Ha azt hiszed, hogy e röpke leírás alapján megismersz, akkor nagyon tévedsz. Mégis hogyan ismerhetnél te meg pár röpke mondatból, amikor még én magam sem tudom, hogy ki vagyok? Az apám, akit a világon mindennél jobban szerettem kiderült, hogy nem is az apám. Mégis az a tekintett, amivel rám nézett, mikor megtudta, hogy nem vagyok a vér szerinti lánya összetört bennem valamit. Undor, düh, harag. Ez volt az a három dolog, amit a leginkább ki tudtam venni a tekintetéből. Fájt, hogy azért ítél el, ami nem is igazán az én hibám. Hiszen én mégis mit tehetek arról, hogy édesanyám vétett egy hibát? Talán annyit, hogy megfogantam s később megszülettem. Fogalmam nincs, hogy mégis ki az apám. Sem anyám sem apám, már nincs mellettem. S nélkülük mi vagyok? Egy bátornak álcázott törékeny lány, akinek a félelmeivel megtölthetnék egy óceánt. Mégis minden nap összeszorított fogakkal küzd, hogy jobb legyen. Magányos vagyok. Még akkor is, amikor emberek vesznek körül. Egyszerűen sehol nem lelem a helyem. Barátaim nem mondhatom, hogy túlságosan lennének. Voltak. Még mielőtt nem lettem az, ami. Utána is voltak.. Csak az egész, már sokkal bonyolultabbá vált. Nehezebb ez az egész, ha örökké élsz és látod, ahogy az emberek szép sorjában hullnak el mellőled, mert nincs meg benned a bátorság ahhoz, hogy őket is azzá tedd, ami te magad vagy.
Egy darabig még nem is volt olyan vészes. Megtanultam kezelni a gyászt. Azonban lassan már fel-felemészt, hiszen egykori barátaim hiánya porrá zúzza már így is megtört lelkemet. Az utóbbi időben, már elgondolkodtam, hogy átváltoztatom őket. S volt, aki kérte is hiszen tudta a titkomat azonban én még sem bírtam megtenni. Szerettem és tiszteltem és ez volt az oka annak, hogy nem sodorhattam abba a szenvedésbe, amit én nap, mint nap életnek hívok. Nem állítom azt, hogy olyan szörnyű sorsom lenne. Egyszerűen csak már szeretnék találni egy helyet, amit otthonomnak nevezhetek. Ahol nem kell rettegnem attól, hogy esetleg nem tudom kontrollálni magam. Igen a vér..  Még most sem mindig tudom türtőztetni magam, de igyekszem.

Igazából ebből a szövegelésből szerintem nem tudtál meg túl sokat rólam, szóval összefoglalnám. Ha akarok bátor vagyok s kitartó. Hűséges vagyok azokhoz az emberekhez, akik megérdemlik. Gyűlölöm, ha hazudnak nekem. Magányos vagyok. Szinte mindig vándorolok. Sehol nem érzem igazán otthon magam. Félénk vagyok és visszahúzódó. Nem merek kezdeményezni. Többnyire csak távolról figyelem az embereket, mielőtt bármiféle kapcsolatot létesítenék velük.. Nem szeretek egyszerűen csak fejest ugrani a dolgokba. Képes vagyok kiállni az igazamért. Elég jól tudok érvelni annak érdekében, hogy meggyőzzem a hallgatóságot az igazamról.  
Elég sok ellentétes tulajdonság tombol bennem, de pont ezek tesznek kerek egésszé. Ha csak egyetlen egy hozzávalót is elveszünk a receptből az eredmény, már közel sem lesz olyan, mint eredetileg. Fogadd el vagy fuss. De inkább a második. Nem szeretek csalódni az emberekben. Ha úgy gondolod, hogy nincs benned elég erő ahhoz, hogy lebontsd a falaimat ne is próbálkozz. Ezért is tartom fenn az esetek többségében a szükséges távolságot. Kivételek azonban mindig akadnak. Soha nem tudhatod, hogyan reagálok a dolgokra, hiszen még én magam sem tudom. Zavaros egy elme, nemde? Voltak barátaim. Szeretnék is barátokat. Mégis.. Inkább megfutamodok. Vagy a távolból figyelem, hogy ki érdemes a barátságomra. S még ekkor is.. kezdeményezni nem merek. Nevetséges, de ez vagyok én.  Többnyire a város központtól messze húzom meg magam. Akár lehetnék a gonosz boszorkány a Jancsi és Juliskából, aki az erdő mélyén él egy cukorházikóban. Azonban az életem közel sem egy tündérmese. Néha azt kívánom, bár az lenne. Nincs boldog befejezés. Vagy csak egyszerűen még nem értünk a történetem végére.

Áttérve a külsőmre.. A hajam sötétbarna. Vagyis attól függ, hogy nézzük. Az utóbbi időben egy kisebb újítást vittem végbe rajta, aminek köszönhetően a nap hatására vörösen csillog. De én pont így szeretem. Olyan, mint én. Többnyire hullámos tincsekben hullik a vállamra. Egyszer-kétszer megpróbálkoztam az egyenes frizurával is, de az annyira nem nyerte el a tetszésemet. Néha, ha olyan kedvem van legtöbbször, amikor nekiállok festeni egyszerűen csak felkötöm a hajamat, hogy semmiképpen ne legyen útban.
Az íriszem zöld színben tündököl egy kis barnával megpecsételve a pupillám körül. Nem bánod meg, ha fordítasz rájuk egy kisebb időt és megnézed őket, bár erre ritkán adódik lehetőséged, hiszen mindig próbálom kerülni a szemkontaktust. Olyankor egy kicsit elbizonytalanodom.
A bőröm hófehér és, ha már említettem az előbb egy mesét itt van példának a Hófehérke. Tökéletesebb embert nem is találnának a szerepre. A barnaság nem az én asztalom. Én szeretek ilyen hófehér lenni.
Ruházatomat átlagosnak mondanám ez is többnyire a kedvemtől függ vagy éppenséggel attól, hogy hova megyek. Többnyire szeretem az egyszerű és kényelmes darabokat. Az, hogy nem szeretem kipakolni mindenemet talán annak köszönhető, hogy én nem ebben a korban születtem. Soha nem értettem, hogy miért várja el egy olyan nő, hogy tiszteljék, aki mindent kipakol. De mindegy is. Most nem róluk kell beszélnem, hanem magamról. A szekrényemben található pár csinosabb darab is. Van pár magas sarkú is, de én inkább maradok a tornacipőnél. Nem tudom, hogy képesek órákig egy magas sarkúban ácsorogni. Kész kínzás a lábamnak és én még azt hittem, hogy a középkorban tudták, hogyan kínozzák az embereket. De ezek szerint még most is a jelenben is nagyon remekelnek ebben.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Ezt a dátumot, ha akarnám sem tudnám kiverni a fejemből. Eddig tartott az én arany életem. Hogy mi volt eddig? Azt mondhatom, hogy egy tündérmesét volt szerencsém megélni. Apámat imádtam. Hiába volt szigorú és távolságtartó. Szemeiben mindig láttam azt a mosolyt, amit ajkain nem engedett megjelenni. Azonban ezen a napon, még lélektükrei is megtörtek. A boldogság utolsó cseppje is kiveszett belőle. Olyan volt, mintha nem is a saját apámra tekintenék, hanem valaki másra. Azaz undor, ahogy rám nézett összetörte a szívemet. Nem is igazán hallottam, hogy mit mond. Üvöltött úgy, hogy az egész trónterem belerázkódott. Édesanyám testével védelmezett. Én pedig csak úgy álltam, mint egy szobor. Nem tudtam mozdulni. Megszólalni sem bírtam. Könnyek marták a torkomat, majd pedig egymást követve hagyták el a szemeimet. Szóval ez történik, amikor azt hiszed, hogy veled aztán semmi rossz nem történhet. – Te nem vagy a lányom! El sem hiszem, hogy bedőltem ennek az egésznek. Hiszen nem is hasonlítasz rám. – Üvöltötte a király a szavakat. Mégis hogy nevezhetném ezek után az apámnak? Igen. Ő nevelt fel és egyértelműen megérdemli ezt a címet. Az, aki felnevelt. Nem azaz ember, akivel akkor szembe néztem. Nem tudom, hogy ki volt ő, de abban biztos voltam, hogy az édesapám gyilkosa. Mert ez már nem azaz ember volt, akire felnéztem.. Akit annyira imádtam. Anyám remegő hangon suttogott valamit nekem, de csak apró töredéket hallottam meg belőle. – menned kell.. keresd meg … siess.. - Időm sem volt igazán feldolgozni a hallottakat. Anyám az ajtó felé lökött én pedig ekkor tértem igazán magamhoz. Ha élni akarok futnom kell. Olyan messzire, amilyen messzire csak tudok. Apró lábaimat egymás után kapkodva rohantam. Hogy merre? Ez egy nagyon jó kérdés. Nem tudtam. Csak el akartam tűnni. Nem tudtam, hogy mégis kihez fordulhatnék. A hátam mögé pillantottam, hogy követ-e valaki s ekkor szinte egy időben bele is ütköztem valakibe. Egész testem megremegett. Attól féltem, hogy egy őrbe futottam bele, aki egyenest a király elé cipel, majd és ezzel aláírja a halálos ítéletemet. Azonban azt hiszem hálát mondhatok az égnek még most is azért, hogy Matthias-ba futottam bele. Megtámaszkodtam a feje mellett, hiszen akkora erővel ütköztem belé, hogy mindkettőnket a földre terítettem. Arcom még mindig nedves volt a könnyektől. Nagyot nyeltem, miközben belenéztem kék szemeibe. Kicsit zavarban voltam a helyzettől ezért gyorsan talpra küzdöttem magam. – Segítened kell.. El kell tűnnöm innen. A király.. Nem vagyo.. – Csöndre intett, majd egy sötétebb sarokba préselt a testével. Keze a számon pihent meg én pedig ijedten figyeltem őt, majd pedig a mellettünk elhaladó katonákat. Hát így sokkal nehezebb lesz megszöknünk. – Bízol bennem? – Kérdezte suttogva én pedig bólintottam. Mégis mi más választásom lett volna? Ha valakiben most bízhatok az ő. Teljes mértékben megértheti a helyzetem. Annyi különbséggel, hogy ő nem kapott abból a szeretetből, amit elméletben nem érdemelt meg.
Megfogta a kezemet és elindultunk. Nem figyeltem, hogy merre tartunk. Legalábbis egy idő után, már nem. Különböző ajtókon mentünk be s végül egy alagútba kötöttünk ki. Amióta csak megszülettem a várban éltem mégis képes volt olyan utakat mutatni, aminek a létezéséről még csak nem is sejtettem.
Igaz nekem nem számított az, hogy merre megyünk. Egyetlen dologért imádkoztam. Még pedig azért, hogy élve kijussak. Egy nap nem telik el anélkül, hogy ne mondanék magamban hálát Matthias-nak azért, hogy megmentett. Neki köszönhetően lehetőségem adatott egy új életre. Senki nem mondta, hogy jobbra, de.. Aki a kicsit nem becsüli a nagyon nem érdemli, nemde?



Mindenki azt hitte, hogy a faluba szöktem. Pedig sokkal közelebb voltam az udvarhoz, mint azt gondolták. Matthias-sal voltam és furcsa módon itt senkinek nem jutott eszébe keresni. Ha valaki jött persze elbújtam. Még akkor is, ha ez a valaki magam Matthias volt. Gyermekként nagyon sokat játszottunk együtt. Barátomként tekintettem rá és testvéremként. Mint kiderült a másik, már közel sem igaz, hiszen nem fűz minket egymáshoz semmiféle rokoni kapcsolat. Ő attól a férfitól fogant, akit én apámnak hittem. Az anyáinkkal pedig legalább mind a ketten tisztában vagyunk.
Egy darabig minden rendben ment. Azonban egyik éjszaka Matthias nem tért vissza. Aggódni kezdtem miatta. Mindig olyan pontos volt. Magamra aggattam valamit, amiben remélhetőleg senki nem fog felismerni. Azonban még így is a falhoz simultam, amikor hallottam a katonák közeledő lépteit. Nem túl kifizetődő ez az egész bujkálás dolog, de nem nagyon van választásom.
Tovább folytattam a sétámat, de ezúttal nem tudtam hova elbújni. Kockáztattam így berontottam az első ajtón és óvatosan becsuktam magam mögött. Nem vagyok benne biztos, hogy fel voltam készülve erre.. Tényleg nem. Ott állt Matthias egy nő vérben ázott teteme mellett. Ugyanakkor őt is beborította a nőnek a vére. A szívem hevesen kezdett verni és elsápadtam. Azt hittem, hogy ismerem őt. De tévednem kellett. Rettegtem attól, hogy egy helyiségben legyek vele. Felém lépett azonban én megráztam a fejemet, hogy ne tegyen egy lépést sem. Ordítottam volna, de akkor idecsalogattam volna pár őrt, aminek az lett volna a vége, hogy a király elé visznek és megkapom a méltó büntetésem azért, amiről nem is tudtam. Vicces, hogy azért akarják a fejemet venni, mert édesanyám engem is hazugságban hagyott élni.
Nem érdekelt, hogy az ajtó előtt katonák ezrei állnak-e vagy sem. El kellett innen tűnnöm. Rohantam az erdőn keresztül a legközelebbi faluba remélvén, hogy itt már kerestek és nem fognak megtalálni. Egy darabig meghúztam magam itt az egyik kedves parasztcsaládnál. De sosem maradtam túlságosan sokáig. Nem akartam feltűnést kelteni.


Ez is egy rendkívül emlékezetes éjszaka a számomra. Ennek köszönhetően élhetek a mai napig. Ezen az éjszakán vándoroltam egy másik faluba. Volt egy kisebb táskám, amiben egy kevesebb élelmet hordoztam magammal az útra. Az utolsó család nagyon a szívemhez nőtt. Már-már úgy tekintettem rájuk, mintha tényleg a  családom lettek volna. Megkedveltem őket, de nem kockáztathatom az életüket azzal, hogy túlságosan sokáig maradok a közelükben. Nem élhetek vissza a szívességükkel. Lehajtott fejjel közlekedtem, mint mindig. Hallottam egy ág reccsenést az út mellett húzódó erdőből. Ha azt mondanám, hogy nem féltem hazudnék. Rettegtem. Az egész belsőm remegett, de tovább mentem. Mikor egy mély, férfias hang szólalt meg mögöttem összerezzentem. – Merre tartasz kislány? – Ledermedtem és megálltam. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom és tovább sétáltam, de ekkor megragadta a karomat és magához vont. – Kérdeztem valamit. – Hangja most már fenyegetőző volt. Belenéztem szemeibe, amiből általában mindig ki tudom olvasni egy ember érzéseit, de olyan sötét volt, hogy most egyáltalán nem láttam semmit. A hold is éppen csak egy picit világította meg az utat, hogy azért még véletlenül se essek orra. – Egy közeli faluba, uram. – Válaszoltam reszkető hangon. – Vár ott valaki? – Nem értettem, hogy miért kérdezte, de a lehető legrosszabbtól féltem. – Igen. – Mondtam s a szívem csak úgy dübörgött a mellkasomban. – Ne hazudj nekem. – Megrémültem és megráztam a fejemet, miszerint nem.. Nem vár engem senki sehol. Nincs már egy olyan ember sem, aki még örülne annak, hogy életben vagyok.. Talán még egy napon én is Matthias áldozatává váltam volna.. Még a gondolattól is kiráz a hideg. – Hmm. Ennek rendkívül örülök. Szeretnék bemutatkozni. A nevem Ryan Odair. A legtöbb esetben nem szokásom bemutatkozni, mert annyira felesleges, de a te esetedben kivételt teszek. Hogy miért? Mert kár lenne egy ilyen szépségért. – Suttogta a fülembe, majd hátratűrte a hajamat és éreztem a leheletét a nyakamon. Mozdulni akartam, de nem bírtam. Mintha az agyam és a testem külön váltak volna. A lábaim nem engedelmeskedtek nekem. – Egyszer még ezt megköszönöd nekem. – Szinte éreztem az arcára kiülő vigyort. Sikítani akartam, de nem hagyta el a számat semmilyen hang. Mintha megnémultam volna. Ő pedig erősen szorított magához és szinte az utolsó csepp véremet is kiszipolyozta a testemből. Úgy éreztem, hogy helyben elájulok, ekkor pedig a csuklóját a számhoz nyomta és a vére a szájüregembe szivárgott én pedig nem tudtam más tenni, mint lenyelni. Amit még tisztán hallottam azaz volt, hogy valami reccsen. Egy újabb faág talán? Nem. A nyakam volt…

Másnap talán vagy fogalmam nincs mikor egy lovas kocsi közeledésére ébredtem fel. A nyakamhoz kaptam, ahol már nyoma sem volt a tegnap esti sebnek. Talán elestem volna és bevertem a fejem? Az egész valószínűleg csak egy rémálom. Mielőtt sikerült volna feltápászkodnom valaki odalépett mellém. Láttam, ahogy mozog a szája, de nem hallottam mit mond. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam az a nyakán kidülledő ér. Ezután pedig már csak annyira emlékszem, hogy az egész arcom vérben úszik és három ember holteste fekszik előttem. Összezavarodtam. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Arról sem volt fogalmam, hogy mégis mi vagyok.. Beletúrtam kócos hajamba, ami bele is akadt valamibe az ujjamon. Nagy nehezen kibontottam és rájöttem, hogy egy gyűrű van rajta. De nem emlékszem, hogy lett volna rajtam bármi ehhez hasonló. Attól féltem, hogy ez még bajba sodorhat ezért lehúztam az ujjamról, de ekkor olyan volt, mintha élve elégettek volna. A bőröm lángolni kezdett én pedig térdre rogytam és amilyen gyorsan csak tudtam visszahúztam az ujjamra a gyűrűt. A sebeim olyan hirtelen kezdtek el begyógyulni, hogy az már természetellenes volt. Miféle szörnyeteggé váltam? Akkor még nem tudtam. Ma már tudom, hogy vámpír vagyok.