Komolyságát látva igyekszem én is azzá válni, főleg miután erőt vesz magán és legördül rólam. Hozzá hasonlóan én is felülök és feszülten figyelek rá. A téma nem túl szívet melengető számomra, de nem vártam mást, már az elején sejtettem, hogy valami köze biztos lesz az exéhez, hisz tudtommal ő az a vámpír, akihez közelebb került. Ennek ellenére nem örülök, hogy külön felhívja erre a figyelmemet. Most értem meg, hogy mit érezhetett akkor, mikor Lucasról beszéltem neki.. Keserű íz terjeng a számban; a féltékenység jele. Bizony az vagyok, nem csak azért, mert Chriest vele volt, hanem mert az a nő tud olyat, amit én nem.. Tudja magát kontrollálni... Ez még akkor is rosszul érint, ha tudom magamról, hogy egyáltalán nincsenek önértékelési gondjaim.
- A vámpírnő.. Hol van most? - esik ki a számon a kérdés, mielőtt belegondolhatnék, hogy épp eltereli a figyelmemet az eredeti témáról. - Mindegy, nem rám tartozik, felejtsd el.. Szóval.. vértasak? - kérdezem nagyot sóhajtva, míg próbálok túllépni iménti gondolataimon. - Ennyire egyszerű lenne? De.. Mégsem. Ugye tudod, hogy ha ebbe belevágok, az elején sokkal veszélyesebb lehetek rád, mint bármikor máskor? - kérdezem halkan. Megszoktam már, hogy mindig annyit iszok, amennyi szükséges ahhoz, hogy teljesen eltelítsen és a szomjam teljesen elhalványuljon. Néhány korty ehhez nem elég, sőt, vészesen kevés. De lényegében ez a módszer nem különbözik olyan sokban attól, amit én próbálnék ki. Mindkettő lényege, hogy néhány korty után leállok, ebben a felvetésben pedig egy rendszer is van.

Keserű szájízzel ugyan, de kénytelen vagyok elismerni, hogy igaza van, én pedig meg vagyok lőve. Fogalmam sincs, az én verzióm mennyivel lenne különb kimenetelű, mint az övé. Egy próbát mindenesetre megérne. Pillanatnyi bátorságom viszont arra alapozom, hogy egyszer már sikerült megmentenem. Többször nem akarom, őt ilyen helyzetben látni.. Élet és halál között lebegve.. Az az én poklom.
- Mondd el.. - kapok azonnal a lehetőségen és szinte követelem magamnak. Ha van bármi más mód arra, hogy megtanuljam, nem értem, miért nem szólt róla már hamarabb. A belém vetett bizalma melengeti ugyan szívemet, de mindketten tudjuk, hogy ennek lehetett volna más kimenetele is, így nem egyezek bele semmibe előre. Nem hozok könnyelmű döntést, főleg akkor, ha nem csak magamról van szó. A tény viszont, hogy Chriest sokkal jobban ismeri a módszereket és valószínűleg a fajtámat is, eléggé felzaklat.
- Nem akarok közvetlen veszélyt jelenteni senkire.. Ha van ötlet vagy terv, amit még nem mondtál el, épp itt az ideje.. - unszolom továbbra is. Nem akarom előre beleélni magam, de a kétkedést lassan felváltja a várakozás izgalma.

- Ugyan már.. Imádod a hátsómat.. Nem tennél benne kárt - vigyorodom el és eszem ágában sincs megriadni tőle. Jó érzés ez a minden feszültség nélküli civódás. Egészen addig, míg meg nem változnak vonásai, ami nem sok jót sejtet, és kissé feszült leszek tőle.
- Úgy sajnálom.. Sosem akartam, hogy ez történjen.. - szusszanok letörten. - Nem akarok fájdalmat okozni.. - simítok végig arcán és tovább is egész a nyakáig, ahol nem is olyan rég a seb tátongott. - Megtanulom uralni, ígérem. Nem akarom, hogy félned kelljen tőlem, vagy csupán tartanod.. Azt akarom, hogy biztonságban érezd magad mellettem. Hogy semmi ne riasszon, amit teszek.. És hiába nem úgy tűnik, szoktam figyelni.. Rád és a kényes pontodra is.. - halkul el a hangom a végére. Nem látom úgy, hogy nem mond igazat, az őszintesége megnyugtat, de még mindig nem érzem azt, hogy rendben lennénk. - Amíg nem vérzel, addig nincs probléma, meg tudom állni, akkor is, ha szomjas vagyok. A gond akkor kezdődik, ha megérzem a vér szagát.. Onnantól kezdve.. Elég nehéz nem arra gondolnom, hogy minden cseppet magaménak akarok. Olyankor nem csak a külsőm változik meg, én is megváltozom. Akár egy tökéletes ragadozó, nem hat rám semmi.. Nem tudom meg tudnám-e tenni, hogy néhány korty után ellöklek, míg még ködös az elmém.. Addig kell önuralmat gyakorolom, míg nem ébred fel bennem a gyilkolóösztön. - vetem fel a tervet, ami már itt motoszkál a fejemben azóta, hogy ő felébredt. Persze zavaros és az is meglehet, hogy csak egy újabb hasonló délután lenne a következménye, és talán nem kellene kockáztatnom, de mégis hajlok rá.

- Hé.. - mondom megjátszott méltatlankodással, amint megérzem, hogy hátam a földnek nyomódik. Bizony szépen kijátszotta a pillanatnyi figyelmetlenségemet. Na nem mintha zavarna a helyzet, sőt..
- Szóval nem tudsz nekem ellenállni? - kérdezem és próbálom elfojtani feltörni készülő kuncogásomat. - Ezt bizony jó lesz, ha megjegyzem... - fonom nyaka köré karjaimat. A sikert már most elkönyvelem, pedig csak ezután egyezik bele, hogy vele tarthatok. Nem mintha kellene az engedélye, de azt hiszem, hogy nem venné jó néven, ha egy holdfényes sétáról beugranék hozzá. Annyira bolond meg én sem vagyok, hogy ujjat húzzak a sorsommal.
- Eddig sem néztelek kutyának, de most, hogy mondod.. Talán akad egy póráz a számodra.. - válaszolok pimasz módon és játékosan nyelvet öltök rá. Más esetben eszembe sem jutna soha, hogy ilyesmit mondjak neki, de eljött az idő, hogy ne csak ő élcelődjön rajtam.
- Tudom, hogy szeretsz, de.. Akkor sem akarom, hogy bármi miatt változzon a véleményed. Nem akarok szörny lenni és gyilkolni.. Chriest, éreztem, láttam, hogy összerezzentél.. Mondd meg őszintén. Megijesztettelek? Félsz tőlem? - nézek mélyen a szemébe, hogy lássam igazat mond-e. Nem tudom melyik érne váratlanabbul, ha hazudna vagy ha azt mondaná, hogy megrémítettem.

Eszemben sincs kételkedni szavaiban, hisz már most is mindent megad nekem, amire csak szükségem van. Szeretetet, törődést, biztonságot, otthont, kalandot és a szabadságomat. Mellette nem érzem rabnak magam a mentalitásának köszönhetően, hiába láncol magához a láthatatlan kötelék.
- Ha a hotelba nem is, talán akad errefelé egy szép kis ház, ahová szívesen jönnék vissza.. - forgatom szemeimet. Nem veszem magamra a csipkelődését, bár ez nem az első alkalom, hogy kifejti véleményét, hogy egy hotelszoba nem otthon. Csak valami átmeneti hely, ahol létezni tudok.
Olyan önfeledten beszél róla, olyan boldog mosoly terül szét arcán közben, hogy el kell gondolkodnom, láttam-e már ennyire lelkesedni valamiért.
- Azt hiszem előbb meg kell tanulnom kordában tartani magam.. Nem tudom, meddig bírnám ki anélkül, hogy ismét bántsalak. Azt pedig kétlem, hogy te hagynád, hogy bárki mással tegyem.. - sóhajtok nagyot. Az út maga csodásan hangzik, és íme itt a motiváció, na meg az is megteszi a hatását, hogy egy pillanatig sem akarom, hogy a szörnyet lássa bennem.
- A telihold.. Meggondoltam magam. Szívesen tölteném veled, ha te is szeretnéd.. - bújok hozzá. Szeretem látni őt farkas alakjában, de legfőképp abban akarok biztos lenni, hogy a kis botlásomnak semmiféle következménye nem lesz.

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy megrezzen, amint ölébe ülök, de igyekszem elhessegetni a gondolatot, miszerint talán fél tőlem, azok után, ami történt. Semmi kétségem afelől, hogy eléggé megszenvedném a tudatot, hogy az érintésem és a közelségem nem tudja neki azt a biztonságot nyújtani, amit már igazán megérdemelne. A puszta levetősége is felzaklat, nem akarom megtudni, milyen lenne, ha be is bizonyosodna..
A figyelmemet viszont sikeresen elterelni, én pedig készségesen teljesítem kérését. Azon nyomban behunyom a szemeimet és a hangjára figyelek. Az ösztön azonnal ébred bennem, de most nem a vámpír, aki vadászni vágyik, sokkal inkább az a nő, akit el tud bűvölni puszta szavakkal is. Lélegzete fülemet súrolja, forró párája, mintha bőrömre száll és megborzongok tőle. Jóleső bizsergés fut végig tagjaimon, apró mosolyomat pedig próbálom elrejteni.
Elképzelem a tájat, amit leír. Olyanokat, amiket még sosem láttam és azokat az érzéseket, melyek sosem voltak még az enyémek. A képzelgésem hangulata teljesen magával ragad, nem is akarom megtörni azzal, hogy megszólalok. Csak elrontanám a pillanatot és egyáltalán nem akarom, hogy elszökjön a varázs.
Anélkül, hogy felnyitnám pilláimat, arcomat az övének simítom, végül kiszakítom magam a képek tengeréből.
- Káprázatos lehet.. - súgom halkan, még mindig teljesen a hatása alatt. - Menjünk el.. Mutasd meg a világodat, úgy akarom látni, ahogy te látod minden szépségét.. - lehelem magam elé és hátrébb húzódva csillogó szemeim a tekintetét keresik. Úgy érzem, megtaláltam, hová tartozom. Hozzá, aki megmutatja nekem milyen is a végtelen, feltétlen szabadság.

Mit ne mondjak, lelkesedése ragadós, néhány pillanat elég ahhoz, hogy magam elé képzeljem mindazt, amiről mesél, amit már megélt, gondolom. Nem véletlenül bizonygatja ennyire egyértelműen, hogy erre nekem is szükségem van. Semmi állandó, csak mi ketten az úton. Ennél hívogatóbb ajánlatot nem is kaphatnék.
Hirtelen mozdulok és vetem át a lábam az övéken, hogy vele szemben a combjára ülhessek. A gyümölcs közben ott pihen a kezemben.
- Ez egy nagyon jó ötlet.. - felelem végül. Nem hittem, hogy nem lát át rajtam, de végül engedek a lelkesedésnek és hagyom, hogy a vigyor ott virítson az arcomon. - Veled a világ végére is elmennék.. De ami fontosabb, nagyon boldoggá tennél, ha ezt mind megmutatnád nekem. Ha átélhetném veled. Mutasd meg, milyen szabadnak lenni, másra sem vágyom évek óta. Mutasd meg.. - hajolok ajkaira egy apró csókért, majd leszakítok egy szőlőszemet és a szájához emelem. Feltett szándékom kényeztetni az én farkasomat, pontosabban egyelőre a farkasom korgó hasát.

Teljesen átjár az a harmónia, ami itt fogadott minket már az első pillanatban is. A távolból hallom, hogy a tavunkat tápláló kis patak csobog, a szellő lágyan érint minket a nagy fa takarásában. Míg Chriest az újabb szendvicset pusztítja el, én előveszem a friss gyümölcsöket és töltök neki egy újabb pohár gyümölcslevet. Aztán megállok a mozdulat közben meglepettségemben.
- Nahát.. - kerekednek el szemeim, de eszem ágában sincs félbeszakítani, hisz csak úgy dőlnek belőle a szavak. Látszik rajta, hogy mennyire lelkesedik, nem csak az ötletért, hogy arra utazgasson, amerre kedve szottyan, hanem azért is, hogy megoszthassa ezt valakivel. - Csak úgy bele a vakvilágba? - nevetek fel végül. Nem mondom, tetszik az ötlet. Eltűnni, elbújni a világ elől, saját kis burkot növeszteni.. - Háát.. - kezdem elgondolkodva, habár a válasz már tódulna is a nyelvemre. - Talán meg tudsz győzni.. - mondom végül, mintha teljesen hidegen hagyna a téma, hogy édeskettesben töltsünk kitudja mennyi időt..

Még mindig megmosolyogtat, ahogy párhuzamot von kettőnk élete között és valóban. Sok esetben hasonló a múltunk, de nem egyforma. Minden vágyam lenne visszanyerni emberségemet, de tudom jól, hogy ha nem lennék vámpír és nem lett volna feltett szándékom megkeresni Lucast, ezáltal New Orleansba jönni, talán soha az életben nem találkozom Chriesttel és már máshol lennék. Azt is megkockáztatom, hogy holtan feküdnék valamelyik árokban. Bár nem.. Benedict van annyira precíz, hogy eltakarít maga után.
- Majd mi begyógyítjuk egymás sebeit.. - jegyzem meg egy félmosollyal, aztán megvárom, míg megmondja, mit szeretne enni.
- Szóval a farkasom éhes.. - nevetek fel, ahogy meghallom mekkorát kordul a hasa. Azt hiszem, nem vártam mást, csak ezt a sorrendet. Én viszont nem vagyok éhes, engem rendesen eltelített a vére, így csak őt figyelem, ahogy jóízűen eszik. Egy kókadozó virággal játszadozom, fejem a vállának döntöm és hagyom, hogy elárasszon az otthon érzete és a nyugalom.

- Csak az őszintékkel..- javítom ki automatikusan, és hiába tudom, hogy humorral fogja fel a dolgot, ez némi magyarázatra szorul. - Volt idő, mikor a világ összes kincse sem lett volna elég nekem. Hiányzott valami az életemből, valószínűleg azt kerestem.. - lehelem magam elé a szavakat. Nem magyarázom túl, nem akarok elérzékenyülni, épp elég volt az a sok szélsőséges érzelem számomra, ami néhány perc alatt átvágtatott rajtam. - Nem akarom, hogy drága ajándékokat vegyél nekem. Sőt, azt sem, hogy bármit vegyél... Sokkal jobban örülök az apró dolgoknak, amiket nem lehet megfogni és ezt neked köszönhetem. Elég, ha átölelsz és.. Ha menni akarok, nem engedsz. Mikor azt mondod szeretsz.. Én tudom, hogy ezért érdemes... - simítom végig finoman arcát. Én tényleg nagyon.. Fülig szerelmes vagyok belé.
- Nem Chriest, ebben mindketten benne voltunk. Nem kell elvinned a balhét. És azt hiszem, ha nem provokálsz, talán még sikerült is volna megállnom. Nagyon jó úton voltam, hogy legalább addig visszafogjam magam, míg beindul nálad a természetes gyógyulás. Néhány perc.. - sóhajtok nagyot. Nem akarom temetni a pillanatot, sem azt hogy belelovalja magát és már most a következő próbát tervezze, de azt hiszem nem árt ha tudja, hogy én sem vagyok menthetetlen eset.
- Persze.. - kapok észbe aztán. Oldalra fordulva a kosár tartalmát kezdem ismét kipakolni. - Na és mit szeretnél? - mosolygok le rá. Tökéletes ez a helyzet, nem is engedem, hogy felkeljen. - Szendvics, gyümölcs, egy kis édesség? - kérdezem a választékot sorolva.

Talán kellett ez. Meg merem kockáztatni, hogy szükség volt erre ahhoz, hogy végre felnyíljon a szemünk. Hogy észrevegyük, miben különbözünk igazán és rájöjjünk, hogy nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy béke legyen köztünk. Csak meg kell szokni. Ebből viszont nem következik egyenesen, hogy nem lesznek többet hangos szóváltások, pedig megkönnyítenénk a saját helyzetünket vele.
- Köszönöm.. - húzódik őszinte mosoly arcomra. Ennyi kell ahhoz, hogy igazán boldog lehessek. Adok a szavára, elég az ígérete és a csók amivel megpecsételi. Nekem pedig már köszönetet nyilvánítani sem esik nehezemre. A szó, ami eddig oly ritkán és nehézkesen jött nyelvemre, mára szinte automatikus lett, de ami meglepő, hogy szeretek is köszönetet mondani.
- Boldogabbá teszel ezzel, mint bármi mással.. - súgom ajkaira hajolva. kedveskedve, gyengéden viszonzom csókját, de csakhamar el is távolodok tőle. - Pihenned kellene. Hiába van a vérem a szervezetedben, mindenképp jót tenne egy kis nyugalom. - cirógatom végig arcát. Nem tévedett abban, hogy dolgozik bennem a bűntudat, de igyekszem ezt leplezni. Még csak az hiányzik, hogy ő aggódjon énmiattam.

Úgy bújik ölembe, mintha csak egy törődésre vágyó kisfiú lenne, én pedig szórakozottan fúrom ujjaimat tincsei közé. A látszat viszont csal. Minden szava komoly mélységekig hatol szívemben és tudom, hogy igaz. Végre átlátja a helyzetet és nekem nem is kell semmit mondanom, mert megteszi helyettem. Halványan mosolygok rá aprót bólintva egyetértésem jeleként.
- Menni fog. Mennie kell. Nem hagyom veszni a boldogságomat.. - motyogom magam elé halkan, még mindig mosolyogva. Igyekszem pozitívan állni a változáshoz, amit eszközölnünk kellene. Már pusztán annak a gondolata is hiányérzetet kelt bennem, hogy egyedül próbáljuk meg. Tudom, hogy nem menne. Vallomása viszont újfent biztosít arról, hogy elvethetem ezeket a gondolatokat. Mindegy hányszor hallom, az újdonság varázsaként dobogtatja meg szívemet és elég a szemembe néznie ahhoz, hogy lássa, érzései viszonzásra találnak.
- Ugye tudod, hogy készakarva sosem ártanék neked? - húzom végig ujjam nyakának puha bőrén, ahol immár csak a rászáradt vér emlékeztet arra, ami néhány perccel ezelőtt történt. - Ígérd meg... - kérem újra, hogy ne csináljon több őrültséget. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy nem válaszolt, ez pedig nem sejtet sok jót. Én csak viszonylagos biztonságban akarom őt tudni.