6 éves voltam ekkor még csak, de pontosan ebben az időszakban változott meg minden. Moszkvában születtem egy tehetős családban. Nem tudtam, hogy a szüleim mit dolgoznak, de mindig is egy dolgot kértek tőlem, hogy ezt nem kérdezzem meg. Én hittem nekik, hogy így nekem jobb lesz, de talán ha elmondták volna, akkor minden másképpen alakult volna...

Az egyik viharos őszi éjszakán anyum sietve jött be hozzám, keltegetni kezdett és mondhatni még félig aludtam, amikor már szinte utcai ruházatban voltam. Nem értettem, hogy mi történik és miért, de a plüssömet szorosan magamhoz öleltem. Mindig is úgy gondoltam, hogy ő képes lenne minden gonosz dologtól megvédeni, de ez gyermeki szemmel talán nem is csoda. Hamarosan már a csizmámban voltam, s kabátban. Anyum sietett, majd ordítani kezdett apummal, de mind ezt számomra ismeretlen nyelven tették. Soha nem hallottam még senkit se így beszélni, de pontosan tudtam, hogy nem szép dolgokat mondanak egymásnak. Majd ahogyan ott álltam és figyeltem őket egyszer csak anyum elkapta a kezemet és maga után húzott egyenesen a kocsiig. Ordítottam és sírtam, hiszen ijedtemben elejtettem "a barátomat" és még apum is ott maradt. Ő nem jött és hamarosan láttam, amint egyre nagyobb lángok csapnak fel a házban. - папа - ordítottam torkom szakadtából és küzdöttem édesanyám ellen, aki próbált a kocsiba beültetni. Nehezen, de végül ő győzött. Arcomat a tenyerembe temettem, majd pedig hirtelen ismerős hang csapta meg a fülemet. - Azt hiszem valamit elhagytál angyalkám. - Felemeltem a fejemet és édesapám mosolygós arca tekintett vissza rám, de a szemei nem mosolyogtak, valami fura dolog bujkált a tekintetében, de akkor még nem tudtam hova tenni, de felnőtt fejjel pontosan tudom, hogy mit láttam akkor az íriszeiben.....  
Senki nem mondott semmit se, hogy hova megyünk ilyen hajnali órában, illetve hogy miért lángol a ház. Próbáltam erősnek mutatni magamat és bátornak, olyannak amilyennek a szüleim tanítottak, de legbelül reszkettem, mint a falevek az őszi szélben. Régóta mehettünk már, de semmi se változott. A szüleim még mindig fura nyelven beszéltek és néha rám pillantottak, ilyenkor még jobban összehúztam magamat, mert féltem attól, hogy esetleg én tettem valami rosszat. Majd hirtelen hatalmas nagy csattanásra lettem figyelmes és minden elsötétült. Éreztem, hogy az öv szorít, illetve hogy valami meleg dolog folyik végig az arcomon. A kezemet óvatosan megmozdítottam és letöröltem azt a dolgot, majd hirtelen láttam, amint a kezemet vér borítja. Nem értettem, hogy miért lógok fejjel lefelé, de nem volt sok időm gondolkozni, mert hamarosan már a szüleim szabadítottak ki a kocsi fogságából. Sietni szerettek volna, de pár lépés után megálltunk. Két fickó állt velünk szemben, de láthatóan semmi bajuk nem volt. Anyum lassan saját maga mögé tolt.
Ohh, Tatjana ne próbáld meg elrejteni a művésznőt. - mondta az egyik mosolyogva, s egyre közelebb sétált hozzánk. Volt valami rémisztő a férfinak a mosolyában, ami miatt még inkább anyum mögé próbáltam bújni. Édesapám pedig egyből védelmezni szeretett volna minket. Az erejét vetette be és sikerült is leállítania a két férfit rövid időre, de egyikünk se vette észre, hogy egy nő is velük van, aki közben a hátunk mögé lopakodott. Nem sokkal később elsült egy fegyver és holtan rogyott össze édesapám. Ezek után pedig nem sokkal később anyumat is a szemem láttára lőtték le. Sírtam, féltem és rettegtem abban a pillanatban, de édesanyám utolsó szavaira a mai napig emlékszem. - Ne feled, hogy az a dolog örökké maradjon a mi kis titkunk. - Majd pedig hirtelen valaki megragadott és magával vitt. Ordítottam, próbáltam kiszabadítani magamat a karmaik közül, de végül ők győztek. Valami szert beadtak nekem, aminek köszönhetően hamarosan az egész világ elsötétült, miközben éreztem a nő gyengéd simogatását és szavait, de nem értettem, hogy mit mond. Egyszerűen minden elmosódott és homályba veszett az egész világ.


Több hónapja már annak, hogy itt vagyok, de hogy hol azt a ami napig nem tudom. Sok minden történt velem, akár azt is mondhatnám, hogy a rémálmaim váltak valóra. Mindig is úgy gondolták, hogy boszorkány vagyok és ebben a dologban nem is tévedtek, de ezt soha se árultam volna el nekik. Eleinte kedvesek és barátságosak voltak velem, de amikor rájöttek arra, hogy ezzel se képesek megtörni, akkor jöttek a rosszabbnál  rosszabb kínzások, próba tételek, de soha nem használtam az erőmet. Mindig is arra törekedtem, hogy az eszemmel és az erőmmel oldjam meg a feladataikat. Néha már majdnem feladtam és megadtam nekik azt amire vágytak, de ilyenkor mindig a szüleim halálának a képe bevillant, s édesanyám utolsó szavai. Azt is mondhatnánk, hogy eme szörnyű emlékekből merítettem az erőmet, de az év utolsó napjaiban minden megváltozott.
Amikor kísértek volna vissza a cellámba, akarom mondani a szobámba, akkor sírásra és könyörgésre lettem figyelmes. Egy nálam is fiatalabb lányt pillantottam meg az egyik üvegen keresztül. Őt is "csodagyereknek" gondolták és szerették volna belőle is előhozni azt a bizonyos énjét. Ezeknek az embereknek nem volt lelkiismeretük. Ők azt tették, amit parancsoltak nekik, de még mindig nem tudtam, hogy mi a céljuk velünk. Ökölbe szorult az öklöm, felemeltem a fejemet és próbáltam folytatni az utamat a kíséretem társaságában, de egyszerűen nem bírtam kizárni a kislány sírását. Láttam a vért is ahogyan az arcán végig folyik. S abban a pillanatban minden megváltozott. Nem tudom, hogy hogyan csináltam, de a következő pillanatban a testőrségem a falnak repült, majd pedig a kislány szobájának az ajtaja is kirepült a helyéről. Nem haboztam sokáig elindultam felé, s közben szereztem egy kést is. Az egyik kínzóját sikerült is megsebesítenem vele, de a másik erősebb és gyorsabb is volt nálam. Ma már tudom, hogy vámpír volt, de akkor csak annyit tudtam, hogy torzszülött, mint én... Pár pillanattal később pedig valami szúrást éreztem a nyakamnál és újra minden sötétedni kezdett, de még az ismeretlen nő hangját hallottam. - Tudtam, hogy tehetséges vagy. Megérte várni rád és életben tartani... - majd amikor újra felébredtem a szobámban voltam. Lassan felültem és utáltam magamat azért, amiért elárultam azt, hogy képes vagyok varázsolni és nem tudtam teljesíteni édesanyám utolsó kívánságát.
Ezek után se volt könnyű dolguk, de bármire képesek voltak azért, hogy újra varázsoljak. Eleinte nem igen tudtam kontrollálni a dolgot, mert túlzottan is hullámzó volt a hangulatom, illetve eléggé sok fajta érzelem tombolt bennem. Hamarosan beláttam azt, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha engedelmeskedem és megpróbálom a legjobb tudásomat hozni, akkor talán ki is engednek. Nem csak feladatokat kellett elvégeznem, megoldanom, hanem egyre többször vizsgált meg egy örült orvos. Tényleg az volt, mert egyszerűen az egész olyan volt, mintha visszaröppentem volna az időben és kínzókamrába lennék. Sok fajta eszköze volt és mindegyik a másiknál sokkal szörnyebb volt. Tűrnöm kellett, mert sokszor még a számat is betömte, hogy ne tudjak ordítani, illetve lekötözött. Amolyan kísérleti alany voltam számára, egy megfejhetetlen könyv. Tudni akarta, hogy honnét van az erőm és hogyan ültethetné át másokba. A következő éveimet itt töltöttem és talán még mindig ott lennék, ha nem sikerült volna egy napon megszöknöm, de ennyire ne rohanjuk előre.


Az évek alatt a kísérletek, illetve az én edzésem nem csökkent. Sőt egyre jobban kínoztak engem, de ennek köszönhetően lelkiekben és testiekben is egyre erősebb lettem. Egyre több mindent bírtam ki már minden szó nélkül. Sokszor még a szemem sem rebbent. Mondhatni 6 éves korom óta tartottak itt fogva és nem mondanám azt, hogy kedvesen és barátságosan bántak velem, így nem csoda, ha ennyi év alatt megszoktam a dolgaikat. Egyre jobban hozzá szoktam ahhoz is, hogy gyakran cserélődnek a gyerekek is mellettem. Volt olyan, amikor hetente úgy gyerek költözött a mellettem lévő szobába. Eleinte nem tudtam, hogy mi lesz velük, de az egyik alkalomkor láttam, amint egy élettelen testet visznek el. Nem mindenki éli túl a kiképzésüket.  11 éve voltam már itt, de még mindig olyan volt, mintha csak tegnap érkeztem volna. A testi és a lelki kínzásokat is már jól viseltem, de az erőmet is egyre jobban használtam. Tudtam irányítani és egyszer annyira elbíztam magamat, hogy megpróbáltam megszökni onnét, de rá kellett jönnöm, hogy onnét sokkal nehezebb kijutni, mint azt az ember hinné, de legalább rájöttem, hogy kik tartanak fogva. Az ország vezetői tartottak minket fogva és a jövő fegyverét látták bennünk, de bennem meg legfőképpen. Tetszett nekik az, hogy nem adom meg magamat és egyre erősebb leszek. Végül pedig úgy döntöttek itt az ideje igazi "fegyvert" faragni belőlem.
17 éves voltam amikor először fogtam fegyvert a kezemben. Félnem kellett volna tőle, talán elfutnom, de pontosan az ellenkező reakciókat váltott ki belőlem. Egyszerűen biztonságban éreztem magamat, illetve úgy éreztem, ha szükséges lenne, akkor képes lennék meghúzni a ravaszt. Ezek után pedig megtanítottak a különböző harcművészetekre, illetve arra is hogyan tudok beolvadni a különböző élethelyzetekben, illetve mikor milyen fegyvert célszerű használnom. Férfi edzőt kaptam magam mellé, hiába próbáltam legalább a nevét megtudni, mindig lepattintott. Nem akartam tőle semmit se, egyszerűen csak a nevét szerettem volna tudni. Sokat köszönhetek neki, mert hála neki és a nagyszerű munkájának még mindig élek. Az évek csak úgy röpültek, én pedig egyre jobban megtanultam bánni a késsel, a különböző fegyverekkel, illetve szinte már minden bilincset, zárat, minden csomót kitudtam nyitni, bontani akár csukott szemmel. Azt is mondhatnánk, hogy ügynöknek képeztek ki.
Nem is érdekelt már ez a dolog, hogy még mindig fogoly vagyok, mert minden egyes edzésnél arra gondoltam, hogy majd miként tudom a javamra fordítani az itt tanultakat, de ha már eddig nem lettem volna szörny, akkor gondoskodtak arról, hogy 24 éves koromban azzá váljak...



Egyre jobban ment az edzés, s egyre több olyan ember vett körül, akiket már évek óta velem voltak. Örültem annak, hogy vannak régi arcok, de én voltam a legrégebb óta itt. Egyre otthoniasabbá tettem a szobámat, a naplóm legmélyén pedig az innen kivezető út volt. Mindennap egy újabb részlete került bele a kivezető útnak, de ennek az évnek egyik estélyén minden megváltozott és teljesen maguk ellenfordítottak.
Egyik éjjel két ember rángatott ki az ágyamból. Próbáltam kiszabadulni a kezük közül, de nem engedtek el. Egyre erősebb lett a szorításuk és végül pedig az örült orvos szobájában találtam magamat. - Mit keresek itt? Nem csináltam semmi rosszat se. - mondtam sietve, hiszen mostanában csak akkor hoztak ide, ha megszegtem valamilyen szabályt, vagy pedig akkor, ha a kötelező vizsgálatokon kellett megjelennem, de éreztem az ereimben, hogy most valami nagyon nincs rendben. Próbáltam megszökni, használni az erőmet, de hirtelen egyre gyengébbnek éreztem magamat. Örültem, ha egy poharat megbírtam mozdítani. Majd amikor újra magamhoz tértem, akkor le voltam kötözve és erős lámpafény világított az arcomba. Hunyorogtam és próbáltam rájönni, hogy mi is történik itt.
Nem sokkal később vért nyomtak a számba. Nem akartam lenyelni, kiköptem, aminek köszönhetően lefogták a fejemet és lenyomták a vért a torkomon. Nem sokkal később pedig hangos nevetés közben szép lassan elvágta a torkomat. Éreztem, amint a vér végig folyik a mellkasomon és alig kapok levegőt. Nem tudom, hogy miért tették ezt velem, ha eddig hasznos voltam számukra, akkor most mi változott?! Új fajta ügynököt látták bennem, de még jobbá akartak tenni. Olyanná, akit nem fog a golyó, se a kés, jobban mondva aki gyorsan meggyógyul.
Jó pár óráig nem tértem magamhoz, de első mozdulatom az volt, hogy a nyakamhoz kaptam, de semmi nyoma nem volt a sebnek. Egy üres szobában voltam, vagyis nem teljesen, mert egy fiatal fiú volt velem összezárva, akit megsebeztek. Éreztem a vérének csábítását, de nem akartam bántani. Jó pár óráig kínoztam magamat, majd pedig végül győzött az éhségem és utolsó cseppig kiszívtam a vérét. Ezek után pedig vámpírboszorkány lett belőlem. Eleinte nehezen bírtam uralkodni magamon, de sok-sok hónap után sikerült ezt a dolgot is megtanulnom.
Amikor már biztonságban voltak mások mellettem, akkor folytatták az edzésemet és sokkal extrémebb dolgokra voltam képes, mint előtte.


Egy év telt el azóta, hogy még másabb lettem, pedig legszívesebben csak normális ember szerettem volna lenni. Ez alatt az egy év alatt még megtanítottak mindenféle rendszernek a feltörésére, hiszen most még jobb lett a memóriám. Azt is mondhatnánk, hogy tökéletes fegyver lettem volna az orosz kormány számára, de én egyáltalán nem akartam már az ő fogságukban élni. Amikor elvittek kikérdezésre az egyik "akció" után, akkor eljött a tökéletes alkalom. Bilincsben voltam és két férfi volt velem szemben. Próbáltak megfenyegetni, bántalmazni, hogy beszéljek, de persze nem beszéltem. Tökéletesen teljesítettem a vizsgán, majd pedig hirtelen kibújtam a bilincsből, nekik löktem az asztalt, végül minden habozás nélkül megöltem őket a gondolatommal. Ezek után kinyitottam a zárat, elvettem a fegyverüket. Sok embert megöltem, megsebesítettem, de nem érdekelt. Kinyitottam minden ajtót, hiszen pontosan tudtam hogyan törjem fel a kódokat, végül pedig a drága doktor állt velem szemben. Habozás nélkül húztam meg a ravaszt. Előttem mind a két lábát, illetve az egyik kezét. Odasétáltam hozzá és megálltam fölötte. Éreztem a félelmét, de azt is pontosan tudtam, hogy nem bánta meg amit tett, mert az utolsó szavai is ezek voltak. "Tökéletes lett." Tudtam, hogy rám gondolt, de nem érdekelt. Végül fejbe lőttem és folytattam tovább az utamat.
Amikor végre sikerült megszöknöm, akkor egy darabig meghúztam magamat, mert tudtam, hogy keresni fognak engem. Átfestettem a hajamat és Amerikába szöktem. Itt próbáltam új életet kezdeni, de hiába hittem azt, hogy innentől kezdve egyszerű lesz minden, mert egyáltalán nem volt az.


Fura volt az itteni élet, de talán azért is, mert szinte 6 éves korom óta be voltam zárva és csak annyira ismertem a világot, amennyit megmutattak nekem. Eleinte nehezen tudtam beilleszkedni, de minél több ideig figyeltem az embereket annál gyorsabban ment a beilleszkedés. Szerencsére sok nyelvet megtanítottak nekem, így tökéletesen tudtam beszélni az angolt is. Megfigyeltem az öltözködési szokásokat, illetve azt is, hogy milyen helyzetben hogyan is kell viselkedni, mit illik mondani.
Jó pár hónap elteltével egyre gyakrabban jártam bárokba és szórakozóhelyekre, hogy minél több embert megismerjek. Bíztam abban, hogy esetleg egyik este megpillantom azt a személyt is, aki segített végül megszökni. Egyedül nem ment volna, de mindig is hálás leszek neki.
Egyik ilyen este ismertem meg Kevin-t. Távolságtartó voltam eleinte vele, de egyre gyakrabban találkoztunk és végül pedig egy estét is vele töltöttem. Amennyire figyelmes volt és kitartó annyira gyorsan lépett le az életemből is. Egy darabig próbáltam a közelében maradni, de egyre távolabb került tőlem, majd pedig teljesen eltűnt. Biztos vagyok abban, hogy azt hitte, hogy többet szeretnék tőle, pedig nem így volt, vagy talán kicsit.  Nem akartam tőle semmit se már. Megértettem volna azt is, ha másik lányt szeret, de benne úgy éreztem, hogy talán barátra találhatok. Olyan személyre, aki mellettem marad akkor is, ha megtudja, hogy mi is vagyok.
Pár nappal később viszont nekem is menekülnöm kellett és új személyazonosságot kellet gyártanom. Majdnem egy évig kutattam Kevin után mire sikerült megtalálnom őt, hiszen közben sokszor kellett nekem is menekülnöm a múltam elől. Úgy gondolom itt az ideje, hogy megismerjem Mystic Falls-t is, de nem tudom, hogy mennyi ideig fogok itt maradni, de abban biztos vagyok, hogy még sok bonyodalmat tartogat számomra az élet. Nehezen tudtam néha kifejezni azt, hogy mire is gondolok, s talán most se fog egyből menni, illetve amilyen a szerencsém biztosan pont akkor fogok megjelenni, amikor nem kellene. Azt is mondhatnám, hogy sokkal könnyebben összerakok csukott szemmel is egy fegyvert, mint elmondom azt, hogy mit is szeretnék, mit is érzek.  De nem adom fel és reménykedem abban, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban....