- Látod? Mondtam, hogy neked úgysem mond nemet - álltam talpra, és Hayley felé fordultam. - Mennem kell. Nem merek nemet mondani... az asszonyoknak nem lehet - nevettem aprót. - Viszlát Hayley. Vigyázz magatokra. Bár úgy hiszem, Klaus is megteszi. Talán te leszel az, aki tisztességes fickót tud faragni abból az öntelt hibridből. Legalábbis, úgy nagyjából - mosolyogtam kedvesen, majd odanyújtottam a kezem Elenának. - Mehetünk.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Odaértem Damon és Hayley kettőséhez, én Daomon előtt álltam meg, de tekintetemmel Hayley pillantását kerestem. - Ha gondolod... menj csak vissza Klaushoz. Sajnálom, hogy megzavartalak titeket - suttogtam halkan, bocsánatkérően pislogva, majd Damonre pislogtam. - Az... ügy elintézve. És ha most kicsit velem jönnél, az boldoggá tenne - mosolyodtam el halványan.
Mosolyogva figyeltem az egyre közeledő férfit, de minél közelebb jött annál inkább biztosabb lettem abban, hogy nem ember, hanem vámpír. Úgy néz ki manapság már szórakozni se tudok úgy elmenni, hogy ne botoljak bele egy vámpírba. Vagy túl sokan vannak, vagy egyszerűen vonzom őket. Mosolyogva mértem végig őt, s a látvány egyszerűen magával ragadó volt, főleg az a bizonyos szempár. Egyszerűen rabul ejtett, de hamar félrepillantottam, majd a kérdését hallva közelebb léptem hozzá. Természetesen. - mondtam neki mosolyogva, majd megfogtam a kezét és beljebb sétáltam vele. Biztos voltam abban, hogy van valami hátsó szándéka, hiszen sok egyedül táncoló lány volt jelen, de ő még is hozzám sétált, egy boszorkányhoz. De soha se lehet tudni, hogy kit mi vezérel. - És mit keres egyedül egy magad fajta ilyen helyen? - kérdeztem tőle kedvesen, mert tudni akartam, hogy kihez is van szerencsém, illetve hogy egyedül van-e. A mai lányok talán azt mondanák, hogy ő egyszerűen eszméletlenül nézz ki, de én talán kicsit régimódi vagyok és ezért nem is mondom ki. Közben a zene ismét felhangzott, mire lassan elkezdtem táncolni és közben végig néztem őt.- Layla vagyok és te? - közben minden egyes kis mozdulatát és mimikáját megfigyeltem. Azért jöttem ide, hogy kicsit kikapcsolódjak, de eddig nem igen sikerült, hiszen egy vámpírba botlottam, jobban mondva egy nagyos helyes vámpírba. Talán, ha nem láttam volna annyi szörnyűséget az éveim alatt, akkor most helyben elolvadnék a tekintetétől és a mosolyától.
- Nem csak magamért teszem - mondom Hayleynek csendesen. - A jövőnk a tét. A mi jövőnk is, a fajtámé... a családomé, a gyerekeimé. Ha itt kifejlesztik azt a vírust, amit hallottunk... a vámpírok nemzetségének végét fogja jelenteni. És aztán jönnek majd a vérfarkasok, és a hibridek is. És valamennyi leszármazottunk. Ő is - bökök Hayley hasa felé. - Remélem, valamikor kapok majd egy hősök érdemérmet ezért az egészért.
Néztem Elena után apró kis mosollyal. A nők, pláne ha hasonmások, mindig összezavarják az ember életét. Levettem egy újabb pohár pezsgőt a tálcáról, és vártam, hogy Hayley visszatérjen. Benne jártunk az éjszakában... rá bíztam, mikor induljunk vissza New Orleansba.
- Hát ez nagyon... vigasztaló - sóhajtok. Hátfájás. Pont ez hiányzik még az életembe. De hát igen, ha egyszer igazán növekedni kezd ez a csöppség a szívem alatt, nem lesz könnyű dolgom, annyi biztos. - Épp korábban hallottam róla, hogy mi minden zajlik itt az iskola falai között. Komoly feladatra vállalkozol - húzom el a számat. - Nagyon véget akarhattok ennek vetni, ha hajlandó vagy önként feladni magad... - állapítom meg kicsit elképedve.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Valami furcsa kuncogásféle hagyta el a torkomat, mikor a kinyújtott kezére néztem, de ebből a hangból minden gúnyolódás és ehhez hasonló hiányzott. Tényleg volt inkább jókedvű, mint gúnyolódó. - Nem egyezem meg olyasmiben, amiről tudom, hogy soha nem lesz barátság. Abban megegyezhetünk, hogy az efféle határokat nem lépjük át tovább, de mi soha nem leszünk csak barátok. Egyeztünk már meg benne, és mindig más lett belőle - mondtam még mindig mosolyogva. Furcsa, most tűnt a szememben úgy igazán először férfinak... aki nemcsak magával törődik. - Vigyázz a gyerekedre. És az anyjára. És... majd jelentkezem - mondtam még neki mosolyogva, majd mindezt búcsúzásnak szánva vettem az irányt Damon felé, aki időközben Hayleyt találta meg partnerként.
- Bármily hihetetlen, de én is sajnálom. Egyrészt veszélybe sodortam vele a házasságodat. Másrészt megbántottam Hayleyt. És ezt nagyon nem akartam... nem ezt érdemelné tőlem - sóhajtottam. - Szóval... azt hiszem, Elena Gilbert - nyújtottam ki a kezem vidám hunyorítással - egyezzünk meg valamiben. Innentől csak barátok. Rendben?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Megkönnyebbültem. Annak ellenére, hogy a nap nagyrésze még hátravolt... vagyis inkább az este nagy része. - Köszönöm - suttogtam valami furcsa elérzékenyüléssel, bár ez inkább az egész helyzetre vonatkozott már... totálisan kikészülnek az idegeim ettől az egésztől. - És... Damon nem tudja. Nem is sejti - ráztam meg a fejemet. - Tőlem pedig nem is fogja megtudni. Nem akarom őt elveszíteni, és... sajnálom ami történt. Nem tudom, hogy mi ütött belém megint, és... csak sajnálom - fordítottam el a pillantásomat.
- Kötődünk egymáshoz, de nem vagyok sem gondolatolvasó, sem jövőbelátó - világítok rá az apró tényre. - Maradjunk az smseknél... ha két napig nem jelentkezel, felhatalmazva érzem magam rá, hogy idejöjjek, és körbenézzek. Segítek Elena. Megfogadtam, nem? És bármit is gondolj rólam, vagy gondoljanak mások, állni szoktam a szavam. De azt hiszem, ezt már bizonyítottam. Viszont... ennek ára van. Egyetlen ára. Damon soha nem tudhatja meg, mi történt köztünk a legutóbbi látogatásod alkalmával. És nem magam miatt... hanem miattatok.
Nézem ahogy Hayley leül, és szavak nélkül is látom, hogy fáj a lába. - A terhesség velejárója. Nemsokára jön a hátfájás is. Az sem kellemes. Már háromszor végigcsináltam. Vagyis nem én... hanem Elena. Én csak láttam, min megy át mindhárom gyerekkel - kerítek gyümölcslét, és a lány kezébe nyomom. - Igen, sajnos tudom miről van szó. A bőrömről - teszem hozzá kis fintorral. - Nem tudom mennyit tudsz arról, hogy itt az egyetemen mit műveltek annak idején a magamfajtákkal. Öt évig voltam szenvedő alanya... és most újra az leszek. Dr. Maxfieldet le kell buktatni... és nincs más mód, mint az, hogy tőrbe csaljuk. Hát ez van. A barátod pedig alighanem a C terv lesz. A felmentő sereg, ha mi mind belebuknánk.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Igen, valahogy így - bólogattam, majd nyeltem egyet. - Nem is várom el tőled, hogy itt csücsülj két-három héten keresztül vagy hogy ideköltözz... de mivel csak Damon lesz bezárva, és én szabadon leszek... ezért én tudom veled tartani a kapcsolatot. Tudom is én, napi szinten egy sms, hogy "jé, engem még nem zártak be egy lyukba", vagy valami... és ebből te is tudnád, hogy ha megszűnnek ezek a "jelek", akkor... baj van. Bár eddig azt hittem, hogy mindenféle verbális jelzés nélkül tudod, ha a hasonmásokkal baj van, elvégre... bizonyos módon kötődsz hozzánk, ahogyan mi hozzád - sóhajtottam. Ez enyhén nyálasra sikeredett, de aztán rögtön folytattam is, hogy ne tudjon fennakadni rajta. - Benne lennél? - kérdeztem reménykedve. Abban csak reménykedtem, hogy semmiféle árat nem fog kiszabni. Bár ismertem őt, tudom, hogy tisztességes játékos ilyenkor.
Mese-este. Még ezt is kapok. Komolyan, már megérte eljönni erre a bálra. Mindig megtud az ember valami újdonságot. - Oké, csak hogy jól értem-e... a férjed önként és dalolva visszatér a Whitmore fogságba. Mindig is tudtam, hogy nem normális - közöltem. - De a jelek szerint nem akar sokáig ott is maradni. És van egy felmentő sereg... ami ha perecel, nekem kéne beavatkoznom, és kihúzni mindenkit a sz*rból. Hm. Tettem annak idején egy ígéretet, és nem másítom meg a szavam. De ha ti mind elbuktok, honnan tudjam, hogy mikor kell közbelépnem? Nem ülhetek itt a Whitmore-on napestig, titeket figyelve.
- Hmm... Hát te tudod - vonom meg a vállamat unottam, és egy apró, gúnyos fintort eresztek, amikor azt említi, hogy Klaus hogy tart engem. Mondjuk ha Damon tudná, amit én, akkor talán mégis szigorúbban akarná fogni az asszonykáját. De őszintén szólva semmi kedvem belekeveredni az ő életükbe is, szóval nem én leszek az, aki kitálal Damon előtt. Bizonytalanul pislogok kicsit a kijárat és a magam mögött hagyott páros felé, végül leülök a felkínált székre. Mennyivel jobb, most jövök csak rá, mennyire elfáradtak a lábaim. A terhesség átka ez is. - Te tudod, hogy mi folyik itt? - nézek el aztán Klausék felé. Ha akartam volna, megvárhattam volna, hogy a saját szavaimmal halljam Elena szavait, de nem volt kedvem hármasban maradni velük.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Hayleytől körülbelül azt kaptam, amire számítottam. Bár nem is tudom, mit vártam tőle, hiszen talán pontosan ennyit érdemlek. Mindegy. Nem ez a legfontosabb momentán. - Töröld le a vigyort a képedről, fontos dologról lenne szó - fordultam vissza Klaus irányába, miután Hayley eltűnt a szemeim elől. - Szükségünk lenne egy... egy bizonyos pót-megmentőre, akire számíthatunk. Megtudtunk valamit erről a bizonyos Maxfieldről, ami arra ösztökélte Damont, hogy... visszatérjen a fogságba, én pedig arról a bizonyos dologról tudjak meg mindent, mint Maxfield asszisztense - köszörültem meg a torkomat. - Van még rajtunk kívül két másik résztvevője is ennek az egésznek, Maggie és Enzo, de nincs biztosíték arra, hogy ők nem keverednek bele jobban, és nem buknak le... és ha mindannyian Maxfield kezei közé jutunk, nem marad lehetőségünk kiszabadulni. Nézd, én tudom, hogy sokat kérek, de egyedül te vagy az, akiben megbízom, és akiről tudom, hogy nem fut el. Te jószerével erősebb vagy mindenkinél. Van esélyed Maxfield ellen. És ha mi elbukunk mind a négyen, szükségünk van valakire, aki... segít nekünk - nyeltem egyet. - Bármi is legyen az ára... csak segíts nekünk, kérlek - vált tekintetem szinte könyörgővé, miközben a kezem a vállára siklott.
Fél szemmel látom, ahogy Klaus barátnője otthagyja Elena és Klaus kettősét, majd egyenesen felém tart. - Hogy mi? - pislogok rá kissé értetlenül. - Hát, nem vagyok a rabtartója, hanem a férje. Ő meg önálló emberi lény. Talán úgy tartsalak, ahogy Klaus téged? - kérdezem, de nem bunkó módon, inkább csak kíváncsian, majd odahúzok egy széket neki, jelezve, hogy üljön le mellém. - Megkínálnálak egy itallal is, de azt hiszem az Ősi kitekerné a nyakam, hogy már most rászoktatom a fiát... lányát... vagy ki tudja mit hordasz magadban.
Hirtelen ismerős hangot hallottam meg a hátam mögött, és elvigyorogtam magam, úgy fordultam meg. - Ah, kis hasonmás. Feltéve persze, ha te vagy - fürkésztem néhány pillanatig összehúzott szemekkel. De igen, ez Elena Gilbert. Semmi kétség felőle. - Roppant kapós vagyok ma este, ahogy látom. Mondd, mit akarsz? Hayley előtt nem fogok titkolózni. És ti is... meglehetősen közeli ismeretséget kötöttetek már egymással. Ha azt lehet annak mondani, hogy csaknem izélés közben kapott minket rajta. Ugyan már, ne menj el... - szólok Hayley után, de ő csak int, hogy inkább beszéljük meg kettesben. Hát legyen. - Mi történt? A jó Salvatore kidobott?
Hogy nem érdekel? Már rég elmesélhette volna, hogy mit beszélgetett Tatiával odakint, ha nem kezd el kakaskodni Christopherrel. És még ezért is én vagyok a hibás. - Persze, hogy érdekel... - kezdek bele megadóan. Már ahhoz is fáradtnak érzem magam, hogy tovább morcoskodjak. De aztán megpillantom Elenát, aki épp hallótávolságon belülre érkezik, és a halvány mosoly is leolvad az arcomról. - Elena - biccentek felé erőltetett mosollyal. Amennyire kedveltem korábban, most... most nem is tudom, mit kondoljak. És kettesben akar maradni Klausszal. Hát persze. - Egy Petrovától a másikig? - kérdezem gúnyosan Klaustól, aztán inkább sarkon fordulok, és ott hagyom őket. Tényleg kezd elegem lenni az estéből, ennek pedig az a következménye, hogy kiürítem az egész pohár pezsgőmet. - Nem fogod túl rövid pórázra, igaz? - vetem oda fáradtan Damonnek, aki mellett elhaladok. Nem ismerem túl jól, de ennek ellenére muszáj volt odaszúrnom neki ezt a mondatot.
Magam is eljöttem a padlásról Elenával. Láttam, ahogy Klaushoz lép, nem volt kedvem szem előtt maradni. Leültem a sarokban, és már előre is sajátságos fájdalomcsillapításba fogtam. Inni kezdtem...
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Alig kellett belépnem a szalonba, máris megláttam Hayleyt és Klaust. Magam sem tudom, hogy mi volt bennem a nagyobb érzés: az, hogy Hayley előtt jó lenne mélyen szégyellnem magam, vagy az, hogy nem érdekel az egész, főleg nem kettejük véleménye. - Klaus - léptem oda melléjük, Hayley-re pillantva először, de nem tudtam, hogy mosolyogjak-e vagy bármi, hiszen öhm... mindegy. - Tudnánk beszélni? Lehetőleg... négyszemközt - vált a hangom kissé suttógóvá, ekkor már az említettre pislogva.
Több-kevesebb megelégedéssel hallom a választ. Bár kissé mintha azt mondaná, hagyjuk már ezt a témát. Hát akkor majd ma éjjel teszek róla, hogy kiverje a fejéből ezt a Christophert, vagy kicsodát. - Nem tudom - rántok vállat kissé duzzogva. - Ameddig akarsz. Gondolom most jön az a rész, hogy alaposan elrontottam a hangulatot. Az persze, hogy én milyen eredménnyel jártam a teraszon, nem is érdekel téged.
Továbbra is hitetlenkedve nézem Klaust, és kezdem egyre fáradtabbnak érezni magam ettől a közjátéktól. - Nem... nem volt jobb nálad... - intek a fejemmel is. És bár semmi kedvem összehasonlítgatni őket, gondolatban hozzá teszem, hogy valószínűleg rosszabb sem, már amennyire emlékszem, hiszen régebben volt, ráadásul mindketten kicsit elveszettek voltunk akkor. Az valahogy olyan heves, vigasztaló szex volt, de semmi kedvem Klausnak mesélni róla. Amúgy is egyértelmű, hogy csak a sértett önérzete és a hiúsága kérdezteti ezt vele. Remélem, megelégszik a válasszal. - Meddig maradunk még? - kérdezem végül elfojtva egy sóhajt.
- Azt hittem, hogy, jó oké, nem én vagyok az első, de hogy.... valahol a lista elején állok - dünnyögöm kissé kedvetlenül, aztán valami felvillan a tekintetemben. A birtokló férfi akarata. - Azt azért elárulhatnád... - lépek közelebb, és már jóval lágyabb hangon szólok hozzá - hogy a tizes listádon milyen helyezést értem el. Ne mondd, hogy ez a kis p*cs - intek arrafelé, amerre Christopher eltűnt - jobb volt nálam - teszem hozzá. Hiába, ez nálunk férfiaknál hiúsági kérdés. Kb olyan, mint a nőknél a kérdés, hogy híztak-e vajon.
A kezembe nyomott pohár pezsgővel egyre nagyobb döbbenettel és felháborodással meredek Klausra, miközben a kérdései csak úgy záporoznak rám. - Neked elmentek otthonról? - mordulok rá értetlenül. Nem értem, mi a franc ütött belé, de nevetséges, amit csinál. Mégis mi a fene köze lenne ahhoz, hogy kivel voltam előtte, és hányszor? Pont neki, aki folyton más szoknyák alá járkál. - Ha annyira nagyon kíváncsi vagy, igen, voltam vele egyszer, még jóval előtted - ismerem be, mivel Christopher már korábban megszellőztette ezt az információt, nincs értelme tagadni - egyébként pedig barátok vagyunk. Ahhoz pedig semmi közöd, hogy hány férfival voltam eddig - szúrom még oda morcosan. Könyörgöm, még csak alig huszonegy éves vagyok, hát nyilvánvaló, hogy nincs valami hosszú listám, de akkor sem kötöm az orrára a dolgot.
Kezdőlap
