ez vagyok én

Szőke göndör haj, átható tekintet, halványkék szemek... igazi babarc. Nem gondolnád, ha rám tekintesz, hogy a karcsú termet, a törékeny külső mögött egy hét és félszáz éves boszorkány bújik meg, aki néha már maga sem tudja, hogy milyen is pontosan. Ha hasonlítanom kéne magamat valamihez, vagy valakihez, akkor az állandó feszes tartás, a sokat sejtetető, fürkésző tekintet talán egy tündét idéz. Végül is szeretek a természetet, úgyhogy ha ezt a megközelítést nézzük, akkor stimmel is és manapság már sokszor úgy vagyok vele, hogy nehéz eldöntenem bele kell-e avatkoznom egyszerű földi halandók dolgaiba. Vajon boszorkányként az én ügyem megvédeni másokat vámpíroktól, vérfarkasoktól? Az éj veszélyes teremtményei így is úgyis szedik áldozataikat, és mégis miért játsszon valaki istent, és mutassa meg, hogy ő bizony tud ezen változtatni? Vajon van értelme változtatni? Néha úgy érzem magam, mint aki ott ragadt valahol egy régi korban, ami sokkal jobban a kedvére való volt, mint ez a modern világ. Néha csak úgy elsuhantak az évek felettem és nem is tudom, hogy vajon hol veszítettem el közben önmagam, és vajon visszanyúlhatok-e érte. Sokszor olyan ködös minden, főleg az éjszakák borzongatóak. Az álom a tudatalatti, olyan emlékeket is képes felidézni, amik rég a homályba vesztek, és ennyi idő alatt túl sok minden történik, hogy mindenre emlékezhess. Volt már olyan, hogy reggel ébredés után egyszerűen csak percekig néztem magam elé, mert felsejlett egy arc, egy mozdulat, egy illat, de fogalmam sem volt, hogy pontosan hová is kéne elhelyeznem életem eddigi hosszú folyamán. De hogy véget vessek neki? Próbáltam... de képtelen vagyok rá, azt hiszem a testem, vagy valami mélyen bennem megszokta már ezt az állapotot, csak úgy a létezést, és nem enged. A végén felülkerekedik rajtam, pedig volt már rá példa, hogy megpróbáltam feloldani a varázst, elveszíteni a fiatalságomat, de nem ment. Előfordult, hogy csak azért támadtam meg egy vámpírt, hogy hagyjam, hogy ő végezze be a sorsomat, de aztán a boszorkány bennem erősebb volt, mint egy mélyen suttogó sötét hang, mely a végén mégis győztesen hozott ki a veszélyből. Hogy is szokták mondani? A legnehezebb önmagunkat legyőzni? Tökéletesen egyetértek.