket tegnap az erdőben.... és mikor hazaértem felelősségre vont emiatt. És életemben először... kiálltam valamiért... vagyis valakiért. Valakiért, akit mindennél jobban szeretek. Érted - csókoltam meg a kezét. - Hát ez lett az eredménye - mondtam aztán kissé keserűen. - Aztán azt hiszem, apám belátta mit tett... anyám gyanítom rápirított. Mindenesetre este már láttam apámon a bűnbánatot... és azt mondta, ha már ennyire odáig vagyunk egymásért... hát találkozzunk, ha akarunk - fogtam aztán Tatia arcát a két kezembe. - És ha ez volt az ára, nem érdekel. Még így is megérte. Most már szerethetlek.... szabadon, bátran. Mondd... örülsz? - kérdeztem.

Ledöbbentem, az tény. Hogy az apja megengedte, hogy találkozzunk? Honnan tudta meg egyáltalán? És tegnap történt valami? Micsoda? Lehet, hogy többször kellene ellátogatnom a táborba, nem csak a falu szélén a kunyhómban ücsörögni. Így még arról is lemaradok, ami vele kapcsolatos. Ki tudja, lehet egyszer a saját lefejezésemet hagyom ki.
- Szabadon találkozhatunk? - Hüledeztem továbbra is, de boldog voltam. Hát persze, hogy az voltam, ez volt a legjobb hír, amit valaha is kaptam. Ám megölelve Niket éreztem, hogy valami nem stimmel. A háta... mintha sebes lett volna.
- Ez micsoda? - Amikor ránéztem a sebekre, szinte leszörnyedtem. Borzasztóan nézett ki, de látszott, hogy már leápolták, én mégis nagyon aggódni kezdtem. - Mi történt Nik? Ez... ezt az apád tette? - A hangom is elcsuklott, kinéztem Mikael-ből, hogy ezt tette a fiával. Ez pedig nagyon megrémített.

(kunyhónk)

Megálltam Tatia előtt, és boldogan néztem rá, csillogó szemekkel.
- Olyan jó, hogy itt vagy - néztem az arcát, és nem érdekelt ki lát, vagy ki nem, de lágyan megsimogattam az arcát.
- Az emberek... - köszörültem meg a torkom. - Nos, tegnap történt valami... és gondolom megvan a véleményük. De ez nem számít... - mosolyogtam. - Tatia... édesem... el sem hiszed, mi történt. Apám megengedte, hogy találkozzam veled! Nem kell többé bújkálni, hazudozni... együtt lehetünk, amikor csak szeretnénk - öleltem át boldogan.

Tatia kunyhója

Próbáltam úgy sétálgatni a falu központja felé, hogy ne nagyon vegyenek észre. Eddig mindig sikerült, de most olyan más volt. Az emberek megbámultak, egyesek rosszallóan, szinte megvetően néztek rám, ezt pedig nem tudtam hová tenni. Az addig rendben volt, hogy nem nagyon álltak szóba velem Mikael tiltása miatt, de hogy már gyűlölködő tekintetek kereszttüzébe kelljen kerülnöm? Erre nem számítottam és nem is láttam semmilyen okot arra, hogy így nézzenek rám. Mit tettem?
Csak Klaus hangja miatt szakítottam el a szemeimet a szerte szét foglalatoskodó emberekről. Meglepett, hogy csak úgy idelépett hozzám, így mindenki előtt, de a mosolyomat nem tudtam kordában tartani. Rá nem lehetett mosoly nélkül ránézni.
- Nik. - Ejtettem ki boldogan a nevét, de valahogy próbáltam leplezni ezt a boldogságot. - Minden rendben? Az emberek olyan... furcsák. - Állapítottam meg még egyszer körülnézve, de nem is kutattam én konkrétan semmi után. Ezért inkább újra Nik felé figyeltem.

Tábor