- Ne aggódj... jelenleg is épp azon vagyok - mondom Harmonynak, és egy apró puszi után ő el is tűnik a forgatagban. Ott állok a parketten, megérintem a szája nyomát az arcomon, és kissé bávatagon nézek utána. Aztán egy sóhajjal megindulok megkeresni Elenát. Mi a fenét tudnak a nők ennyi ideig csinálni a vécén?
- Drága Tatia. A tettek embere vagyok. S tudom, hogy a szavakból mikor lesznek tettek. A legjobb mesterem volt ebben. -böktem fejemmel Klaus irányába, de nem akartam több szót fecsérelni rá. Nem akartam szóvá tenni, hogy nem fog ismét uralkodni az én városomban. Kiűzöm onnan, ha kell, de a város az enyém. Nem áll mellé senki. Sőt.. legutóbb a húga is elárulta. Mennyi kell ahhoz, hogy ismét rávegyem arra, hogy inkább engem támogasson? - Egy lányról van szó. A neve Davina. - kezdtem el újra beszélni, majd megkerestem Tatia pillantását, s elmélyültem benne, mintha meg tudnék igézni egy ezer éves nőt. De szükség votl arra, hogy bizalmas kapcsolatot érezzek. - Boszorkány. Hatalmas erő birtokában van. S nem tudom, mitévő legyek... az erő mintha felemésztené őt. De én nem tudok erről semmit. Sophie Devereaux egy aratás nevű szertartásról beszélt, minek kapcsán Davina testében lakozik több boszorkány ereje is. S ami fel fogja emészteni őt... majd vele együtt az egész városomat is. Te tudsz... erről bármit is? - kérdeztem. Arcom nem mutatta, de reménykedtem. És elismerem, ezt egy nyugodt helyen kellene megbeszélnünk, de soha nem voltam zavarba eső típus.
Megőrülök, a nő pirul. Ilyet még nem láttam tőle, max akkor, ha elöntötte a fejét a düh, bár akkor inkább vörösben és bíborban játszott az agyába toluló vérmennyiségtől. Most szó nélkül azonnal elengedem, és az asztalhoz kísérem. - Van választék bőven. Bár úgy tűnik, csak az emberi közönségre gondoltak - sóhajtok. Igaz, enyhén morbid lenne még az én szemszögemből is egy halom véres tasak az asztalon. - Azért meglehetősen fura a Whitmore így belülről. Annak alapján, amiket hallottam ez a pokol szinonímájának tűnt. Most egész kedélyes. Persze a látszat csalhat - nyújtottam oda Hayleynek egy tányért, hogy pakoljon, amit csak akar.
- Talán igazad van. Sőt, biztosan. Mi ketten is megjártuk ezeket az utakat, de azt hiszem, hogy ahhoz képest... a barátságunk nem rossz. - kuncogtam tovább. Nem is tudom, ezzel oldottam a saját feszültségemet? Talán igen. Olyan kínos tud lenni egy ilyen pillanat. - Akkor... vigyázz a családodra, Damon. És szeresd őket. - suttogtam még, majd odahajoltam, és egy apró puszit nyomtam az arcára, majd elengedtem őt, és hátat fordítva neki indultam meg kifelé az udvarra.
- Kaja is van? - nyílnak nagyra a szemeim, és azonnal szétnézek. - A gondolatra is éhes lettem - vallom be. Sosem voltam olyan, mint a legtöbb lány, hogy a kalóriákat számoltam, és nagyon vigyáztam volna az alakomra. Végül is farkas vagyok, nekünk kell az energia, aztán úgyis lemozogjuk. Most meg, hogy terhes vagyok, szinte nincs az az ételmennyiség, amit ne tudnék elpusztítani. Klaus ígéretére kicsit elakad a lélegzetem, és fogalmam sincs miért, de halványan el is piruslok. - Menjünk, vadásszunk valami harapnivalót - motyogom végül Klausba karolva.
Kissé elszégyellem magam. - Sajnálom - vonok aprót a vállamon. - Kétszáz év alatt sem voltam, és nem is vagyok jó a női lélek rejtelmeiben. Ami meg Klaust illeti... számára a férfiasság megtestesítője azon strigulákkal mérhető, amiket egy-egy nő megdöntése után kapar a falba - morgom. - Szeretem Elenát, és megbocsátottam neki. Ahogy ő is nekem, mikor revansot vettem rajta. A házasság nem mindig boldog kötelék... de a szerelem legyőzi az akadályokat. És azt hiszem ez az, amiért érdemes volt ennyit élnem, és átmennem mindenen.
- Persze még mindig nincs kizárva, hogy a kis hölgy a végén majd kis úriember lesz - dünnyögöm aztán, és közelebb húzom magamhoz Hayleyt. Nem tudom mi ütött belém, tényleg nem... de jó vele lenni. Felszabadító, és jó érzést ad. Tudom, hogy hogyan érez irántam, meg is tapasztalom szíve egyre hevesebb ütemét, és akaratlanul is mosolyra húzódik a szám. - Van kedved enni valamit? - nézek aztán a büféasztal felé. - Ha most nem, a lányod úgyis kireklamál magának valamit záros határidőn belül. Nem mellesleg... ígértem neked valamit indulás előtt - súgom sokat sejtetően. - Kell majd az erő az éjszakához.
Nem köntörfalazott, ezt mindig is szerettem Marcel-ben. Régóta nem találkoztunk már és soha nem is dörömböltem az ajtóján akármilyen fizetséget követelve. Nem azért tettem. Nem azért elegyedtem vele szóba száz évvel ezelőtt, hogy viszonzást várjak, nem ezért segítettem neki és nem ezért vettem részt a Mikaelson-család hugicaszerepben tündöklő tagjával közös eszmefuttatásában, hanem azért, mert nekem is ínyemre volt minden cselekedet, aminek tagja lehettem. Persze szigorúan úgy, hogy Rebekah erről semmit sem tudott... az ősi család még csak nem is sejtette, hogy éltem, azt meg pláne nem, hogy 1919-ben ott voltam New Orleansban. Az operában. A tűzre bevallom őszintén én sem számítottam, de hát mire jó a csendes megfigyelő, ha nem arra, hogy megoldja a hirtelen kialakult és váratlan helyzeteket? Eme képességemet tökéletesre fejlesztettem az évszázadok folyamán, enélkül három napig nem éltem volna túl. Nekem is jó mesterem volt, ami azt illeti. - Drága Marcel... - Megcsóváltam a fejem és hirtelen ötlettől vezérelve a füléhez hajoltam, hogy oda suttogjak. - Az országnak szerencséje van, hogy nem rád bízták az államtitkokat. Nem járnák jól veled. - Hangom cinikusan csengett, elhúztam ajkaimat füle mellől és ismét a tekintetébe mélyedtem. - Bátor vagy, hogy csak így, egy buli kellős közepén szórod el ezeket az információkat. - Mosolyom kiszélesedett. - Azt hiszem megvan, miért kedvellek. - Rákacsintottam és újabbat kortyoltam a pezsgőmből. Volt megbeszélnivalónk bőven, kissé meglepett, hogy Klaus mellett motyogta el, hogy igazából segítettem őt elüldözni a városából. Nem mintha megrázott volna a tény, hogy esetleg hallja... büszke voltam arra, hogy segíthettem. - Mire gondolsz pontosan? - Kérdeztem érdeklődve.
- Te most azt hiszed, hogy én...? - kezdtem bele értetlenkedve, ahogy az élete szépségeiről kezdett beszélni, aztán kicsit hangosabb nevetés bukott ki belőlem. - Ugyan, Damon. Tudom, hogy hol van a helyem, nem kell félned emiatt. Én vallom magam annyira felnőttnek, hogy ne keveredjek nevetséges és kínos helyzetekbe. Bár azt hiszem, a te szemedben inkább... szeretnék az a Tündérke maradni, aki voltam, de néha muszáj felnőttként viselkednünk. Én lezártam a múltat. És noha úgy vélem, hogy soha nem fogom teljes mértékben elfelejteni azt, amit irántad éreztem, de én nem állnék a boldogságod útjába. Felfogtam, hogy velem nem lehettél volna boldog... vagy ha igen, hát talán üresebb lenne az életed, mert nem lenne benne Elena. Én elfogadtam a döntésedet. És nem is azért mondtam... csak hogy tudd, és hogy végre valaki elismerje, hogy ha valaki férfi, akkor az te vagy, és nem az efféle férfiak, akik mások feleségét hálózzák be, és hódítják el, hogy aztán egy menet után visszalökjék. Nem az vall férfiasságra, hogy hány nőt cserél le rövid idő alatt... hanem hogy egyetlen nő mellett meddig tart ki. - nyeltem egyet, aztán megráztam a fejem. - ne haragudj. Elragadtak a múltbéli érzések, amiket már régen el akartam mondani, csak hát.. nem állíthatok be hozzátok minden hétvégén teadélutánra. - mondtam egy mosollyal, majd elengedtem. - Talán jobb lenne, ha most magadra hagynálak. Nem akarok Elenától jelenetet, és a többi.
Nem vártam Klaustól magyarázkodást, és nem is támadásnak szántam azt, amit mondtam. A bizalmatlanságomnak van alapja, de ez az egész csak egy enyhe kis, alig érzkelhető keserűséget jelent bennem, amit még le kell gyűrnöm, de ettől függetlenül nem ráz meg nagyon a dolog. Mindazok után, amiket korábban ma nekem mondott a kettőnk közötti kötelékről és arról, hogy mennyire igyekszik megfelelni nekem, már visel ez meg egyáltalán, és egy percig sem akartam féltékeny hárpia barátnőt játszani. - Értem, értem - nyugtatom meg kissé hátrahőkölve a lendülettől, ahogy magyaráz. - Tényleg megértem - teszem még hozzá, aztán elmosolyodom, és futólag lefelé nézek a hasam felé. - Igen, valóban szerencsés vagy, hogy két ilyen belevaló hölggyel táncolhatsz - nevetek fel újra átadva magamat a zene ritmusának.
Csuklok egyet kissé ijedten, ahogy Harmony szavait hallom. Noha büszkének kéne lennem, hogy így gondol és néz rám, kissé kényelmetlen a helyzet. - Ez ugye... ugye nem azt jelenti, hogy.....? - makogom kissé bénán. - Nézd, Harmony... feleségem van. Akit az életemnél is jobban szeretek. És családom, három gyerekem, akikért bárhol és bármikor meghalnék. Szóval... én már új életet kezdtem. Velük. Nem tudom, te azt érzed-e még irántam, mint régen, de... remélem nem. Nem is érdemlem, és nincs is értelme. Találsz majd valakit, aki jobb mint én - mondom kedvesen. - Csak keresned kell kitartóan.
- Ahogy nem egyszer adtál már te is alapot arra, hogy kiboruljak - kontrázok Hayley szavaira. - Nézd, valamit meg kell értened. Mindenki életében van örök szerelem. Nekem ez Tatia. Ennek ellenére a mi kapcsolatunk egy különös szeretet-gyűlölet kapcsolat. Mi örökre össze vagyunk fűzve, de együtt élni, és együtt lenni soha többé nem tudnánk, úgy hiszem. Túl sokszor bántottuk, és vertük át a másikat. Én már nem is igazán őt szeretem, csak az eszményképet, amit ápoltam és dédelgettem ezer éven át. Ugye érted, mit magyarázok? - kérdezem Hayleyt, és elgondolkodom. - Lezártuk mindketten a múlt azon részét, amiben volt mi. Most már csak ő van, és én. Külön-külön. Ettől függetlenül zavar, hogy az a kis taknyos rá meri tenni a kezét - morogtam. - De igyekszem nem figyelni erre. Ugyanis, ha még nem mondtam volna, ma este olyan szerencsés vagyok, hogy épp egy gyönyörű lánnyal táncolhatok. Vagy kettővel, attól függ, honnan nézzük - hajolok közelebb, hogy ezt az utolsó mondatot Hayley fülébe súgjam.
- Azt hiszem, megértelek. Bár talán egy picit Elenát is... de ettől eltekintve nem érdemelted volna meg azt a megaláztatást, amit Elenától kaptál az ügy miatt... - ráztam meg fejemet, miközben tekintetem eléggé beszédessé vált, végül pedig jószerével egy egyszerű sóhajjal kiűztem a fejemből ezeket a gondolatokat. - Nem szoktam ismerkedni, Damon. - kuncogtam fel. - Egyszer éreztem, hogy képes lennék szerelembe esni utánad, de végül a srác lelépett, és én... jobbnak láttam lezárni ezt az egészet. A gond az, hogy mindenkiben keresek valamit... azt a gondoskodást, szeretetet, amit te adtál nekem. De senkiben nincs meg. Senki nem ér fel hozzád... ha Elena olyan lenne, mint én... ha csak te lettél volna az életében, és egyik pillanatról a másikra... elveszítene téged.. tudná, hogy mit veszítene. Én tudom, hogy mit veszítettem, és ebből kiindulva sosem.. tenném kockára. Damon, nálad értékesebb férfit nem ismerek, és azt hiszem, hogy senki nem képes annyira szeretni egy nőt, mint te. Annyira, hogy mindent megbocsáss neki. És ez mutatja, hogy mennyivel jobb vagy nála. Nálam. Mindenkinél. - suttogtam aztán, bár talán a lelassuló zene váltotta ki belőlem ezt a furcsa kitörést.
Hagyom, hogy vezessen a zene ütemére, közben hallgatom a szavait, és muszáj halványan elmosolyodnom. Abból amit mond, én a birtoklási vágyára tudok csak következtetni. Ami az övé, ahhoz más ne érjen, ahhoz másnak nincs joga, szemet se merjen rá vetni senki. És ezek szerint ez még a gyerekkorához vezethető vissza, már kis kölyökként is önző volt és birtokló. Most már egyenesen kuncogok, de csak halkan, visszafogottan. - Hmm... Nem tudom. Talán - válaszolok eltűnődve, amikor hirtelen ő is nekem szegezi a kérdését. - Végül is nem egyszer adtál már rá alapot - vonogatom a vállam. Igazából nem érzem kimondottan féltékenynek magamat, ez inkább csak az, hogy... még mindig nehéz bíznom Klausban, főleg ha egyszer az exét így bámulja.
Kérdésére felvontam szemöldökömet, s úgy pislogtam, mintha minden sarokban árulók lesnék minden szavamat, így hát óvatosan kellett beszélnem. Főként Klaus miatt, ki vámpír mivoltához hűen hallhatta, miről beszélünk. S hát volt ennél jobb módszer arra, hogy a szívébe szúrjak egy jelképes tőrt? - Tiszteletemet akartam tenni annál a nőnél, aki megmentette az életemet. Nélküled meghaltam volna az operában. - feleltem ennyivel, mindez persze nem fedte teljersen a valóságot, de nem is bántam, hogy nem akarok mindent az orrára kötni. Ráérünk még azzal is. - És úgy vélem, újra eljött az ideje annak, hogy együtt dolgozzunk. Úgy, ahogyan egyszer már megtettük. - jelent meg újabb vigyor a képemen, hisz tisztán emlékeztem még arra, mi történt New Orleansban, mikor ő legutoljára ott járt. Segített nekem elüldözni Klaust... részt vett Mikael odahívásában.
- Ha megkérhetlek, ne emlegesd az a felfújt hólyagot - forgattam a szememet. - Csak a jó nevelés tart vissza attól, hogy ne menjek oda, és vágjak bele az öntelt képébe - dünnyögtem. - Egy biztos. Ha Elenához még egyszer hozzá mer érni, fogok egy karót, és azt nem a szívébe fogom szúrni - ígértem meg halálos komolysággal. - De beszéljünk másról. Klaus puszta említésére is forog a gyomrom. Hogyhogy egyedül érkeztél ma este? Ne mondd, hogy egy ilyen kedves és szép nőnek nincs senkije.
- Nem haragszom rá. Tudom, hogy miért érzi ezt. De nem hiszem, hogy indokolt. Vagy a másik, hogy pont neki pont nincs joga ilyesmit érezni. - forgattam meg a szememet, majd próbáltam egy levegővétellel tiszta lapot indítani. - Eléggé összekuszálódott az életem... bár szerencsére már nincsenek annyian rátapadva a véremre. - mondtam egy apró mosollyal. - De te... hogy vagy? Mikor legutóbb láttalak, a Grillben ittad éppen taccsrészegre magad a feleséged és amiatt a felfújt hólyag miatt. - böktem az ujammal Klaus irányába. Emlékeztem minden momentumra. Mikor elmondta, hogy Elena megcsalta őt vele.
Egyik kezemmel átfogom Hayley derekát, másikkal a kezét fogom meg, és lépkedni kezdek vele a zene ütemére. - Hogy zavar-e? - kérdezem elgondolkodva. - Talán, egy kicsit. Olyan ez, mint gyerekkoromban, mikor letettem egy játékot, és valamelyik testvérem elvette. Noha akkor engem már nem érdekelt, vagy nem volt rá szükségem, mégsem tetszett, ha más is megérinti. Valami ilyesmi van benne most is. Pláne úgy, hogy ez a valaki Marcel. A kis patkány azt hiszi, felnőhet a nagyokhoz. Vagyis hozzám - teszem hozzá, és belenézek Hayley szemébe újra. - Féltékeny vagy? - kérdezem hamis kis mosollyal.
Elvigyorogtam magam, ahogy Harmony belém kapaszkodott egy botlást követően. - Emlékszem, táncolni én tanítgattalak. Talán nem vagyok olyan jó mentor, mint képzeltem - válaszoltam, aztán arrafelé fordítottam a fejem, amerre Elena eltűnt. - Ne haragudj rá. Kissé érzékenyen viseli a tényt, hogy annak idején hozzád menekültem a tragédiánk után. Nem veled van baja, csak a múlttal. De azzal nagyon. Tudom milyen érzés. Én is így szoktam nézni, mikor ő van Stefan közelében. De hát, ami köztünk volt, régen történt. Örülök, hogy rendben vagy azóta is. Mesélj... mi történt veled mostanság?
Pár pillanatig még pislogok a másik párosra, de én nem látok rajtuk semmi botrányosat, vagy kicsit is érdekeset, nem kötik le sokáig a figyelmemet, helyettük ismét Klausra vándorol a tekintetem. Lassan összehúzom a szemeimet, úgy figyelem a megbotránkozását őszinte érdeklődéssel és enyhe gyanakvással. Aztán az ő arca is kisimul. Mintha időbe telt volna neki megbarátkoznia a látottakkal, de végül nagyrészt csak sikerül. - Táncolhatunk - nyújtom ezúttal a kezemet neki, és hagyom, hogy vezessen. - Zavar, hogy együtt látod őket? - kérdezek rá kerek-perec, de hát ez van, az őszinte kíváncsiságom győzedelmesekedett... ismét.
Elena kimentette magát a mosdós sztorival. Hát persze, a nők általában ezzel próbálnak elmenekülni onnan, ahol nem akarnak lenni. De előtte még nyomatékosan kifejtette egy apró csókkal, hogy ne is álmodjak arról, ami az övé. Nem mintha annyira a férjére akarnék nyomulni, én tudom, hogy hol a helyem. Nem úgy mint ő. Még ő féltékeny, miközben nem Damon volt a hűtlen? Hát. Szívesen megosztanám vele a véleményemet, de abból megint én jönnék ki vesztesen. - Sajnálom, hogy elrontottam a beszélgetéseteket. - sóhajtottam fel csalódottan. - Nem gondoltam volna, hogy még mindig... ennyire nem bír elviselni engem. Pedig... azt hittem, felfogta már, hogy én képes vagyok lezárni a múltat. - nyeltem egyet, miközben a zene ütemét próbáltam megtalálni, de valahogy sosem voltam jó benne, ezért is botlott meg a lábam hirtelen, és csak Damonbe kapaszkodva tudtam talpon maradni. Zavartan felkuncogtam. - Azt hiszem, annak idején nem a táncos lábaimért szerettél belém. - jegyeztem meg.
Volt idő, amikor a főiskolára járás sokkal murisabbnak tűnt, mint most. Mégis, ahogy meghallottam, hogy Mystic Fall-tól nem messze, a drága és híres-hírhedt Whitmore-on bulit tartanak rögtön tudtam, hogy ha valahol, akkor itt meg kell jelennem. Túlságosan ígéretesnek tűnt ez az este ahhoz, hogy csak úgy kihagyjam annak ellenére, hogy a nyakamat tettem volna a hasonmásom, a férje és még jónéhány számomra nem éppen kellemes személy jelenlétére. És eleve nem indult jó a dolog, hiszen Curtis-nek egyéb elfoglaltságai akadtak... ám mégsem maradtam egyedül. Ki gondolta volna, hogy egy régi ismerősöm lesz a kísérőm? Én magam sem. Persze azonnal igent mondtam a meghívásra és elkönyveltem magamban, hogyha már az este előtt ilyen meglepetések érnek, akkor majd az esemény óráiban sem unatkozhatok. A bejáratnál egy szőke fiúcska terelgette befelé az érkezőket. Végignéztem rajta. Igazi cukipofa. Miért kell nekem ennyire a szőkékre buknom? Talán a herceges mesékben tényleg van valami, ezért minden lánynak felcsillan egy kicsit a szeme a kék tekintettel egybekapcsolt szőke fürtök láttán. Az előszobában belekaroltam kísérőmbe. Halvány mosolyt ejtettem meg felé és a szalon felé tartva arra is volt időm, hogy megállapítsam: jól áll neki a királykodás, kikupálódott az elmúlt évek folyamán. Nem mintha egyébként akkor baj lett volna vele, de most már a tartásán, a megjelenésén is látszik, le lehet szűrni a kisugárzásából, hogy ő tényleg egy birodalmat vezet. Elismerő pillantással néztem rá, akár azt is mondhatnám, hogy felnéztem rá már csak a magasságából adódóan is. És egyébként is... rabszolgafiú, aki kihasználva mestere hirtelen eltűnését kilépett árnyékából és uralkodóvá vált. Mindig is tudtam, hogy Marcel-ben minden megvan, ami tökéletes alapanyag a nagy lépésekhez. Beléptünk a helyiségbe és sóhajtással nyugtáztam, hogy tényleg itt van mindenki, akit egy parti színének-javának lehet nevezni. - Ismét összegyűlt a krém. - Szélesebb és sokkalta gúnyosabb mosolyra húztam ajkaimat, miközben a felém nyújtott pezsgőért nyúltam és Marcel felé emeltem, ekkor már csökkentve a gúnyfaktort a somolygásomban. - Ugyan. Örömömre szolgált. Belekortyoltam az italba. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy szövetségünk azzal a bizonyos pillanattal pecsételődött meg, amiről beszélt. Hány éve volt.. majdnem 100. Belegondolni is rossz, hogy így repül az idő. - Arra viszont igazán kíváncsi lennék, hogy például téged mi hozott ide. New Orleans nem a szomszédban van. - Vontam fel a szemöldökömet és éreztem, hogy oldalra kell pillantanom. Néhány méter választott el attól a személytől, akitől jelenleg a hideg is kirázott, annyira nem kívántam vele egy légtérben lenni. Klaus Mikaelson. A fejem ismét inkább Marcel felé fordítottam és próbáltam tudomást sem venni senkiről.
Csak egy pillantást lövelltem Elena felé, amiben egyszerre volt mentegetőzés, és nyugtatás, hogy nem kell aggódnia, hiszen csak egy tánc, ennyi az egész. Mégis, most mondjam Harmonynak hogy bocs de nem, mert az asszony olyan jelenetet vág le, amit ezer év múlva sem fogok elfelejteni? - Jól van. Szívesen táncolok veled - nyújtottam oda a kezem végül Harmonynak, és a parkettre vezettem. - Itt leszünk, megtalálsz - szóltam még Elena után. Azt akartam hogy tudja, nem fogunk félrevonulni, nem kell nyugtalankodnia. Bár volt olyan érzésem, azért tűnt el a mosdó irányában, hogy hideg víz alá tartsa a fejét.
- Nyilván ő - dünnyögöm Hayleynek. - Elena épp a drágalátos Salvatore oldalába van belesimulva. Igen, ő Tatia... az exem - teszem hozzá, és úgy nézek Marcelre, hogy csaknem villámokat szórok a szememből. Aztán kissé megvonom a vállam. Most komolyan... féltékeny vagyok? Nem, nem igazán. Tatia már lejárt lemez. Ettől függetlenül bosszant a tény, hogy ezek ketten szépen összeszűrték a levet. - Szóval, akkor jöhet a tánc? - nézek bele Hayley szemébe, és újra elvarázsol a csillogás, amit benne látok. Milyen fura... vannak pillanatok, mikor közelebb érzem őt magamhoz, mint Tatiát valaha is.
Lassú körözéssel indulunk felfedezni a termet. Ez a kényelmes tempó épp megfelelő ahhoz, hogy tényleg körülnézhessek, bámészkodok, egyre több az ember, de ismerős azért nincs olyan sok. Aztán Klaus megtorpan, és vele együtt én is. Követem a pillantását. Hmm... én sem számítottam itt Marcelre, de ettől még igazából nem nagyon tudom hová tenni Klaus látható felháborodását. - Marcelre és Tatiára gondolsz? Az Tatia, ugye? - Nem vagyok annyira jó a Petrovák megkülönböztetésében, mint ő, szóval inkább csak tippelek a rohamosan hülő levegő alapján, hogy épp melyik hasonmás is áll előttünk.
Kezdőlap
