Elméletileg szuperhősfilm, gyakorlatilag szerintem bőven túllépi ennek a kategóriának a határait, sőt. Tegnap délután láttam, de komolyan mondom, hogy hiányzik: ha rajtam múlana, azóta körülbelül már tízszer néztem volna újra, annyira megfogott. Ezért is kell kiírnom magamból, egyszerűen olyan film, ami addig birizgálja az agyadat, míg nem kezdesz el vele foglalkozni és beszélni róla.

Besorolásilag pszichológiai thriller és ezzel teljes mértékben egyetértek. Az én lelkemet szétcincálta, utána pedig még bele is rúgott a darabokba, hogy biztos megsemmisüljek. Aki tényleg beleéli magát a filmbe, az érezheti, mennyire játszanak az emberek érzelmeivel a rendezők: kezdődik a döntésképtelenségnél, hogy mégis melyik oldalon áll az ember? Háború van, nem lehet köztes irányt választani és mindkét oldalnak megvannak a maga okai. Én minden kétséget kizárólag a Kapitánnyal értettem egyet, mert lehet, hogy áldozatokkal jár a szupergonoszokföldbe döngölése, de ha keretek közé lennének szorítva azok, akik tényleg segíthetnének és egy nagy csapásnál nem állhatnának emiatt az emberiség rendelkezésére, mert egy bizottság nem engedélyezi a beavatkozást, az nem egy jó utópia. Aztán megértettem Tony okait is, aki attól függetlenül, hogy ugyanolyan egoista és makacs, mint eddig volt, megváltozott a szemére olvasott bűnök és nagy valószínűséggel amiatt, mert a szerelme nem bírta tovább mellette.

Azért annak örülök, hogy egyébként az általam leginkább várt és eredetileg a film alaptémáját adó drága gyönyörűséget Bucky-t nem hanyagolták el. Sebastian Stan tündökölt és nem csak azért nem tudtam levenni róla a szemeimet, mert imádom, hanem mert szerintem eszméletlenül hozta Steve gyerekkori barátját, azt a Bucky-t, akit még az első filmben ismerhettünk meg, aztán az agymosott katonát, a gyilkológépet, valamint az összezavarodott, emlékei hiányával küzdő, bizonytalan és defenzív szerencsétlent. Amikor azt hittem volna, hogy oké, ez az a Bucky, aki volt, valami mindig történt vele és átváltott, megjelent a belé táplált szörnyeteg és nekem annyiszor szakadt meg a szívem érte, akárhányszor ez volt a helyzet. Egy szó, mint száz, imádom az egész szereplőgárdát, de véleményem szerint Mr. Stan végigcipelte a hátán a filmet.

Másik szerelmemről, Steve Rogers-ről csak annyit, hogy szokásához híven egy gyönyörű kis fahéjas tekercs volt a maga lovagiasságával, igazságérzetével és Chris Evans megszokottan magas színvonalú játékával. ScarJo női szemmel is egy istennő, Elizabeth Olsen szintén, RDJ egyenlő Vasember, Anthony Mackie pedig ismét nagy kedvencem lett, az az ember imádnivaló és a Pókfiúember sem idegesített, pedig azt hittem, csak azért szerepel majd, hogy többen legyenek. Aki miatt viszont igazán eltátottam a számat, az Chadwick Boseman alias T'Challa (ugye így kell leírni?) : hát, a színészre mintha ráöntötték volna a szerepet, az eredettörténete nagyon jónak tűnik, végtelenül tehetségesnek látszik ez az ember, kíváncsi vagyok, mit hoznak majd ki belőle.

A végkifejlet volt igazán az, ami engem arcon csapott. Bucky és Tony harca, amiből természetesen a barátját védelmező Steve sem maradhatott ki olyan volt, mintha engem püföltek volna, akkor éreztem igazán azt, hogy megszakadt a szívem. Amikor Kapitány kihurcolta Tony kezei alól a karját ismét elvesztő (drága szerencsétlen, hányszor jár még így?) Bucky-t és Tony szívszaggató kijelentésére, miszerint nem érdemli meg a pajzsot otthagyja a jelképét... bevallom, megkönnyeztem. Ennek a harcnak eleve nem kellett volna megtörténnie, hiszen Bucky nem önszántából ölte meg Tony szüleit, hanem menipuláció hatására, de valljuk be, hányan nem vertük volna pofán a szüleink gyilkosát, akkor is, ha nem volt teljesen vétkes, de ott állt volna előttünk? A Russo-testvérek szadista egy rendezőpáros.

Én mindenkinek ajánlom, azoknak is, akik nem szeretik a "szuperhős-filmeket". Nem tipikusan az, persze jó, ha az embernek van róla fogalma, miért ugrálnak jobbra-balra és a harcjelenetek is lenyűgözőek (mindegyik film után megfogadom, hogy harcművészetet fogok tanulni), de az érzelmekre hat igazából. Tökéletes film.