Nem hittem abban, hogy ilyen gyorsan beleegyezik az ötletembe. Rajta kívül egyetlen férfit sem ismertem, aki megengedte volna, hogy önállósítsam magam és nem csak egy gyenge nőnek tekintett, hanem valakinek, akinek szintén joga van ahhoz, hogy olyat csináljon, amit szeretne. Ez volt az egyik dolog, amit a legjobban tiszteltem és amiért a legjobban szerettem Klaust. Tudtam, hogy mellette soha életemben nem leszek bólogató dísztárgy.
- Köszönöm. - Mindössze ennyit suttogtam, további érzelmeimet abba a csókba sűrítettem, ami szájára adtam. Nem láttam értelmét a szavaknak, sokkal kifejezőbb volt máshogy tudtára adni, mennyire boldoggá tett egyetlen kijelentésével.
Elválva tőle megeresztettem felé egy őszinte mosolyt, majd felálltam a fűből és ruhámat leporolva néztem rá. - Inkább menjünk. Éljük át hamarabb, ami a faluban vár ránk... ide pedig úgyis nemsokára visszajövünk. - Hordoztam végig a tekintetemet a tisztásom még egyszer.

Megpróbáltam komoly arckifejezést erőltetni magamra és mosolygás vagy bárminemű bólogatás nélkül végighallgatni őt. - Szóval te lennél az? Azt hittem, valaki másról beszélsz. - Motyogtam szemtelenül már megengedve magamnak egy ugyanilyen mosolyt, miközben a kezét szorongattam. Nekem ő volt a tökéletes, nem más. És nagyon reméltem, hogy nagyon jól tudja. Legalábbis én megpróbálom éreztetni vele, mennyire szeretem.
- Nekem megfelel, de csak akkor, ha én is veled jöhetek és mindegy miben, de segíthetek. Részese akarok lenni ennek az egésznek az elejétől fogva. - Néztem rá a lehető legszebben, ahogy tőlem kitelt.

- Most már biztosan nyugodtabban fogok aludni éjszakánként. - Sóhajtottam fel. De Nik-nek igaza volt, ha más nem,akkor Esther nem hagyta volna, hogy Mikael bármi ilyesmit tegyen. Ő normális volt... és ugyan mostanában azt vettem észre, hogy ő is kezd kissé ferde szemmel nézni rám, ám betudtam a kiújulni látszódó paranoiámnak és buta képzelgéseknek. Ha valakinek, akkor Esther-nek tényleg nem ártottam.
Mosolyom sokkalta őszintébbé vált hallva Nik szavait. - Örökké? Az nagyon hosszú idő... de félek, hogy mégsem lesz elég hosszú nekünk. - Vigyorodtam el. Soha nem tudnám megunni őt vagy valamilyen oknál fogva elhagyni. Egyszerűen más lettem mellette... sokkal jobb és ezt sem akarom feladni.

Elmosolyodtam, de mosolyom nem tiszta jókedvről árulkodott, hanem egy kis feszültség is volt benne. Akárhányszor felrémlett előttem Mikael, mindig csak arra tudtam gondolni, hogy vajon melyik lesz a legközelebbi alkalom, amikor bántani fogja Nik-et? Egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a ténytől, hogy az a szörnyeteg bármikor megtehet bármit, senki nem fog megálljt parancsolni neki.
- Igen, el tudom képzelni. - Bólintottam. - És azt is, hogy már régen felgyújtatta a kunyhómat. Vagy hogy amint visszaérünk neked támad. - Nyeltem egyet. - Örülnék, ha a ma estét is nálam töltenéd. Nem mintha ott nagyobb biztonságban lennél, de... - Vettem mély levegőt. Nyugodtabb lennék, ha mellettem lenne. Nem magam, hanem őmiatta.

Kezeimet úgy fontam át Klaus-on, amikor átölelt, mintha bármelyik pillanatban beleeshetnék egy szakadékba és ő lenne az egyetlen mentsváram, ami megakadályozhatja a zuhanásomat. Bólintottam szavaira, mert jó lett volna azt hinni, hogy igaza van... én örültem volna a legjobban.
- Ehhez először mindennek sikerülnie kell, amit elterveztünk... - Engedtem el végül és pár nagyobb nyelés segítségével próbáltam megnyugodni és elterelni a gondolataimat. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, de inkább fogtam magam és hanyatt feküdtem. A tiszta égre bámultam és Nik már ebből is rájöhetett a válaszomra.
- Maradjunk még. Olyan békés ez a hely.... szeretném kiélvezni ezt a nyugalmat. - Mondtam halkan.

Szavai nemhogy jó érzéssel töltöttek volna el, sokkal inkább összeszorult tőlük a szívem. Nem az ő hibája volt... hanem az enyém, hiszen magam alatt vágtam a fát azzal, hogy beszéltem róla és egyáltalán a lányomra gondoltam. De milyen ember lennék, ha nem engedném bekúszni Erinát az elmémbe? Az én vérem, én szültem, én neveltem évekig és hiányzik... mindennél jobban. Anyának lenni az egyik legjobb érzés volt az életemben. Semmihez sem fogható.
- Félek, Nik. - Bukott ki belőlem hirtelen. Nagyon nyeltem, összeszorítottam az ajkaimat és a füvet kezdtem el bámulni. Megpróbáltam tartani magam és nem most összetörni, teljesen átadni magam a bűntudatnak, de kevés esélyét láttam annak, hogy erős maradjak. - Félek, mert tudom, hogyha ott állnék előtte, akkor nem biztos, hogy megismerne... és tudom, hogy milyen a férjem. Erina minden tudása az lenne rólam, amit az apja táplált az agyába... és mondanom sem kell, hogy azon valószínűleg nem szép dolgok. - Mély levegőt vettem, a hajamat a füleim mögé túrtam. - Én is utálom magam, a lányom miért szeretne azért, amiért elhagytam? - Tettem fel a kérdést, de csak magamnak.

- Annak örülnék, ha Freya és Kol is eljönnének abból a pokoltanyából. Ők normálisak... és amíg ott vannak, nem lehetnek együtt. És hiába tagadják, látszik rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást. - Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az este, amikor találkoztam velük. Rettegtek, hogy valaki más talált rájuk és valami bajuk adódik abból, hogy az éjszaka közepén találkozgatnak. És miután elmesélték a történeteiket... Freya-ban teljesen magamra ismertem, szerelmükben pedig szintén nem sokban különböztek Nik-től és tőlem. Csupán annyiban, hogy még nem igazán vallották be az érzéseiket önmaguknak sem.
Sóhajtottam egyet és a mosolyom keserűvé változott Nik későbbi szavai miatt. - Ez nagyon jól hangzik, de semmi esélye sincs. - Nyeltem egyet Nik arcát simogatva. - Én lennék a legboldogabb, ha a lányom mellettem lehetne, de... valószínűleg azt mondták neki, hogy halott vagyok. Vagy közölték vele, hogy magára hagytam őt és mindenféle rólam kitalált ostobasággal tömik tele a fejét. - Húztam el a számat szomorúan. - Csak egy reményem van... hogy tudom, Erina már sokkal jobban hasonlít rám, mint az apjára... kislány még, de megvan a magához való esze... és ahogy nőni fog, remélem, nem lesz annyira befolyásolható, ahogy azt a család szeretné. - Tényleg reménykedtem ebben. Ismertem magam... makacs voltam és ha nem tetszett valami, addig mentem, míg meg nem láttam egy apró, szemernyi reményt a változtatásra. És volt egy olyan érzésem, hogy a lányom ebben rám ütött.

Nik kezei rángattak ki az édes, gondolatok nélküli állapotból, de nem bántam. Legalább éreztem, tudtam, hogy még ő is itt van és nem egyedül próbálom magamba szívni azt a nyugalmat, amit ez a hely árasztott. Összerezzentem, ám ezzel együtt felnevettem, ahogy átfogta a derekamat, kezeimet az övé köré kulcsoltam és nevetésem egyszerűen csillapíthatatlannak tűnt, hiszen a földre zuhanva még mindig az egész testemet rázta a kacagás. Nik kérdése segített lenyugodni, oldalra fordítva a fejem bólintottam egyet. Pár perce voltunk itt, de olyan volt, mint egy másik világ. Egy másik világ, aminek a füvében fekve kényszerítve voltam arra, hogy hirtelen arra gondoljak, ha Nik-el képzelem el az életemet, akkor ismét meg kell tanulnom azt, hogy ki vagyok, ki nem és tudnom kell értékelni azt, amit megszereztem. Nem szabad elhajítanom magamtól... főleg nem olyan badarságokkal, hogy okot adok egy esetleges pletykára, ami miatt a múltkoriban is összevesztünk. Nem szabad... mostantól nem. Niklaus túl fontos nekem ahhoz, hogy akármit kockáztassak.
Felé hajoltam, kezeim közé fogtam az arcát és gyengéd, puha csókot leheltem az ajkaira. - Mondanám, hogy miénk az egész nap és menjünk, nézelődjünk, de ez a hely... tökéletes. - Simítottam végig szőke haján. - A vízesés jutott róla eszembe. Amikor először vittél oda, akkor is ugyanilyen jól éreztem magam. - Suttogtam halkan, mintha bárki meghallhatna minket, pedig tudtam, hogy emiatt nem kell aggódnom. Nincs itt senki. Csak mi.

Nem gondoltam volna, hogy néhány méter és pár perc elteltével olyan látvány foga szemem elé tárulni, amitől a szám is tátva maradt egy darabig. Egy egyszerű tisztás volt... mégis valamiféle békét árasztott magából, ezzel együtt vált varázslatos kinézetű hellyé. Vagy talán csak túlságosan vágytam már arra, hogy legyen egy olyan hely, ahol mindketten megszabadulhatunk a láncainktól. Ő a családjától, az apjától, aki maga a megtestesült sátán, én pedig azoktól az előítéletektől, amit ideérkezésem óta rám aggattak.
- Gyönyörű. - Mondtam őszintén és Nik ragyogó tekintetét látva mosolyom tovább szélesedett. Szerettem, amikor ilyen... amikor kiült az arcára, hogy boldog. Velem.
Elengedve Nik kezét szaporábbra vettem lépteimet, mígnem futásnak eredve értem le a bokrok közül tisztásra, érkezésem hatására a legelésző őzek fejüket felkapva kezdték először csak kémlelni a területet, majd összerezzenve rohantak el, de engem nem érdekelt. Felnevettem, a nap felé nézve hagytam, hogy a sugarak melengessék az arcomat, miközben kitárva a karjaimat, mély levegőt véve tudatosítottam magamban, hogy igen, ez a hely tényleg több, mint tökéletes.

- Tudom, hogy így lesz. - Mosolyodtam el szélesen Nik-re nézve, majd összekulcsoltam ujjaimat az övéivel és így indultunk el a felfedezőutunkra. Az erdő tényleg gyönyörű volt, ahogy az idő is, olyan érzésem támadt, mintha a természet hirtelen a mi oldalunkra állt volna és szívesen segítene nekünk megtalálni azt a helyet, ahol végre együtt lehetünk. Furcsa gondolatok voltak ezek tőlem... mindig romantikus alkat voltam, hittem a szerelemben, de.... tényleg túl szépek voltak ezek a gondolatok ahhoz, hogy igazak legyenek. De próbáltam nem foglalkozni a zavaró tényezőkkel.
- Errefelé tényleg jó lenne. Legalább messze van a falutól és nem sok esélye van annak, hogy véletlenül bárkivel is összefussunk. - Mondtam. Igen, eltökélt tervem volt elkülönülni az eddigi lakóhelyünktől. De tudtam, hogy Nik is így volt ezzel.

- Nemsokára egy olyan család tagja leszel, ahol nem csak megtűrni fognak, hanem mindenki teljes szívéből szeret majd. - Súgtam Nik fülébe és egy apró csókot adtam az arcára. Mindkettőnknek fura lesz az, amire készülünk... hogy egy teljesen másik életet építsünk fel magunknak, amelynek mi lehetünk a főszereplői és mindent úgy alakítunk, ahogy csak szeretnénk. Maga az elképzelés is eszményi volt, de nagyon reméltem, hogy sikerül megvalósítani.
- Sétáljunk. - Amikor Nik megállította a lovat leugrottam róla. Idáig jó volt lóval jönni, de a saját lábunkon sétálva jobban fel tudjuk fedezni a környéket is.

Áthaladva az erdőn, Nik derekát karolva nézelődtem jobbra-balra. Az erdőnek ennek a részén még tényleg nem jártam, mostanában egyébként sem töltöttem sok időt a fák között, elvégre nem sok dolgom akadt errefelé. Mégis most örültem, hogy itt lehetek, hiszen nem egyedül kellett töltenem a napomat... amit megkoronázott egy kis turpisság.
- Bulgária nem furcsa. - Súgtam Klaus fülébe reagálva az előbbi kijelentésére. - Nemesi család sarja vagyok, apám egyike Szófia legnagyobb embereinek. Mindent megadtak nekem, amit csak lehetett... temérdek könyv, művészet, zene, nyelvek... a lovaglás egy volt a rengeteg tevékenységem közül, de mindig is szerettem, mert olyan szabadságot adott, amit semmi más. - Mosolyodtam el fejemet a vállára hajtva. Rengeteg emlék, mindössze annyi hibádzott bennük, hogy én ebben a látszólag tökéletes életben is megtaláltam a hibát. Nem is én lennék... talán tényleg túlságosan el voltam kényeztetve.
- Tudod, hogy merre megyünk? - Kérdeztem rá.