Riadalmam szépen lassan foszlik szét, ahogy beszélgetésünk is békésebb mederbe terelődik. Teljesen automatikusan kulcsolom karjaimat köré és vonom ölelésembe, holott alig néhány másodperce még attól féltem, hogy nem fog vágyni rá.
- Nem vagy elcseszett.. - sietek megnyugtatni, mielőtt ezen kezdene kattogni. - Csak szoknunk kell egymást. Ennyi az egész. Bár a mai nap már azt hiszem, a kelleténél többet veszekedtünk. Nem akarlak elveszíteni, épp ezért kell összecsiszolódnunk.. - mondom halkan. A füle úgyis itt van a számtól néhány centire, a hallása pedig kiváló. - Nem akarlak megváltoztatni, Chriest. Te vagy az egyetlen férfi eddigi életemben, akit tényleg tisztelek, veled tényleg el tudom képzelni magam.. Én is foglak bántani, fogok hibázni. Sokszor. A végén te akarsz majd elhagyni engem.. - nevetek fel végre kevésbé szomorúan. Végre látom rajta az akarást és azt, hogy tényleg gondolkodóba ejtette őt mindaz, amit mondtam. Jó érzés látni, hogy hallgat rám, akármilyen apróságról van is szó. Végül úgy döntök, hogy nem cincálom már fel, hiába tűnik jobb ötletnek a virágok között heverő pléden elterülni. Ha a hegy nem megy.. Hát odaviszem én, néhány pillanat alatt a kosarakat.
- Nagyon haragszom, Chriest.. - sóhajtok nagyot, de nem hagyom, hogy a hangom kemény élt vegyen fel. - Nem csak rád, bár elég nagy részed van ebben, de nekem is, ami azt illeti. De nem akarom, hogy ez a nap így érjen véget. Hogy rossz emlékem legyen az első szabadon eltöltött napomról.. Csak ígérd meg nekem, hogy az én tempómban próbáljuk meg kiküszöbölni a.. problémámat a kontrollal.. Hogy nem csinálsz több hülyeséget, ami az életedbe kerülhet... - kérem halkan és mellé telepszem.

Továbbra is bosszant, hogy még mindig nem hajlandó leülni, vagy legalább csak imitálni azt, hogy hallgat rám. Legalább ebben, hogy enyhítse a fel-feltörő bűntudatomat. Nem, ez rosszabb, mint a bűntudat. Mintha egy keserű hang szólna a fejemben azt harsogva, hogy egyszer úgyis megölöm.
- Tudom, mennyi mindent tettél értem.. De ez most nem erről szól. Fordított esetben mindezt megtenném érted. Elmennék a végletekig, megölnék bárkit bűntudat nélkül.. - nézek rá és közelebb lépek hozzá. Úgy érzem ismét közénk ékelődött a szakadék, és mintha ettől nem is tudnánk szabadulni.
- Nem tudom mennyire rémlik, hogy a párok a döntést ketten hozzák meg. Gondold ezt át.. Nem zsarollak érte. Kérlek. Megnyugodnál, ha azt mondanám, nem megyek el? Csak gondolkodj el rajta. Eszem ágában sincs megváltoztatni téged. Így szerettem beléd, ahogy vagy, én csak azt kérem, hogy légy rám tekintettel, Chriest.. A döntéseidet úgy hozd meg, hogy figyelembe veszed a véleményemet. Nem kérem, hogy az legyen a mérvadó, csak fogadd el és lásd az érme mindkét oldalát. Cserébe megígérem, hogy én is így teszek és.. Igyekszem önuralmat tanulni - lépek felé ismét. Kompromisszum. Ezt akarta. Talán így bizonyosodik előtte, hogy nem szakítani akarok.
- Te vagy a legjobb dolog, ami velem történhetett.. - lágyul el a pillantásom. - Még akkor is, ha makacs vagy, és néha megfojtanálak. Senkitől nem kaptam még ennyi törődést.. Te nem tudod, mit éreztem, mikor láttalak hamuszürke arccal. Nem tudod, hogy majdnem... - harapom el a mondatot, mikor közvetlenül elé érek, és hiába nem akartam, sikerül elgyengülnöm kissé. - Csak ezt tedd meg értem.. - simítok végig arcán. - És örülnék annak is, ha leülnél. Alig állsz a lábadon.. - mosolyodom el, bár még mindig nem boldogan. Azt hiszem kijelenthetem, hogy az első randink nem úgy sült el, ahogy azt terveztük.

Hirtelen úgy érzem, ha eddig nem voltam elég ideges, most az leszek. Jobban mondva már vagyok, csak mert értetlenkedik. Nem igazodom ki rajta. Nem olyan régen még ő akart otthagyni, most pedig mikor én kínálom lehetőségként, hogy legyünk egy kicsit külön, egyből a legrosszabbra gondol. Ez valószínűleg kódolva van benne..
- Nem hagylak el... - szótagolom neki akárcsak egy gyereknek. Ha így viselkedik, ne is várja, hogy másképp bánok majd vele. - Csak megpróbálom megértetni veled, hogy ez ami most van, nem jó. Ha máshogy nem tudod ezt felfogni, csak úgy, ha elmegyek és hagylak főni a levedben, ám legyen.. - rántok vállat. Úgy tűnhet, mintha nekem nem fájna. Igazság szerint jobban fáj az, hogy azt hiszi nem szeretem eléggé ahhoz, hogy ez a lehetőség meg se forduljon a fejemben.
- Éltem már elnyomásban, ahol nem számított semmi, amit mondtam. Te sem hallgatsz rám.. De nem fogom hagyni, hogy megismétlődjön. Sem az.. Sem ez a mai.. - világítok rá a tényre, bár talán keményen fogalmazok azzal, hogy Benedicthez hasonlítom, de ennél jobb példát nem tudok felhozni arra, hogy úgy érzem, nem számít én hogyan döntenék.
- De valószínűleg attól sem lesz jobb, ha most elmegyek. Mindketten tudjuk, hogy legutóbb milyen vége lett.. - emlékszem vissza, milyen lerongyolódott állapotban állított be hozzám. Részegen, véresen és nagyon.. Szerelmesen.

Nem célom elmenni és itt hagyni őt ilyen állapotban. Nem is gondoltam erre. Az viszont megfordul a fejemben, hogy őt is áttessékelem a plédre, amit magunkkal hoztunk, hogy ne a fűben heverésszen.
Későn kapcsolok, hogy neki mindez úgy jön le, mintha itt akarnám hagyni. Hát nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja, kettőnk közül nem én vagyok az, aki elfut a problémák elől?!
- Nem megyek el, Chriest.. - forgatom a szemeimet, és mire visszafordulok meglátom, hogy már talpon van. Bár eléggé billeg és ha jól sejtem, az egyensúlyérzéke még nem az igazi, így kénytelen vagyok úgy helyezkedni, hogy ha esik, el tudjam kapni. Nem mintha megártana neki egy esés. Kezdek arra gyanakodni, hogy gyerekkorában a fejére ejtették, azért működik nála fordítva minden.
- Nem kell drámázni.. - rázom meg a fejemet és szándékosan nem nézek tekintete mélyére. Nem akarom, hogy befolyásoljanak az ő érzései. - Nem hagylak el, de talán nem ártana egy kis szünet. Csak míg tisztázod magadban, hogy tudsz-e társként tekinteni rám. Ha igen, azt hiszem, meg tudjuk oldani. Ha viszont nem.. - harapom el a mondatot, miközben fájdalmas pillantást vetek rá. Ennél jobban belém sem gázolhatott volna. Nem lennék képes rá. A bennem lakozó fenevad természetesen kérdés nélkül, de én nem.
- Most viszont leülhetnél.. - intek fejemmel a pléd felé talán kissé mogorván. De minden humorérzékem elveszett valamikor akkor tájt, mikor megláttam egy merő véresen.

Nem hittem, hogy szavaim képesek ekkora riadalmat okozni. Főleg, hogy legtöbbször oda sem figyel igazán arra, amit mondok, csak megy a saját feje után. Tehát ez kell ahhoz, hogy kinyissa a fülét és ne vegye félvállról a dühöngésemet?! Remek. Helyben vagyunk.
- Őszintén nem tudom, mit kellene tennem.. - sóhajtok nagyot. Most először nem sietek megnyugtatni, hogy nem forgatok ilyesmit a fejemben. - Tudod, nem csak nekem kellene tanulnom. Mindkettőnknek kellene. Nekem önuralmat. Neked meg azt, hogy igenis meghalld, amit mondok neked és ne könyveld el a véleményemet a "nem érdekel" kategóriába. Mindketten látjuk, hogy ez így nem megy.. - mutatok rá, majd magamra a kettőnk közötti kapcsolat szimbolizálásaként.
- Ezt a napot sem így terveztem, nem hittem, hogy életem legszebb napjából a legkeserűbbet tudom kihozni. Valahogy az ünneplést nem így képzelem el.. - hangom már-már gúnyos élt üt meg, miközben nagyot sóhajtva felállok a fűből és leporolom magam.

- Hát persze.. Azt már az első pillanatban tudtam, hogy merész vagy és hazárdjátékos. Szeretsz mindent egy lapra feltenni és vagy bejön vagy nem.. Ez a te mentalitásod. De nem az enyém. Belekényszerítettél ebbe. Nem csak felelőtlen vagy, hanem úgy teszel, mintha az én véleményem semmit nem jelentetne a számodra. Tudod, ez így nem kapcsolat.. Ez egy egyoldalú valami, amihez nem fogok tovább asszisztálni.. - darálom egy szuszra. Nem tudok tovább várni a beolvasással, szinte kiesnek a szavak a számon. Persze igyekszem figyelmen kívül hagyni epés megjegyzését. Nem akarom, hogy a letargia és a bűnösség érzete legyen úrrá rajtam. Utat engedek hát a csalódottságomnak és a dühömnek.
- Komolyan ez foglalkoztat? - nézek nagyot és érzem, hogy egyre inkább forr bennem az indulat. A vigyora egyáltalán nincs jó hatással rám. - Úgy teszel, mintha nem tudnád, milyen hatással van rám a véred.. Már az első este óta.. - emlékszem vissza. Akkor is haraptam és sikerült leállnom. Talán az a dolog nyitja, hogy néhány korty után, amíg még nem nyom el teljesen vámpír énem, addig kell leállnom. De felesleges is ilyenekkel foglalkoztatnom magam. Alighanem egy ideig nem leszek éhes..

Kétség sem fér ahhoz, hogy mikor romantikus piknikezésre terelődik a szó, nem valami ilyesmi jár a fejemben. Sőt, ami azt illeti, ilyesfajta élményt nem akartam volna megtapasztalni. Nem kétlem, hogy nem egyszer fog kísérteni a pillanat, a döbbenet és a félelem.
- Tehát téged egyáltalán nem érdekel, hogy élsz-e vagy halsz? - csattanok fel mérgesen, mégis hitetlenkedve. Fogalmam sincs, hogy képes valaki ennyire félvállról venni a tulajdon életét. Pontosabban, hogy hogy képes Chriest ilyen félvállról venni mindezt, mikor már nem csak magára kellene gondolnia. - Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy elment az a csöppnyi eszed is.. - morgolódok és legszívesebben elnevetném magam kínomban. - Tehát utoljára mondom el, hogy nem akarok többé arról hallani, mennyire vagy halandó. Te csak azzal nem számolsz, hogy én nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Egyedül magamtól nem tudlak megvédeni.. - sóhajtok nagyot. A szerelem sok mindenre elég, mégsem volt olyan erős, hogy le tudjak állni. Kudarcot vallottam.
- Óvatosan, lassan.. - bólintok, belátva, hogy így tényleg aligha tud inni. Duzzogását látva viszont csak felhúzom az orromat. Komolyan? Még ő van megsértve?!

Egyetlen szerencséje, hogy nem ellenkezik. Azt semmiképp nem viselném most el. Még azon is gondolkodom, hogy a francba tudnám megértetni vele, hogy a kapcsolatunk két emberre épül, vagyis a döntéshozatalhoz is kettő szükséges, bármennyire el akarja tusolni ezt. Most legalább bizonyosodik előtte, hogy nem állok készen az ő úgynevezett próbájára. Nem véletlenül akartam elkerülni mindezt.
- Nem tartottad tiszteletben az akaratomat és ez majdnem az életedbe került.. - vágom a képébe kíméletlenül. - Nem te szembesültél azzal, hogy a szerelmed a saját vérében fekszik teljesen mozdulatlanul. Nem te hitted azt, hogy megölted azt az egy személyt, akinek soha nem akarnál ártani.. - sorolom egy szuszra, aztán levegő után kapok. Látom, hogy visszavonulót fúj, talán így egy időre elpakolhatjuk ezt a témát. Egyébként sem tudna hatni rám. Ezek után már pláne.
A szám sarka megrándul megkönnyebbülésemben, hogy nincs komoly baja, de nem nyugodtam meg teljesen. Ahhoz sokkal több időre lesz szükségem.
- Azt könyveld el sikernek, hogy még élsz... - lágyul el a pillantásom és felé nyújtok egy pohár gyümölcslevet. Azt hiszem innia kellene, és ennie sem ártana.

Bebizonyosodott, hogy elég pocsék döntés volt a részéről, hogy olyan feltételezésekbe bocsátkozott, mint az, hogy a szerelem ereje képes arra, hogy leállítson. Nem képes rá, én sem vagyok képes rá. Csak a véremnek köszönhetem, hogy még él, meg annak, hogy időben kapcsoltam. Arra persze újfent nem vagyok felkészülve, hogy még ő kezd engem nyugtatgatni és felül.
- Maradj nyugton és ne mondd nekem, hogy semmi gond. Ez többet nem fordulhat elő.. - csattanok fel mérgesen, miközben visszanyomom őt fekvő helyzetbe. Addig nekem ne mocorogjon, míg nem kap egy kis színt és nem látom, hogy elkezd gyógyulni a sebe. Bár utána se nagyon.
- Egy frászt.. Te felfogod egyáltalán, hogy alig pár perce majdnem meghaltál? Nekem nem úgy tűnik. Rohadtul semmi sincs rendben. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe ez a hülyeség? Végig ezt tervezted? - vagdosom hozzá a kérdéseket, esélyt sem adva, hogy valamelyiket is megválaszolja. - Se holnap. Se máskor. - zárom rövidre a témát a magam részéről, aztán a gyümölcslé után nyúlok, ami itt hever kosarastól mellettünk. Nem is kérdés, hogy bűntudatom van, de a tény, hogy miatta történt mindez, mert megvágta magát, egy cseppet sem boldogít. - Hogy bízzak így benned? Ellenem dolgozol.. - rázom a fejem lemondóan. Nem akarom, hogy még egyszer előforduljon ez.. Nem akarom még egyszer átélni az előbbi perceket.

Végtelennek tűnő percekig várok visszafojtott lélegzettel. Azt hiszem tervbe van véve az is, ha többet nem látom, ahogy megcsillan íriszén a fény, én sem lélegem többé.
A fájdalom a szívemig hatol és mélyen a mellkasomban, a bordáim között kezdi facsarni a ketyegőm. Érzem, hogy jéghidegek a tagjaim a rémülettől, és a félelem nyirkos párája kiül a bőrömre. Ha meghalt... Ha megöltem... És ha nem, ha valami csoda folytán túlélte.. Akkor is bebizonyosodott, hogy én nem vagyok képes erre. Egyáltalán nem.
Megmozdult? Vagy csak a képzeletem játszik el velem?! A könnyek peregnek az arcomon és tehetetlennek érzem magam, egész addig, míg meg nem hallom a köhögését. Ez sikeresen visszaránt a valóságba és azonnal utána is kapok. Végigsimítok arcán, a tekintetét keresem, mert arca még mindig olyan fehér, mint egy hulláé. Látnom kell, hogy tud-e fókuszálni rám vagy másra. Hogy fellélegezhetek-e. S csak azután húzódom hátrébb, hogy észreveszem, mellkasa ismét erőteljesen emelkedik és süpped le. A tüdeje újra és újra megtelik levegővel, egyre szabályosabb ütemben. Hogy mit tud, mire emlékszik vagy mit gondol most rólam, az mind mellékes. Él.

Hiába harapok újra, nem jutok több vérhez, már-már csalódottság fog el annak ellenére is, hogy már alaposan telítődtem. Ezzel vagyok elfoglalva, miközben érzem, hogy egyre gyengül az ellenállása, majd teljesen feladja a verbális küzdelmet ellenem. Nem tudott fölém kerekedni. Végül kieresztem fogaim közül a sebet, amiből továbbra sem folyik túl sok vér, megnyalom a számat és máris érzem, hogy az arcom kezd visszaváltozni. Nem csak ez változik, a tudatom is kezd visszatérni, amint elemelkedek az áldozat testétől, aztán visszapillantok rá. A mámor köde elúszik és önmagam leszek ismét. A véres, jóllakott önmagam. Néhány percre van csupán szükségem.
A látvány, ami fogad, semmivel össze nem hasonlítható. Jeges félelem járja át minden egyes porcikámat, ahogy Chriest hamuszürke arcába nézek és abban a pillanatban én magam is lemerevedek. Tétován nyúlok felé, a feje félrebiccen felfedve a sebét, ami még vérzik. Alig hallhatóan veszi a levegőt és a szíve is gyengén ver. Mindez olyan hatással van rám, mintha mázsás sziklákat láncoltak volna szívemre. Az enyém is nehezen dobban, és fogalmam sincs mit tegyek.
- Chriest.. - rázom meg a vállát, aztán látom csak meg, hogy nem csak a ruhám, de a kezem is csupa vér. Mindenem az ő vérében úszik, bennem pedig megfordul a legrosszabb gondolat is. Azt viszont nem fogom hagyni, semmi áron. Újra fölé hajolok, de ezúttal csak az aggodalom dolgozik bennem, a vámpír énemnek nyoma sincs.
Hirtelen kúszik a fejembe az ötlet, mintegy utolsó mentsvár. A vérem. A vámpírvér képes a gyógyításra. Nem gondolkozom, csak átharapom saját csuklóm ínjait és szétfeszített ajkai közé csorgatom a vérem. Nem akarom végignézni a haláltusáját, nem vagyok képes nézni az utolsó lélegzeteit, mégis képtelen vagyok mozdulni mellőle.
- Kérlek.. - suttogom az arcát simogatva. A szemeimbe könnyek gyűlnek és csak remélni merem, hogy nem mentem túl messzire. Hogy nem okoztam a vesztét.

Továbbra is éhesen tapadok torkára. Szívom az életerejét, hiába tudom, hogy ez az áldozatom végét fogja jelenteni. Nem tudok leállni, eddig sem tudtam, de a legnagyobb baj az, hogy nem is akarok. Hiába érzem, hogy pulzusa már egyáltalán nem nevezhető szabályosnak és egyre csak esik. A hangját is hallom tompán, a mámor fátyolán keresztül, de olyan mélyen van bennem igaz valóm, és már percek óta a vámpír énem irányít, hogy esélyem sincs felvenni vele a küzdelmet. Teljesen biztosra veszem, hogy ismét ölni fogok és most még az ösztön és a vérmámor nem engedi érezni ennek a súlyát. A vér fogyni kezd, nem csordogál már olyan szaporán, így erősebben kell szívnom. Újra harapásra nyitom az állkapcsomat, hogy a szövetek közé tolhassam a fogaimat és még egy helyen lyukasszak vénát, hátha a rejtett vértartalékait is megkaparinthatom.

Nem is tudom, mikor érezhettem utoljára milyen édes számomra a vére. Mintha mindig is csak ez hiányzott volna. Az ütőerének hívogató zamata. Túl szorosnak bizonyul a szorításom, csak kevés vér préselődik a számba, így újra harapok, nem sokkal arrébb, de mélyebben. Érzem, ahogy az inas réteg teljes egészében átszakad és zubogó vére a torkomat mossa nagy kortyokban. Teljesen belefeledkezem a pillanatba és abba a mámorító érzésbe, hogy nem ellenkezik, sőt még biztat. Bolond. Szíve már így is gyors ütemre kapcsolt, hogy szervezetében pótolni tudja a vérveszteséget, ez pedig csak zene a ragadozó füleimnek. Már nem tart soká.