Ha röviden kellene jellemeznem magam, az valahogy úgy nézne ki: Szexi, rettenthetetlen, önfejű és jó meggyőző képességgel rendelkező. Talán ebben ki is merülne minden, amit tudni akarsz, de tudom, hogy addig nem hagynál békén, míg mélyebb betekintést nem kapnál szinte kiismerhetetlen jellememre. Tűnhetek mosolygós jó kislánynak, de ha nem vigyázol fejed veszem. Igazán barátságos énem a mindennapokban jellemző, de sokszor, valami megmagyarázhatatlan érzés tör rám, és az undok fogalmat is tökéletesen ki tudom meríteni. Nem vagyok humoros típus, mégsem veszem véresen komolyan az életem, sőt. A dolgokat nem csak feketén és fehéren látom, mert magam sem tartom ördögnek vagy angyalnak. Mindenkiben igyekszem keresni valamit, ami jó, és igyekszem kiismerni annyira, hogy a rosszabb tulajdonságai is megismerhessem, hisz végül is, ez az a része egy két lábon járó emberszerű teremtménynek, ami könnyen ellenem fordulhat, még ha én nem is gyűjtöm halomszámra az ellenségeket. Két dologból nem tudok viccet csinálni: abból, ami vagyok és abból, hogy hogyan számoljak le az esetleges ellenségeimmel. Képes vagyok bármire, hogy megszerezzem azt a dolgot, bárkit átgyalogolok, de a hulla hegyek nem az én stílusaim. Szeretem a kihívásokat, de nem szeretem, ha palira vesznek, a hazugságokat pedig olyan dolognak tartom, ami néha szükséges ugyan, de nem létszükség. Egyenes embernek tartom magam, olyannak, aki kerek perec véleményt nyilvánít, még ha az fáj is, de van bennem annyi erkölcs, hogy ne okozzak ezzel olyan fájdalmat, amit nem tud kiheverni az illető. Keresem a szerelmet, amire egyszer rátaláltam ugyan, de elvesztettem, keresem a megoldást, hogy ezt visszaszerezzem.
Külsőmet illetően, három bő évszázada, mikor a boszorkányokat még üldözték, inkább gondolhattak valamilyen szirén szerűségnek. Sokakat ejtettem már rabul a két szép zöld szememmel, sokan túl is élték, de akadt, akinek nem tudtam megbocsátani. Hosszú, hullámos hajam az épp aktuális időjárásnak megfelelően hordom, magasra fogva vagy épp kiengedve. Átlagos magasságom, kecses és formás testem van, amit kihasználok, ha az öltözékről van szó. Szeretem a kirívó ruhákat, de nem teszek semmi olyan lépést, amivel az ordítana rólam, hogy bárki megkaphat. Nem az a könnyen megszerezhető típus vagyok. Szeretem, ha kedvemre tesznek, ha kedveskednek, és nem egyből leteperni akarnak. Hol vannak már azok a korok...
Ha többet akarnál tudni, azt mondanám, érdeklődj a múltamban, ott még bővebb képet kapsz arról, ki is vagyok én.

Emberi részem számára fontos a sport, a kapcsolatok építése, a munkám, az aktuális divat, és előszeretettel tevékenykedem, mint lakberendező. A klasszikus zene a mindenem, na meg persze a tánc. Boszorkányként szívesen olvasgatok régi könyveket, melyekben főzetekről és varázsigékről van szó. Vámpírként természetesen vonz a vér, bár nem szívesen mocskolom be a kezem, és tépek szét valakit. Arra ott van a másik képességem. Na és persze a koromhoz méltán az irodalom, színház és kiállítások látogatása sem esik távol tőlem. Főzni csak akkor vagyok hajlandó, ha késztetést érzek rá.  

Oszd meg velünk, ki vagy!

Sokak szerint kilenc életem van, mint egy macskának. Szerintem inkább hallhatatlan vagyok és mellékesen boszorkány is. De semmi nem a halállal kezdődik. Vagy mégis?

1460-1480, when i was just a human... or a witch?:
A mi falunk eltűnhetett volna a térképről, és a szó nem túl szoros értelmében sikerült is neki. Ezt annak köszönheti, hogy zömében boszorkányok lakták. Többségük nem teljes mágiával bíró család volt, inkább amolyan csonka családok. Anyukák vagy édesapák, kiknek gyermekei is birtokolják a mágiát. A miénk nem ilyen csonka család volt. Apám és anyám is boszorkányok voltak, akárcsak testvéreim. Hatodik és egyben utolsó gyermekként nem voltam a kis kedvenc, de más voltam, mint ők. Tíz éves koromban egyre furcsább dolgok történtek körülöttem, amiket jobb szerettem titokban tartani. Akadt olyan nap, hogy az erdőben sétálva az ágakat vizsgáltam a magasban, azon morfondírozva, hogy kerülheti el a viharban, hogy egy házra zuhanjon. Fél perccel később szakadni kezdett az eső, és a szomszéd ház tetejére zuhant egy hatalmas ág darab. Persze ekkor még nem tudtam, mi s az, aminek bortokában vagyok, ahogy azzal sem voltam tisztába, hogy nem vagyok fekete bárány a családban, pláne, hogy mind képesek vagyunk uralni ezt-azt.
Ahogy idősebb lettem, a furcsa dolgok egyre többször fordultak elő, míg végül egy kiadós beszélgetés kíséretében, a többi velem egy időssel karöltve beavattak minket a falucska titkaiba. Teltek az évek, évtizedek, szüleim a többséggel karöltve szinte semmit nem váltott. Aztán egy éjszaka meghalt apám, de halála több volt puszta véletlennél. Egy fára lógatva találtak rá az erdőben, teste szinte beleveszett az éjszaka sötétjébe, ahogy vér lepte be. Hallottunk legendákat farkassá változó emberekről, vámpírokról, tudtunk a túlvilág létezéséről, de egyikben sem lehettünk biztosak. A faluban nem volt sok olyan személy, aki igazán közel állt volna hozzám egy fiút leszámítva. Killian rengeteg mindenre képes volt, amolyan csodagyerek volt, aki igazából számba se vett, mikor oktatnia kellett. De ez után az este után minden megváltozott. Én lettem a szegény szerencsétlen, kinek testvérei eltűntek, az anyja ágynak esett, akinek az apja kísérteties mód tűnt el, majd találtak rá, szinte oly szárazan, mint egy darab kőre, vér híján. Nem akartam, hogy sajnáljanak. El akartam menekülni, anyámat magam mögött hagyni, felejteni. Tervem akkor látszott meghiúsulni, mikor Killian követett, majd erőm szinte magam ellen fordítva feltartóztatott.
Ez a nap megállított, maradásra késztetett, és közel hozott a fiúhoz, akiről tudtam, hogy a felszín ellenére egy érző lélek, akit pár nap alatt úgy kiismertem, mint a tenyerem. Húsz éves lettem, mikor minden megváltozott eddigi életemben. Amit magam mögött akartam tudni, most utol ért. Meghaltam. Egyszerűen meghaltam, miközben próbáltam kapcsolatba lépni apámmal. Sikerült, de a túlvilágra jutottam.

1480-1550, when the Wild Rose grow
A halálom napja viszont egy volt új életem napjával. Semmi dráma, sírás, temetés, vagy sok vér. Kiderült, vámpírok léteznek, egynek vére pedig a szervezetemben volt. Anyám évek óta keveri italaimba. Eleinte furcsa volt. Felkelni reggel, egy gyűrűvel az ujjamon, amitől többé már nem szabadulhatok, különben megülök a napon járva. Úgy járni az emberek között, hogy attól tartok, fejüket veszem. Hazudni, amit eddig nem tettem. Killian faggatni kezdett, néhány napig miért nem láthatott. Tetettem az értetlent, de ahogy alább hagyott ez a kíváncsisága, helyére érkezett egy olyan dolog, amit nehezen tudtam elfogadni. Szeretett. Megkérte a kezem, arra várt, hogy igent mondjak, de ez elmaradt. Időt kértem, s ez az idő elég volt ahhoz, hogy anyámmal eltűnjünk a városból, mert szíve őt is más után húzta. Az után, kinek vére vámpírrá tett. De a férfi nem akarta, hogy megtaláljuk. Hetven évbe telt, hogy újra maga mellett tudhassa szerelmét, amikor megölték. Csupán egy este ment ki sötétedés után, és lett oda. A tulajdon testvérem ölte meg. A fiú, aki elsőszülöttként mindent megkapott. A fiú, akivel én ugyan végeztem, és aki miatt igazán azzá váltam, aki mindig is bennem lapult. A gonosszá magává.

1550-1600, opportunity for a normal life
A sötétben ácsorgott valaki a város egyik magas épületének fala mögé húzódva. Az eget átszelő villámok fényénél véres ajkaim ellenére is felismerhető voltam. Menekülésre fogtam, mikor az illető felfedte magát. -Freya várj.-a hang visszhangzott füleimben, s ahogy visszafordultam, ott állt előttem az a személy, akit soha többé nem akartam látni. -Semmi baj nem lesz, itt vagyok neked.-hallgattam rá, mikor végre megnyugodtam, elmesélhettem neki történetem, de ő továbbra is az a makacs boszorkány volt, akit anno elhagytam. Évek teltek el, ő ugyan az maradt, én változtam. Féltem, ha egyszer éhségemnek nem tudok véget venni, nyakának esek, és megölöm. Ő pedig hajthatatlan olyan akart lenni, mint én. Olyan, akiről azt hittük kisebb korunkban, fiatalként, hogy soha nem is létezhet igazán.
Századforduló évében járhattunk, egyikünk sem volt már fiatal, én pedig engedtem kérésének. Ez a döntésem mindent megváltoztatott. Ugyan meghalt, vámpírként tért vissza, de erejét nem kapta vissza. Eleinte nem is hibáztatott érte. Én viszont folyton azt éreztem, hogy hibás vagyok. Mert hibás is voltam. Anyám megmondta már az elején: el kell engedned őt. Képtelen voltam rá...

1800-2014, just give me a reason
Kétszáz évig bírtam mellette, néztem, ahogy ő megmarad az az egyszerű vámpír, de ahogy mágiát használhattam, láttam arcán a gyötrődést. Ekkor már több vámpírral is találkoztam. Egyesek abban hittek, hogy érzelmek nélkül kell élnünk. Hát kikapcsoltam és elmenekültem a múltam elől, elmenekültem az egyetlen dolog elől, ami igazán emberként éltetett.
Másfél évszázadig éltem kikapcsolt érzelmekkel. Egyik napról a másikra, nem törődve semmivel, míg egy nap újra nem láthattam őt. Talán ez hozott újra rendbe. A szétszórt, kezelhetetlen, makacs énem ugyan megmaradt eddig is, de most már más voltam. Megjártam a poklot, mikor vadászok megkínoztak, mikor azt hittem nem élhetek túl. De sikerült. Az újjászületésem napja pedig épp ez a nap volt. Megtanultam kezelni érzelmeim, falat növesztettem magam köré, melyen nem engedtem, hogy bárki áthatolhasson, csak a fejem után mentem, már nem Freya voltam, új életet kezdtem. Mia voltam, egy egyszerű csapos lány, aki bár nem szorult rá a munkára, mégis szerette hallgatni az emberek panaszát, új ismeretségekre szert tenni, utazgatni, élni az életet. Erős voltam, tapasztalt és vágytam a kalandokra. Felejteni akartam, hát eljött az ideje, sikerült.
Így kerültem hát ebbe a városkába is. Szinte vonzott ez az ismeretlen, misztikus, és sokak által csodált kisváros, mely tökéletes lehetőséget biztosított egy boldog életre, melyben már békében élhettem emberek között, segíthettem az általam birtokolt erővel és az általam felállított szabályokkal, melyeket igyekeztem bármi áron betartani.