Látom, hogy elégedetlenül csóválja meg a fejét és ez csalódottsággal tölt el. Annyi munkát fektetettem bele de ő csak felsóhajt és rám emeli kék tekintetét. Az én barna lélektükreim viszont nem pillantanak rá vissza. A hibát keresem, az okot, miért nem elég jó a darab amivel érkeztem, mit kifogásul, milyen színeket kellett volna használnom vagy talán a vászon választás nem tetszik neki? – Megmondom őszintén Miss. Watson, csalódást okozott. Ettől jobbat vártam volna. – jegyzi meg és felém lép és a gyomrom azonnal görcsbe rándul. Azok a kék szemek, azok visznek a pokolba, a fenébe is. – Mi a baj vele? – kérdem de még mindig a festményen legeltetem a tekintetem. – Nézze meg Miss. Watson. Nézze meg jól. Gyerünk. – sürget, megragadja a karom, magához ránt majd gyengéden de a képhez tol. Ujjaim a festékek szülte aranyló könnyekre simítja majd pedig tovább a szinte mély bordó mégis inkább lila égboltra vezeti.  – Nem értem Mr. Glouster. – suttogom halkan, miközben megcsóválom a fejem, mire ő beleszagol tincseimbe és elégedetten nyög fülembe. – Akkor megmutatom kisasszony. – susogja és oldalra ejtem fejem az érintésére, ő pedig végtelen elégedettséggel és éhséggel löki ki szemfogait és harap bele a nyakamba. Beleborzongok az érzésbe, belenyögök harapásába, végigfut rajtam a hideg, libabőrőssé várok. Mohón kortyolja a vérem és elégedetten morran fel, ahogy nyögéseim felszakadnak belőlem. A fájdalom áramként vág végig rajtam és egész testemben bizsergek mire végez velem. – Az élet hiányzik a képéből Miss. Watson. – magával von, könnyedén felemel és a pultra ültet. Tovább kergetjük egymást, az éhséget. Az övét és az enyémet.
Izgulok. Tördelem az ujjaimat és idegesen járkálok fel s alá az apró lakásban, a garzonban amit épp csak meg tudok fizetni. A lakás a belvárosban fekszik és ezért ilyen borsos az ára de el sem tudnám képzelni, hogy másképp éljek. Nem dob fel a pénz és nincs meg mindenem. Árvaként nőttem fel és most annak a hívását várom, aki annak idején annyit segített nekem. Felcsörren végre a mobil. – Bethany? – kérdem gyorsan és a nő már mondja is a jó híreket. Megkaptam az ösztöndíjat. Mire végez, én már örömmámorban úszom és érzem, hogy muszáj ünnepelnem. Az éjszaka már beköszöntött és mi mással ünnepelnék ha nem azzal, hogy felkeresem az egyik vámpírt, aki aztán belém harap? Beteg vagyok? Nem. Élvezem a romlottságot, a sötétséget, ahogy az öregebb vámpírok oly lelkesen mondják. Igen, szeretem a fájdalmat. Átélni, megélni. Megújulok általa. Elnyel, felemészt és megszabadít. Mi kellene hát más?