Szükségem volt egy italra, ezért is gondoltam, hogy inkább a egy kívülálló bárban fogyasztok el némi italt, nem pedig más szórakozóhelyen. Persze megtehettem volna a lakásunkban is, de miért, ha van lehetőség máshol is kikapcsolni? Nekem most nem az otthoni légkörre volt szükségem. Végre felvehettem a laza farmeromat, a fekete ingemet, amelyre oly' ritkán van lehetőségem. Bármit is mondjanak egy vámpírról, nekünk is vannak kötelességeink. Csupán mióta itt vagyok, én nem jeleskedem bennük, mert ez amolyan kis szabadság. Ami már lassan másfél éve tart. Vicces. Alig léptem be, máris furcsa érzések uralták testem. Mert... szinte rögtön megpillantottam valakit, akiről eddig csak elmélkedtem. Legalábbis... mostanság. Hiszen régen jártam már itt, és őt sem tegnap láttam utoljára. De még emlékeztem rá. Különleges barátság a miénk. Már ha nevezhető barátságnak. Leginkább egy múltbéli "egyezségünk" köt össze minket, méghozzá Connie-t illetően. Nem értem, hogy mit kerese pont ebben a városban. Hacsak.. iszonyatos sejtelem bontakozott ki a gyomromban. Közelebb lépdeltem, és elvigyorodtam - még ha nem is túl őszintén -, ahogyan láttam, hogy ő is megpillantott engem. Hiába, valószínűleg ő is emlékszik a közös múltbéli húzásunkra, és nincs is ezzel semmi baj. Vagy mégis. Majd kiderül. - Örülök a találkozásunknak, öhm.... mostanság hogy hívatod magad, drága, régi barátom? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd legyintettem, miközben a pultos felé fordulva italt rendeltem. - Azt hiszem, szinte ezer éve volt már, hogy közösen leültünk italozni. - paskoltam meg a vállát, majd ledobtam magam vele szemben, és intettem egy italért, hiszen a legjobb, ha az ittlétének okára egy pohár ital mellett derítek fényt.
Hogy miért vagyok itt? Nos… magam sem tudom, nem éppen az a laza, kötetlen típus vagyok, aki csak úgy eljárkál szórakozni, de néha nekem is kötelességem kikapcsolni, és bármilyen fura is, de pont az ilyen helyeken megy leginkább az, hogy elmélkedjek. Ezt a helyet megtölti az élet, szinte kézzel tapintható, érzem a levegőben, és ez engem is elégedettséggel tölt el, és fura, de mások ösztönöznek engem is, hiszen révén annak, ami itt folyik, úgy tudok a legjobban kikapcsolódni. Nem vagyok egy alkoholizáló típus, az idejét sem tudom mikor ittam már utoljára, én kifejezetten utálom a sört, a bort, és majdnem mindegyik más alkoholt, az… befolyásolja, elködösíti az elmét, nekem pedig az elmém a legerősebb fegyverem. Talán a véletlen műve, hogy felpillantok a felém közeledő alakra, talán nem, akárhogy is, ezt nem tudjuk már meg, és nem is érdekel. Én nem vigyorgok, és talán még elégedetten is veszem észre, hogy az ő arcáról ha szépen lassan is, de lehervad az vigyor. Persze, ezt nem mutatom ki, inkább úgy pillantok rá, mint egy rég nem látott ismerősre, akinek a felbukkanása nagyon meglep. Ami igaz is, mert… rég nem találkoztunk, és szeretném tudni, hogy ez egy véletlen-e, vagy… szándékos találkozás, a részéről legalábbis. - Augustus. Ebben a korban így hívnak, és én is roppantmód örülök annak, hogy újra láthatlak Christopher. – hacsak nem változtatta meg az idő folyamán a nevét, de ezt erősen kétlem, én is csak akkor változtatok, ha feltétlen muszáj, sokféle név alatt éltem már, sokféle emberként, de mindig próbáltam hű maradni önmagamhoz, kisebb-nagyobb sikerekkel, de… honnan is tudhatnám milyen az igazi önmagam? Eltorzult az évszázadok folyamán, nem is emlékszem már milyen voltam még a legelején. Ellenben vele, én tényleg örülök annak, hogy látom, hiszen már mondták, hogy siessek és vegyem fel vele a kapcsolatot, mert az a legjobb az ügyünknek, ha a közelében vagyok. - Való igaz, régen volt már, de… ami késik, az nem múlik, ugyebár. – mosolygok rá, ahogy az asztalon összefonom az ujjaimat és pár pillanatig kíváncsian figyelem őt. – Feltételezem, hogy nem azért vagy itt, mert annyira hiányzott volna a társaságom, igaz? Gondolom nem kell attól tartanom, hogy…követtél-e volna, vagy bármi hasonló. – mondom halkan felnevetve, mint aki amúgy is ökörségnek tartja ezt, de sajnos én nagyon is látok benne realitást, remélem tévedek. – Mire igyunk? – kérdezem tőle, mikor már előtte is ott pihen az itala, és bár az enyémben pusztán csak ásványvíz van, az ilyen pillanatokat nem az alkohol teszi.
- Augustus. - ízlelgettem a nevét, majd egy halvány mosoly rajzolódott ajkaimra. Érdekes választás, habár semmi közöm hozzá, s nem is azért voltunk egykoron kapcsolatban egymással, hogy arról oktassam ki, hogyan kell nevet választani. Amúgy sincs ezzel semmi probléma, hagyományos kis név, amolyan hagyományőrző, régies... tetszik. Csupán első hangzásra volt túlontúl különleges. - Talán itt az ideje felidézni egykori emlékeinket, barátom! - billent oldalra a fejem, s ismét elmosolyodtam, intve a kiszolgálónak újonnan, hogy hozzon egy újabb kört nekünk. Áh, de legyen rögtön kettő, én állom, és igyon Augusztus is. Ezt meg kell még szoknom. - Remélem, a szokásos whisky megfelel. A vámpírok itala, ez tény. De egy kellemes kis beszélgetés mellé ugyanúgy megteszi. - toltam elé a poharat, mikor végre megérkezett, majd egy apró sóhajt hallattam. Koktélbár vagy sem, nem kell itt mindenkinek Bloody Mary-t vedelni. Ki nem állhatom azt a pocsék izét. - Attól függ, kinek a szempontjából nézzük. - kortyoltam bele a saját poharamba, majd megköszörültem a torkom. Kicsit kaparta a torkom, de már pontosan tudom, hol kell megállnom. Ezt egy majdnem ezer éves vámpír talán már képes megállapítani. - Nem vagyok más most sem, szóval udvarias mivoltom megköveteli, hogy helyeseljek, azért vagyunk itt, mert hiányoztál - kacsintottam rá szemtelenül, majd felsóhajtottam. - Igyunk az... új korszakunkra. Az új évszázadra. Kettőnk új esetleges kapcsolatára... - vontam meg a vállam, majd poharamat haloványan, de az övéhez érintettem. - De talán szépen lassan ideje lenne rátérnünk a komolyabb témákra is. Mint mindig, ugyanaz a dolog köt össze bennünket. Constance. - jelentettem ki. Nyilván meglepődött.
- Szerintem kellően hatásvadász és régies, hogy érdekes legyen. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Arról nem is beszélve, hogy eredetileg is ez a nevem. Sok nevet viseltem már, de most visszatértem ahhoz, amit egykoron, évszázadokkal ezelőtt szüleimtől kaptam. Úgy éreztem, hogy itt az ideje nyitni egy új fejezetet az életemben. - Sokáig itt mulatnánk akkor az időt. – viszonzom a mosolyát. Na igen, azt hiszem bőven lenne miről nosztalgiáznunk, de nem hinném, hogy bármelyikünk is akar. Az, ami összeköt kettőnket nem éppen valami szép dolog. Vagyis…de, szép, viszont életem során kevés dolgot szégyelltem annyira, mint azt, amit Christopher-nek megtettem oly sokáig. – Igen ritkán iszom alkoholt, de… talán most az egyszer tehetek kivételt. – biccentek egyet a szavaira, hogy a whisky tökéletesen megfelel. Én nem az a fajta ember vagyok, aki elborozgat esténként a vacsora mellett. Soha sem kedveltem túlzottan az alkoholt, nem is bírom valami jól, ennek okát azonban homály fedi, és nem szándékozom lépni az ügyben. – Mindig talpig úriember, nemde? Örömteli a tudat, hogy vannak dolgok, amik ellenállnak az idő vasfogának. – mosolygok rá. Mi, akik nem napról napra, hanem évszázadról évszázadra élünk. Nem kérdés, hogy ő az idősebb kettőnk közül, én ”csak” öt évszázada élek ezen a Földön, talán ő még egyszer ennyi ideje rontja itt a levegőt. – Örömmel várom eme mondatod bővebb kifejtését! Prosit! – koccintom poharamat az övéhez. Számítottam arra, hogy ezzel fog előhozakodni, de kíváncsian várom azt, hogy egész pontosan mire is gondol. A feladatom még messze nem ért véget. A szerepemet továbbra is játszanom kell míg az szükséges. - No igen, volt szerencsém összefutni Connie-val. – mondom kimérten. Nem titok, hogy nekem ő mindig is Connie volt, valahogy idegenül hangzott nekem a Constance. Olyan kimért, rideg,távolságtartó, nem illik hozzá. Ellenben a Connie…ez sokkal pozitívabb érzést kelt az emberben, ha meghallja a fül. – Remélem, hogy jól van. Kedvelem őt. – ez sem volt soha titok, legalábbis én soha nem tettem semmit sem, hogy elrejtsem az igazságot. Ezzel kapcsolatban legalábbis. – Tehát? Terveid vannak vele? – ennek nem örülnék, de ha igen a válasza, akkor természetesen nem fogja meglátni rajtam a nem tetszést. Már túl régóta élek, hogy ne tudjak szerepet játszani kiválóan.
Egyelőre még nem tudtam, hogy mit is mondjak, hiszen akármennyire is képes vagyok rögtön gondolkodni, reagálni egy-egy adott szituációra, amely csak úgy előbukkan, és hiába vártam már ezt a pillanatot hetek, hónapok, sőt, már évek óta, minden létező lehetséges opció köddé vált a fejemben. Az utóbbi idő fényében talán ez nem is annyira furcsa, elvégre az életem egy bizonyos része romhalmazzá vált. Constance-ot, az egyetlen barátomat elveszítettem, s az, aki végrehajtotta a varázslatot, itt ült előttem. Ennek ellenére nem éreztem negatív hullámot kettőnk között, merthogy nem ő tehetett arról, hogy én mit találtam ki még annak idején. - Én ráérek. Más dolgom sincs az utóbbi időben. - vontam egyszerűen a vállamon mintha nem számítana az egész, miközben már érzékeltem azt, hogyan mosolyodott el. - Ezt pedig el kell fogadnod. Ez az alkalom megköveteli, ráadásul legyen valami... nemesebb lötty. - beszéltem úgy, hogy a felszolgáló minden szavamat hallhassa, s láthatta rajtam, a modoromon, hogy nem olyan vagyok, aki megrendeli, aztán elfelejti kifizetni. Nem vagyok az a féle fickó, bármit is várt tőlem. És ennek fényében szolgált ki pár másodpercen belül bennünket. - Az alkohol rabbá tehet, ezt az utóbbi időszakban én magam is megtapasztaltam. - fűztem még hozzá végül. Az alkohol számomra sem volt nagy kedvenc, egészen addig, míg más társaságom nem akadt. Könnyű vele elaludni, nem gondolkodni, zsibbaszt, és ezekre mind szükségem volt. - Az idő vasfoga... ezt én is elmondhatnám, Augustus! - kacsintottam rá. Bárhonnan is néztem, semmit nem veszített régi modorából. Habár nem egyidősek vagyunk, én pár évszázaddal régebbi évjárat vagyok, nem veszítette el azt, ami férfivá teszi a fiúcskákat. - Ebben a nevetségesen primitív világban kiváltság olyan gondolkodóval találkozni, mint amilyen én vagyok. És ha mindezt egy úriember társaságában kaphatom meg, hát... - mosolyogtam, és ujjaimmal körözni kezdtem a pohár száján, miután az ő maga tósztja is elhangzott, és belekortyolt az italba. Én nagyrészt elnyeltem a pohár fél tartalmát. Már nagy gyakorlatom volt ebben. - Már össze is futottatok. Ez igencsak.. pompás. - nyeltem egyet, majd közben félrebillentettem a fejemet. - Barátom, nekem mikor nincsenek terveim? - vágtam negédes fintort, egy alattomos mosolyba bújtatva. - De némi problémába ütköztem, miután... megtudta, hogy egy igézet alatt állt több évtizede. - kortyoltam bele ismét a pohárba. - Gondolom már tudod a sztorit, ha összefutottatok. Ti ismertétek egymást korábbról, vagy...?
Kell, egy kis kikapcsolódás a sok tanulás után. Persze ha jó eredményeket szeretnék elérni, az orvosi tudományra, akkor gőz erővel kell hajtanom. Most pedig jöhet a megérdemelt pihenő. Végre, hogy vége van a mai napomnak még gyorsan dobtam, egy smst Sammynek. Kezemben a mappám még elővettem a lapjaimat is nem tudom minek, aztán eltettem a telefonomat majd minden kiesett a kezemből. Remek!- Jelentettem ki hangosan! Megint csak én lehetek ilyen szerencsétlen ez nem igaz- Morogtam magamba pár sort. Hát igen megint szépen eljátszom, ez a kedves Lyriellt, de mindegy. Gyorsan némi segítséggel összeszedtem a dolgaimat ha jól láttam, akkor egy srác segített nekem, akit még nem láttam és nem is ismerek. Kezembe adta a cuccaimat , majd udvariasan ahogy kell megköszöntem neki a segítségemet. -Öhm... Köszönöm, hogy segítettél, már megint bénáztam! Mostanában alig vigyelek oda magamra. Ha, már itt vagy és úgy is a koktélbár felé veszem az irányt lennél a vendégem?- Elővettem a kedves, de annál inkább kedves mosolyomat amit Sammynél szoktam használni. Következtetés képen megvártam a srácot mellé mentem és már el is tettem a mappámba a lapjaimat, hogy nehogy megint elszórjam. Lehetőleg most jól fog elenni ez a nap, mint ahogy terveztem.
A nap verőfényesen sütött le a városra, így még nekem, a vakondok királyának is kedvem volt ahhoz, hogy kilépjek a nyílt utcára. Az emberek mind vidáman sétálgattak, és rá kellett jönnöm, hogy a meleg pulóver nem volt túl jó választás ebben a hagy melegben. Láttam, amint egy hölgy, elejtette az iratait így gyorsan odarohantam hozzá, hogy segítsek neki. - Tessék! Ugyan, semmiség – mondtam, s közben beletúrtam jelenleg vörösre festett hajamba. Kicsit furcsán hatott, hogy ő hívott meg engem egy italra, de mivel ez úgysem fordult elő velem, így éltem az alkalommal – Öhm, oké mehetünk, de most szólok, nem élek alkohollal – nevettem. Reméltem, hogy felismeri a poénomat. Kicsit kellemetlen volt, hogy konkrétan meghívattam magam egy italra, de ha nagyon erősködik, akkor majd fizetek én is egy kört, azon ne múljon. - Egyébként, nem akarok kíváncsiskodni, de mik voltak ezek az iratok? Csak nem egyetemi hallgató vagy? – kérdeztem. Azt hallottam anyáéktól, hogy Ruthie a városba jött, gondolom azért, hogy itt folytassa a tanulmányait, és én meg akartam őt találni. Nagyon.
† music: Let her go † note: Itt is vagyok † words: 168
- Az öröklét egyik hátránya, nemde? A várakozás és a semmittevés. Őrjítő tud lenni. – én velem is megesik, de ezért kerestem munkát és ezért élek úgy látszólag mint egy átlagos ember, így jóval könnyebb elfogadni azt, hogy még élek egy jó darabig, ha nem történik semmi váratlan tragikus dolog velem. – Rendben, hát, ha így állunk, akkor… elfogadom, természetesen, és köszönöm. – mosolygok rá, bár inkább az udvariasság beszél csak belőlem, mert ennek ellenére még mindig utálom az alkoholt, valahogy én soha sem tudtam megszeretni, de ennek az okát nem igazán tudtam soha. Nem baj, nem nagyon sajnálom, hogy ez kimaradt az éltemből. - Sajnálattal hallom, de remélem már a helyzet javult. Emberségünk maradékát jelzi, hogy milyen könnyedén tudunk valaminek a bűvkörébe esni. – legyen az tárgy, ember, esemény, vagy akár más, könnyedén szédülünk el, imádjuk, ha szép szavakkal illetnek minket, vagy azt,amit teszünk, de nem vesszük észre, hogy a szavak csak szavak, és nem lesznek többek. A szavaira csak mosolyogni tudtam és egy apró bólintással jegyzem a …bókot, mert végül is az volt, legalábbis én ennek tudom be, és azt hiszem jobb is így. Christopher-t mint embert, soha nem tartottam ellenségemnek. A léte és amit képvisel, az az ellenségem, azzal pedig kénytelen vagyok leszámolni sajnos. - Volt szerencsém hozzá, és… talán csak naiv voltam, soha nem tudtam megfejteni, hogy mi a pontos oka annak, hogy Connie túl élte a korát a jóvoltodból. – és persze az enyémből, de én csak mondhatni a parancsot teljesítettem, az ötlet nem az enyém volt és a terv sem. – Volt szerencsém hozzá a múltban párszor, igen. – bólintok a szavaira egyet, de nem ragozom túl a dolgot, most nem ez itt az igazán lényeges dolog. A múltban mindig is törődtem Connie-val, hagytam a saját életét élni, de közbeavatkoztam, ha olyan bajba került, amit nem tudott már megoldani. – Igen, sejtettem, hogy valami ilyesmi húzódhat meg a háttérben, túlontúl… szabad volt, ha szabad ezt így mondanom. Felteszem, hogy nem fogadta jól a tényt, hogy ily sok ideje él már, sem azt, hogy úgy érzi csalódott. – nem mondom ki, hogy benne, Christopher-ben, de azt hiszem most nem is szükséges, ő is tudja.
Feledni a múltat... ha valaki erre kérne, nagy eséllyel szimplán kiröhögném, és arra várnék, hogy mikor mondja ki, csak vicc volt. Az életem szerves része a múlt volt, szóval ez tette ki a gondolkodásom nagy részét. Mindig szerettem tökéletesíteni az eszközeimet, rájönni arra, hogy egykoron mit hibázhattam el, és mi több, vajon helyrehozható-e a hiba, vagy sem. És volt pár olyan dolog a múltban, amit már szó szerint úgy bántam, mint magát a második világháborút. Na jó, nekem ahhoz semmi közöm nem volt, szóval nem volt rajta mit bánnom, de... szóval nincs türelmem csak úgy sétálgatni fel és le, miközben az egész életem arról szól, hogy mi történt velem régen. Mindent helyre kell hoznom. És az egyik legnagyobb ilyen ügyem pont a városban van. Hülye leszek elutasítani a lehetőséget, melyet ezúttal az élet kínált fel számomra. Richard régen olyan volt számomra, mint valami függőség. Ő volt az egyetlen, akit olyan hosszú ideig fogva tartottam... senki nem maradt évekig életben nálam. Az én vendégszeretetemet mondhatni, csak kevesek élvezhetik sok ideig. De ő ezek közé tartozott. És az egyetlen volt, aki túlélte... és miért? Pár perc gyengeségért! Ha más lett volna a helyzet... ha kegyetlenebb tudtam volna lenni, az utolsó perce lett volna az élők sorában az a pillanat, mikor lényegében elhagyta a pincét. De én engedtem el. MIlyen nevetséges! Felsóhajtva léptem be, és rögtön kutatni kezdtem a pillantásommal. Remek a boszorkány radarom. Rögtön meg is láttam a hátát. A pultnál ült, kortyolgatott éppen valamit. - Ó, drága játékszerem... ismét találkozunk? - kérdeztem leülve mellé, ártatlan pofát villantva felé, majd felnevettem. - Bocsánat. Ennyire azért mégsem örülök. Még ha úgy is tűnt - sóhajtottam, majd saját magamnak is rendeltem egy kört.
Nem élhetünk a múltunkban, amikor már annak régen nem vagyunk a részesei. Nem élhetünk a képzelgéseinkben sem, amikor is azok nem tükrözik a valóságot. Nem szabad egyetlen egy pillanatra sem megengednünk, hogy elragadjon az ár, elragadjon a végtelen sodrás, s valami olyasmibe keveredjünk, amit már rég letudtunk magunk mögött. Ismétlődne a múlt? Ugyan már! Egyedül csak is rajtam áll azon tényállás, hogy mit kezdek az életemmel, hogy merre megyek tovább, és mit választok utam gyanánt. Nem a múltam, sőt nem is az élet alakítja a sorsomat, hanem én magam. Így tehát céltudatosan vállalom, hogy minden, ami ez eddig történt velem, az csupán csak is miattam volt. A múlt ugyan meghatározó tény, és jelen esetben is felrémlik az elmémben, de ettől eltekintve nem élhettek a rabjaként, s nem engedhettem meg neki, hogy teljesen elvakítson. Ha megtenném, akkor a múltam lenne a fő éltetőm, de hát ebben mi érné meg nekem? Mi lenne azon pont, amely jelentős lenne abban, ha a múltam irányítana? Semmi, mert a múlt, az elmúlt, s vissza nem hozható sohasem. Igen, voltak fájdalmak, voltak mély pontok, voltak jó élmények, de mit számít ez már? Eltelt, mint a homokórában az idő, s eltűnt, mint a homokszemek sokasága, melyek eddig felül voltak, de immár alul hevernek. Tisztán emlékszem, hogy a bosszú határozott meg, s ezáltal minden egyes személyt kiiktattam azok közül, akik egykoron bántottak, de jobb lett? Meg nem történté vált az, hogy szenvedtem, hogy kínoztak? Nem.. semmivel sem lett jobb az élmény, tehát.. csak elégtételt vettem simán. Érzelmek nélkül, gonoszan, s kegyetlenül, de nem csak ő rájuk jelentettem veszélyt, hanem minden eredeti fajra, s emberre is egyaránt. Hogy mi ösztönözz? Egyszerű.. nincs szívem, kedvesem. A pultnál ülök már egy jó ideje, és a kezemben lévő poharat forgatom óvatosan, hogy az italt ki ne borítsam. Drága lenne, túl drága minden cseppje. Az embereknek voltaképpen ez a szórakozás, és meg is értem miért, mert annyira naivak, hogy jó léleknek érzik magukat, de minden emberben ott van az állat. Egyik sem jobb a másiknál, de egyesek mégis kiemelkedőknek érzik magukat. S amikor meghalnak mi marad utánuk? Semmi, semmi.. Egykoron én is ember voltam, de ilyet anno nem láttam még. Öngyilkosság, mert képtelen küzdeni.. balesetek, s ezzel nem a baleset a gond, hanem hogy az emberek képtelen segíteni az embertársaiknak. De hát miért érdekeljen mindez engem? Csak filozofálok, ha már emberi szakmában mérve írónak számítok. Éljünk a lehetőségekkel, de hát.. nem érzem át a kis helyzetüket. Épp kortyolgatom az italomat, amikor is társaságom akad. Curtis.. hát miért is ne? Már csak ő az utolsó a listán, akit le kell húznom, és készen vagyok azon személyek megölésével, akik ártottak nekem. -Ó, drága.. bocsánat, de nem tudlak becézgetni.-Hangom egyszerre cinikus, és rideg, ahogy érdeklődve figyelem, miközben helyet foglal mellettem. Jól érzi magát? Kétlem.-Már kezdtem aggódni amiatt, hogy nem találod a bejáratot, pedig egy jó ideje már itt várlak téged. Hogy-hogy csak most értél ide?-Vonom fel a szemöldökömet könnyedén, majd elnevettem magamat, ahogy megrázom a fejem.-Komolyabbra véve a szót, nos.. semmi kedvem hozzád, ha csak nem most szeretnél meghalni testközelben.-Hajtom meg a fejemet bókként, majd megfogva az italomat fel is állok a székről.
Ki gondolta volna, hogy ennek a mai napnak még értelme is lehet? Én személy szerint ma reggel úgy keltem fel, hogy ismét egy új nap, amiben semmi izgalmas nem vár rám, maximum pár vámpír akar majd kötözködni velem azért, mert úgy nézek ki, mint egy vézna viaszbábu, és mert sápatag kisfiúnak nézek ki. Persze mindig bocsánatot kérnek, ha némi szenvedéssel megspékelem az utolsó pár percüket, de mondhatni, tőlem bocsánatot kérni... mint halottnak a csók. Semmit nem jelent. Annyira elcsépelt amúgy is ez az egész bocsánatkérős história. Semmit nem gondolnak belőle komolyan, ergo mégis miért tulajdonsítsak neki jelentőséget? A tekintetük sosem árulkodik igazi megbánásról, elvégre csak a pillanat és a reflex szüli ezeket a gondolatokat, érzéseket... szavakat. Azt mondják, amiről azt hiszik, hogy a másik fél hallani akar. De én csak egy dolgot akarok hallani minden egyes alkalommal. A sikolyukat... a könyörgésüket, ahogyan azt akarják, kíméljem meg az életüket. De nem, kedveseim, nem. Ti egyszerű babák vagytok az életemben, akik nem jelentenek semmit, csupán egy hoszas bűnlajstrom újabb áldozatai. - Amúgy sem szeretem a becézgetéseket, tekintve, hogy legutoljára anyámnak engedtem ilyesmit - vontam egyet a vállamon, majd kézbe vettem a poharamat, és belekortyoltam az italomba. Hogy miért van itt, hát sejtésem sincs. Engem persze nem zavar, hogy megtaláltam, elvégre van vele egy kis befejezetlen ügyem. Az pedig nem igazán tűr halasztást. Így is túl sokat várattam már... több évszázadot. Ejnye, Curtis... ennyire béna nem lehettél. - Ha tudnád, már mióta itt vagyok. De voltam olyan ostoba, hogy megfeledkeztem rólad. Ha újra dönthetnék, nem engednélek el, hanem letépném a fejedet, és a varjak közé hajítanám - válaszoltam neki negédes mosollyal, majd mikor távozni készült, elkaptam a karját. - Hová sietsz ennyire? Még egy italra sem hívsz meg a közös múltunk tiszteletére? Ez elkeserítő! - sóhajtottam méltatlankodva, majd ismét elvigyorodtam, és megnyaltam alsó ajkamat. - Ez a hely túl zsúfolt, hogy itt lépjem le a fejed - engedtem el végül a karját, és utána még gondosan meg is igazítottam rajta az összegyűrt ruhaneműt. Hát igen. Rám sem mondja senki, hogy normális vagyok.
Tisztában vagyok azzal, hogy a múltamon nem változtathatok egy cseppet sem, ahogy el sem törölhettem az eseményeket. Az is világosan a szemeim előtt lebeg, hogy a megölt áldozatok nem teszik jobbá a múltamat, de mindennek ellenére rögeszmésen ragaszkodom ahhoz, hogy mindenki megfizesse azt, amit velem művelt egykoron. Ennek akartak, nem de? Ők juttattak el az érzéstelenség határára. Ők kezdték ki a lelkem, és tépték a darabjaira. Ők rángattak bele az őrületbe, és majdan tettek kegyetlenné. Tökéletes szinonimájává váltam a gonosznak, az érzéstelenségnek, a félelemnek. Megtanultam kezelni a helyzeteket, együtt élni a múlttal, és mindezt persze a magam javára fordítottam eközben. Minden fájdalom megerősített, minden kínokkal teli perc kitartóvá tett, és most készen állok számot venni, elégtételt követelni a múltban történtekért. Talán tagadhatatlan, hogy mindegyik boszorkány, és vámpír kínzóm közül Curtis az egyetlen, aki idegileg ki van készülve. Valami nincs nála rendben. Rögeszmés volt anno, és nem sokat tévedek, ha azt mondom most is olyan. Szórakozásnak véli a szórakozást, és a száját jártatja, de valahogy nem izgat, hisz nem rémülök meg sem tőle, sem a kis erejétől. -Amúgy se lenne ama baromságra időm, hogy neked találjak ki beceneveket.-Vettem oda a szavakat egyszerűen. Olyan semlegesen, érzéstelenül, de mégis hanyagul. Nem mozgat meg a látványa. Előbb-utóbb megkapja a saját maga jutalmát: a halálát. De ma valahogy nincs kedvem ehhez, főleg pont most. Felesleges, ahogy az is, hogy megjelent, bár épp kézenfekvő, hogy megölhessem, és még az emberek látványa sem érdekelne jelen esetben, de ennél szórakoztatóbb halált szánok neki, mintsem egy bárpultot. Mondjuk a feje díszíthetne egy épület tetejét, hisz kirakva biztos gyönyörű látvány lenne - legalábbis nekem mindenképp. Az emberek biztosan undorodnának, de ez nem hatna meg, sőt vicces lenne látni a sok kis törékeny lelkű ember fejét, ahogy elborzasztja őket, ahogy zokogva elvonulnak a helyszínről, ahogy felfordul a gyomruk. Sok-sok ember, és annyira naivak. Azt hiszik övék a világ... mint ahogy Curtis is azt hiszi, hogy bármit megtehet, de ebben nagyot téved. -Életed legnagyobb hibáját követted el, amikor elengedtél.-Húzom ravasz mosolyra az ajkaimat, majd már ott se lennék, de miért is ne.. megfogva a karomat, visszatart. Mélyen szívom magamba a levegőt, és eltűrve a dolgot, nos megállok, majd könnyedén felé fordulok, ezáltal hallgatva a szavait. Nevetni kezdek a szavain, ahogy beleiszom az italba végezettül.-Először is elviselhetetlen a fejed, másodszor pedig nincs kedvem a társaságodhoz.. még elkapok tőled valamit.-Részletezem a számára, ahogy a szemeibe nézek, és merészen tartom vele a szemkontaktust, ezzel is bizonyítva, hogy én ugyan nem rémülök meg tőle, sem pedig a szavaitól, vagy az esetleges tetteitől. Nem általa fogok meghalni.-De ha ennyire igényled a társaságomat, akkor meghívlak mindenféle italra. Élvezd ki, akármit rendelhetsz, és fizetned sem kell érte.-Kacsintok pimaszul, ahogy figyelemmel követtem a tettét. Már megszoktam tőle a stílusát, tehát nem lep meg semmi sem, amit tesz. -Inkább valld csak be nyugodtan, hogy gyáva vagy.-Mondom mosolyogva, miközben helyet foglalok mellette, és leteszem a poharat a pultra könnyedén.-Ha annyira meg akarnál ölni, akkor anno megtetted volna már, és nem csak úgy mondogatnád, mint most is, hanem cselekednél. Mi az.. mégis mi tart vissza?-Vonom fel a szemöldökömet érdeklődően, ahogy ránézek.-Gyerünk mutasd meg nekem, hogy mit tudsz, és bebizonyítom a számodra, hogy neked nem lesz fejed.-Mondom komolyan, mégis megmosolyogva a tényt. Már nem az vagyok, aki voltam. Már nem engedek, erősebb lettem, és ha azt hiszi, hogy megölhet, akkor téved.. nagyot téved.
Számtalan év telt el azóta, hogy az arcába tudtam nézni. Mondhatni, a lehető legkevésbé sem érdekelt az, hogy él-e vagy hal, hiszen sem anyja, sem apja nem vagyok. Az anyja mondjuk eleve nem tudnék lenni, de nem is erről van most szó. Azt nem tudnám letagadni, hogy nem képzeltem már el ezerszer, ahogyan a vértől fuldokolva, elaszodva kileheli a lelkét, de ismertem őt annyi fogvatartott év után, hogy tudjam, sosem adta volna ilyen könnyen magát. Az élet számára fontos volt, bár a mai napig nem fejtettem meg azt, hogy miért. Még esetleg a segítségem is lehetett volna, hiszen bárhogyan is nézzük, vadász volt, a saját fajtáját vadászta le, így még akár hasznot is húzhattam volna az adottságaiból. De ha egyszer nem tudom elviselni a vámpírok orrfacsaró esszenciáját, hát... ne kényszerítsen ilyesmire senki, és hadd tegyem azt, ami számomra kedves. Így sem tudtam még teljesen megemészteni, hogy a nő, akit szeretek, vámpír. Hogyan tudtam ekkora fordulatot venni: sosem voltam szeremes, és az első nő, akivel ilyesmiben osztozom, pont egy vámpír. Méghozzá a világ majdnem első vámpírja... egyszerűen felfoghatatlan. - Hihetetlen, de erre már én is rájöttem - sóhajtottam fel némileg lemondóan. Igen, hiba volt elengedni... hogy életem legnagyobb hibája-e, hát ezt majd eldöntöm akkor, ha a keze kiáll a mellkasomból, addig nem tűnődöm azon, hogy hoztam-e már ennél rosszabb döntést. Azt sem tudom, akkor mi ütött belém úgy egészen őszintén, és hiába szerettem volna letisztázni vele, hogy az egyszeri alkalom volt, azóta is hatályban van az aki kapja, marja elvem, inkább nem beszéltem, csak hallgattam, és gondolkodtam. Bár az arcom sokak szerint túl beszédes. - Pillanatnyi elmebaj volt, hogy elengedtelek. Már nem is emlékszem, hogy mi ütött belém - vontam egyet a vállamon, majd elvigyorodtam. - De ha gondolod, szívesen felevenítem veled az egészet - tettem aztán hozzá, mintha annyira lényegtelen információ lenne. Nekem az is, hisz mint már tudja, az élete semmit nem jelent számomra. Ahogy neki sem az enyém. Ez van, mi nem leszünk már barátok. Vagy váltsak taktikát, azzal talán többre megyek? Igen, még ez sem lenne... lehetetlen. Bár az ő üzleti érzékét nem ismerem. De amit az ellenségeim tudnak, hogy jobb a barátomnak lenni, mint egynek a túloldalon. - Kösz, elvagyok ezzel is - böktem az italomra. Ha elmegy, persze szívesen íratok mindent a számlájára, addig is, lelkesedve hallgattam a szavait. Gyáva vagyok... igeeen, tudom. Ezt már hallottam egy párszor, legelőször apámtól, akinek ez volt a legkedvesebb hozzám intézett bókja. - Tudod, drága barátom - ejtettem ki gúnyosan a szavakat. - Ha még mindig vámpírvadászként tevékenykedsz, talán jobban egymásra vagyunk utalva, mint hinnéd - vontam fel a szemöldököm. Az utálatomat nem fogja eltörölni semmi, de mivel momentán harcolgatni semmi kedvem, inkább jöjjön az üzlet.
A múlt az egyetlen, amely egyszerre képes mélyen megkínozni, de mégis valamiféle módon örömet szerezni a számunkra. Két végletben jelenik meg, de mégis élesen ellentétben, mintha csak egy egyszerű hangulatingadozásról lenne szó az esetében. Az őrületbe kergethet, érzelmeket kavarhat fel, porba tiporhat, vagy akár meg is ölhet. Néha nem is egy-egy személy a legnagyobb ellenségünk, hanem a múlt maga, mint egyféle kísértet. Nem enged szabadulni, nem enged felejteni, sőt azt sem engedi meg, hogy túllépjünk a szörnyű dolgaink kellegén, mintha kényszeresen egy kereszttűzbe vezetne, vagy pedig egy csapdába, ahonnan ki út nem létezik semmiféleképp. Talán épp ez a lényeg az egészben. Azt szeretné, ha feladnánk, s nem harcolnánk tovább, ha egyszerűen meghalnánk, s nem léteznénk a következő nap folyamán, avagy megeshet azon lehetőség is, miszerint azt akarja, hogy harcoljunk, küzdjünk, s álljunk fel újra, aztán pedig újra, mindezt persze mindaddig, míg erőssé nem válunk. Megtanít maga az élet élni, hogy könnyebb legyen elviselni a sorsunkat, s ezáltal elfogadni azt, ami ránk vár. Curtis jelenléte számomra csak olaj a tűzre, hisz igazság szerint már mindenkit kihúztam a képzeletbeli listámról, míg őt magát nem. Valahogy ez eddig nem sikerült elkapnom, de íme itt vagyok Mystic Fallsban, és oly sok év után megtaláltam. Itt van tőlem nem messze, de még sincs kedvem azonnali módon a fejét venni, avagy az életét kiontani. S hogy ez miért is eshet meg? Nos eléggé egyszerű a képlet, mármint egy koktélbárban vagyunk, ahol hemzsegnek az emberek, így pedig nem lenne ajánlatos kivégeznem ennyi szemtanú előtt, míg másrészt valahogy nincs hozzá hangulatom. Nem vagyok az ellen, hogy meghaljon, de jobban szeretnék valami biztosabb opciót, azaz tervet erre, mintsem fejest ugrani az ismeretlenbe. Szavai hallatán mélyen szívom magamba a levegőt, egyszerűen már kezd unalmassá válni a jelenléte, pedig alig telt el egyetlen pillanat. Tudom jól, miszerint bántja az elengedésem gondolata, de időben kellett volna cselekednie, és megakadályoznia. -Pillanatnyi elmebaj?-Kérdezem meg felvont szemöldökkel, majd nevetni kezdek végül.-Talán nem ez volt a gond nálad, hanem sokkalta inkább az, hogy engedtél néhány múltbeli emléknek, sőt mi több érzelemnek, holott pontosan tisztában vagy vele, hogy az érzelmek gyengeséget okoznak, sőt mi több a vesztett idézik elő.-Szavaim sokat mondóan csendülnek fel, szinte már-már megvetendően, ami nem csoda, tekintve, hogy az érzelmek ellen vagyok nagyon is.-Ha fel akarod eleveníteni magadban, akkor tessék csak, hisz én aztán nem zavarlak.-Hangom gúnnyal telten hangzik fel, míg én magam csak egy pillanatig tekintek rá, majdan a pulton lévő poharat bámulom. -Ahogy gondolod.-Válaszolom hanyagul, ezáltal mit sem törődve vele, vagy magával bármiféle ténnyel. Nem igazán érdekel, hogy mit csinál, vagy mit nem, hogy mit akar, avagy éppen mit nem. Ő az a személy, akit a legkevésbé sem akarok a társaságomban tudni. Már a gondolata is irritál, hogy hozzám köze van, ezért is kellesz majd megölnöm idővel. A kezembe veszem az üvegpoharat, majd beleiszom lassan az italba, de amint meghallom azt a bizonyos két szót, majdnem megfulladok. Mégis mit vár ő tőlem? De elég volt csak rákérdeznem gondolatban, és máris folytatja a szavait. -Először is nem vagyok a barátod semmiféle módon.-Szögezem le, ahogy belekezdek a beszédembe, miközben kifejezően rámutatok.-Aztán pedig, ha te lennél ezen a világon az egyetlen személy, aki a szövetségesem lehetne, avagy, akivel együtt kellene működnöm, akkor inkább meghalnék, mintsem beleegyezek mindebbe. Szóval szerintem eltévesztettél valamit, Curtis, hisz rám ne számíts.-Nézem őt, majd végül egyetlen húzásra megiszom az italt, míg a poharat a pultra teszem.-Vadász vagyok ez kétségtelen, de nem vagyunk egymásra utalva. Egymagam is tökéletesen megoldom az ügyeimet, s főleg, hogy vadász vagyok.-Egyetlen mozdulattal végül felállok az ülőhelyemről, majd hátat fordítok neki, hisz koránt sincs kedvem sem hozzá, sem az ajánlatához. Mégis mit képzel ő egyáltalán? Engem nem lehet sem becsapni, sem pedig átverni, hisz nem vagyok oly annyira hülye, hogy együtt dolgozzak vele, vagy pedig bárki mással is.
Félrebillentettem a fejemet. Nagyon úgy tűnt, hogy elgondolkodtam azon, amit magyarázott, de tény, hogy eszem ágában sem volt ilyet tenni. Egykoron elengedtem, mert azt hittem, hogy láttam benne valamit... hogy mit, már én magam sem tudom. De akkor és ott meghoztam egy nehéz döntést. És itt is van az eredménye, egy ilyen utálatos, kemény vámpír, aki közben vadász is. Hát, talán megkímélhettem volna a világot egy ilyen mutánstól, mert kevés olyannal találkozom, aki egyben a saját fajtáját is gyilkolja. A sorozatgyilkosokon kívül. Megpróbáltam logikát találni ebben az egészben, aztán rájöttem, hogy felesleges. Sokan abban sem találják a logikát, amit én csinálok, így talán ostobaság lenne nekem oktatni mást a józan észről és a gyilkolásról, na meg a vadászatról. Rá úgysem lehetek hatással, és ez felettébb sajnálatos. De talán még így is, ilyen ellenszenves keretek között is hasznomra válhat. - A múltbéli érzések gyakorta hatnak ki a jelenünkre... ezt már igazán megtanulhattad volna - villantottam felé mosolyt én magam is. Nem voltam formában, hozzá képest legalábbis biztosan elmaradtam vagy fél méterrel minden tekintetben. Talán belefáradtam az állandó küzdelembe, és nem kellett volna kivívnom a haragját ráadásképpen, mert semmi kétség, hogy ezúttal én húztam volna a rövidebbet. De mikor is érdekelt engem utoljára, hogy első vagyok vagy utolsó? Sosem féltem kockáztatni, vagy nyertem, vagy nem. A mi csatánk pedig már régóta zajlott... ahogy mondani szokás, most jön csak a háború. Ami vagy mindkettőnket elpusztít vagy nem. Ismét csak azt tudtam volna mondani, hogy egy csárdában nem fér el két dudás, egyikünknek ki kell hullania belőle. És mivel nem optimista, hanem sokkal inkább realista voltam világ életemben, felvetődött bennem, hogy az nem ő, hanem én leszek. Kellemetlen gondolat, de felesleges tagadni. És ezt ő is nagyon jól tudta. Amit most lát, egy elpuhult warlock... nem tudom, hová tettem azt a Curtist, aki voltam. De ideje lenne végre visszarázódnom. - Ostoba vagy. - Fordultam előre, ezúttal én kortyoltam bele az italomba. Nem kellett ahhoz ital, hogy bátor legyek, hiszen az én nyelvem akkor is pörgött, mikor semmi szükség nem volt rá. - Hasznot húzhatnál abból, hogy társulsz velem. Sok mindent megfejthetnénk... akár a te múltadból is, nem gondolod? - kérdeztem. Tudtam, hogy vannak kérdései, vannak olyan dolgok az életében, amire nem tudja a választ... és én akár segíthettem volna megfejteni neki azokat. Még mindig nem értettem, hogy miért nem estem neki rögtön, téptem ki a szívét, miért akartam én neki esélyt adni bármire is. Vagy miért akartam, hogy ő adjon nekem. Ez az egész már tökéletesen nem passzol hozzám, mintha megölték volna azt, akivel eredetileg dolga van. Elő kell kerítenem azt a fickót... valahol még itt kell lennie. - Még nem végeztem! - emeltem fel a hangomat, mikor hátat fordított nekem, és távozásra készült. Felemeltem a kezemet, miután a tekintetemet is abba az irányba fordítottam, és a mágiámnak köszönhetően gyötrő fájdalmat kellett éreznie a fejében. Az összes ablak betört a helyiségben, az üvegszilánkok a levegőben szálltak, és én is lepattantam a székről, ahová az imént oly' kényelmesen elhelyezkedtem. Akinek esze volt, már felocsudott, és kirohant a helyiségből, én viszont csak az előttem álló vámpírral foglalkoztam. Nem volt más dolgom. - Szóval - engedtem le a kezem, ezzel együtt a szorító érzés a fejében is köddé vált. - Hol is tartottam? Ja igen - jutott eszembe hirtelen. - Ha nem tetszik ez az alternatíva, a másik végletet kell választanunk. Amelyikben valamelyikünk meghal. - Kihúztam magam. Annyi esélyem volt, mint neki. - Én egyszer gyáva voltam, hogy megöljelek. Hidd el, másodjára már nem lennék. De te... te megtennéd?
Egészen mélyen szívom magamba a szükségtelen oxigént, ahogy oldalra döntöm a fejemet, és fürkészően kezdem el méregetni a tőlem nem messze lévő boszorkány egyedet. Pontosan, sőt kapásból előttem heverne a lehetősége annak, hogy megöljem őt könnyedén, de nem esek neki feleslegesen. Pusztán rezzenéstelenül figyelem az arca vonásait, hallgatom a néha elhangzott szavait, és olykor-olykor nyomon követem a tetteit, miközben hanyag módon semmibe veszek mindent, ami vele kapcsolatos bármilyen módon is. Halk sóhaj szökik fel belőlem, majd egyszerűen csak megrázom a fejemet a szavai hallatán, melyeknek komolyan mondva, nos semmi értelmét sem látom. Legszívesebben nevetésben törnék ki, hisz már nekem fáj azon színjátéka, hogy mennyire is magára erőlteti ezt az egész érzéstelen szerepkörét, amiből persze semmi sem igaz. Csak előadja azt a fajta darabot, amit anno elnyomott előttem, de a mostani énje koránt sem tükrözi az akkorit, sőt mi több... kezdem úgy érezni, hogy egy hamis utánzattal van csupán dolgom. Végül egy ironikus mosolyt öltök magamra, ahogy végig tekintek rajta. Kezdem lassacskán úgy érezni magamat, mintha éppen egy 'kész, átverés' showban lennék, és annyi lenne mindösszesen a dolgom, hogy bevegyem ezt a rengeteg maszlagot, miközben az egész egy óriási nagy vicc. Viszont van egy nagyon röhejes tényező ebben az egészben, és még hozzá az, hogy Curtis eredeti, és ezáltal sajnos túlontúl is szánalmassá vált. Talán egészen mélyen valahol sajnálom is érte, de őszintén mondva, nos nem különösebben kelti fel az érdeklődésemet. Kizárólag csupán az ő gondja, hogy érzelmekkel kell élnie.. -Látszik, Curtis, hogy megvetendően szánalmassá váltál, holott egykoron legalább még volt személyiséged. Viszont mára valahol az is elveszett, és helyette felcsaptál a helyi koktélbár pszichológusának.-Beszélek hozzá teljesen lenézően, ahogy ironikusan körbe mutatok a mutatóujjammal a helyiség belsejében.-Mondanám neked azt, hogy gratulálok az előre lépésedhez, és egyben az érzelmeidhez, amelyeket a kis lelkedben produkálsz, de nem fogok hazudni.-Mondom egy érzéstelen vigyorral a képemen, miközben eltekintek a pultra.-Viszont örömömre szolgál azt látni, hogy szórakozásodat leled abban, hogy újra, és újra megismétled a múltadat. Remélem hosszú, és boldog kínokkal teli életed lesz.-Zárom le végül a szavaimat, ahogy kegyetlen pillantással illetem. Ha azt várta tőlem, hogy majd esdekelve fogok előtte könyörögni azért, hogy hagyj élhessek már, akkor tévedett.. nagyot tévedett. Számomra a jelenléte semleges közérzetű. Maximum a megölésének a vágyát érzem iránta, és ettől többet nem igazán. Felőlem fejen is állhatna, s még az sem hatna meg. -De csak utánad.-Nyomom meg erőteljesen a szavaimat, ahogy végül hangos nevetésben török ki. Érzem, hogy egyre forróbbá kezd válni köztünk a hangulat, s ha ez ilyen ütemben halad tovább, akkor végül kénytelen lesz az egyikünk elbúcsúzni a drága kis életétől. Bár nem mintha sajnálnám letépni a fejét ennek a nyomorult boszorkánynak. Kérdésére kérdővé válik a pillantásom, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy nevetni kezdjek megint.-Hidd el nem kellenek nekem megfejtések az életemmel kapcsolatban, hisz tökéletesen tisztában vagyok mindennel.-Jegyzem meg egy cinikus hanglejtés keretébe foglaltan, ahogy végül a koktélbár vendégeit kezdem el szemügyre venni.-Bár... szerintem inkább te akarsz belőlem hasznot húzni. Csak tudod azt nem értem, hogy miért... miért pont most kellenék én neked? Ennyire elpuhultál, drága kis boszorkány?-Hangom lenézően cseng, ahogy végül némi kíváncsiság is fűződik bele, de holmi kevés mindahhoz, hogy komolyan is gondoljam. Már épp megindulnék nagy vidáman kifelé a koktélbárból, amikor is hirtelen nyilalló fájdalom kúszik az elmémbe. Curtis kezdő szavait nem vettem komolyan, ezért is gondoltam úgy, hogy dühöngjön csak magában, és majd lenyugszik a kisfiú, de aztán jött a kis mágiájával, és azt hiszi, hogy ezzel meghat, hogy ezzel erőfölényben van... ugyan már! Ahelyett, hogy a fájdalom elöntene, és üvölteni kezdenék, nos semmi... semmi reakció. Talán először éreztem egy élesen nyilalló fájdalmi rezgést, de az agyam nem fogadta be. Szinte már olyan régóta nem érzem át a fizikai fájdalmat, hogy legtöbben néha el sem hiszik azt, hogy hatástalan ellenem bárminemű mágia, avagy kínzás. Hangos nevetést hallatok, majd úgy nézek Curtis felé, mintha éppen csak a fejemet simogatná. Tökéletesen egy helyben állok, immáron persze felé fordultan, miközben egy hatalmas nagy érzéstelen mosoly van az arcomon. Hallgatom a szavait, és közben azt is érzem, ahogy simán elengedi a felesleges kis varázslatát. Elmondja a felesleges bla-bla-bla szöveget, amit egészen addig átugrok, míg nekem nem szegezi a nevetséges kérdést. Mégis miből gondolja azt, hogy nem tenném meg? -Valamelyikünk egyszer meg fog halni biztosan.-Mondom ki vállat vonva, majd teszek felé egy laza lépést.-Tudod, ha kell leszek a rémálmod, de addig nem nyugszom, amíg meg nem öltelek, tehát igen.. képes lennék megtenni, sőt mindennél jobban meg akarlak ölni. El sem tudod képzelni, hogy mennyire.-Vágtam hozzá a szavakat, majd egy ördögi mosollyal az arcomon sétáltam vissza könnyedén a pulthoz, így támaszkodva meg ott a kezeimmel.
Sosem gondoltam volna, hogy ez lesz abból, hogy beteszem a lábamat Mystic Fallsba. Először azt kellett megtudnom, hogy Chantelle elég rosszul áll a kutatásával, és mindezt csak azért, mert a fejesek nem adtak meg neki egy engedélyt, amire már nagyon régóta szüksége lett volna. Nem értettem ezeket a... vámpírokat. Pont Elle-nek nem adták meg azt a rohadt engedélyt? Akkor mégis ki kaphatja meg? A rég elhunyt nagyanyám? Sajnáltam őt. Nem akartam, hogy az ő kutatása csak ezért menjen fuccsba. Csak azért, mert egyesek túl makacsok és önteltek.
A másik akire nem számítottam, az pedig Ems volt. Hát, mit ne mondjak, Ems szénája egyelőre jobban állt mint az enyém, de ettől függetlenül még mindig jobban aggódtam érte, mint saját magamért. Ez egy elég mások számára furcsa szokásom volt. Mindig jobban aggódtam másokért, mint saját magamért. Nagyon hálás lettem volna, ha egyszer az életben tényleg úgy aggódhattam volna valakiért, hogy én magam nem vagyok összetörve, de hát már megszoktam a jó pár év alatt, hogy nem igazán sikerül ezt összehozni. Minden nap azt sulykoltam magamba, hogy ideje lenne túllépnem a szüleim halálán, de nem sikerült. Akárhogy határoztam el, minden nap ott kísértett az emlék az árnyékokban. minden pillanatban amikor pislogtam, vagy csak lehunytam a szemem ott láttam magam előtt az egész jelenetet. Éreztem ahogy remegnek a térdeim, lever a víz, és sikítanék, ahogy hallom édesanyám holttestének puffanását, ahogy földet ér, de egy hang sem jön ki a torkomon, és csak állok, ahogyan a vámpír elrohan az ablakon keresztül, én pedig egy magam maradok. Körülöttem mindent vér borít, anya kedvenc üvegasztala darabokra töve hever a sarokban, én pedig térdre rogyok és csak zokogok.
'Legalább most kicsit kikapcsolok' - gondoltam a fejemet rázva, ahogy felsétáltam a koktélbár kis színpadára egy szál gitárommal. Egy fekete farmert és egy fekete bakancsot viseltem, felsőnek egy laza fehér pólót és egy kockás farmer inget, amit zakó helyett választottam.
Amint megláttam a bár üvegajtajára kiragasztott hirdetést, miszerint heti négy délutánra-kora estére énekest keresnek, rögtön megkérdeztem, hogy még szabad-e az állás.
- Hello mindenki - mosolyogtam, ahogy leültem a székre ami a mikrofon mögött volt elhelyezve. - Nagyon sokan nem ismertek... Lizzy Scars vagyok. Az elején egy olyan dallal kezdenék, ami mostanában nagyon megtetszett, és szerintem sokan ismeritek. Ne féljetek bekapcsolódni, ha ismeritek a dalt, csak bátran - kacsintottam, majd a nyakláncom medálját hátra dobva nekiláttam az első akkordoknak. Fall Out Boy ft. Demi Lovato - Irresistible. Az elmúlt pár napban nagyon sokat hallgattam ezt a számot, és ahogy utánanéztem elég sokan szerették, és elég jó helyezéseket ért el a chart-okon.
Ahhoz képest, hogy nem olyan régen költöztünk ebbe a városba egészen megszerettem, jó pár hónap eltelt és már a féléven is túl voltunk, de könnyedén találtam magamnak barátokat, szerencsére. Így ismertem meg Evelyn-t is, nem mondom azt, hogy tudta mi az nem bajba keveredni, de engem ez csöppet se érdekelt. Szerintem az elmúlt 250+ évem laatt az ő társaságát élveztem leginkább. Mellette aztán tényleg nem ismertem azt a fogalmat, hogy unalom. S mellette még azt a tény is könnyebb volt elviselnem, hogy hiába élek több mint 200 éve, de még mindig úgy nézek ki, mint egy 15-16 éves lány. Természetesen ehhez méltó csínytevéseim is voltak, de anyu elfogadta, néha kicsit Mia néni szidott meg, de ő is sokszor még inkább benne volt eme játékokban, mint anyu. Most pedig Mia néninél lakok, hiszen anyának el kellett utaznia, de legalább én maradhattam. Azt mondta, hogy most már nem fogunk költözni, amíg nem feltétlenül szükséges, de ahhoz az kellene, hogy végre én is öregedni kezdjek. Talán egyszer ez az álmom is teljesülni fog, de előbb inkább a rémálmaimat kellene megfejtenem. Vagyis nem rémálmok, hanem inkább olyan, mintha a múltamból lennének emlékképek, de nem értem, hogy miért Mia van velem, amikor más az édesanyám, vagy rosszul tudnám? Mindegy erre ráérünk később is gondolkozni.
Evelyn ma elkapott, hogy szökjünk be valami koktélbárba, mert valami youtube sztár lesz ott. Én nem voltam otthon az ilyenekben, mert nem is túlzottan érdekelt. Sok esetben csak úgy csináltam. Elvoltam én a saját kis gondjaimmal és titkaimmal, ilyen volt az éneklés is, amit csak ritka esetben mutattam meg, de ebben a suliban lebuktam és most egy színdarabban is részt kell vennem. Persze, a felnőttek ennek örülnek, én már nem annyira. Nem vágytam sose hírnévre, se szereplésre, hiszen akkor még inkább rejtőznöm kell a nem öregedésem miatt. De majd eldől, hogy mi lesz, addig még sok minden történhet, de úgy érzem, hogy innét már nem fogunk elköltözni.
Nem értettem, hogy fogunk bejutni, mert hiába élek én is már több, mint 2 évszázada, attól még mindig úgy nézek ki, mint 15-16 éves lány, s ilyen helyekre nem szoktak csak úgy minket beengedni, de persze maradt valami hátsó kiskapu, amin keresztül Evelyn bevitt minket, mire csak megforgattam a szemeimet. Természetesen a kezdést se késtük le, csendesen hallgattam végig a műsort, néha dúdoltam, de meghúztuk magunkat. Majd pedig elindultam felkutatni a mosdót, amikor véget ért, s ekkor ütköztem neki valakinek. – Bocsánat! – szólaltam meg sietve, majd a szőke tincseim mögül kikukucskáltam. – Te énekelt az előbb, ugye? – kérdeztem habozás nélkül. – Szép hangod van, de miért nem énekelsz saját számokat? – lehet néha sokat jártatom a számat, de tényleg érdekelt a válasza.
- Nagyon szépen köszönöm, további jó szórakozást mindenkinek, holnapután ugyanekkor, ugyanitt! - intettem a közönségemnek, amikor elhaltak az utolsó hangok is a legutolsó akkord után, majd leraktam a gitáromat a pult mögé és a mosdó felé vettem az irányt, mert a szükség nagy úr, meg az sem elhanyagolható, hogy volt egy nem fogadott a hívásom. Persze, nem lepődtem volna meg, ha megint egy családtagom lett volna az, de volt bennem egy olyan érzés, hogy nem. Reménykedtem abban, hogy Aubrey volt az... Nagyon régen beszéltünk és kezdett már hiányozni. Alig vártam, hogy elmeséljem neki, hogy milyen jó állást szereztem! Azon is elgondolkodtam, hogy érdemes lenne-e elutazni New Orleans-ba. Viszont akkor valakit találnom kellene a helyemre addig, ameddig nem vagyok itt, hogy ne álljon le a szórakoztatás. Meg az sem elhanyagolható, hogy nem léphettem le csak úgy ukk-mukk-fukk, mert akkor a főnököm valószínűleg elég mérges lett volna rám és nem igazán engedett volna többé itt énekelni. Megegyeztünk abban, hogy forgalomtól függetlenül fixen kapom a fizetésemet, és legkésőbb egy héttel utazás előtt be kell jelentenem, ha nem leszek itt. Persze az utazásnak alapfeltétele az, hogy találjak valakit a helyemre, és ne hagyjam itt a főnököt meg a bárt a szarban. Lehet, hogy még egy kicsit szocializálódnom kellene, hátha találok valakit, aki énekelne helyettem, amíg nem vagyok itt... - gondolkodtam el.
Pedig nagyon szerettem volna elutazni... Vagy a másik megoldás: Aubrey-t kellett volna valahogyan rávenni, hogy jöjjön ide. De ő sem hagyhatta ott a kávézót... Hm.... Ezt még ki kellett találnom.
Ahogy odaléptem volna a mosdó ajtajához valakinek nekiütköztem, én pedig már azon aggódtam, hogy nehogy valami nagyon berúgott kigyúrt állat legyen, mert akkor megerősödött volna bennem az, hogy el voltam átkozva. - Bocsánat! - jött egy lány hangja. Hál'Istennek - gondoltam megkönnyebbülve. - Te énekeltél az előbb, ugye? - kérdezte. Enyhén meglepődtem, amikor végignéztem a lányon. Meglepődtem, hisz nem nézett ki többnek olyan tizenhatnál. - Szép hangod van, de miért nem énekelsz saját számokat? - Nagyon szépen köszönöm, az ilyet mindig nagyon jól esik hallani - mosolyogtam rá kedvesen, hisz egy mondattal megmelengette a szívemet. - Vannak saját számaim is, csak ma nem úgy jött ki a lépés - rántottam meg a vállamat. - Nincs akkora önbizalmam, hogy elsőre ilyen hatalmas belépőt csináljak. Saját magamat nem akartam akasztani - nevettem egy aprót. - Elizabeth vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtottam neki a kezemet.
Most már bejutottam, így nem kell semmit se túl reagálni, felesleges lenne. Amíg ki nem raknak, addig nagy gond nem lehet. Rendőrt meg biztosan nem fognak hívni, hiszen azzal saját maguknak is ártanának, mert valahogyan bejutottam és erre a rendőr is rájönne. Így nem kell aggódnom. Italt meg nem fogyasztottam, így Mia néni se jöhet rá, ha már most nála lakom. Anya biztosan nem örülne neki, de ha meg se említem a bárt, akkor igazából nem is fogok hazudni. Még mindig nem szerettem a hazugságokat, se a kétszínű embereket, akik azt hittek, hogy mindent megtehetnek, mert ők a kiskirálynők vagy éppen a királynők. Az se túlzottan tetszett, hogy Mia néni mellett valami férfi megjelent. Nem értettem, hogy miért zavart, de nem volt szimpatikus, de ezt még sose mondtam ki. Talán legközelebb, amikor beszélünk, ami talán nem ma este lesz, ha időben hazaérek, vagy pedig sikerül észrevétlenül beosonnom.
Illedelmesen bocsánatot kérek, amikor neki megyek valakinek, majd a 250 év utáni kíváncsiságom továbbra se tűnik el és nem félek őt elhalmozni kérdésekkel. Amúgy se tűnt olyannak, aki embereket enne. Sőt, szerintem ő még nem is tudta, hogy milyen világban él, de ez nem az én dolgom volt felvilágosítani őt. Meg az se kizárt, hogy rosszul gondolom, hiszen én se vagyok mindentudó. Már csak az kellene. Ez a két száz év is eléggé sok, nem kell még több, de komolyan. Néha úgy érzem, hogy az agyam szétpukkad. Főleg, amikor valami nagyon nagy hülyeséget tanítanak az órákon, de olyankor se szabad megszólalnom, mert nem kerülhetünk bajba, így hallgatok és megtanulom a hülyeséget is. - Nincs mit, csak őszinte voltam. – jegyzem meg könnyedén és egy kisebb vállrándítás keretében is. Tényleg nem nagydolog, mindig kimondom azt, amit gondolok. – Hmm, pedig biztosan ügyes vagy, legalábbis a hangod megvan hozzá. Aki meg nem mer, az sose nyerhet. Meg amúgy se olyannak tűnsz, mint aki most kezdte az éneklést, vagy tévednék? – kérdeztem tőle barátságosan, mosollyal az arcomon. Elfogadom a felém nyújtott kezet, majd megrázom. – Örülök a találkozásnak, Shaylee vagyok. Régóta énekelsz ebben a bárban? – kíváncsiskodtam tovább, hogy kicsit lendítsek is a beszélgetésen, ha már egymásba botlottunk.
Már tudtam, mi hiányzott az életemből. Ez a tömény őszinteség. Nem tudtam vele nem egyetérteni, talán éppen ezért lett volna szükségem rá. Ő képes lett volna belőlem előcsalogatni azt a régi Curtist, aki voltam, és aki még nem ijedt vissza a halál lehetőségétől. Mindig is ott volt a levegőben... minden egyes napon, mikor lementem abba a pincébe, hogy a kevés kis fejadagját átadtam neki. Izgatott az, hogy talán egyszer nekem támad, kockáztatja az életét, csak hogy a fejemmel focizhasson a szűk kis pincehelyiségben. Vajon miért nem tette meg? Tényleg ennyire nehéz az elvonás? Mindig is foglalkoztatott az egész, de éppen emiatt nem szándékoztam vámpírrá válni. Annyi nem érdekelt, hogy megtudjam, milyen élve mumifikálódni, mind ahogyan a hozzá hasonlók teszik, ha nem kapnak elég táplálékot. Olyannak kellett volna lennie, mint egy élő lelkiismeret. Legalábbis az elődeit azért tartottam. Tükröt akartak elém tartani, én pedig nevetve zúztam szét, bebizonyítva, hogy engem nem lehet csak úgy analizálni. Nem voltam olyan, mint mások... máshogyan nőttem fel. Más eszmékre tanítottak. Majd belém is verték őket. Ez volt a sanyarú középkor, nem éppen ideális korszaka volt a gyereknevelésnek, de utólag már nem bántam. Sokkal szegényebb életet éltem volna, ha nem hagyom apánknak a rengeteg bizarr szadista tettét. Nem mintha lett volna beleszólásom. - Hm. Szánalmas lettem - ismételtem a szavait elgondolkodva, majd biccentettem. - Miután egy olyan sem akadt, mint te voltál, szerintem csak simán... elpuhultam. Hiába keresem az új lehetőséget, egyik sem annyira strapabíró, mint te voltál. Két nap után kilehelik a lelküket... - fintorodtam el. Pedig tényleg csak egy normális vámpír kellett volna, egy kellőképpen erős. Az olyanokat szerettem használni, nem a kis újszülötteket, akikkel még egy kezdő boszorkány is simán elbánik. Elvigyorodtam. - Ki tudja - rántottam meg a vállamat. - Az elpuhulás népbetegség, nem? - vontam fel a szemöldököm. Biztos voltam abban, hogy valóra fogja váltani a fenyegetéseit, és az első adandó alkalommal letépi a fejemet. Már eltelt több évszázad, és még midnig van fejem. Valamit nagyon rosszul csinált, vagy csupán szeretett rácáfolni a saját magának tett ígéreteire. Ki tudja. - De úgy hiszem, mindketten érdekes dolgokat látunk abban a bizonyos tükörben. A régi énjeink csak a hasukat fogják a röhögéstől - tettem aztán még hozzá, aztán elcsendesültem. Megpróbáltam nem hangot adni annak, hogy nem reagált a mágiára. Nem kezdett küszködni a fájdalomtól. Nem történt vele semmi, pedig ennyi erő már ledönthette volna a lábáról is. Talán van igazság abban, hogy ha valaki egyszer sokat szenvedett, egy idő után immunis lesz a fájdalomra? Hát, tőlem már elég sokat kapott. - Akkor játsszuk le. De nem most - figyeltem őt a tekintetemmel, ahogyan a pulthoz sétált. - Ha legközelebb találkozunk, egyikünk meghal.
Az igazság maga valójából az, hogy a saját történetem kezdete, nos egyben a végzetemet jelöli meg. Az élet mindig is megtört, fájdalmas igazságokkal kecsegtetett, és hamis, reménnyel teli hazugságok sorával áltatott. S amikor már azt hittem, hogy véget ért a kínzó szenvedéseim látszata, akkor kezdődött el csak igazán a gyötrelmes érzelmeim átélésének időszaka. Talán kezdetben rettegtem, és féltem attól, hogy odajutok, ahol már oly sokszor kikötöttem; egyik vadászt voltaképpen követte a másik, míg a boszorkányok hosszú sorra is vígan váltogatta egymást. De egy idő után már csak beletörődtem a sorsomba, és próbáltam elfogadni mindazt, ami nekem jutott ki osztályrészként. Voltak szavak, melyek olykor eltakarták az állandó fájdalmamat, s voltak mondatok, melyek néha enyhítettek a halálom óhaján. De legbelül mélyen, nos mindig is azt akartam, hogy ismételten rám találjon a kín, és ezáltal harcoljon ellenem; a démonjaimmal szemben. Úgy hittem csak ez menthet meg, mert ha nem, akkor elér a végzetem, s tán örökre elveszek. Egyedüli vágyamként csupán azt akartam szüntelen, hogy törjön meg a múltam fájdalma újból engemet. -Talán most sajnálnom kellene téged, mert egyik vámpír sem én, vagy mégis mit vársz el tőlem?-Nyomom meg jelentősen a kérdést, ahogy felvont szemöldökkel nézek rá.-Bár inkább ne is válaszolj, kérlek.-Legyintek egyet egyszerűen, ahogy ezáltal annyiban is hagyom a dolgot. Nincs kedvem felesleges köröket futni, és valahogy a megértéséhez sincsen türelmem. A düh, amelyet az irányába érzek teljesen felemésztő. Az, hogy ez eddig élhetett, nos már magában megér egy szent misét, így örülhetne annak, hogy még szívhatja ezt a nyamvadt oxigént, nos ahelyett, hogy egész álló idő alatt őrültségekkel traktál, amiknek persze semmi értelme sincs. Megrázom lazán a fejemet, ahogy próbálom elnyomni a hirtelen keletkezett haragom. Persze az erőlködésem sikertelen, de már az is haladásnak minősül, hogy nem esem neki itt, és most. -Egyedül csak te puhultál el.-Mondom rideg hangszínen, ahogy szúrós pillantással illetem. Majdan pedig már számba sem veszem, hisz nem érdekel maga a jelenléte, és egy által az sem, hogy mi a fenét gondol a kis fejecskéjében. Szíves örömest hagynám magára, de elég egyetlen egy utalás, és máris beveti ellenem a hasztalan kis mágiát - legalábbis rajtam mindezzel, nos nem fog ki. Bár itt lenne a remek alkalmam arra, hogy megöljem őt, de én egyetlen egy ujjamat sem mozdítom meg ez ügy érdekében. Talán nem szeretném bepiszkolni a kezem, talán csak egér utat hagyok neki, de az is megeshet, hogy a hely teszi ezt a hangulat benyomást nálam. Valahogyan nem tudom elképzelni azt a jelenetet, hogy egy bárban ontsam ki az életét. Ennél sokkal kegyetlenebb, és drámaibb halált szánok a részére. -Ha csak ennyit akartál, akkor további kellemes időtöltést. Szerintem a kijáratot, nos magadtól is megtalálod.-Mutatok el az ajtó irányába, majd a pult felé fordulok, amelyen megtámaszkodom könnyedén. Semleges pillantással pásztázom a fa felületét, miközben minden felesleges kis gondolatot kiűzök az elmémből, hisz semmi szükségem sincs arra, hogy töprengjek. Biztos vagyok minden egyes célomban, bár már csak egyetlen egy elintéznivaló feladatom maradt, és még hozzá az, hogy; megöljem Curtist.
Megvontam a vállamat. Soha senkitől nem akartam, hogy sajnáljon engem. Tekintve, hogy ha szükségem volt ilyesmire, én magam tettem meg. Bár nem túl józan állapotomban, semmi kétség. Sokan mindig azt gondolták rólam, hogy a légynek se tudnék ártani, csak mert kölyökképpel áldott meg a teremtő. Ez pedig egyszerre volt nevetséges és előnyös. Legalább csendben settenkedni, és rám senki nem gyanakodott, ha a közelben voltam. Persze aki jobban megismert, tudta, hogy négy kerékből legalább három hiányzik. Ezeket pedig mind az apámnak köszönhettem. Minden, amit végignézetett velem, egy beteges színdarab részei voltak, én pedig ennek köszönhettem, hogy minden normalitást elveszítettem. Már nem láttam izgalmat a hétköznapi életben. Szükségem volt arra, hogy szenvedést, vért, fájdalmat lássak, és emiatt máris... hasznosabbnak éreztem saját magam. Mármint, mások számára nyilván nem voltam hasznos, tekintve, hogy a halálosztó szerepét töltöttem be. De igyekeztem kivenni a részemet mindenből. Richard egy színfolt volt az egész történetben. Megváltoztatta a normális játékról való elképzeléseimet. Azóta nem találtam egyet se, aki olyan lenne, mint ő. Mindegyikük órákat bír ki. Richard viszont... évekig volt velem. Talán én lettem kegyetlenebb? Nem, inkább ő volt erősebb a többinél. De hogy miért... rejtély. - Ha már kimondtad... ne várd, hogy ne válaszoljak - tettem hozzá, majd felé dőltem, és elvigyorodtam. - Bár nyilván ostoba vágyálom lenne, ha azt kérném, hogy sétálj le a pincémbe, és ismét töltsünk el együtt pár évet. Te nem hiszel abban, hogy bármit is adni tudnék neked. De ez már a te problémád - sóhajtottam fel. Nem cimboráltam vámpírokkal, de benne igyekeztem meglátni a másikat, ami lenni akart. Vadász. És nekem mindig is szükségem volt egyre, hogy néha ne nekem kelljen szenvednem egy-egy példány befogásáért. Ismét vállat vontam. - Ilyenné teszi a boszorkányokat az idő - sóhajtottam fel lemondóan. Mit tagadtam volna? Elpuhultam. És tudtam, hogy miért. De amíg ő nem tudta, addig nem lehetett belőle hátrányom. A szerelem egy olyan része volt az életemnmek, amit elképzelhetetlennek tartottam. Főleg azt, hogy én magam érezzem ezt a... furcsa dolgot. Nem lehettem büszke magamra. És igen, elpuhultam miatta, de minden eszközömmel azon voltam, hogy megtaláljam az ellenszerét. Vagy inkább, a középutat. - Talán igen. Talán nem - céloztam a kijáratra, miután felugrottam a székből. - Alig várom, hogy újra lássalak. Talán végre pontot teszünk egy évszázadok óta tartó rémálom végére. Bár ki tudja, nekem annyira nem volt rémálom - kacsintottam rá, majd hátat fordítva kilöktem az ajtót, hogy távozzak. Nem volt szándékomban visszanézni. Tudtam, hogy előbb-utóbb ismét találkozunk. És akkor az egyikünk ténylegesen befejezi a pályafutását.
|| köszi a játékot! majd szólj, ha indulhat a mandula. :3 ||
Mosolyogtam. Aranyos lánynak tűnt, még úgy is, hogy elég fiatalnak tűnt ahhoz, hogy egyáltalán beengedjék ide. De aranyosnak tűnt. Emlékeztetett Elle-re.
-Most kezdtem itt, tegnap vettek fel. Ez volt az első estém... - mosolyogtam csukott szemmel kicsit elpirulva, és kínosan vakarni kezdtem a nyakamat. - Eléggé izgultam, pedig a Summer Festivalon már énekeltem tömeg előtt. És nem, nem most kezdtem énekelni - ráztam meg a fejemet. - Van egy Youtube csatornám, oda szoktam feltöltögetni ezt-azt, és volt egy CD-m, de nem vagyok egy nagy név. Vannak odakint sokkal jobbak is, de egyelőre megelégszem ennyivel is. - Tényleg nem kellett most nekem ennél több. Amíg nem tudtam teljesen túllépni a szüleim halálán, addig nem akartam belefogni semmi ilyen hatalmas nagy projektbe. Pedig lehet, hogy kellett volna. Lehet, hogy az kicsit elfoglalta volna a gondolataimat. Kicsit talán segített volna tovább lépni, kicsit könnyebb lett volna túljutni ezen a sötét mélyponton. Kicsit egyszerűbb lett volna... És talán minden máshogy alakult volna. Talán nem menekültem volna a családom elől. Nem futottam volna az emlékektől. Meglátogattam volna anya és apa sírját és elmeséltem volna, hogy most éppen ide vagy oda utaztam turnézni.
De nem ez történt. És még mindig fájt. De már nem is zavart. Ahogy Kaneki mondta a Tokyo Ghoulban: A fájdalom a barátod, a szövetségesed. A fájdalom jelzi, hogy szörnyen megsérültél. De tudod, mi a legjobb dolog a fájdalomban? Hogy érezteti veled, hogy még nem haltál meg! Így képes voltam újra mosolyogni, és emberek közé menni anélkül, hogy féltem volna. Hogy féltem volna attól, hogy összeomlok. - És ne haragudj, hogy megkérdezem, de nem vagy te kicsit fiatal ahhoz, hogy itt legyél? - emeltem meg az egyik szemöldökömet.
Kezdőlap
![](http://33.media.tumblr.com/e1ed16d681dbd65812b36164dbe084bc/tumblr_inline_mkziawLXxf1qz4rgp.gif")
