Az aprócska faház, amely határvonalat képzett az erdő zöldellő fái, illetve az emberek által alkotta még késő este is nyüzsgő város között, magányosan ácsorgott teljes sötétségbe burkolva. Csupán a fojtogató néma csend adta az ember tudtára, hogy nem is olyan régen, mintegy nappal korábban, telihold idején, valami iszonyatos történt ott. Néhány nappal korábban még ennek a kései órának ellenére is a két gyermek vidáman, hangosan kacagva rohangászott fel és alá apjuk elől menekülve, nem törődve anyjuk megrovó hangjára, aki a konyhában mosogatta a piszkos tányérokat. A rádióban Elvis Presley egyik legnépszerűbb zenéje szólt, amelyet az udvarra is tökéletesen hallani lehetett, ahol most csak az üres piros hinta csikorgása töltötte be az üres, sötét kertet, ahonnan még mindig visszaköszöntek a szanaszét szórt homokozó lapátok, valamint a kettétört gereblye, amely a lépcső előtt hevert, mintha az irányt mutatta volna. A lépcső megöregedett, korhadt fája minden egyes nyomásváltozásra kínkeservesen jajdult fel, mintha csak rossz ómen lenne, amely azt akarja jelezni, hogy senki ne menjen közelebb. A terasz jó részét vastag cserépdarabok, az ajtóból kitört üvegszilánkok, valamint sötétbarna föld borította. A nyílászárót csupán a zsanér fémes pántja tartotta a helyén, az szinte lebegett a semmibe, ha egy erősebb széllökés jött volna, minden bizonnyal a vaskos fadarab hangos csattanással ért volna földet. Az előtérbe belépve szinte rögtön el is botlott az ember, ahogyan a hatalmas ébenszínű szekrény keresztbe elterült a padlózaton, amelynek hátán vastag karmolás nyomok és repedések éktelenkedtek. A falon lévő halványzöldes tapéta néhol felhasadva göndörödött fel, a lámpa félig kiszakadva csüngött a romba döntött térbe. A fehér linóleumpadlón vörös vérfoltok éktelenkedtek, véres ujjak, valamint kúszásra utaló nyomok száradtak rá, amelyek egészen a nappali közepéig húzódtak, ahol három holttest hevert szétmarcangolva. A helyiség szinte minden pontját sötétvörös vér fedte, félig-meddig egybe maradt arcukon tükröződött a félelem, valamint a tudat, hogy meg fognak halni...
Testem megállíthatatlanul görcsösen remegett, elmémmel képtelen voltam felfogni mindazt, amit mindössze csupán egyetlen másodpercre láttam, s amiről tudtam, hogy egyes egyedül az én művem. Gyomrom borsóméretűre zsugorodott, a hányinger hurrikánként cikázott bennem, s vulkánként akart előtörni, ahogyan szemeim sarkából felpillantottam mindössze csak egy futó pillantás erejéig, azonban csakhamar ismételten fekete nadrágba bújtatott földön térdepelő térdeimet kezdtem bámulni üveges, megfagyott tekintettel. Ujjaimat a vöröses színű különböző állat és növény mintájú perzsaszőnyegbe fúrtam, idegesen markoltam az anyagba, mintha mentsvárat tudott volna nyújtani. Hosszú óráknak tűnő percek után erőt véve magamon megpróbáltam felemelkedni, lábaim remegtek, akár a kocsonya, s egyedül a szilánkosra tört asztal nyújtott biztos támaszt. Hátra akartam fordulni, el akartam menekülni, s kitörölni minden képet, ami a fejemben volt, fel akartam ébredni szörnyű rémálmomból, amely éveken keresztül fog kísérteni, hiszen az első vér, amely kezünkhöz tapad, nem felejtjük el. Én sem fogom, hiába reménykedem abban, hogy felébredek rémálmomból, néhány másodperc múlva nem fogok emlékezni semmire, ez nem így volt. A vér megszáradt szaga ontotta magából a rozsdás vas szagát, szinte magához vonzva a halált. Arcomra az undor jele ült ki, fejemben felvillanó sötét képek torzították el, amúgy sem éppen sziporkázó gondolataimat, ideáimat, amelyről képtelen voltam elhinni, hogy én tettem, képtelen voltam feldolgozni, de a valóság minduntalan csapott arcba. Szívemben növekvő gyűlölet, amelyet saját magam irányába éreztem, szinte szétszakított, egyik felem talán tisztában volt azzal, hogy erről nem én tehetek, nem én irányítok, azonban a másik felem csupán az elém táruló szétmarcangolt testekre tudott fókuszálni... Arra ugyan nem emlékeztem, hogy mit tettem, de nagyon is el tudtam képzelni, ahogyan a halott emberekre pillantottam, elmémben egyre inkább csak az harsogott, hogy szörnyeteg vagyok, aki ártatlanok életét veszi el és családok életét teszi tönkre vagy nyomorítja meg. Kilátástalannak éreztem helyzetemet...
Csőlátásszerűen előre szegeztem szemeimet, igyekeztem sehova nem nézni. A hátsó ajtón akartam távozni, azonban amint kinyitottam az ott lévő ajtót, szinte rögtön szembe találtam magam azzal az utolsó családtaggal. A legkisebb lánnyal. Megmaradt arcfelülete vérrel keveredett, testéből jókora darabok kiszakítva, csontjai kilátszódtak...

Az ébresztőóra hangja lassan kúszott be tudatom legmélyebb, legsötétebb pontjaira is, minden idegsejtemet könyörtelenül felélesztve, mintha villám csapott volna beléjük. Szemeimet lassan nyitottam ki, azonban a hajnali fény még így is bántotta íriszeimet, hunyorogva néztem körbe, miközben fáradt sóhajjal nyomtam ki a vekker riasztóra hasonlító hangját. Fejemet visszaejtettem a párnába, kezeimet pedig a kezdődő fájdalom miatt odaszorítottam, pillanatok alatt vált elviselhetetlenné, agyam szét akart robbanni, hangosan durrogó és pattogó tűzijáték táncára hasonlított, s hiába szorítottam egyre jobban, a kelletlen érzés csak nem akart alábbhagyni, s ha szívem óhaja szerint cselekedhettem volna, homlokom számtalan alkalommal ütközött volna össze az egyszerű fehérre meszelt falon, mégis ellenálltam a kísértésnek. Ujjaimmal inkább a halántékomat kezdtem masszírozni, lassú körkörös mozdulatokkal, s jó néhány percbe beletelt mire ismét tudatosult bennem az éjszakai lidércképek, amelyeket, mint ahogy máskor is igyekeztem teljes mértékkel kizárni tudatom legapróbb zugából is, s inkább sorra vettem, hogy vajon mi dolgom is van a mai napon. Nehézkes mozdulatokkal tornáztam fel magam ülő helyzetbe, s húzódzkodtam az ágy szélére, nem álltam fel rögtön, megvártam még a szédülés érzete alább hagy. Körbenéztem a szobámba, arcomra gúnyos mosoly kúszott. Egyszerű agglegényként tengettem napjaimat, akit még harminchat éves fejjel gyermeki rémálmok gyötörtek, nevetségesnek éreztem ezt a helyzetet. Teljesen egyedül éltem, kapcsolatom csupán annyi, amennyi az élethez szükséges, pontosabban, amit a rendelőmben töltök, s többnyire a napjaim ott is pusztán csak úgy zajlanak, hogy elbeszélgetek a szülőkkel, esetleg a gyerekeikkel, ha éppen a bátrabbik fajtából való, a nap további részében az asszisztensem beszél, olyan üres témákról, amelyeket már igazán meg sem hallok, néha olykor bólintok vagy ha éppen tudom miről beszél, akkor reagálok, máskülönben egyik fülemen be, másikon ki. S nem csak a baráti kapcsolatomat vallanám ilyen bimbózónak, hanem a magánéletemet, ugyanis mióta Londont otthagytam az óta a szörnyű éjszaka óta, e tekintetben is elhatároltam magam, még csak véletlenül sem akartam következményeket.
Ezen űzött gondolatok között keltem fel, majd vettem utamat a fürdőszoba felé, azonban mielőtt kinyitottam volna magam előtt az üveges tükröt, még farkasszemet néztem magammal. Arcom fáradt volt, szemeim vérben úsztak, alattuk sötét karikák húzódtak, amelyek a kialvatlanságról árulkodtak, s ezen semmilyen nyugtató nem segített, mert abból is csak amolyan felületes alvás lett, s a legtöbb ilyen esetbe inkább bementem éjjeli ügyeletre, elvégre egy önkéntes éjjel-nappal fáradhatatlanul talpon lévő a sürgősségin dolgozó orvosnak örülnek, aki ráadásul még ért is a munkájához.
Szembenéztem a tükörképemmel. Tudat alatt tudtam, hogy ezzel próbálom kompenzálni azokat a tetteket, amelyeket tudatlanul hajtok végre, de vannak napok, amikor a megmentett életek sem nyújtanak kárpótlást, hiszen az évek során csak meg tanultam együtt élni önmagammal, de feldolgozni talán soha nem leszek képes, s talán nem is akarom, sokkal inkább kínzom magam az értelmetlennek tűnő önváddal.