"...Lábam alatt tocsog a sár, szoknyám a térdemig pompázik már a feketés és sötétbarna vizes föld színben, súlya az anyagba szivárgó víz miatt nehéz, és nem teszi könnyebbé a haladást.
-Miss Bennett, ne siessen annyira.-hallom magam mögött egy férfi mély és ismerős hangját, mire a mellettem elhaladó fák között több fáklyával érkező férfit is látok. Lépteim szaporázva haladok tovább a ház felé, amely meglapul a sötétben, de ekkor valakinek a keze megragadja a vállam, a földre ránt és fejem egy kőbe csapódik. A sötétség, ami körül ölel, lassan elmúlik, s ahogy kinyitom szemeim, a körülöttem lévő sötétség megrémiszt. Zúg a fejem, éget, amikor hozzáérek, s a nedvesség, ami ujjaimra ragad, jellegzetes ízt ad számnak, mikor rájövök, hogy minden bizonnyal a vérem teszi tasakosabbá vizes hajam.
-Felesleges próbálkoznia, már nincs meg az, amire mindig is vágyott.-hallom ismét az ismerős és sötéten csengő hangot, de a szédülés közepedet nincs erőm arra se, hogy feltápászkodjam. Mégis valami kiáltozásra leszek figyelmes, majd kinyílik az ajtó, s a távolban lévő máglya vakító fénye úgy csap szemembe, mintha ki akarná azt égetni. Két erős kar ragad meg, ellenkeznék, de csak nyöszörögni vagyok képes. A tűz egyre közeledik, kezeim hátam mögé kötik, majd testem több kötéllel körbetekerve egy fagerendához rögzítik. Elengednek és eltűnnek a tömegben, mire a tűz húsomba mar, felsikítok..."

Veszek egy mély levegőt, miután felülök az ágyban. Újra ember vagyok. Miután ezt nyugtázom, megfogok egy poharat és az ablakhoz sétálok vele. Elengedem, és figyelem, ahogy a levegőben lebeg, majd célba vesz egy gyanútlanul sétálót, akinek az orra előtt landolva, csilingelő szilánkokra törik. Az utcán sétálók felém fordulnak, és meg-meg jegyzik, hogy mennyire lehetek elmebajos, ha ilyesmit teszek. Elmosolyodom és visszasétálok az ágyhoz. Tehát látnak és boszorkány vagyok. Mióta várok erre. Pár nap, és még ez sem elég, hogy megszokjam, még mindig én vagyok az egyik legerősebb, két lábon járó boszorkány. Meggondolatlan vagyok, elismerem. De vakmerő és akaratos is. Meghaltam, mert elárultak. Egyszerű szolgálólányként éltem, s mindenki elfelejtette, hogy mennyi mindent köszönhetnek nekem. A lányom mennyi mindent köszönhet nekem. Soha nem akartam őt, és megkíméltem a csalódástól, amit anyaként okoztam volna neki. Elég volt, hogy ő is Bennett volt, akárcsak én. A név kötelezett... Mondhatnám, hogy hiányzik nekem, hogy hiányzik a látvány, mikor az első lépéseket megteszi, a gyermeteg hang, mikor először megszólal, a mosoly és a rácsodálkozó tekintete, de hazudnék. Nem hiányzik egyik sem. Elengedtem az ő érdekében, de sajátom erősebb volt. Az apja nem akart tudomást venni róla, hát nekem sem kötelességem. Az az idős nő, aki felnevelhette, örülhetett, hogy kapott érte némi juttatást is, a lányom, illetve a lány, akit megszültem, örülhet, hogy nem kellett mellettem lennie. A biztos halálba juttattam, ahogy a hálátlanok engem küldtek a sírba.
Felkaptam a kabátom és kiléptem az utcára. Ideje hazatérni. Oly sok ideje várok már erre, és végre teljes erőm birtokában vagyok. A kérdés már csak az, hogy a leszármazottak, a lányom és mindazok, akik becsaptak, de azt állították, hogy szeretnek, felkészültek e arra, hogy lecsapjak rájuk. Az erők, amik mozgatnak, hajtanak előre, kitörni készülnek, s nem hagyom, hogy megfélemlítsenek, vagy meghunyászkodásra kényszerítsenek. Én vagyok az, akinek köszönhetik a hírhedté lett nevet, s én vagyok az, akiről elfelejtették, hogy nem játszik a szavakkal, hanem cselekszik. A nevem Emily Bennett, visszatértem a halálból és a bosszúm készülök beteljesíteni. Addig nem nyugszom, míg ezt meg nem teszem.