Arrogáns, beképzelt, makacs, utálatos mégis kedves, bátor és barátságos. Csak úgy, mint az érmének nekem is két oldalam van. Vagy több. Nem tartom számon erről inkább mások tudnának beszámolni, viszont semmi kedvem közvéleményt kutatni főleg azok után nem, hogy azok, akik ismertek már rég meghaltak. Kivétel Nora. Bár ő sem a csábos mosolyom miatt „maradt velem”. Szóval teljesen mindegy, hogy én mit mondok. Sokat az nem számít. Orgyilkos vagyok. A 18. századból. Menő, mi? Az lenne, ha nem kapnék frászt a kis kerekeken száguldozó masináktól. Bár nem ez az egyetlen dolog, ami zavar engem ebben a „modern” világban. Nem kezdem sorolni a dolgokat, mert akkor napestig itt ülnénk és egyikünk sem tudna menni a dolgára. Azonban pár dolgot szívesen megemlítenék. 8 éves koromban a legjobb és legrosszabb dolog is megtörtént velem. Mindkettő nagy hatással volt rám. Kezdjük a jobbal. Megismerkedtem Ryan-nel az én hűséges, igaz barátommal. A rossz pedig az, hogy az orgyilkosok királyához kerültem, miután a király lemészárolta a családom és az egész kis falut, ahol éltem csak mert a mágia megszállottja lett és mindenkiben a veszélyt látta. Én édesapám vérfarkas génállományát örököltem, de anyám gyerekkorom óta megvédett ettől az átoktól ugyanis ő boszorkány volt. Egy amulettet akasztott a nyakamba, ami gátolta azt, hogy teljes vérfarkas legyen. Így a király soha nem figyelhetett fel rám. Jó ideig nem tudtam miért lóg az a vacak a nyakamban. De erről később részletesen beszámolok. Az orgyilkos lányaként tekintett reám, ami több figyelmet jelentett és komolyabb kiképzést. Ez azt hiszem rendkívül gyümölcsöző volt, mert én lettem a város leghíresebb orgyilkosa és erről senki nem tudott még Ryan sem. Remek titoktartó vagyok. Na, de így is sikeresen eltértem a tárgytól, szóval akkor most beszélnék kicsit a külsőmről, hogy nagyobb betekintést nyerhess utána a múltamba. Bár már itt is elég sokat fecsegtem róla, de mindegy.
Kicsit vöröses szőke hajam van hófehér bőröm és az arcomat szeplők borítják. Szemeim igézően kékek. A szeplőim pedig csak még jobban kiemelik ezt.  Bőröm alatt kanyargó, sötét erek H betűt rajzoltak a jobb kézfejemre. Azt hiszem, már születésem előtt eldöntötte a testem, hogy mégis mi lesz a nevem. Nem mondanám, hogy a bőröm tökéletes, mert több sebhely is tarkítja leginkább a hátamat, amit mindig is rejtegettem. Nem mások elől, hanem magam elől. Olyan emlékeket idéz fel, amik túlságosan is fájdalmasak a számomra.
Öltözékem pedig kényelmes és praktikus. Minél több kést tudok benne elrejteni annál jobb. Most pedig próbálok igazodni a többséghez. Rendkívül hálás vagyok annak, aki búcsút intett az ostoba fűzőknek.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Minden csupa nedvesség. Házikónk teteje sosem bírta túlságosan a nedvességet, de én nem bántam, hogy nem vagyunk gazdagok. A szeretet, amit képes voltam adni és szerencsémre kaphattam is többet ért minden másnál. ugyanazt a nedvességet éreztem minden egyes léptem során, amit mindig is, ha vihar tombolt. Nyolc évesen félelmetesebb dolgot a viharnál elképzelni sem tudtam. Azonban ez nem egyszerű vihar volt. A dörgések elnyelték a sikolyok hangját, de én tudtam valami nem stimmel. Nem törődtem vele egyszerűen csak befeküdtem édesanyám és édesapám közé. Nem értettem, hogy képesek ilyen nedvesség között aludni. Megráztam őket, de semmi nem történt. Egyszerűen nem reagáltak rá. Apró fénysugár szökött be jelezvén, hogy hajnalodik. A kis szobát megtöltötte a fény és rájöttem a kezem, a hajam és a ruhám mind vérvörös színben pompázott. Ezt az emléket azóta is mélyen elrejtve őrzöm több ezer lakat alatt. Nem akarok a gyerekkoromra gondolni. Mert hiába próbálom felidézni a boldog emlékeket akaratlanul is ez a keserves kép kúszik az elmémbe.


A tóparton ácsorogtam. Hajam a tarkómra tapadt a már megszáradt vértől. Lassan a víz felé sétáltam. Mikor a víz megérintette a csupasz lábfejem megtorpantam. A víz jéghideg volt. Ha huzamosabb időt töltök alatta talán a szívem is leállt volna, mielőtt megfulladhattam volna. Hatásos lett volna az egyszer biztos. Nem gondolkoztam sokáig határozott léptekkel mentem beljebb és beljebb. Nem tudom, hogy egyszerűen csak a vért akartam lemosni magamról vagy valami teljesen más célom volt. Nem voltam ostoba akkor sem tisztában voltam, hogy mi történhet velem a jéghideg vízben, de nem érdekelt különösebben. Nem gondolkoztam, mert már nem volt mit veszítenem. Egészen addig nem álltam meg, míg a víz teljesen el nem nyelt. A tüdőm már kezdett megtelni vízzel, mikor erős karok megragadtak és kirángattak a vízből a partra. Az egyetlen dolog, amire emlékszem az a sötét lófarokba kötött hajkorona volt. Legalábbis arról az éjszakáról. Mert, hogy ezek után még éppen elégszer volt alkalmam találkozni a tulajdonosával.


Ahogy az én életem Ryan-é sem volt könnyű. Ezért is akartunk elszökni ketten gyermeki gondolkodásmóddal. Nem izgatott minket, hogy éppenséggel mihez kezdünk, ha a száraz kenyércsücsök elfogy a kicsiny kis tarisznyánkból. Természetesen lebuktunk. Lehet, hogy jobb terv kellett volna a szökésre, de nem igazán gondolkodtunk rajta. Egyszerűen csak fejest ugrottunk az egészbe. A kiképzőm, akire képtelen vagyok apámként tekinteti még keményebb kézzel bánt velem ezután. Nem mutatott semmiféle szeretetet az irányomba. Legalábbis nem azt, amihez hozzászoktam. Lehet, hogy nála a kiképzés jelentette azt, hogy szeretlek lányom. Én ezt egyáltalán nem éreztem. Na, meg persze akkor még zöldfülű voltam ebben az egész orgyilkos világban nem is igazán törődtem a dolgokkal. Menekülni akartam. Igaz, hogy ő volt, aki megmentett a haláltól és lehetőséget adott nekem egy új kezdetre mégis megfutamodtam tőle. Váljak én is olyan gyilkossá, mint akik megölték a szüleimet? Képes vagyok ennyire kifordulni önmagamból? Akkor ez a gondolat kavargott a fejemben mostanra pedig, már teljes mértékben eldőlt.
Úgy gondolta Arobynn Hame – az orgyilkosok királya- bal kézzel elég ügyetlenül vívok. Ezért tett nekem egy ajánlatot. Vagy én magam töröm el a jobb kezem, hogy csak a balra hagyatkozzak vagy ő fogja. Tudtam, hogy jobban járok, ha én magam teszem meg. Fájt. Rettenetesen, őrülten. Ennek is megmaradt egy kisebb nyoma a kezem. A pozitívumát tekintve pedig tökéletesen forgatom a kardot mindkét kezemmel. Nem, mintha ennek nagy hasznát venném ebben az új világban. Mondjuk soha nem lehet tudni.


Idővel egész szép hírnévre tettem szert. A leghíresebb orgyilkos lettem. Kiöltem magamból minden érzelmet, mert erre parancsoltak vagy, ha jobban tetszik neveltek. Hogy Ryan-nel mi volt? Nem tudta a titkom. Senki nem tudta csak az, aki üzletet akart kötni. Nem árultam a szolgáltatásaimat minden sarkon, de megtalált az, akinek komoly szándékai voltak. Nem fedtél fel a kilétem, mert azzal csak önmagukat sodorták volna bajba. Az orgyilkost felbérelni ugyanakkora bűn, mint a gyilkosságot elkövetni. Én sem kérkedtem azzal ki bérelt fel ők sem azzal, hogy ki vagyok. Ez pedig nem is lehetett volna tökéletesebb. Jó ideig tökéletesen is működött az én kis rendszerem.
Ryan. Az én édes Ryan-em. Tiszta szívvel szerettem, szeretem. Ez az érzés most sem szűnt meg létezni. Kiölhettem magamból az együttérzést, a bűntudatot, ami megkönnyítette azt, hogy elvágjam valakinek a torkát, de azt mindig is képtelen voltam kiölni magamból, hogy őt feltétel nélkül szerettem. Meg nem is igazán próbálkoztam. Ő volt az életemben a biztos pont. A testvérem, aki soha nem adatott meg nekem. Legalábbis nem köt össze minket a vér azonban annál sokkal szorosabb kötelék láncok minket egymáshoz.


Mindig is tudtam, hogy a többi orgyilkos féltékeny rám. Sokkal több megbízást kaptam, mint ők összesen összevetve. Az árulásuk azonban még így is fájt. Főleg, mert ezen az estén az egyik barátom, aki tisztában volt a kilétemmel meghalt. Chaol. Tisztán emlékszem gyengéd csókjaira. Kicsit több volt, mint egyszerű barát, de.. Nem voltunk mi szerelmesek félre ne értse ezt senki sem. Csak nem akarta, hogy esetleg úgy intsek búcsút az életnek, hogy nem tudom milyen érzés, ha megcsókolnak. Elárultak minket engem pedig elkaptak. Azt gondoltam, hogy a király elé cipelnek majd és halálra ítélnek. De mielőtt ez megtörtént volna valaki a vérével itatott és nyakamat törte. Az ember feletti ereje volt az egyetlen ok, amiért győzedelmeskedett felettem. A nyaktörés pedig kiváló ok a tehetetlenségre. Nem hiszed el? Próbáld ki. A vendégem egy nyaktörésre.


Nap, mint nap a sóbányák mélyén. Ide száműztek engem. Már napkelte előtt bevittek minket és csak naplemente után vittek vissza a szálláshelyre. A vérszomjjal nehezen küzdöttem meg. Utáltam ezt a szörnyeteg létet, mert nem tudtam másképpen nevezni. Könyvekben olvastam a vámpírokról, de ostoba legendáknak hittem őket erre tessék én is egy lettem a vérszopók közül. A sorstársaim életét sorra oltottam. Igazából ezzel csak véget vetettem a szenvedésüknek. Sokan pár hétnél tovább nem húzták, szóval én csak előrébb hoztam az elkerülhetetlen és fájdalmas halált. Próbáltam finom lenni velük nem akartam, hogy szenvedjenek, de a vérszomjamnak nehezen tudtam parancsolni. A szívem mélyén mindig sajnáltam őket. Gyűlöltem, hogy a király így kihasználta az embereket. Akkor már gondoskodott volna valami normális ellátásról, de neki egy tolvaj élete egyáltalán nem számított.
Fél év elteltével sem javult a helyzet. Elegem volt mindenből. A király azt akarta, hogy szenvedjek. Elintézte, hogy egy örökkévalóság kijusson nekem ebből a szenvedésből. Gyűlöltem az életemet. Az anyámtól kapott amuletthez nyúltam készen arra, hogy elszakítsam és a földhöz vágjam. Mikor hozzáértem meghallottam édesanyám oltalmazó hangját. Legalábbis azt hittem ő volt az, de mikor egy halovány női alak kirajzolódott előttem egy lépést hátráltam. Azt hittem káprázik a szemem. Ha elszakítod a láncod a benned lakozó szörnyeteg összemosódik a jelen valóddal. A fájdalmad hamarosan véget ér. Az első uralkodónő állt előttem, akinek alakját az egyszerű szellő tovafújta, mintha csak porból lett volna. Egy ideig csipkedtem magam. Nem akartam hinni a szememnek sem pedig a fülemnek. Mégis mitől védelmezett volna engem? Persze az a kérdés is a mai napig megválaszolatlan a számomra, hogy miért segített nekem oly sokáig az uralkodónő. Elengedtem az amulettet és azóta is büszkén viselem.


Ezután körülbelül két héttel később felbukkant egy boszorkány az életemben. Ezzel nem is voltam tisztában ameddig meg nem ölt és újra emberré nem tett. Hálás voltam neki, hiszen nem kellett szenvednem tovább és még most is hálás vagyok neki. Ezért is teszem meg mindazt, amire kér. Keserű sorsomtól a sóbányában nem szabadított meg. De azzal már amúgy is túl sokat kértem volna. Úgy gondolta ezzel is önuralmat tanulhatok. Ebben eddig sem voltam túl jó. A halott társaim bizonyíthatják. Egyszer erőnlétemet tesztelve megpróbáltam megszökni. Azonban, mikor egy karnyújtásnyira volt a szabadság elkaptak. Az viszont egy kicsit vigasztalt, hogy más már rég elbukott volna és el sem jutott volna idáig.


Az ostor újra, meg újra csattant a hátamon. A hegek a mai napig ott díszelegnek. Nem ezek az egyetlen sérüléseim, de talán ezek a legfájdalmasabbak. Még fél évet kellett itt töltenem kínok között. Ez idő alatt nem volt Nora-nak szüksége rám, mintha felszívódott volna. Az erőnlétem megromlott. A bőrömet vastagon kosz borította. Csont és bőr voltam. Ekkora a koronaherceg a királyi testőrség vezetőjével érkezett és felajánlott nekem egy alkut, amit készséggel el is fogadtam. Szabad lehetek. Persze úgy igazán soha. Mindig is Nora-hoz leszek kötve. Ez alól nincs kibúvó. De legalább ezt a sóbányát magam mögött hagyhatom.


Már jó pár hete a kastélyban játszottam az úri hölgyet. Az erőnlétem kezdett visszatérni. és egy kis hús is szorult a bőröm alá. Dorian a királyi testőrség vezetője minden edzésen mellettem volt és minden próbatételen, ahol nevetségesen vissza kellett fognom magam, hogy az utolsó megmérettetésen lenyűgözhessek mindenkit. Még a nevemet sem vállalhatom fel. Az ostobák úgy ismernek engem, mint Lillian. Mennyire nevetséges már. Büszkeséggel tölt el engem az, hogy sokan sokkal idősebbnek hittek. Ez egyfajta bók a számomra. Dorian-on soha nem sikerült kiigazodnom. Egyik pillanatban megnyílt és beavatott a múltjának egyik rejtelmébe a következőben pedig már olyan ellenséges volt, hogy azt is megbántam sokszor, hogy megszülettem vagy egyáltalán rá mertem nézni nem, hogy még szólásra nyitni a számat. Ellenben a herceg… Nem félt tőlem pedig kellett volna. A hajtűkből igazi kis fegyvert készítettem magamnak. Könnyen elmetszhettem volna a torkát, bár utána az enyém is hasonlóan járt volna. Az ő bajnoka voltam nem ő az ellenségem legalábbis akkor nem ő volt.
Hetek teltek el és csak egyetlen egy komolyan ellenfelet találtam. Igazi hústorony volt, bár esze nem sok lehetett. Azonban azt megtanultam, hogy soha nem szabad túlságosan lebecsülni az ellenfelet. Amúgy abban határozottan biztos voltam, hogy gyorsabb voltam nála. Nagy testtel nehezebb mozogni. Nem a próbatétel volt az egyetlen dolog,a mi ritkította a versenyzők sorait. Valaki meggyilkolta a bajnokokat. Brutális módon. Ezra, a herceg azzal nyugtatott, hogy kölcsön adta nekem a könyveit. Jól esett, hogy mélyen elmerülhettem bennük. Igen, szeretek olvasni. Tudtommal nincsen rá semmilyen törvény, hogy egy orgyilkos nem olvashat. Ha pedig mégis örömmel szegtem meg a szabályokat. Sosem tartottak vissza különösebben.
Sajnos még a könyveknek sem volt akkora hatalmuk, hogy eltereljék a figyelmem a halálesetekről. Egyik este találtam a kastély alatt egy járatot. A középső kivezetett a várból és készen álltam arra, hogy megszökjek, de rájöttem maradni akartam. Nem az ostoba próbatétel miatt vagy, hogy bizonyítsam magamnak. Nem! Három okom is volt a maradásra. Dorian, Nememiah és Ezra. Dorian, mert bármennyire is távolságtartó és csipkelődő én kedvelem. Nememiah, mert a barátnőm volt. Nem tettem róla említést eddig, de egy másik ország hercegnője volt. Rendkívül örültem annak, hogy nem azaz átlagos beképzelt kékvérű. Szoros barátságot kötöttünk. Hosszú idő óta éreztem valakit végre a bizalmasomnak. Megbíztam benne. Vakon. Ezt pedig még egyáltalán nem bántam meg. Pedig, miután elárultak nem osztogattam olyan könnyedén a bizalmat. Többször mentette meg az életemet a tudtom nélkül. Ezért pedig öröké hálás leszek neki. Aztán ott van Ezra is, akivel az akkori időszakban nagyon közel kerültünk egymáshoz. Szabadidejének nagy részét a társaságomban töltötte és olykor-olykor ajkai az enyémre simultak. Tetszett az a vibráló érzés, ami végbement a testemen akárhányszor megérintett vagy megcsókolt, de tudtam a kapcsolatunk nem lehet tartós. Vagy a király bajnoka leszek vagy meghalok. Egyik sem következett be. Legalábbis nem érzem magam halottnak, de az utolsó emlékem a bárbaj előtti éjszakáról van. Dorian látogatott meg és egy csókot nyomott a homlokomra miután szerencsét kívánt nekem. Pár hónap alatt rengeteget fejlődött a kapcsolatunk. Reméltem, ha a király bajnoka is leszek nem kell túl sokat az üvegpalotában időznöm. Attól a helytől mindig elkap a hányinger. Elég beteg egy király volt, hogy ilyesmit építettet, de igazából az ő dolga. Nekem sok közöm nem volt hozzá.  De soha nem tudtam meg mi történ, mert nem sokkal, Dorian távozás után összeestem és a mai napig nem tudom mi történt pontosan.


Valami folyadék cseppent a homlokomra. Összeráncoltam, de a szemeimet képtelen voltam kinyitni. Eleinte sem a karom sem pedig a lábam nem bírtam megmozdítani. Aztán sikerült. Ökölbe szorítottam a kezemet és megéreztem benne egy papírdarabot. Végre sikerült kinyitni a szemem. Halovány fényben úszkált a kripta, amiben elhelyezkedtem. Honnan tudtam, hogy ez egy kripta? Jártam már hasonlóban, mikor az első uralkodónő szellemét láttam. Ő segített nekem a próbáknál, mert azt akarta, hogy én legyen a király bajnoka. Most még sem tudom hol vagyok. Semmi konkrétumot nem mondott, ami rettenetesen zavart, de idővel rájöttem mennyi mindent segített. Sikeresen felmértem a terepet, hogy hol vagyok. Egy kriptában, hogy az hol van az egy jó kérdés. Ahhoz ki kellene merészkednem. Arra a kérdésre válaszolni már nem tudtam, hogy mikor. Szűk nadrág volt rajtam a hálóingem helyett és egy felsőrész valami idióta felirattal, amit így lenézve nem tudtam elolvasni. A kezemben lévő papírt nagy sóhajjal kinyitottam és egy nagyon is ismerős kézírással találkoztam, hiszen mindig így kaptam a titkos megbízásokat. Azonban ez a papír egy olyan nevet tartalmazott, amiről már azt hittem soha nem hallok többet. Ryan Odair. Nora azt akarta, hogy öljem meg Ryan-t… A legjobb barátomat.