- Bla-bla-bla! - morogtam utána miközben elhagyta a lakásomat és gondolva egyet legyintettem. Ennyi volt. Ez a nő sincs rám jobb hatással mint a többi. De mit érdekel ez engem? Szeretek magányos lenni. Ha meg nem akarok akkor keresek valakit, és meg van oldva.

Most is így voltam. Elindultam.

/ Utcák /

Meglepett a dolog, ahogy az ölembe vágta a kulcsot. Én már fel voltam készülve a legrosszabbra is. Ezt nem néztem volna ki belőle, hogy csak így elenged, azután, hogy fejbe vágtam. De úgy tűnik nem viccel...
Gyorsan felkaptam magamra a pólómat. Szerencsére nem volt annyira rossz állapotba , hogy ne bírta volna ki a szobámig. Az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam. A kulcsot letettem Rick elé az asztalra. - Nem neked kéne ilyen képet vágnod, hanem nekem. Hogy hagytam idáig fajulni a dolgot, és hittem neked. - szóltam hozzá halkan, majd kiléptem az ajtón és elhagytam a lakását.

(Folyt. Colette lakása)

Kezdtem megelégelni a dolgot. Ha ezt a nőt valaki kinyírja, hát az biztos, hogy nem fog menekülni senki elől. Főleg a vámpír pacákja miatt. Na, menjen inkább, azt bőgjön annak a vállán.
- Menj. Most azonnal! - vágtam oda az ölébe a kulcsot, és elsétáltam előle. - Ha jót akarsz, többé nem jössz a közelembe! - ültem le a székre, és whiskyt kezdtem kortyolgatni.

Újra a kanapéhoz cipelt. Mikor fogok én innen elszabadulni? Nem bírom elviselni. Hogyan tudnék egy olyan testhez közel kerülni, akit megszálltak. És ráadásul nem egy normális ember....
- Ne érj hozzám! - morogtam alig hallhatóan és felültem a kanapén.

Persze, nekem sosem volt igazam. Ez olyan szokásos volt már mindegyiktől. De ennyi, ez vagyok én, hagyjanak békén a személyes kritikáikkal. Sokkalta érdekesebb tud lenni az, ha valakinek nincs igaza, és próbálják erre mások ráébreszteni, mintsem hogy midnig igazam legyen és unalmas legyen az életem. Letti nem ismer engem, nem ismeri a múltat, ami idáig taszított engem. Ezért ne is próbáljon rám különböző "nincs igazad!" felkiáltásokkal hatni.

- Jól van, akkor.. megnézzük, meddig lesz ilyen nagy a szád! Nőket nem szoktam megütni, hát most se teszem. Helyette teszek mást! - ragadtam meg a karját, és egészen a kanapéig cipeltem újra, hogy magam felé fordítsam, és bolond vicsor jelent meg a képemen. - Még mindig gyönyörű vagy! - mértem végig felsőtestét, amit csak egy melltartó takart el.

- Ebben nincs igazad! - vágtam vissza egyszerűen, nem érdekelve mit fog hozzászólni. Sok mindenben nincs igaza, mégis azt hiszi igen...
Nem tudtam újra a kérdésére választ adni. Azt csak ő tudja mit fog csinálni velem... Elhúzott a faltól magához, és dühös tekintettel a szemébe néztem.

- A nőknek bűnhődniük kell! Másra sem valók, csak erre...! - jött ki belőlem az, amit mindenkinek elmondtam, akivel éppen itt tartottam. Dühös voltam a nőkre, főleg ha "bántottak". És ez a nő... az imént fejbevágott. Tehát most nekem kell őt bántanom.
- Mit tegyek most veled, hogy.. elfelejtsem az iménti kis akciódat? - húztam magamhoz hogy az arcát pár centi válassza el az enyémtől.

Hát hogyne félnék? Itt állok szemben egy gyilkossal, egy olyan emberel, aki mindenkinek csak hazudik és fájdalmat okoz.
- Hogy én megbűnhődjek? Én nem csináltam semmi olyat, amit meg kell büntetni. Viszont te... - nyeltem nagyot a végén, és inkább nem folytattam a mondatot. A falhoz nyomva figyeltem le, a padlóra... még véletlenül sem a szemébe.

Ő maga is kiabált, de engem ez sosem hatott meg, főleg akkor nem, ha nő volt az ügyben. Kiabáljon ha neki jólesik. Engem nem hat meg.
- Ejnye, most már máris félünk? - csóváltam a fejemet gunyorosan. - Így már nem is tetszem neked? - gonoszkodtam, és megragadtam a két karját, hogy mindkettőt a falra szorítsam. - Mit tegyek veled, hogy megbűnhődj? - sziszegtem a szemébe.

Na, igen. Mit is vártam ezek után? Szembefordított magával, és úgy üvöltött rám. Nem bírtam ilyenkor a szemébe nézni... Majd a falhoz lökött és leszakította rólam a felsőt. Szörnyen dühös volt. Ennyire még a Pub-ban sem dühöngött.
Utálom, ha valaki az arcomba üvölt. Legszívesebben még egyszer a fejéhez vágtam volna valamit, hogy csendesedjen le, de még mérgesebb lett volna azután. Bár... nem hiszem, hogy ennél már lehetne dühösebb. - Hallgass már! - szorítottam össze a két szemem, és meggyötört hangon kiabáltam felé.

Szembefordítottam magammal és kegyetlenül rávicsorogtam. - Kislány.. ha valamit, hát ezt nem tűröm el senkitől! - löktem a falnak dühösen. - Eddig kifogtad a normális, gyengédebb énemet, de most túlságosan elvetetted a súlykot! - ordítottam az arcába, miközben odaléptem elé és a felsője egy mozdulattal a kezemben maradt.

Elhajítottam a ruhadarabot a kanapéra, miközben belemarkoltam Letti hajába. - Tényleg megérte leütnöd? - kérdeztem kiabálva.

Hallottam már a mocorgást a kanapé felől, de nem figyeltem rá, tovább keresgéltem. - Hol van az a rohadt kulcs? - morgolódtam magamban, és az egyik pillanatban hangot hallottam pontosan mögöttem. Lehunytam a szemem és nagyokat sóhajtoztam. Nem fordultam meg, nem szerettem volna látni az arcát, a szemét, amilyen dühös volt. És most? Hogyan tovább...?

Nagyon belemerültem abba, amit csináltam. Észre se vettem, hogy a pohár után nyúl, de amikor igen, már késő volt. Erősen vágta a fejemhez, és csak felnyögtem, aztán hirtelen eljött a sötétség... ráborultam. Ez fájt... tényleg fájt, de nem igazán fognak ki rajtam ezek a dolgok hosszútávon...
Csak azt éreztem, hogy kibújik alólam, és elkezd keresgélni valamit... a kulcsot aztán keresheti... itt van a zsebemben.
Ekkor már nyitogatni kezdtem a szemeimet, és a fejemre tapasztottam ujjaimat. Kissé véreztem. Ez az átkozott nőszemély!
- Keresel valamit? - álltam meg mögötte, a szemeim pedig már erősen vérben úsztak.

Úgy látszik nem zavarta, hogy csak álltam és nem csináltam semmit.
A kanapé felé húzott, és rám vetette magát. Inkább ráhagytam, a lábammal próbáltam eltolni magamtól, de mintha észre sem vette volna. Tovább csókolt... De akkor a kanapé mellett megláttam a poharamat, amibe a vizet kaptam. Rick elvolt foglalva velem, és azt sem látta, hogy a pohárért nyúlok. A szabad kezemmel erősen a fejéhez vágtam, nem érdekelve mekkora fájdalmat okoz neki. És úgy látszik hatásos volt... elájult. Valahogy kimásztam alóla és rögtön elmentem a kulcsot keresni. Olyan jól elrakta, hogy azt kereshetem... Csak nehogy addig felébredjen.

Nem tett semmit sem, éppen ellenkezőleg. Csak hagyta magát. Nem ellenkezett, de nem is volt benne. Tehát olyan mintha csak egy 'hulla' lenne a partnerem. No, mindegy, én így is megvagyok vele. Ha nem rúgkapál, még jó is!
- Gyere szépen.. - húztam magammal a kanapé felé, és mikor odaértem vele, rávetettem magamat, mint egy éhes fenevad, és csókolni kezdtem vadul a száját, a nyakát ahol csak értem.

Hogy is tudtam volna ficánkolni, ha teljesen lefogott. Meg kitudja mit tenne velem, ha összerugdosnám...
Amint elkezdett csókolni, szemeimet lehunytam és próbáltam valami másra gondolni, de... nem ment. Egy helyben álltam, mert mi mást tudtam volna csinálni leszorított kezekkel és magamon egy pasival...

- Nos, talán jobban járnál, ha nem ficánkolnál, és nem akarnál rúgdosni... akkor még jó is lehet. - leheltem a fülébe, és még mindig fogva Őt, az ajkaira tapasztottam saját számat, így ragadva hozzá teljesen.
Egyre jobban belemerültem ebbe a gesztusba, hevesen és szenvedélyesen. A legtöbb nőt soha nem csókoltam meg, de ez most jól esett.

Most mondhatom, nagyon nagy mázlim van, mert nem nyírt ki. De az a sok nő, akiket megölt, annyira elborzaszt... Hogy képes ilyenre egy ember? Most mit csináljak? Még jobban szorította a karomat, ami már rettenetesen fájt. Ha szabadulni akartam volna, nem tudtam volna.. De komolyan, mit tegyek? Teljesen kétségbe vagyok esve. Nem mondhatok neki nemet, akkor megöl... Nem így képzeltem el a mai napomat.
- Csinálj azt, amit akarsz velem. Itt vagyok előtted, elmenni úgysem tudok... - sóhajtottam fel és a szemébe néztem.

- Miért-nem-öltelek-meg? - szótagoltam a kérdést, és végezetül csak egy vállrántással jeleztem, hogy fogalmam sincs. - Nem tudom. Valahogy jó hatással voltál rám. De igazából... ahhoz, hogy ez megmaradhasson, tudnod kell, hogy ki vagyok - szorítottam még mindig a karjait, hogy biztos ne tudjon elszabadulni.
- zavar, hogy ilyen vagyok? - tettem fel a kérdést. Ezen múlik minden.

Megragadta a kezem, amint kifelé indultam volna. De hát, hogy is szökhettem volna el...
- Biztos vagyok, hogy boldogabb lett volna egy szerető családban a gyerekei közt. - válaszoltam a szemébe nézve, nem érdekelt, hogy utána mit fog mondani. Annyira szörnyű, hogy egy ilyen gyilkos van a városban, és én pedig a markában...
- Akkor engem még miért nem öltél meg? - kérdeztem komolyan, nyugodtsággal a hangomban.

- Azt hiszem, hogy a rendes kinézetemben jobban tetszenék neked. Tudod, nagyon fiatalon haltam meg, a huszas éveim közepén. Eléggé... dögös fickónak számítottam a 18. században. Ezért is tudtam annyi nőt megkaparintani. Most már... zseniális módszerekkel tudom megölni őket, és nem szoktam hibázni. - rántottam egyet a vállamon, és amiokr az ajtó felé indultam, megragadtam a karját, és magammal szembe fordultam.
- Azt tettem vele, amire szüksége van! Milyen élet az hogy van egy feleség, és egy csomó gyerek? Ricky nem akarja ezt! Ricky élvezi ezt az életet is! - mondtam, mélyen a szemeibe nézve. - És te kislány... butuska voltál, de nem hibáztatlak. A legtöbb nő félreismer. Kevés éli túl a találkozásokat. - sóhajtottam.

Megszólalni sem tudtam. Hogy lehet valakit megszállni? Csak filmekben hallottam ilyet, és most... itt áll előttem az élő példa. De, ha vámpírok léteznek miért nem létezhetnek ők is. De pillanat! Mik is?
- Akkor te mi vagy? Szellem? - futott át az agyamon ez az egy szó. Lehet hülyének fog nézni, de kitudja, lehet, hogy az... És amiket utána mondott.. Nők, vér... gyilkosság??
- Mit csináltál ezzel a emberrel? - utaltam az előttem lévő testre, szörnyen sápadt arccal. Elkezdtem hátrálni az ajtó felé, lassan. El kell tűnnöm innen... És amikor hozzáértem a kilincshez eszembe jutott, hogy bezárta. Fantasztikus...

- Nem, nem áll szándékomban bolondot csinálni senkiből. Az nem az én szakterületem. - sóhajtottam jó nagyot újra, már eléggé érdekesen pislogva rá, nem józanabbul persze.
- Jaj, ugyan már! Szerinted mivel segítettem rajta? Megszálltam a testét... és mióta itt vagyok, Rickynek annyi nővel volt dolga, amennyiről csak álmaiban mert álmodni. Annyi izgalmat élhetett át, amennyit csak én tudok adni neki! - folytattam vigyorogva, de aztán megkomolyodott az arcom egy másodperc alatt. - És annyi vér tapad a kezéhez, amit ő sosem akart.

Elkezdett mindenfélét mondani. Összehordott mindent gyerekekről, a feleségről, és, hogy valaki él a fejében. Azt hiszem ennél hülyébben már nem is tudtam volna nézni rá.
- Nem értelek... bolondot akarsz belőlem csinálni? Mert akkor jó úton haladsz. - sóhajtottam fel. Végképp nem értettem őt...
- Segíteni kellett rajta? Mi van? Mit csináltál...? - vettem egy óriási levegőt és arcomat a tenyerembe temettem.

- Biztos vagy abban hogy nem voltam annyira bolond? - vigyorogtam már szélesebben. - Igazad van, volt itt valaki. Vagyis.. volt is, és nem is. Ő csak a fejemben él. És néha.. ki tud törni. Vagy.. talán inkább én élek az Ő fejében. - vontam egyet a vállamon, és a tekintetem valószínűleg egyre elmebetegebb színben úszott.
- Tényleg kinéznéd egy töritanárból, hogy olyan klubbokba jár? - böktem a kezemmel a Pub felé. - Felesége van, és gyerekei. Ricky egy... iszonyatosan unalmas férfi. Nekem kellett segítenem rajta. - mondtam ki a valóságot, bár nyilván rögtön elkönyvelt bolondnak.