Hogy a sors mégis hogyan csaphat át kegyetlenségbe, hogy az élet hogyan suhanhat el a fejed felett, miközben te magad még nem is éltél igazán, s hogy miért menekülsz oly kétségbe esetten kapaszkodva valami eszméletlen őrültségbe, amikor is pontosan tudod, hogy mindez hiábavaló próbálkozás? Hogy hogyan juthatsz el odáig, ahol most állsz, miközben évekkel ezelőtt más milyen voltál? Az idők változnak, és mint szokták mondani: "egyszer fent, s egyszer lent.." A változás ténye tagadhatatlan, az idő telése nem megállítható, a múlt meg nem változtatható, és az, hogy ember vagy, nos együtt jár a múlással. Történek rossz dolgok, és néha olykor meglepően jók. Vannak kísérteties időszakok, boldog pillanatok, szomorú másodpercek, reménnyel teli emlékek, de mindebben összekötő kapocsként szerepel a sokféleség szinonima tükre. Nem az vagy, aki két évvel ezelőtt voltál, és nem is az, aki a múltban. Más milyenné lettél már akkor, amikor szakítottál egy-egy eszmével, megváltál egyes személyektől, vagy csupán kihagytál néhány lehetőséget. Mindez voltaképpen perdöntő pillanata az életednek abban a szakaszban. Az események sodrása engem is magával ragadott, és olyan dolgokba kezdtem bele, amik hatalmas nagy befolyással vannak a mostani életvitelemre. Egyesek megvetnek ezért, mások kiközösítenek, akadnak kik nem értenek, vagy csak leszólnak egyszerűen, hisz ezáltal biztosan jobban érzik magukat, és szebb is lesz a mindennapjuk. Bár olyanba is belefutottam már, aki elmebetegnek nevezett, de csak kiröhögve ott hagytam a fenébe. Miért is érdekeljen mások szava? Ha azzal törődnék, akkor már régen nem lennék önmagamhoz hű.. Legyek őszinte? A múltam kínoz minden egyes nap, minden percben, és minden pillanatban. A történtekre gondolok, a miértekre, és amikor eszembe jut ez, akkor idegileg valami elpattan bennem, és egyszerűen kikészülök.. Így hát nem maradt más lehetőségem: csak a szórakozás. Ezzel teljes mértékben elértem, hogy boldoguljak, remekül haladjon az életem telése előre fele, és ne legyen gondom semmivel sem. Bár függővé váltam. Egyszerűen nem tudom letenni a drogot. Voltam már elvonón is, de az sem segített, hisz amikor kikerültem újra elkezdtem, vagy volt olyan, amikor én magam löktem félre, de mindig.. valahogy mindig visszaszoktam. Ez egy hatalmas nagy gyengeség a részemről, de nem tudok mit kezdeni vele, ha pedig javasolják az elvonót.. köszönöm, de nem kérem. Tökéletesen boldogulok így is! Az életem fantasztikus, és amikor nem vagyok önmagam, akkor boldog vagyok: igazán boldog. Abban a pillanatban mindenről megfeledkezem, és ez annyira csodálatos. A Nap szépen süt, a szellő lágyan fúj, ez a környezet pedig épp ideális a számomra. Lassú, ám mégis gyors léptekkel haladok a külső terepen. Már szinte mindent bejártam, ami létezik, de valahogy mégsem érzek késztetést arra, hogy megálljak. A ruházatom egy sötét színű farmernadrágból, és egy szürke póló kombinációjából áll, amit megspékel egy fekete napszemüveg, na meg a tény, hogy teljesen falfehér vagyok. Még egy oldaltáska is van rajtam, ami kezdetben tele volt számtalan fajtájú alkoholos itallal, de mostanra megcsapzott a száma, és talán egy-kettő akad még benne, mármint azon kívül, ami a kezemben van. Lehet, hogy már részeg vagyok, bár.. nem igazán érzékelem. Mindegy is. Kortyolgatom az italt, ami egy jó minőségű whiskyt jelent, miközben egy kisebb erdei tóhoz érkezem. Közelebb sétálok a vízhez, majd helyet foglalok pontosan a tó előtt, ahogy leteszem magam mellé az italt, és csak ekkor veszek észre egy kutyát. Kutyát? Kissé szokatlan, de eléggé aranyos, már amennyire az lehet.. na jó. Totál megártott nekem ez az ital, viszont ennek ellenére kitartóan nézem a kutyust.
Vége, úgy érzem, hogy vége minden összeomlott és már soha az életben nem is lesz semmi jó, olyan, mint volt... erre semmi esély sincs. Csak én vagyok és a fájdalom, amivel próbálok nem törődni. Próbálom kikapcsolni és egyszerűen csak az állati ösztönökkel foglalkozni, mert egyszerűbb. Mit tesz egy kutya? Nem aggódik, nem gondolkodik butaságokon, nem retteg attól, hogy mit hoz a holnap, csak azzal törődik, hogy legyen mit ennie, hogy legyen hol aludnia, hogy vízhez jusson, ha szomjas... nem számít neki az ég világon semmi más. Én is próbálok erre koncentrálni és nem foglalkozni semmi mással. Igazából nem is tehetném. Mindent elvettek tőlem, amit csak lehetett. A családom, mert nem voltak képesek elfogadni a boldogságomat és ezért könnyebb volt ezt tenniük velem... aki valaha közéjük tartoztam. Végeztek vele, miután elhitették, hogy én öltem meg a nagyapját. Nem tennék ilyet sosem, de ő elhitte nekik... képes volt azt gondolni rólam, hogy átvertem és megtettem volna vele ezt, hogy végül a szemében az irántam érzett gyűlölettel lehelje ki a lelkét... Én pedig most itt vagyok, belekényszerítve magamat állat testébe, mert most így jobb, mert most így egyszerűbb. Nem érezni semmit, nem akarni az emberi életet, ami most nem is biztos, hogy menne, akarnék egyáltalán még normálisan élni? Nem, talán nem is akarok, talán jobb így, talán jobb, ha szépen lassan elveszítem az emberi tudatomat, ha szép lassan elmúlik minden, a fájdalom és a kín és nem gondolok semmire sem, ami volt. Mások nem látnak mást, csak egy csapzott kutyust, fehéret... inkább piszkos szürkét, akinek a szőre piszkos, a füle kajla, hiszen az átváltozásom előtt elszenvedtem még néhány kósza sérülést, amit nem tudtam csak úgy begyógyulni. És csak azért vagyok itt, hogy igyak egy kicsit a tóból, mert a vize tiszta és az ösztön arra sarkall, hogy életben maradjak, csak ne menjek emberek közelébe. Nem szabad... az emberek veszélyesek és még véletlenül sem akarom, hogy valaki megtaláljon, hogy egy boszorkány felfedezze ki vagyok. Nem akarok újra űzött vaddá válni és azt sem hiszem, hogy vissza akarok változni azzá, aki voltam. Mi a jó abban? Az életemnek már így is vége... igazából mondhatjuk, hogy meghaltam, csak még ezt nem értelmezzük szó szerint, mert a lelkem valahol még létezik fogságban, de idővel majd talán ez is megszűnik. Nem tudom, hogy ennek mi a menete, ha sokáig vagy állati alakban, akkor elvész minden más... elvész az, aki előtte voltál az emberi tudatod és minden más. Bőven lehet, hogy így van, hogy így lesz és én... talán erre vágyom, hogy megszűnjön minden.
Szünetre volt szükségem. A város, mindenki úgy tudja, hogy Hope halott, ehhez a színjátékhoz pedig tartanom kell magam. Gyászt kell mutatnom mindenki felé, különben senki sem hiszi el, hogy tényleg elvesztettük. Kicsit megnyugtató volt, hogy él, és Rebekah megtesz mindent, hogy a kedvében járjon. Sejtettem, hogy számíthatunk rá, valahogy ő a legemberibb a Mikaelson családban. Szerette a kislányom, és ezt nem győzte kifejezni. Most kiélheti magát az anyaságban, de nem sokáig, mert dolgozunk azon, hogy visszatérhessen. Klaus is egyedül van, ha jól tudom, bár neki ott van Elijah néhanapján. Elijah.. ne is emlegessük. Én? Én egyedül vagyok, teljesen. Nem azért vagyok magányos, mert nincs senki akivel lehetnék, hanem én döntöttem így. Nem akarom, hogy bárki is így lásson, mert most magamnak kell legyőznöm a démonjaimat. Nem csak én küzdök a szomorúsággal, hiszen nem én vagyok az egyetlen aki most nem lehet a lányommal. Klaus nem akarta a kicsit, de mára mindent megtenne érte. Nem tudom elképzelni, hogy boldog, de azt sem, hogy teljesen magába fordult. Úgy érzem lassan vissza kell mennem, és harcolnunk kell. Ebben az időben rengetegszer alakultam át, nyugtató volt farkasként megélni a napjaimat. Mást úgysem tudtam volna tenni, maximum várakozni. A természetben éltem inkább, mivel nem tudtam, és nem is akartam emberek közé menni most egy ideig. Néha jó egy segítő kéz, de olykor rosszul jöhet, mivel másra sem vágyunk, csak nyugalomra. Én pedig arra vágyok, hogy a fájdalom elmúljon. Nem is olyan messze, a nevemet hallottam sikítani. Nem tudom ki lehet ez, de ismer engem, és valószínűleg a négy női ismerősöm közül, aki úgymond közel áll a családhoz, egyik az. Nyugodtan fordultam a hang irányába, és hezitáltam, hogy odamenjek-e, vagy sarkon forduljak és rohanjak el. Ha baja esett, akkor nem lenne jó, ha nem segítenék neki, de.. áh, istenem! Oda kell mennem. Nem siettem el a dolgot, ráérősen sétáltam. Nem akartam annyira találkozni bárkivel is, de muszáj volt. Ám de nem is kellett sokat gyalogolnom, mivel pár méterre arrébb meg is pillantottam a "zaklatómat". Cami? Mit keres itt? Egyáltalán tényleg engem keres-e, vagy rajtam keresztül keres valakit? Viszont ül a földön, és a fejét kapkodja mindenféle irányba. Elesett volna? - Camille. - szólítottam meg lágy hangon, rezzenéstelen arccal. - Mit keresel itt? - vontam fel a szemöldökeimet, mivel nem számítottam volna arra, hogy az erdőben fogom találni a nevemet kiáltozva. - Ó, megvan.. - emeltem a mutatóujjam a levegőbe, mintha rájöttem volna látogatása céljára. - Klaus-t keresed. Biztosíthatlak róla, hogy ő nincs itt. Egy ideje külön váltak az útjaink. Már nincs az a személy aki összekötne minket. - közöltem vele még mindig komor arckifejezéssel, de mikor az utolsó mondatot kimondtam, elöntött a keserűség. Hope-ra céloztam, de ezt Cami biztos tudta. - De ha egyéb dologért jöttél, akkor mondd gyorsan. - sétáltam közelebb hozzá széttárt karokkal, ezzel jelezve, hogy csupa fül vagyok. Mikor elég közel értem hozzá, leguggoltam. - Megsérültél? - pillantottam a bokájára, ami nem éppen tűnt úgy, mintha teljesen oké lenne. Meg tudom gyógyítani, ha kéri, de ha nem, én nem fogom erőltetni. Bár először azt hallanám, hogy miért van itt.
Nem voltam képes elhinni, hogy Hope meghalt. A város telis teli van a hírrel, hogy a kislány meghalt. Nem akarom felfogni, sem pedig elhinni ezt az egészet! Tudni akarom az igazat, vagy is azt, hogy mi történt valójában. A kislány biztos, hogy nem halott. Tudnom kell, mi történt! És ha az életembe is kerül, de ki fogom deríteni. És erre a legjobb ember pedig Hayley lesz. Tudom, hogy a kislány nem halott. Klaus másképpen reagálna, és Hayley is. Háború lenne belőle, és nem olyan csendben ülne mindenki. Nem akarom, hogy nekem hazudjanak. Nem az ellenségük vagyok, hanem a barátjuk! A mocsárba rohantam, mint akit a szélvész kergetne. Tudom, hogy mindannyian itt vannak, a vérfarkasok, és Hayley is. Nem akarok Klaussal beszélni, mert abszolút nincs gusztusom hozzá, hogy rápillantsak, nem hogy még hozzászóljak. A többi Ősi pedig nem érdekel. Mind felelőtlenek, és önzők! Amiről Hayley nem tehet. A mocsárban térdig ért a sár. Minden lucskos volt, de nem érdekel. Bátran, és határozottan léptem a vastag és nagy tölgyesek között. Néha belelendültem, és futottam sebesen, aztán amikor elfáradtam, inkább csak sétáltam. Már nyakig jártam a koszban, de nem vagyok cukorból. Tudni akarom az igazat, és ennél fontosabb nem lehet számomra. A lány nem lehet halott, az lehetetlen! A szívem olyan erősen dobogott, mintha kalapáccsal ütögették volna. Néha felugrott a torkomba, majd a gyomrom is fordult egyet bennem. - Hayley! - sikítom aztán, s tovább haladok egy kijárt úton. Megállok a lábamon, és azt hittem, mindjárt sírva fakadok. Térdeim kezdenek összerogyni, de még tartom magam. A levegőt nyögdécselve vettem, s körbenézek, hogy hol vagyok. Egy tavat pillantok meg, s aztán el is veszem róla a tekintetemet, mintha mindegy is volna. El akartam indulni a faházak felé, hogy felriogassak mindenkit, aki él és mozog, és az sem érdekel, hogy az életembe fog kerülni. Az nem lehet, hogy Hope halott! És, ha bárki megpróbál nekem hazudni, nem tudom, hogy mit csinálok vele. Pszichológus vagyok, felismerem, ha valaki hazudik. Újra futásnak kezdtem, s már láttam a távoli faházak tetejét, és valami újabb remény pislákolt fel a szememben. Ahogyan futottam, lábam eleje beleakadt egy fának a gyökerébe, s azzal a földre zuhantam, és kettőt fordultam a földön. Azt hiszem, hogy kirándult a lábam. Pokoli fájdalmat éreztem, de még nem akartam feladni. Felültem, majd a gyökér rabságából kiszabadítottam a beleakadt lábamat. nem néztem meg,hogy feldagadt e, vagy éppen a csont kijött –e a másik felén, hanem körbenéztem újra. Nem tudom,hol lehet.
Hosszú, hosszú órák teltek el, míg Gwenre vártam. Időközben túlestem a rövid, de nem kisebb fájdalommal járó visszaváltozáson, aztán magamra kapkodtam a ruháimat, és kétségbeesve rohangáltam körbe az erdőt, Gwen nevét kiáltozva. Nem felelt senki, csak egy harkály kopácsolt rendületlenül az egyik fán. A tehetetlenség szinte megőrjített... hová tűnhetett? Miért hagyott itt szó nélkül? Megijesztettem volna valamivel? Más nem jöhet szóba... hiszen más nem járt itt. Tudnom, éreznem kellett volna, akár vámpír, akár farkas az illető! Nyilván megijedt, és hazáig rohant... nyilván, mert még a lakókocsimban sem találtam. Felpattantam a motorra, és iszonyú rossz érzésekkel telve, teljes sebességgel hajtottam vissza a városba. Képtelen voltam megmagyarázni, mi az a nagyon rossz érzés a lelkem mélyén.
Hallom az avar ropogását a zsákmány léptei alatt, és hallom Gwen zihálást rohanás közben. Hajtja az ösztön, ahogy engem is. A vér, a hús ígérete szinte elveszi az eszemet. De közben dolgozik bennem a büszkeség is, és a játékos énem. Gwent is le akarom győzni, csak hogy bosszantsam kissé. Tudom, hogy felhúzza az orrát, és imádom kiengesztelni a szerelmemet... Kissé lemaradtam, bármennyire is igyekeztem. Megálltam fújni néhány másodpercre. Tudtam, hogy Gwen nem hagyja veszni a nyomot, és mire megtalálom, már a zsákmány élete ellobban, mint a gyertya lángja a szélben. A gyomrom megkordult, és ez volt a jelzés, hogy ideje újra indulnom. Kell a hús, kell a vadászat! És kell Gwen véresen is gyönyörű arcának a látványa, kell az érzés, hogy szétfeszítse a mellkasomat a szerelem... Fülemet hegyezve ügettem a nyomokban, ahol éreztem Gwen illatát... de most néma csend honolt körös-körül. Sem a szarvas haláltusájának hangja nem ért el a fülemig, de a vér illata sem.. és ami a legrosszabb, hogy Gwen neszezésének a hangját sem hallottam. Méghozzá sehonnan. Értetlenül álltam meg, aztán kissé félrehúztam a számat, hogy kilátszott ínyem. Fogadok, játszik. Elbújt, aztán lerohan. Na várjon csak... engem sem kutyának nevelnek! Óvatosan, a levegőt állandóan szimatolva lépkedtem egyre beljebb a fák hatalmas teste között az erdőbe. Készen álltam, felhúzva minden pillanatban, mint az íj húrja... vártam, honnan bukkan elő Gwen. De hiába vártam. És az illat... a nyomának illata olyan gyorsasággal hűlt ki előttem, hogy már alig éreztem. Nem értettem semmit. Mi ez az egész? Hová az ördögbe tűnt? Ha játszik, akkor ez már nagyon nem vicces. És ha tovább fogja fojtatni, hát a végén még mérges is leszek. Hát csak tekergettem továbbra is a fejem, de a lelkem mélyén már valami különös, zsigerekbe markoló rosszsejtelem kezdett kibontakozni. Horkantottam egyet, majd felmordultam. Az isten verje meg, még kiáltani sem vagyok képes! Mi történhetett vele? Hová tűnt? Ha baja esett volna... itt lenne. Látnom kéne, éreznem! De csak egy űr... ez volt minden, amit képes voltam felfogni. Mintha valaki kitépett volna egy darabot a testemből, és a szívemből. Felvetettem a fejem és felvonyítottam. Hangosan, sürgetően... fájóan. Hallania kell... ha elvesztett szem elől, vissza kell találnia hozzám! Az illat, ami nyomra vezethetett volna, immár teljesen eltűnt. Hová mehettem volna, hol keressem? Az erdő olyan nagy terület... és ha közben ő engem keres? Talán okosabb lesz, ha várok egy keveset... csak amíg visszajön hozzám. Lehasaltam a földre, és mozdulatlanná váltam. De ezúttal már a fájdalom bénított meg, ami a lelkemből indult, és hatolt végig egész testemen. Mert nem.. nem lehet, hogy Gwennek baja eshetett...
Nem kell kétszer szólni, hogy hová kell koncentrálnom. Érzem a zsákmányomat és meglep, hogy most ez is legalább annyira vonz, mint egy ember forró és sokkalta táplálóbb vére. Érzem, hogy az arcom változik, annak ellenére is, hogy a prédát még nem értem utol. Szarvas lehet. Igen gyors, de én gyorsabb vagyok. Az egyedüli, ami néha kizökkent engem a vadászatból, az a mögöttem zörgő avar és az engem követő farkas. Valahol mélyen, a vámpír tudatommal is felismerem őt és nem különösebben foglalkozom vele. Igyekszem az állatot követni, gyorsabb tempóra kapcsolok, aztán olyan hirtelen találom magam az egyik külvárosi utcán, hogy zavartságomban teljesen elfelejtkezem magamról, meg arról, hogy bárki megláthat.. Arra viszont nem figyeltem, hogy Chriest már nincs mögöttem.. Valaki más volt, de nem tudtam szemügyre venni, mert halántékomba éles fájdalom nyilallt, én pedig későn észleltem a támadómat. Nem készültem fel rá. A nyakcsigolyám reccsenése után pedig testem feltehetőleg végleg megadta magát a gravitációnak.
Ahogy beleszagol a levegőbe érzem, hogyan telik meg a levegő a vadászat ősi szagával és erejével. Mintha valamiféle mágnes kezdené magához vonzani a ragadozót... ezúttal minket. Nem tart csupán néhány másodpercig, hogy lássam Gwen tekintetét átváltozni, majd felpattan, és rohanni kezd a zsákmány irányába. Erőmet megfeszítve követem őt, és noha négy lábon gyorsabb vagyok mint kettőn, így is minden erőmre szükségem van, hogy tartsam vele a tempót. Így is lemaradok kicsit, pedig csak úgy száll az avar a lábam nyomában, ahogy újra és újra elrugaszkodom a talajtól. Lihegek, a bundám már némileg csapzott, de nem vesztem el a nyomot. Csak én épp nem a zsákmányt követem, hanem Gwent.
Az ösztön még mindig próbálja felülírni a Chriestbe vetett bizalmamat és az iránta táplált érzelmeimet, annak ellenére is, hogy tudom, nem kellene tartanom tőle. Nem is nagyon tetszik neki a reakcióm, ahogy látom, de egyelőre nem tudom teljesen magam mögött hagyni. Talán hajnalra ismét sikerül hozzászoknom. Meg ahhoz is, hogy magamra vagyok utalva és a gondolatolvasás még mindig nem tartozik az erősségeim közé. Igyekszem nem tudomást venni arról, hogy ez bosszantja.. Végül azért felfogom, hogy az ő esze máris a vadászaton jár és követve a példáját, a levegőbe szagolok. Érzem, hogy a közelben van a préda, mire a szívverésem egy pillanat alatt felgyorsul. Aztán meg is hallom. Úgy saccolom, hogy nagy testű, de nem ragadozó. Ahhoz túl nagy zajt csap.. Ám ennyi pont elég ahhoz, hogy az első unszolásra talpra pattanjak. Most meg sem próbálom visszafogni vámpír gyorsaságomat, máris az erdőbe vetem magam. Csak annyit tudok biztosan, hogy a zsákmány előttem van, Chriest pedig valószínűsíthetően követ.
Szusszanva horkantok egyet, ahogy szemmel láthatóan megijed, mikor a földre nyomom. Mintha nem elmondtam volna, hogy bízhat bennem... és amúgy is. Ha meg akarnám támadni, már régen megtehettem volna. De eszem ágában sincs ilyen, hogy is lehetne? Nos, a jelbeszéd vagy nekem nem megy, vagy ő képtelen még olvasni a mozdulatokból, mindenesetre megforgatom a szemeimet. Fejemmel arrafelé intek, amerre a mókus eltűnt, aztán beleszimatolok a levegőbe, jelezve, hogy tegyen ő is így. A fülét is kinyithatja, az jobb, mint az enyém. Zsákmány illatát érzem, és ami engem illet, éhes vagyok. Ahogy ő is... jó néhány órája nem ivott már. Megvan talán egy napja is. Aztán finoman a bokájába harapok, mintegy unszolva, hogy gyerünk, induljunk már.
A fájdalmas perceit mintha teljesen el is felejtette volna, és hiába farkas, úgy bújik hozzám, mintha csak kezes bárány volna. Halkan kacarászok, mikor arcon nyal, majd letörlöm a nyálát. Jobb szeretem, ha emberként ad nekem csókot. Olyan könnyed és ruganyos a mozgása, miközben felpattan és körbeugrál, hogy nekem is kedvem támadna követni, de hosszú még az éjjel, és elég időt akarok neki hagyni, hogy biztosra tudjam, a szenvedés már tényleg nem játszik nála. Egy pillanatra a vér is meghűl bennem, mikor két vállamnál fogva a földre szegez, a levegőt élesen szívom be... Egyszerűen csak kiváltja belőlem az éles fogak látványa és teljesen épeszű reakció volna ez bármilyen más esetben. De nem Chriesttel. Halk nyüszögése hallatára azonban a feszültség, ami eddig tagjaimat nehezítette, szertefoszlott. A bennem élő fiatal vámpírt néha még akkor is nehezen kontrollálom, mikor épp nincs a közelemben vér.. - Mit szeretnél? - támaszkodom fel végül könyökömre, mikor lepattan rólam és hatalmas szemeit arcomra függeszti. Néha tényleg jobb szeretem, ha nem szól egy szót sem, de ennek is van hátránya. Az emberi testéből és a jelekből sokkal könnyebben tudok olvasni.. Farkasosdiból pedig még nem vagyok teljesen perfekt, úgyhogy kénytelen vagyok megvárni, míg valahogy a tudtomra adja, hogy mitől lett ennyire mehetnékje.
Kéjes nyögdécseléssel élvezem, ahogy a bundámat túrja az ujja, és a hasamat vakarja. Aztán mikor az arcom felé közelít megnyalom a kezét, majd felkelve az arcát is. Lihegek, meleg van a nagy bundában, ezért futok néhány kört körülötte hogy lehűtsem magam. De hiába, immár nem a meleg, hanem a vér, a ragadozó ösztön tüzel bennem. Ennek ellenére vállára teszem két első lábam, a földre nyomom, majd odadörgölőzöm hozzá halk nyüszítéssel. Utálom, hogy ilyenkor nem tudok ember módjára beszélni vele... a jelbeszédemet nem biztos, hogy megérti, bármennyire is össze vagyunk forrva lélekben. Megzörren halkan egy bokor, felkapom a fejem, és látom egy mókus bozontos farkát eltűnni a sötét faodúban. Gwenre villantom a tekintetem, egy amolyan "szóval, vadászunk együtt?" pillantással, és várom, hogy döntsön.
Már jól tudom, mit kell csinálnom, alig egy hónapja megtapasztaltam, hogy legjobb, ha úgy teszek ilyenkor, mintha nem is léteznék. Bár anélkül is érzi a jelenlétemet, hogy bármit tennék. Farkas. Egyszer már végignéztem, hogy törik darabokra minden csontja, és milyen kínt él át közben minden másodpercben. Átkozom magamban a holdat, és azt az embert is, aki miatt kiváltotta az átkot, de ennél többet nem tehetek. Nem vehetem el a fájdalmát, nem vagyok rá képes. És én még azt hittem, hogy másodszorra majd egyszerűbb lesz végignéznem. Hát persze.. Ostoba voltam, mikor ezt gondoltam, hiszen most már hivatalosan is együtt vagyunk, egymáséi vagyunk. Így csak még nagyobb fájdalom. Legszívesebben odamennék hozzá, magamhoz ölelném és megnyugtatnám, hogy hamarosan vége lesz, de az az én vesztemet jelentené, így toporogva várok, mígnem talpra áll és felém fordítja a fejét. A szívem hevesen ver, felkészülök arra a lehetőségre is, hogy esetleg most menekülnöm kell, de erre nincs szükség. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel mellkasomból, és eddig észre sem vettem, hogy visszatartom a lélegzetemet. Hamar meglátom rajta, hogy azonnal felismert, így minden kétség nélkül indulok felé és letelepedek a fűbe. Elmondhatatlan érzés újra sűrű bundájába túrni.. Azt hittem, soha többé nem lesz erre lehetőségem, most mégis itt vagyok vele. És örülök, hogy az én ösztöneim sem úgy működnek a közelében, mintha ellenség volna.
Csak csúf fintort vágok felé mikor cukkolni kezd, de néma csendben maradok. Várok, míg néhány perc múlva egy felhő el nem oszlik az égen, és felvillan a telihold fényes, ezüstös korongja. Elkezdődik az átváltozásom, és nem jobb, mint máskor. Egy reccsenéssel kifordul mindkét vállam, aztán a két térdem. Elhanyatlok, fekve üvöltök a fájdalomtól, míg percek telnek el, és a gyötrelmek gyötrelmét állom ki. Szerencsére nem tart sokáig, és máris négy lábon állok immár az illatos avaron. Fejem leszegem, meglátom mancsaimat, majd a levegőbe szimatolok, és szememben felvillan az öröm. Odakocogok Gwenhez, aztán a hátamra vetem magam, és felkínálom a hasam némi cirógatásra.
Mire észbe kapok, már az ajtón is túl vagyunk. Gyorsan zárok, a kabátomat már a folyosón veszem és tudom, hogy most tényleg sietnünk kell. Szinte látom rajta, ahogy teste megremeg és ez a motoron sem lesz jobb, mikor már érzem is. Sőt, a levegőben is terjeng a feszültség semmivel össze nem téveszthető aromája. Nem szólok egy szót sem, csak csendben hozzábújok, hátha a közelségem javít valamicskét a helyzeten, bár ehhez én magam sem fűzök sok reményt. Hiába mentünk a szokottnál gyorsabban, az út most hosszabbnak tűnt, talán a kapkodás miatt.. - Héé, rendben lesz.. - nyugtatom meg, amint a tavunk mellett leparkol és lekászálódom a motorról. - Nem először csináljuk és nem félek. Tudod, igazság szerint nem is vagy te olyan ijesztő.. - cukkolom kicsit, de ennek ellenére nem veszem félvállról a helyzet komolyságát. Végül bólintok, hogy megértettem, amit mond. Ennél többre nincs is szükség, nem ígérek semmit, csak a háttérbe húzódva várom, hogy megkezdődjön csatája a holddal.
Hajtottam a motort a lassanként leszálló szürkületben, mint az őrült. Gwen egész úton csendesen simult a hátamhoz, igaz, nem is értettem volna egy szavát sem a hangos motorbőgéstől, de tudtam, ő is érzi, ahogy néha megremeg a testem, mikor idegvégződéseimet végigborzolja a közelgő holdfázis. Épp időben állítom le a motort a megszokott tavunk közelében. A nap alábukik a hegyeken túlra, és nincs még egy óránk sem, hogy bekövetkezzen az átváltozás. - Minden rendben lesz, ugye? Nem félsz? Ha mégis baj lenne, rohanj. Menj a lakókocsimba... - rendelkezem, aztán vetkőzni kezdek, míg anyaszült meztelenül nem állok előtte, csak talpamat szúrják a lehullott fenyőtüskék.
- Nem engedélyt kértem. Bejelentést tettem. Az nem ugyanaz - válaszolom végtelenül pimaszul, aztán segítek Gwennek összeszedni a szétszórt cuccokat. - Menjünk, bébi. Gyorsan elintézem, amit szeretnék, és aztán csak a tiéd vagyok. Ki tudja, hátha éjjel képes leszel életet lehelni belém... tudod, hogy milyen téren - vágok kötekedő kis fintort.
Nem kezdem el győzködni, hogy eszem ágában sincs összetörni a szívét, de nagyon remélem, hogy ezt tudja magától is. Nagyon sokat változtam, másképp látok sok mindent, főként a világot és ennek a változásnak elég sok köze van ahhoz, hogy Chriest felnyitotta a szememet. - Mintha tudnálak bántani.. - forgatom meg szemeimet és nagyot sóhajtok. Megtettem, de teljesen más indíttatásból. Most viszont.. Nem mintha tehetnék bármit is az ellen, hogy véghez vigye a tervét. Mégsem csomózhatom a lelkére, hogy ne próbáljon meglepni.. Igazából némi várakozással telített el ez az információ és nem negatív értelemben, bár voltak aggályaim is. Példának okáért egyáltalán nem voltam felkészülve rá, hogy mi történik, ha meglepetése valamit felszakít belőlem a múltamból, de emiatt ráérek majd akkor aggódni, ha ténylegesen bekövetkezik. - Tudod, hogy nem vagy hozzám kötve. Nem kell engedélyt kérned.. - mosolyodom el. Igazság szerint mióta lenyugodtak a kedélyek és tudom, hogy Benedict nem árthat nekem többet, még nem is voltam egyedül. Erre nekem is szükségem van. Felém nyújtott kezét elfogadva hagyom, hogy engem is felhúzzon a földről, majd elkezdem visszapakolni a kosár tartalmát és összehajtani a plédet, hogy indulhassunk is.
Nézem ahogy szívem fölé helyezi a tenyerét, majd belemélyedek a szemébe. - Csak ne törd össze őt... és azt hiszem, akkor már nem is kérek többet - válaszolom, majd felnevetek meglátva milyen arcot vág. - Ne félj, ez jó meglepetés lesz. Semmi rossz dolog, vagy olyan, ami miatt mérges lehetnél. Nekem sincs kedvem holnap fej nélkül ébredni - hunyorítok rá, finom célzásként, hogy ha nagyon felmérgesítem talán meg is fosztana ettől a nemes, és élethez nélkülözhetetlen szervemtől. - Mindössze két óra szabadidő. Ennyit kérek tőled - tápászkodom fel, és a kezem nyújtom, hogy őt is felsegítsem. - Addig te is csinálhatsz csajos programot.
Nevethetnékem támadt hirtelen ellenkezésére, bár gyanítom, hogy ezt még mindig nem így tervezte. Ami engem illet, én is el tudtam volna képzelni kellemesebb és sokkal tartalmasabb időtöltést is kettőnknek, de megelégedtem ezzel a lehetőséggel is. - Gondolod, hogy hagynám, hogy baja essen?! - célzok költői kérdéssel a szívére, és jelképesen fölé simítom a tenyeremet, miközben felülve magához ölel. Nem tiltakozom ellene, hisz nekem sincs végtelen önuralmam, a végén még ténylegesen elcsábulok és jelen körülmények között az minden lenne, csak épp kifizetődő nem. Már készültem egyetérteni vele, hogy indulnunk kellene, az viszont egyáltalán nem tetszett, ami ezután jött. Meglepetés.. - Fogalmam sincs tudsz-e róla, de ha véletlenül még nem, akkor most kénytelen vagyok felvilágosítani téged.. Rémesen utálom a meglepetéseket.. - vágok grimaszt. Látszólag viszont az ő kedve felhőtlen és még élvezi is, hogy néhány lépéssel előttem jár.
Megrezzenek, ahogy finoman és fájdalommentesen megharap. Már csak nagyon nehezen tudom féken tartani magam... lélekben. Testileg sajnos még mindig nem vagyok képes megfelelő állapotot produkálni. - Na jó, hagyjuk abba ezt itt és most - mormolom rekedten a vágyakozástól. - Te vámpír vagy, neked könnyű, de én könnyen elhalálozhatok szívelégtelenségben is - ülök fel, de úgy, hogy azzal a mozdulattal magamhoz is ölelem Gwent. - Menjünk vissza a városba. Néhány órára magadra hagylak. Lesz neked egy meglepetésem - vigyorgom el magam szélesen. - Nem, ne is kérdezz, úgysem mondom el. Majd meglátod.
Nem csak halk hangja biztosít arról, hogy élvezi minden mozdulatomat, a rezdüléseiből is érződik és ez csak tovább izgat. Sajnálatos módon ez még mindig nem csak egyoldalú. Lehunyt szemekkel élvezem a gyümölcs ízét, ahogy szinte olvad a számban, mígnem meghallom kissé rekedt bátorító hangját. Nem mintha kérvényt kellene benyújtania, ahhoz túlságosan tetszik a helyzet. Engedem, hogy irányítson, ám ezúttal nem érem be annyival, hogy a gyümölcsöt hasáról ehetem, fogaimmal kicsit megcsipkedem bőrét is. Épp annyira, hogy ne fájjon neki. Az ananász kissé fanyar mégis sajátos íze hamar megbolondítja az ízlelőbimbóimat, mikor apró falatonként próbálom meg eltüntetni. Hol nyelvem, hol ajkam súrolja bőrét, ahogy feliszom róla az édes gyümölcslét, és ismét követem útját egészen a nadrágja derekáig, ahol az eltünedező cseppeket beszívja az anyag. Egy kósza szőlőszem is a látóterembe kerül, amit fogaim közé veszek mielőtt még elgurulna és végighúzom felsőtestén anélkül, hogy édes leve kiserkenne. Aztán ajkához emelve harapom ketté és csepegtetem rá, hogy most onnan itathassam fel nyelvemmel.
Úgy látom, nem csak én élvezem ezt az erotikus játékot, a beteljesülés ígérete nélkül. Mint az elején, mikor még nem lett az enyém, és ott vibrált köztünk az a hihetetlen szexuális feszültség... igen, úgy érzem most magam. Felsóhajtok, ahogy ajka lágyan bebarangolja a mellkasomat. Orromat megcsapja a szétharapott eper édes illata, és halk nyögéssel díjazom, ahogy lenyalja mellbimbómról a rá került cseppeket. - Folytasd... - kérem. - Van még itt bőven... - irányítom a fejét kissé lejjebb, a hasam tájékára, ahol egy karika ananász kéreti magát, közben beletúrok Gwen hosszú, selymes hajába. Egyszerűen elveszi az eszem, és ezzel ő is tökéletes tisztában van.
- Nem panasznak szántam - nevetek érvein. Voltaképp elég rendesen magába bolondított a csibészségével, ráadásul a vártnál sokkal hamarabb is. De ha jobban belegondolok, az élére vasalt jófiúk sosem voltak az eseteim.. Elkerekedett szemekkel nézem, mit művel, először meglep, aztán arra késztet, hogy nyelvem hegyét végigfuttassam alsó ajkamon. Semmi kétség, még a nyál is azonnal összefutott a számban, ahogy ránéztem friss gyümölcsökkel borított mellkasára. Komolyan próbára teszi a tűrőképességemet, feszegeti a határokat, és hiába vagyunk a szabad levegőn, érzem, hogy kettőnk között igen is ott húzódik a fülledt erotika. Édesíti a levegőt, részegít és ezúttal nem csábulhatok el neki. De a kölcsön visszajár, még nem tudja, mire vállalkozott. - Én is imádom, ha rossz vagy.. - hajolok közel a füléhez, aztán apró csókot lehelek a vállára és hajamat hátra tűrve csippentem fogaim közé az első epret. A leve kicsordul, megnedvesíti bőrét egészen a mellbimbójáig, én pedig nem vagyok rest, azonnal lecsókolom róla mind az utolsó cseppig. - Ahogy sejtettem.. Sokkal finomabb. Minden csak a tálaláson múlik.. - pillantok fel rá somolyogva, aztán tovább haladok, szépen sorban kissé elidőzve az egyes gyümölcsöknél.
- Naná, hogy rossz vagyok - vigyorgok. - Imádok az lenni. A jófiúk túl hamar és nagyon is kiismerhetőek. Unalmasak. De egy rossz fiúval sosem tudhatod, mi vár majd rád - hunyorítok hamiskásan, majd egy mozdulattal lehúzom a pólómat. Mire Gwen kettőt pisloghatna, máris hanyatt dőlök, és telerakom a mellkasomat gyümölcsökkel. - Rajta, bébi - biztatom. - Terülj asztalkám Chriest módra - görbítem be mutatóujjamat, azzal is hívogatva őt. Érezni akarom magamon az ajkai érintését, és azt akarom, hogy elöntse a lelkemet az, amit egyedül ő tud kiváltani belőlem.
Kezdőlap
