2009. Január 1.

Még csupán hajnali két óra volt, a kampusz javában ünnepelte az új év kezdetét az óriás méretű aulában. Carl azonban a kollégium 3. emeletének üres folyosóján bukdácsolva haladt bátyja szobája felé, melynek ajtaját magára zárva örömmel konstatálta, hogy egyik srác se döntött még úgy, hogy ide hozza idei évi első, pár órára szóló szerelmét. Lopva nézett csupán a tükörbe, kissé felszakadt alsó ajkából még mindig szivárgott a vér, néhány horzsolás is szemet szúrt neki a pár pillanatnyi képből. A fürdőszobába érve remegő kézzel bontotta szét azt a 2-3 gombot ami kissé megtépázott ingét még összetartotta, majd maradék ruháitól is megszabadulva állt a zuhany alá. Maga sem tudja mennyi ideig állt a víz alatt, bizonyára régóta, mivel bőre már egészen kipirosodott, sebeit csípte a forró folyadék.
A hipnotikus állapotából hangos dörömbölés szakította ki, egyértelműen felismerte bátyja érdes, aligha józan hangját, amint inkább erővel, mint ésszel próbált a szobájába jutni. –Mindjárt megyek. – motyogta alig hallhatóan maga elé, még mindig nem tudta hová tenni a nemrég történteket. Egymást félbe szakító gondolatok cikáztak a fejében minduntalan: Meghalt. Nem akartam. Miért mozdulatlan? Nem, ez nem lehet... Miért én?
A következő magánál lévő pillanatban már a bátyja rá nehezedő súlya alatt találta magát, aki abban a minutumban rázuhant, ahogy kinyitotta számára az ajtót. Még a jelen idegállapotában is tudta, hogy a legjobb döntés az lesz, ha a toalett irányába viszi rokonát, és szerencsére nem kellett sok idő, míg álomba szenderült a példamutató báty. Levetett ruháit robotszerű mozdulatokkal pakolta egy, addig a sarokban elfekvőben lévő tornazsákba, majd a testvére szekrényéből elsőként kezébe akadt ruhadarabokat magára öltve a tanuló terem irányába vette az irányt. Jól ismerte a helyet, tudta, hogy egy gyönyörű kandalló teszi hangulatossá a majdhogynem műemléknek számító termet, amelyben a tűz szerencsére gyönyörűen lobogott akkor is. Gondolkodás nélkül hajította a ruháival teletömött zsákot a forróságot árasztó lángok közé, majd szép lassan az ablak irányába indult. Tisztán kivehetőek voltak az erdőben lévő tó közelében álló rendőrautók fényei. Hát igaz lenne? Nem csak képzelődött? Hiszen az a srác nekiment, fellökte, ütötte és.. és elszakadt az ingje. Hozzányúlt, simogatta. Ő csak magát védte, de hogyan is? Végig csak arra gondolt, hogy tűnjön már el róla. Egyik pillanatban még a támadója alatt feküdt, a másikban már annak tehetetlenül zuhanó testét figyelte, ami kisebb repülés után egy sziklának csapódik. Az a hang…
Nagy levegőt kellett vennie, észre se vette, hogy ökleit és szemeit görcsösen összeszorította. Már ismét a lobogó tűz előtt állt, és üresen csillogó szemeivel a zsák egyre inkább felismerhetetlenné égett maradványait fürkészte.

Napjainkban

Verejtékben fürdő testtel riadt föl, a mai rémálma csupán egy volt a sok közül. Emlékei régóta űzik nem csak a valóságban, hanem az álomvilágban is. A helyszín ugyanaz, mint 5 éve. A Whitmore főiskola egyik tanári lakosztályában hajtotta előző nap álomra fejét. A szobához tartozik egy kis konyharész, szemeit dörzsölgetve húzott elő a hűtőből egy hideg vizes palackot. Kifejezéstelen arccal révedt ki az erdőre néző ablakán, miközben lassan kortyolgatta a hétköznapi nedűt. Zene hangja szűrődött be. Megint parti van. Mondjuk egy főiskolán mikor nincs az?