Számomra szinte hihetetlen volt, hogy az egyetlen személy, aki annyi mindent jelentett a számomra jelen pillanatban az egyetlen jelzés, amit kapok azok a hullák tömkelege. Sosem érem be időben, mindig kicsúszik az ujjaim közül. Egyértelművé tette, hogy nem vágyik a segítségemre én mégsem tudom őt olyan könnyedén elengedni és hagyni elveszni a sötétségben, ami most teljesen felemészti. Nélküle sehol nem lennék jelen pillanatban. Ha ő nincs régen bevonultam volna önként egy elmegyógyintézetbe, mert azt hittem volna, hogy megőrültem. Ő azonban hajlandó volt segíteni megbirkózni valamivel, amiről azt hittem, hogy nem is létezik. Vagyis inkább, hogy távolról elkerül engem. De a természetfeletti, már jóval azelőtt megtalált engem és bekebelezett, hogy a szüleimet megtámadták volna.
A hangja a telefonban rémült volt, azt mondta, hogy megölt valakit, aki közel állt hozzá.. Egy pillanatra sem éreztem, hogy okolnom kellene miatta. Mindössze a kétségbeesése ragadt át rám, mégis próbáltam visszatalálni a lelki békémhez, ami most nehezebb volt, mint valaha. Nyugodtnak kell maradnom, hogy segíthessek rajta.
Olyan gyorsan mentem a megadott cím felé, mintha az életem múlna rajta, hogy időben odaérjek. Féltem, hogy túl későn fogok odaérni, hogy már meggondolja magát és nem lesz ott, mire odaérek. Aztán még egy holtestről is gondoskodnom kellene. Vagy az egész, akár csapda is lehetne, de bízom benne, hogy soha nem támadna engem ilyen kegyetlen módon hátba.
Nem mondhatnám, hogy olyan szilárd alapja van a barátságunknak, hiszen még csak alig ismerem. Vagyis nem tudom, hogy a sors hozott össze minket, vagy szándékosan botlott belém azon a napon, amikor azt hittem, hogy elveszítem az eszemet. Képes voltam dolgokra, amik lehetetlennek tűntek. Bármennyire is voltam tisztában a természetfeletti életformákkal, akkor is nehéz volt hozzászokni, hogy én magam is az vagyok. Nem tudtam másképpen gondolni magamra, mint valami szörnyetegre, de ő megtanította, hogy nem vagyok az. Ez az egész nem átok és nem olyasvalami, amit meg kell gyógyítani most mégis ő tévedt olyan útra, ahol már nem tudja, hogy mi a helyes és mi nem. Az a helyzet, ha fel akarnám adni sem lennék rá képes. A szívem egyszerűen arra kötelez, hogy biztonságban tudjam, hogy magam mellett tudhassam. Nem akarom, hogy szenvedjen, hiszen ő sem hagyta egyetlen egy percig sem, hogy én szenvedjek.
Úgy rohanok az ajtóhoz, hogy szinte orra bukok, de végül mély levegő után, finoman nyitok be az ajtón és a szívem akaratlanul is hevesebben kezd verni pusztán attól, hogy megpillanthatom a megviselt arcát, amin teljes mértékben tükröződik a fájdalma. – Shawn..

Fogalmam nem volt róla, hogy tudnám irányítani azt, amivé váltam, és nem is irányítottam. Egyszerűen nem érdekelt más, csak az éhség, ami csillapíthatatlannak tűnt, minden egyes nap egyre erősebben kínzott. Nem egy embert öltem meg. Nem egy embert taszítottam el magamtól. És most az ellen is képes vagyok támadni, aki csak segíteni akar.
Nem mindenki volt kezelhetetlen. Ő megtanulta használni az erejét. Jó boszorkány volt, meg merem kockáztatni, hogy jobb ember lett, mint volt. Ellenben velem, aki csak csúszott lefelé a lejtőn, és egyre lejjebb, és lejjebb került. Oda, ahonnan nem volt már visszaút. Fogalmam sincs, minek hatására ismertem meg, de egyet tudtam, másban nem bízhatok. A hátam mögött hagyott hullák eltüntetésére időm sem volt, mert nem figyeltem olyasmire, hogy ki láthat meg. Egyszerűen gyilkoltam mindenkit, majd mikor észhez tértem, felkaptam a telefont és felhívtam. Mert ezúttal nem akárkit öltem meg. Nem az utcán, hanem a lakásomon, és a vér szaga már-már gyomorforgató lett, ahogy a levegőben kavargott. A testvérem volt,  tulajdon vérem és most előttem feküdt. Az emlékeim még mindig nem voltak tökéletesek és ahogy rám törtek, egyszerűen elvesztettem a fejem, és bár vadász volt, és csak segíteni akart, feltéptem a nyakán a bőrt. Oldalamba kaptam egy szúrást a késével, ami a bennem élő ördögöt csak további támadásra ösztönözte, és egyszerűen kitörtem a nyakát. Lenézek a testre, amit időközben letakartam egy lepedővel, kezem idegesen remeg, amikor hallom, hogy valaki közeledik, a falnak lapulok, tovább hallgatózom, de mikor a szívverését meghallom, tudom, hogy Ő az. Az ajtó nyílik én pedig elé lépek, elállva az utat, ami a bátyámhoz vezetett.
-Megöltem a testvérem.-nézek szemébe, mielőtt bármi mást mondhatna, kezemen, pólómon, arcomon még mindig ott a száradt vér, hisz egészen eddig a földön kuporogtam, magam elé meredve. -Ölj meg, kérlek...-még mindig érzem a vér ízét, amitől felfordul gyomrom, és látom rajta, hogy egyszerre fél és akar segíteni, de előbbi azt hiszem, hogy jogosabb lenne. Miért? Mert őt is bánthatom. A vére...Tekintetem nyakéra siklik, látom, ahogy pulzál az ütőere...

Ő volt az, aki megmutatta, hogy nem vagyok teljesen elveszve ebben a világban, hogy megvan mindennek a jó oldala. Hogy sosem szabad feladni. Megmutatott nekem egy utat a túléléshez és mondhatom azt, hogy teljes mértékben közveszélyes voltam. Átsegített ezen a fázison ezért pedig én soha nem lennék képes hátat fordítani nekem. Hiszen ő is az utolsó pillanatig hitt bennem. Miért ne hallgatnám végig én is? Miért ne próbálnék rajta segíteni? Még akkor is, ha egy mély szakadékba esett bele képes vagyok gondolkodás nélkül utána ugrani, hiszen ketten sokkal erősebbek vagyunk és könnyebben megtaláljuk a kiutat, mintha egyedül kellene megtalálnia a helyes utat.
Elakad a szavam, mikor azt mondja, hogy megölte a testvérét. Nem is azért, mert megbocsájthatatlan tett lenne a részéről, vagy ítélkezni akarok felette, hanem mert nem tudom, mit mondhatnék. Engem már az is erősen megviselt, hogy elveszítettem a családomat, de ha te magad végzel az egyik hozzád közelállóval.. Nem is merek belegondolni, hogy min megy most keresztül. Legszívesebben átölelném, hogy megnyugtassam, de nem hiszem, hogy ezzel előrébb lennénk, hiszen nem azért ölte meg, mert meg akarta. Egyszerűen csak nem tudja kontrollálni a vérszomját. Míg én nem vagyok olyan törékeny emberi lélek nem kockáztathatom meg, hogy véletlenül a listájára kerüljek, mert akkor már nem lesz senki, ki megmenthetné önmagától. – Nem foglak megölni Shawn.. Nem a te hibád.. Képes leszel arra, hogy uralkodj efelett.. Ígérem segítek, hogy több vér ne tapadhasson a kezeiden és, hogy valahogy visszakaphasd a bátyádat. – Ha a vámpírokat egykoron létre lehetett hozni, akkor biztos vagyok benne, hogy van módja annak is, hogy egy embert visszahozzunk az élők közé. De azt hiszem ez amolyan életet-életért alku lenne. – Vegyél mély levegőket és bízz magadban. Nem vagy olyan rossz, mint hinnéd. Ezt még te mondtad nekem, emlékszel? – Félek soha nem leszek olyan jó ebben, mint ő. Mások megnyugtatása és felvilágosítása arról, hogy képes lesz irányítani mindazt, ami most vele történik. – Én is egy veszett ügy voltam, mikor találkoztunk, de te segítettél nekem. Most engedd, hogy én segítsek rajtad.

Ez az egész vámpír dolog abszurd volt. Nem is olyan rég még egy nyomorék voltam, aki elhitte, hogy semmi különleges nincs a világon. Erre most? Most egy szörnyeteg, aki végig se gondolja, mit csinál, csak cselekszik, mint akinek elment az esze. Mert pontosan azt éreztem, hogy fogalmam sincs, ki vagyok vagy voltam.
Elszámolok tízig, végiggondolom a lehetőségeim, de megelőz a kezem, a telefonért nyúlok és az egyetlen embert, aki szóba jöhet, felhívom. Sokat segíthetett, bár attól is tartottam, hogy a fékezhetetlen éhségem nem fog megállítani sokáig semmiben.
Aztán ahogy megérkezik, kinyitom az ajtót. Letámadom, meg se várom, hogy feleszméljen. Szám szélén még mindig ott díszeleg a vér, a tulajdon testvérem vére. Ki képes ilyenre? Meglepett arccal néz rám, és szerintem maga is elgondolkodik, hogy bemosson egy nagyot, vagy inkább leszúrjon, aztán tovább menjen, mintha mi sem történt volna. És ezt vártam volna el tőle, ez a legszebb benne. Mert az emlékekkel... A vér íze, ahogy végigfut a torkomon... Közben pedig meg sem fordult a fejemben, hogy kiből eszem. Egy percre sem.
Pár perc alatt érzem magamon, hogy a szomjam ismét fellobban, ahogy tekintetem nyakára téved és kiszúrom a bőre alatt pulzáló eret. Megrázom a fejem, mielőtt meggondolatlan dolgot tennék, és nem értem, mi tartja vissza attól, amit kérek tőle. A saját halálomat.
-Hogy nem az én hibám? Akkor kié? Végig se gondoltam, hogy mit csinálok, és nem az én hibám?-lépek tőle messzebb, a testre nézek, amit a szőnyegbe csavartam, és hajamba túrok. Ez abszurd Egy rémálom.-És gondolod, ha visszakapom jobban fogom érezni magam? Meg se kellett volna ennek történnie. Akkor kellett volna lelépnem innen, mikor ez az egész elkezdődött.-mondom, de szinte már üvöltök vele, az idegességtől remegő kezeim pedig testem mellé ejtem. Fogalma sincs, most mit gondolok magamról, és mire vagyok, leszek képes, ha nem vet ennek itt és most véget.-Valóban, ennél lehetne rosszabb. Ha téged is megölnélek. És tudod mi a baj? Hogy meg is akarlak.-mintha csak azt közölném vele, hogy süt a nap, úgy lépek hozzá közelebb, és a kontroll, ami talán nem is létezett bennem, mintha elszállna. -Menekülj, míg tudsz, vagy ölj meg, de ne akard, hogy elhiggyem, minden rendben lesz, mert nem lesz.-túl közel vagyok hozzá, a nyakára terelem tekintetem, és szinte érzem, ahogy vére torkomon végigszaladva csillapíthatja az éhem.

Sosem tudnék csak úgy hátat fordítani neki. Ha ő nem fordított nekem hátat, amikor kifordultam önmagamból, akkor nekem sincs semmi jogom arra, hogy most elsétáljak mellőle. Főleg, hogy tisztában vagyok vele én magam is, hogy nekem is meg kellett ölnöm valakit ahhoz, hogy olyanná váljak, amilyen most vagyok. Mindennek megvan a maga ára, de ez még koránt sem jelenti azt, hogy rossz emberek lennénk. A szörnyeteg, ami benne lakozik most új neki és még hozzá kell szoknia, de én segíteni neki, hogy megszokhassa, ahogyan ő is segített nekem. Pedig neki aztán tényleg nem volt semmi oka, hogy segítsen rajtam. Csak egy idegen voltam. De az idő múlásával valahogy barátok lettünk. Most pedig talán már azon skálán is túl vagyunk. Az egész helyzet olyan, mint a Sims-ben. Minél többet beszélgetek vele annál jobban kedvelem. Ezt pedig ez a hiba sem árnyékoltja be jelen pillanatban. Hiába egy ember élete az, amiről beszélünk.
- Pontosan ezért nem a te hibád! Nem gondolkodtál! Eluralkodott rajtad egy érzés, amit nem tudtál irányítani. Ergo nem voltál önmagad. - Nem tudom, hogy mit mondhatnék, mert egy ilyen helyzetben én magam is undorodnék magamtól. Lehet, hogy én egy idegennek köszönhetem az erőmet, de ő a saját testvérét ölte meg a vérszomja miatt.
- Figyelj Shawn.. Nem menekülhetsz el önmagad elől. Meg kell tanulnod együtt élned önmagaddal és mindazzal, ami jelen pillanatban vagy. - Nem olyan egyszerű ez az egész én magam is tudom, hiszen én sem fogadtam el egyről a kettőre mindazt, ami vagyok. De itt leszek mellette, ahogyan ő is mellettem állt, amikor szükségem volt a segítségére. Még csak fogalmam sem volt, hogy mennyire szükségem volt rá.
- Én nem megyek sehová, Shawn. Itt maradok melletted. - Közelebb lépek hozzá és megfogom a kézét, majd pedig a mellkasomra húzom, hogy érezhesse a heves szívverésem. - Koncentrálj a szívverésemre most rendben? - Oldalra döntöm a fejemet, hogy könnyedén hozzáférhessen a nyakamhoz. - Most pedig próbálj meg önkontrollt tanúsítva táplálkozni, miközben nem engeded el a mellkasom és a szívverésemre koncentrálsz. - Tudom, hogy elsőre nem fog menni, de ha nem is próbálkozunk, akkor sosem nyerhetünk igazán.