Hiába az ujjai a torkomon. Hiába, hogy alig kapok levegőt. A tekintetébe fúrom a sajátomat. Nem rezdül meg a pillantásom. – Szeretném ha tudnád… - kapok levegő után – hogy egy nap, ezért meg… foglak… ölni. – nem röhög. A rohadék komoly képet vág, miközben szorítása erősebbé válik. Még látom, ahogy az utolsó csepp vért is kiszívják Mira testéből. Utolsó sikolya visszhangzik bennem, mikor elájulok. Megszűnik körülöttem minden. Elnémul az éjszaka és a szörnyek eltűnnek, magukkal ragadva Mira testét is. Fények villannak, hangokat hallok, ismét kapok végre levegőt. Mire felébredek, a kórházi ágyban fekszem betakarva, anyám szorongatja ki az életet a kezemből még belém egy gép pumpálja a levegőt. Meglep, hogy itt van mellettem apám is és nem az elveszett fiát gyászolja még mindig. Szerintem soha nem vette észre, hogy van egy másik gyermeke is. Gyűlöllek Lucas, remélem tudod. Elvetted tőled az apámat, elvetted tőlem anyámat. Azzal, hogy elszöktél, az örökös gyászt róttad a családra. Miattad nem nevelkedhettem meleg otthonban. Zaklatottságomat a gép hangos sípolással jelzi. Nem halok meg de közel járok hozzá. Az orvosok viszont mindent megtesznek és életben tartanak.

Két évvel később még mindig azokat a rohadt macskaköveket bámulom, ahol utoljára feküdt Mira. Emberek ezrei mennek minden nap el itt, lépnek rá testének egykori helyére és mennek tovább anélkül, hogy egyszer is eszükbe jutna, itt meghalt valaki. Két éve edzek, futok, kutatok. A vámpírok után akik elvették a lány életét akit úgy szerettem, mintha a testvérem volna. Akik engem valamiért életben hagytak. Aznap este, London utcáin kóborolva, részegen s kábultan igyekszem haza. Egyedül vagyok. Az adrenalin szétárad bennem, mikor meglátom a pengét, mit az őrült nő ránt elő. Gyorsan történik minden. Fel sem fogom, a kés már a gyomrában és haldokolva esik össze. Nyomozás indul, az esküdtszék felment. Jogos önvédelem.

Egy hónap. A ház üres, egyedül vagyok, sikítok, hörgök, kiabálok. A csontjaim szétroppannak, átalakulnak. Nem tudom mi történik, az egyetlen amit ismerek az a fájdalom, a kín, ami kettészakítja a testem, a józanságom, a bátorságom. Úgy érzem, meghalok. Az éjszaka azonban rosszabb, a hold tovább kínoz. Átalakulok. Fejlődök. A következő telihold idején épp ugyan olyan a fájdalom de a vadászat… a vadászat már más. Hajszolom a prédát, a félelmét, a vágyait. Csontot zúzok, porrá őrlöm a húst és vértől mocskosan ébredek. Aztán újra. Még végül el nem fogy a hold és a kettő visszatér Londonba. Végzek velük. Harapásom adom ajándékba múltbéli gyilkosságuk miatt. Az amelyik fojtogatott, mást is kap. Vele gyorsabban végzek. A másik hosszú napokig kínlódik mire végre elpusztul. Nem érdemel mást.

Két év telt el azóta. S most? Most ezen a francos repülőn ülök, hogy New Orleansba utazzam. A férfi, a gyűlölt testvér hívott és én baromi kíváncsi vagyok rá, mit akar tőlem. Ha támogatást, akkor ezt a játszmát már akkor elvesztette, amikor elhagyott engem, elhagyta a családot. Szerettem őt. Talán nem csak annyira, mint szabadott volna. Elhagyott. Bűnhődnie kell.