...Akkor nem tudtam mit történt. Igen, szerény vigasz, de így volt. Ma is emlékszem még a pillanatra. A napra? Vagy évek teltek volna el? Már nem tudom. Egy idő után feladtam, hogy számoljam a perceket. Az órákat, a napokat, a heteket, hogy becsukjam a fülem, ami egyéb esetben még viccesen is hangzana, hisz nem is volt fülem. Illetve, de… volt. Csak éppenséggel most nem az én fülem. Megtanultam feladni. Befogni. Nem hallani a hangokat, a sikoltásokat, szememmel nem látni a külvilágot, a tetteket, csak visszahúzódni egy sötét, fekete kis sarokba és összekuporodva zokogni. Igen, valahogy így kellett volna lennie. Vagy így is volt, már nem tudom. Nem érzem. Érzéketlen lettem. Mindenre. A fejem, valahol azt súgta, ez valami önkéntelen reakció, hogy megőrizzem az ép eszem, de valahol már a fejem sem az enyém volt. Nem tudtam mikor mond igazat, és mikor hazudik nekem. Már semmit sem tudtam. Ahogy azt sem mikor veszett ki belőlem a küzdőszellem… Pedig emlékszem még az első időkre! Ahogy harcoltam és küzdöttem, de ez a rohadék… valami… ez a… betolakodó, szorosan tartotta a kulcsot. Először közvetlenül próbálkoztam. Erővel! Újra és újra nekifutva, hogy megtaláljam a kevésbé biztos falat, hogy valahol áttörjem, de valamiért mindig tudta hol támadok. És azt is, hogy hogy lökjön vissza olyan erővel, hogy még mélyebbre essek. A falak helyére újabb falak kerültek, szélesebbek… vastagabbak… erősebbek… és én képtelen voltam újra támadni. Az elszántság… idővel elfogyott.
A lányom… az én Elenám hangjára újabb erők teremtek, még több kitartás, még több… hatalom, ránézni nem mertem, mert nem… úgy láttam őt ahogyan azt kéne, és egyszerűen ez kiborított. Undorított… a helyzet. Hogy hozzá érjek… hogy simogassam... mégsem tudtam elérni a kezeimet. A hányinger kerülgetett, és ha képes vagyok rá, biztosan hányok is, így… inkább semmit sem tettem. A legrosszabb reakció. Gyáva! Mocskos! Féreg! Mégsem tettem semmit. Éreztem, hogy egy senki vagyok! Egy alávaló szemét… aljas alak, egy… senki! És éreztem, ahogy ez egyre gyengébbé tett. Ezért visszavonultam. Vissza egy apró kis burokba, mint a csiga, ahogy visszatér a házba ha veszély közeleg, és erőt gyűjtöttem. Figyeltem. Őt… figyeltem. A reakcióit… a gyenge pontjait… ha egyáltalán akad neki olyan, de miért ne lenne? MINDENKINEK van gyenge pontja! Neki is kell, hogy legyen! Damon? Hallottam a segélykéréseit… hallottam a penge csusszanását a bőrön… mégsem tehettem semmit. Tudtam, hogy képtelen vagyok, ezért megtettem amit ezeddig még sohasem. Imádkoztam… Hogy minden rendben legyen… Hogy élje túl… hogy ne legyen baja, olyan amit ki ne heverne.. Hogy a lányom.. Hogy VIGYÁZZON RÁ! És ha kell, legyen esze és ne habozzon, ÖLJÖN! Ha bármi veszély fenyeget… Hogy öljön meg ENGEM! Méltón tisztelegnék a túlvilágnak, lehajtott fejjel, hogy ezt engedtem, de BÜSZKÉN… hogy végül győztem. Én… győztem! Megvédtem azt… akit meg kellett védenem… és Isobel… Nos ő… emlékeztem még a levélre. És talán a dolog… förtelmes voltán túl is, ezért az egyért hálás voltam. Hogy távol maradt tőle. Távol a feleségemtől… távol a gyerekeimtől… legalább nekik legyen biztonságos élete. Ha már az apjuk egy csődtömeg…

Csönd volt. Síri csönd, afféle vihar előtti alattomosan készülő, és nem is tartott sokáig, mikor meghallottam az újabb sírásokat. A könyörgést… az esedező sikoltást a fülben, hogy neki fia van… egész kicsi fia… és a hangok apró ponttá facsarították nem létező szívemet. Bezártam a füleimet. Nem bírtam tovább! Egyszerűen nem.. ment. Visszavonultam. Vissza az én kis sötét, hosszú idő alatt kialakított magányosan zárt kuckómba. Nem figyeltem mit tesznek a kezek. Nem éreztem, mi az amit lát, vagy mit tesz a lélek. Az a lélek, ami NEM az én lelkem. Egyszerűen csak kutattam. Az emlékeiben. Ő ilyenkor védtelen, teljesen el van foglalva… hát azzal amit tesz, és amit nem tud, hogy ezzel utat nyit nekem. Látok és érzek mindent, amit valaha érzett. A múltat, a képeket, az érzéseket…. a véres részeken átugrottam, hisz mind, egytől egyig hasztalan. Csak legyengít a tudat. De nem ÉN követtem el őket! Ő volt! Akárcsak régen, most is Ő.. az aki a felelős mindenért! És én ezt elhittem. El kellett hinnem, hogy ne adjam fel végleg, és apró morzsává zsugorodva a testemben végleg elengedjek mindent. Csak kerestem és kutattam. Gyűjtöttem az apró jeleket, a réseket… és tudtam, eljön még az én időm. Nem tudtam mikor… de majd ha elég erős leszek.

Most jött el az az idő. Ebben egészen biztos voltam. Újabb préda… hogy az ő szavaival éljek, de most már nyugodt és elégedett. Nem érezte magát veszélyben. Ezt már nagyon rég óta érzem. Néha érezhette, hogy mocorgok, hisz ekkor intézett hozzám egy-két "kedves" szót, csak, hogy még tovább gyengítsen, de én megtanultam nem figyelni a hazug szavakra. Egyetlen egy erős és megdönthetetlen kép volt a fejemben. A feleségem! Aztán úgy tűnt, az égiek is a kedvemre tesznek. Újra belefulladva a saját önbecsülésébe, a saját nagyságába az éterben, és újabb adag alkoholt adott a testnek. Tudtam, ez engem is lelassít, de koncentrálnom kellett. Ha én lassulok, ő is fog. Vagyis talán… talán… csorbul a megtörhetetlen. És összeszedve minden erőmet, mint a sportoló aki utolsó lehetőségére készül, lefuttattam a sötétben minden apró részletet, és végül… előtüremkedtem.

- Emlékezz az apádra… - próbálkoztam és… SIKERÜLT! Éreztem, ahogy mozog a szám, láttam, ahogy magamat nézem, és ha csak egy pillanatra is, egyetlen… rövid pillanatra, de éreztem minden érzékemet. És tudtam, hogy ezzel lavinát indítok el. Benn, a fejemben. Hisz az Univerzum is egyetlen robbanásból született, vagy nem? És én tudtam, hogy sikerrel jártam. Elszórtam egy porszemet.

Lassan jöttek és bújtak elő a képek. Még egész kicsi lehetett, még a középkorban, díszes ruhák, úri személyzet, talán tizenéves? Valami ilyesfajta kisfiú. Keserű volt végignézni azokat a képeket, érezni mindent, amit érzett, de folyamatosan a feleségemet tartottam a szemem előtt! És a gyermekeimet… Egy pillanatra a háttérben felmerült, hogy a lányom.. ő már rég meg is született, de el kellett hasogatnom a gondolatot. Nem lehetek gyenge!!! Csak próbáltam felidézni az előbbi képeket, és visszazavarni őket a fejbe! Néma csend… semmi nem hallatszott. Korom sötét van, az ágyban egy reszketeg, gyermeki lélek, és kattan az ajtó. Éreztem, ahogy összerezzen.. ahogy rettegni kezd. Nagyon jól tudta ki az aki jön, és azt is mi következhet. Hogy mi… következik! Biztos volt benne! Mint minden… harmadik, vagy negyedik éjjelen! Gyűlölte, ahogy hozzáér! Ahogy kedvesen mosolyog az apja, de a mosoly mögött, ott az egész pokol pusztító éhsége! Menekült volna, de nem tudott! Nem hagyta! Ahogy az anyja sem… Végignézte! Mindent! És ő gyűlölte! Soha nem gyűlölt még semmit és senkit ennyire! Visszavonult! Egy sötét, fekete térbe, ahogyan én most, csak hogy ne érezzen. Semmit se érezzen belőle… De a gyűlölet végig ott játszott benne. És most az én lapomra játszott ez a gyűlölet…