Figyeltem minden apró, és nem apró jelére, a testbeszédére, amiből meg tudom állapítani mit is gondolhat rólam. Mikor meg nem, akkor meg csak egy hozzászólást fűzök az egészhez. Persze, röpke átgondolás után. - Lám, lám… A Jégkirálynő tud mosolyogni is? - Vetettem oda a kérdést élcelődve, mielőtt elindultunk volna. Nem hiszem, hogy valaha is vittem volna lányt bármilyen hasonló helyre is. Utóbbi időben, míg el nem döntöttem az egész „körbeutazom a világot” dolgot igazából nem is voltam túlságosan tömegben. Erre tessék. Első célállomásom, és máris belefutok egy hozzám hasonló lányba, aki vámpír, ugyanolyan a stílusa mint nekem, és gyönyörű. Akármennyire is szeretném letagadni, nem tudnám, de kíváncsivá tett ez a lány. Meglátjuk mi sül ki belőle. - Szóval a Jégkirálynő ilyen időben szokott vacsorázni? Szegény párák, nem tudom sajnáljam-e őket, vagy inkább irigy legyek rájuk. Utolsó pillanataikban is egy ilyen… „elbűvölő” lány közelében lehetnek. - Mondtam kicsit gúnyosan, de nem tagadhattam vele az eredeti célomat, a bókolást. A háttámlának dőlve figyeltem rá egy fél mosollyal az arcomon, amit nehéz lett volna lemosni bármivel is. Kérdésére körbenéztem a helyen, majd újra rápillantottam. - Olyan ez a hely, mint jómagam. Csendes, de alkalomadtán vad is tud lenni. Szeretem ezt a helyet, jó kaják vannak, az árak sem a fellegek fölött tíz méterrel vannak. De kérdésedre válaszolva: nem, nem igazán szoktam bárkit is elhozni ide. Nos, rendeljünk. - Ott állt mellettünk a pincér, a rendelést le is adtuk, egy üveg jófajta vörösbort kértem még mellékesen. - Mikor megláttalak nem hittem volna, hogy egy randevú kellős közepén fogunk kikötni. Meglepetésekkel teli nap ez valóban. Na de mesélj magadról valamit. - Tettem karba a kezemet, és közelebb hajoltam hozzá.
A helyzet szokatlansága ellenére kezdett egyre jobban tetszeni a szituáció. Persze nem mondom, hogy az elmúlt mondjuk egy évben nem lett volna alkalom, hogy étterembe mentem volna vacsorázni egy férfivel, de azok a példányok abban a hitben éltek, hogy egy kedves lány a partnerük és nem is sejtették, hogy életemnek mindössze egy percig lesznek fontos részeik, egészen pontosan addig, míg csillapítom az étvágyamat. Imádtam ilyen módon vadászni, ám ez a szituáció tényleg más volt. Itt voltam egy férfival, aki éppen eléggé el volt halva tőlem ahhoz, hogy vacsorázni hívjon, de aki volt annyira intelligens, hogy palástolni kezdje vagy legalábbis megpróbálkozzon eltüntetni a nyilvánvaló megnyilvánulásokat a viselkedéséből és aki képes volt arra, hogy az én reakcióimhoz mérten válaszoljon. Régen találkoztam már hozzá hasonlóval, ez tény. - Aki megérdemli, arra szívesen mosolygok. Sőt, néha még őszintén is, bár az nem nagyon szokásom. - Vontam fel a szemöldökömet a megjegyzésére. - De te tényleg tudnál vad is lenni? Bocs, de így rád nézve nem nagyon tudom elképzelni, milyen lehet a vad... hogy is hívnak? - Kérdeztem szintén apró, kis gúnnyal megfűszerezett mosollyal, de nem volt időm élvezkedni az esetleges hirtelen reakción, hiszen egy pincér oldalazott az asztalhoz, akinek én is leadtam a rendelésemet, ám egy perc múlva ismét megjelent, hogy a vörösbort a poharakba töltse. Imádtam a jó borokat, így megragadva az alkalmat a kezembe vettem a poharat, diszkréten belekortyoltam a finom nedűbe és elégedett grimasz ült ki az arcomra. Viszont eme grimaszom rögtön ellentétére fordult, amikor arra kért, meséljek magamról. - Nem szeretek mesélni. - Míg ő közelebb dőlt hozzám én hátrébb csúsztam a székemen tartva a távolságot, amelyet jelenleg ideálisnak éreztem mindenféle rejtett szimpátia ellenére is. - Idegeneknek pedig pláne nem, szóval ha meseestet szeretnél tartani kénytelen leszel te elkezdeni beszélni. - Még azoknak is nehezen nyíltam meg, akiket évek óta ismertem, nemhogy egy vacsorán élettörténetet zúdítsak valaki nyakába.
Nem vagyok egy szent, mégsem szoktam minden egyes táplálkozásomnál embereket fogyasztani. Mármint az ő vérüket. Oké, nem túl gyakori, hogy állatokat, vagy vértasakokat csapolok le, de igazából a táplálkozásom is olyan, hogy csak végszükség esetén szoktam. Nem éheztetem ki magam, de mikor már érzem, hogy szükségem van rá, különben rettenetesen gyenge leszek, akkor már keresem az áldozatomat, meg a megfelelő időpontot, és helyet, ahol megtörténhet a dolog. De nem egyszer volt, hogy csak addig szívtam, míg életben tudjon maradni, de ekkor meg vagy három emberből kellett, hogy újra hosszú időre ne kelljen. - Greg. - Fejeztem be a mondatát most az egyszer semmi csipkelődés, vagy egyéb „sértő” dolog nélkül. Viszont a mosoly nem fagyott le az arcomról, csak nagyobb lett mikor a feltételezését hallottam. Bár nem nagyobb lett, inkább csak rejtelmes, nem akartam semmi poént lelőni előre, ezért inkább csendbe maradtam. Nem tudom, hogyan áll a meglepetésekhez, majd ez is kiderül. Vagy nem, az este végkimenetelétől függ, meg hogy nem csesz el valamelyikőnk is bármit. Mert ő is mondhat olyat amit miatt itt hagyom őt, habár a kíváncsiságom nagyobb ennél, hogy le is lépjek. - Jogos. De sok idő míg a kaja elkészül, ezért megadom a módját rendesen. - Álltam fel, és megigazítottam a nyakkendőmet, és a kezemet nyújtottam felé, majd mikor rámnézett a fejemmel a táncparkett felé fordult. Nemsokára úgy is új szám indul, már szinte kívülről fújom az egész listát amit játszani szoktak. Egy „bulis” szám, kettő lassú, aztán újra az egész. Ebből az első kettő már megvolt, vagyis a második épphogy véget fog érni.
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő sem fog az asztalra könyökölni és elkezdeni mesélni a gyerekkoráról, tinédzser éveiről és egyéb dolgairól, mert sokkal inkább a kíváncsi és nem a kíváncsiságot kielégítő típusba tartozott. Pont, mint én. Ha akartam elértem, hogy az emberek megállás nélkül naphosszat beszéljenek az életükről, miközben én egyetlen dolgot sem ejtek el magamról. Ha kedves mosolyt varázsolok az arcomra, ügyelek arra, hogy a mosolyom őszinteségéből kifolyólag a szemem körüli bőr redőzött legyen és megértést erőszakolok a tekintetembe, akár a világ is az ölembe hullik. Csak néhanapján túl türelmetlen vagyok ilyesfajta álcát magamra aggatni. - Kezdhetted volna azzal a bemutatkozást, hogy a Szombat esti lázban kell szerepelnem, ha veled vacsorázom. - Megforgattam a szemeimet, miután tekintetemet végigfuttattam rajta. A poharam után nyúltam, aprót kortyoltam a borba és picit sóhajtva diszkréten rántottam egyet a vállamon. Egye fene. - Közlöm, hogy nem tudok táncolni. Nem szokásom bevallani a gyengeségeimet, de azért tudd, hogy mivel állsz szemben. - Kitoltam magam alól a széket és ujjaimat a felém nyújtott tenyerébe helyeztem. Tánc közben az emberek akarva-akaratlanul közel kerülnek egymáshoz és az e fajta közelséget nem preferáltam, amikor nem volt rá szükség. Persze kijelentésemben, miszerint nem voltam a parkett ördöge volt némi torzítás, csak... ahhoz nem voltam szokva, hogy úgy mindenféle titkolt vagy nem titkolt csábítási és egyéb célzat nélkül ringatózzak egy férfival. Belegondolva hosszú ideje már annak, hogy én valamit teljesen tisztán, őszintén csináltam volna. - Egyébként tényleg nem rossz ez a hely. - Szólaltam meg akkor, amikor mozogni kezdtünk az éppen felcsendülő zene ütemére. Szemeimmel megkerestem Greg tekintetét, hiszen egy ilyen szituációban eleve elkerülhetetlen, hogy ne nézzünk a partnerünk szemébe, így inkább elébe mentem a problémának. - És ez nálam egyfajta bóknak számít, szóval...
Sokáig a napvilágot sem láttam ugyan az elmúlt… 50 évben talán… Mégis sorra jöttek velem szembe a vadászok. Nem értettem, hogy miért jönnek egy olyan vámpírra, aki szinte már szentként él, de ez a néhány ember sikeresen változtatott rajtam. Habár mindet túléltem, és nagyrészt gyilkosság nélkül, kicsit fárasztóak voltak az utazgatások egyik városból a másikba. Bár nem volt mindig szükség rá, mert elég eszes volt egynéhány, hogy rájöjjön egy valamire: Hagyjon békén, és nem esik bántódása. Néha meg muszáj volt elintézni egyet-kettőt mégis, de az is csak a végső esetekben történt meg. Megváltoztattak ezek, de talán a jó irányba. Türelmes vagyok, és segítettek tisztázni a határaimat. Mégsem szakadtam el egy pillanatra sem egyik művészi ágtól sem, legyen az gitározás, zongora, vagy egyszerűen csak olvasás. Türelmesen álltam fölötte, elmosolyodtam, a kezemet egy centit sem engedtem lejjebb. Nem mondom, hogy le akartam nyűgözni vagy hasonló, egyszerűen tényleg sok idő mire a kaját megcsinálják, habár minőségre várni kell. Mire ujjait a tenyerembe helyezte, el is indultunk a táncparkettre. Aztán beálltunk a többi birka közé, és elkezdtük végül mi is. Épp szólaltam volna már meg, mire ő kezdte. - Vettem, főnök! - Mondtam még mindig mosolyogva, majd végül belekezdtem. - Nos, hol is kezdjem… 1909-ben láttam meg a napvilágot, 30 éves koromban lettem vámpír. Az az előtti életem nem igazán fontos úgy gondolom. Nem sok idő múlva vámpírrá válásom után kitört a 2. Világháború, ahol mesterlövész voltam. Türelem, kiegyensúlyozottság. Két vonal volt mindössze amit nem szabadott átlépnie senkinek mikor a csatatéren voltunk.. A vízszinteset, és a függőlegeset. Remélem nem kell magyaráznom. Nem egyszer sikerült már majdnem a halálomat lelnem, mert egy mesterlövész élete nem igazán rózsás. Főleg a többi vetélytársam, és azok miatt, akik besunnyognak az épületbe, 30 emeletet felgyalogolnak, aztán hátba akarnak lőni. Na ott örültem, hogy vámpír vagyok, mert könnyebb volt 5 emberrel elbánni egymagam. Háború végeztével visszahúzódtam kicsit, de ugyanúgy éltem tovább az életemet. Egy-két tartós kapcsolatom volt mindössze, legutóbbi is olyan… 25 éve kezdődött, és olyan 15 éve ért véget. Ez még egy hosszabb történet, amit nem is tudom… Egyszer talán megosztok veled, ha igény van rá. Aztán néhány hónapja eldöntöttem, hogy a világot megjárom, elmegyek ahova csak lehet, első megállómnál nem gondoltam volna, hogy egy ilyen lány ennyire le fog kötni mint te. Tele van fordulatokkal az élet mondhatom. - Fújtam ki magamat a mondandóm végére elérve. - Te jössz, Hercegnő! -
Figyeltem rá, hiszen úgy voltam vele, hogy egy próbát minden megér... és ha már eljöttem ide, akkor megtisztelem annyival, hogy miközben mesél nem a terem másik végében lévő falat bámulom, hanem megpróbálom moderálni magam. Ám igazából nem kellett túlságosan erőszakhoz folyamodnom ahhoz, hogy figyeljek rá, hiszen amint beszélni kezdett magával ragadta azt a pár gondolatomat is, amit esetleg nem felé irányítottam. Mindig is érdekesnek találtam, hogy egy ember hogyan képes ennyire természetesen beszélni egy viszonylag teljesen idegen másiknak az élete eddigi történéseiről. Valószínűleg az én vámpírszocializációmmal volt baj, hiszen emberkoromban belőlem is ömlöttek ezek a tiszta, önmagamra vonatkozó emlékek, de jó hosszú ideje elkerülöm a kitárulkozást még akkor is, ha csupán történeti háttérről lenne szó. - Mesterlövész? Nocsak, egy igazi háborús hőshöz van szerencsém? Azt hiszem ezt megtisztelőnek kellene éreznem. - Vontam fel a szemöldökömet kissé komolytalanul. - De mégis áruld már el nekem, mi vett rá egy vámpírt, hogy a harctéren szaladgáljon. - Pillantottam rá kíváncsian. Én a magam részéről a lehető legkevesebbet óhajtottam abban az időben észlelni a háborúból, ugyanis sok minden nem árthatott nekem, miért kellett volna ilyenekkel foglalkoznom? Igazi szégyenfolt lenne az önéletrajzomban, ha még azt is elmondhattam volna magamról, hogy nővérke voltam. - A mi fajunknak inkább azt kellett volna élveznie, hogy nem kell sokat küzdeni a kajáért, az emberek szinte tálcán kínálták magukat a sebeikkel. - Vontam meg a vállam.
Nem lepne meg, ha eztán kicsit máshogy tekintene rám, hogy ennyire könnyen megnyílok mások előtt, mert lényegében elmondtam az egész élettörténetemet, és olyan egyszerűséggel mintha egy ezer éve ismert barátomnak meséltem volna. De úgy vagyok ezekkel a dolgokkal, hogy nem igazán számítanak már, a múlt az a múlt, másrészt pedig különösebb titkolnivalóm sincsen. Meg ő egyelőre nem is tűnik olyannak, aki a vesztemet akarná okozni bármivel is. Onnan is gondolom ezt, mert bármikor kereshetett volna rajtam fogást, nem tette, csak csendben hallgatott, miközben én lényegében mindent elmondtam neki, amit tudni kell rólam. - Háborús HŐS? Na ennek azért nem mondanám magamat, mert úgy gondolom a háborúban nincsenek hősök. Ha lettek volna, akkor nem lett volna ennyi vérontás, nem halt volna meg ennyi ártatlan, nem kellett volna ennyi embernek szenvednie ezekben az időkben. - Sóhajtottam, mert habár én is az ellenséges katonákat öltem sorra, mégis a háború után el kellett mindezeken gondolkoznom, hogy miért is tettem ezt pontosan. És ez a kérdés látszólag benne is felvetődött, mármint Charlotte-ban. - Hm… Jó kérdés. Talán az, hogy nem volt senkim, és semmim abban az időben, és találni akartam valamit ami elfelejteti velem azt a magányt, ami behálózta az életemet. Miután vége lett a háborúnak, azután szintén ugyanez az életforma várt rám, az egy-két kapcsolatomtól eltekintve… - Egy cseppet sem akartam úgy tűnni, mintha sajnáltatni akarnám magamat, mert nem. Ő kérdezett, én válaszoltam, szerintem ezt nem kell továbbfűzni. - Úgy veszem ki a mondatodból, hogy te nagyon is élvezed az emberek véréből való táplálkozást. Meg is értem, elvégre vámpír vagy, csakúgy mint én. Néhány ember megérdemli, hogy ilyen… „könyörületes” halála legyen, néhány ártatlan meg, akik szinte szent életet élnek, azok meg úgy gondolom, hogy nem. - Mondtam épp hogy hallhatóan, hogy csak ő hallja, aztán hamarosan vége is lett a számnak. Ahogy idejöttünk ugyanúgy ballagtunk vissza az asztalhoz, széket kihúztam neki míg leült, aztán be is toltam, majd szembe leültem vele, mire a rendelésünket is hozták a távolból. Még mindig vártam arra, hogy néhány szót szóljon magáról, ezért sem szólaltam meg egy pillanatra sem.
Felvontam a szemöldökömet szavai hallatán. Elérte, hogyha akarnék sem tudnék nem rá figyelni, ami nálam nagy szó. Persze előbb harapnám ketté a nyelvem, minthogy ezt bevalljam és túlságosan nyilvánvalóan dobjak egy hátast az érdeklődés hatása miatt, de valószínűleg ő is észrevette, hogy kissé felengedtem a társaságában. Köszönhető ez annak, hogy nemigen találkoztam még olyan fajtámbelivel, akinek az övéhez hasonló múltja lenne. És... érdekelt, hogy mi vitte rá a hadseregben való szolgálatra, miért nem inkább a napjait tengette valahol. A válaszára viszont nem nagyon voltam felkészülve, hiszen... magányos volt? Érdekes, hogy pont ezt a formáját választotta annak, hogy elnyomja az egyedüllét keserű ízét. Én is voltam már magányos olyannyira, hogy különböző ötletek merültek fel bennem, de... valahogy mindig valami haszontalanra fordítottam az időmet. -Szóval most is magányos vagy és unatkozol? Ezért szólítasz le random csendben olvasgató lányokat vagy ez csak egy rossz szokás? - Kérdeztem apró, sunyi mosollyal az ajkaim szélén, miközben visszamentünk az asztalhoz és leülve a székre ismét megkereshettem a tekintetét. Igazából ügyet sem vetettem arra, hogy elénk rakták a megrendelt ételt, hiszen csupán a formaságok miatt rendeltem. Az emberi táplálék régóta távol állt tőlem annak ellenére, hogy természetesen nem csak véren éltem. Mégis ha választani lehetett, inkább a ragadozók ételért részesítettem előnyben. - Én meg úgy veszem le, hogy nagyon igyekszel, hogy megtudj rólam valamit. - Kissé szélesebb mosolyt engedtem meg magamnak, miközben kóstolásképpen ettem egy falatot a megrendelt ételből. - Nos, azt már tudhatod, hogy utálok magamról beszélni. Plusz információ, hogy igen, nagyon is élvezem az emberek desszertszerepét és igazából teljesen hidegen hagy, hogy ki ártatlan és ki nem. Ennem kell és ennyi. Az emberek is leölik az állatokat és ha már a mi fajtánk eggyel fentebb lépett a táplálékláncban, akkor miért kellene sajnálnom akárkit is? - Kérdeztem költőien.
Nem tudom miért ömlenek belőlem a szavak csak így. Még kicsit én is meglepődtem magamon, mert habár nem vagyok egy zárt könyv, mégsem szoktam ilyen dolgokba belemenni, hogy magányos voltam hosszas ideig, meg hogy milyen lelki traumák meg egyéb ilyen hülyeségek voltak jelen nálam egyes időszakokban. Bár talán pont amiatt tudok így „megnyílni” előtte mert rengeteg közös vonás van bennünk, példának okáért ott van az éles humorunk. Persze nem tudnánk ikrek lenni, mert míg ő látszólag élvezi az emberek vérét halálukig kiszívni, én a háború után türtőztetem magamat a megölésüktől. Persze néha engem is elkap a pillanat heve. Éheztetni meg sohasem szoktam magamat ilyen téren. Meglepő volt viszont kicsit, hogy ennyire figyel mindarra amit mondok, és egy szót sem szól, csak mereszti rám gyönyörű barna szemeit. - Rajtad kívül mindenki nagy társaságban iszogatott, két magányos lélek meg szimplán csak megtalálta egymást, végül eléggé érdekes ahol kikötöttünk. - Mondtam egy mosoly kíséretében az egészet. Nem tudom miért zavartam meg abban a pillanatban, de már akkor is érdekes személyiségnek tűnt, na meg vonzónak is, így azt gondoltam:” Miért ne elegyednék beszélgetésbe vele? Mi vesztenivalóm lehet vele?” Legfeljebb lerázott volna, mégis egy randi kellős közepén kötöttünk ki. Én azt mondom, megérte kockáztatni. Leülve az asztalhoz el is kezdtem felvágni a magam kis steak-jét, miközben a tekintetem nem vándorolt el róla egy pillanatra sem. Egy bólintást tettem, mikor megszólalt az asztalnál, aztán miközben beszélt még egy-két falatot lenyeltem, de el is gondolkoztam azon amit mondott. Aztán egy kuncogást is hallattam, miközben kicsit megráztam a fejemet, és tekintetem újra vissza vándorolt rá. - Ebben igazad van. Emberként mégsem vágytál arra, hogy belemélyeszd a fogaidat valaki nyakába, vagy tévedek? Bár... mint mondtad feljebb léptünk a táplálékláncban, én bennem 100 év után is maradt valami ilyen hülye emberi dolog, hogy nem feltétlenül ölök meg olyanokat akik nem érdemlik meg. Ha meg utálsz magadról beszélni, azt meg tiszteletben tartom… - Mondtam kisebb csalódottsággal a hangomban, mert azért valami kis információt vártam volna miután én annyi mindent elmondtam magamról. De talán idővel.. Már ha lesz folytatása ennek az estének bármikor máskor. Egy talán fél perccel később el is fogyott a rendelt kajám, és ránéztem Charlotte-ra, aki alig evett valamit. - Leszoktál már az emberi kajáról úgy veszem észre. Nem a legjobb választás volt ezek szerint az étterem. Na akkor menjünk is, én azt mondom. - A pénzt kiraktam az asztalra az egyik pohár alá, aztán megvártam míg ő is feláll, és elindultam kifelé az étteremből. Meg is csapott a kellemes esti szellő, amit egyszerűen imádok. - Vezesse az utat, hölgyem! - Mondtam tettetett udvariassággal, mert igazából fogalmam sem volt, hogy most mit kéne kezdenünk.
Az igazat megvallva jólesett egy kicsit hallgatni. Ezért is jöttem ide, ebbe a városba. Nem az a tipikus pihenőövezet, viszont gyönyörű és ha úgy tartotta kedvem egyetlen szavamba került volna akárkit lerázni, elhallgattatni és hasonló. Ahogy őt is... mégsem tettem, inkább elviseltem, hiszen magamnak muszáj volt bevallanom, hogy imponált. Tetszett, ahogy pedálozott, hogy készségesen mesélt magáról, mert azt hitte ezzel én is megnyílok, hogy úgy döntött, inkább hanyagoljuk az éttermet, álljunk fel az asztaltól és induljunk el valamerre céltalanul... ez nekem is sokkal jobban esett, így egyetlen szó nélkül pattantam fel az asztaltól és indultam meg a kijárat felé. Kint már jócskán besötétedett, aminek hatására mosolyra húztam a számat. Nem tehetek róla, a sötétben, az éjszakában érzem magam a legotthonosabban. Ez az én igazi világom. - Fura vagy. - Jelentettem ki oldalra fordítva a fejem, rá pillantva, amikor lépegetni kezdtem. - Nem is... sokkal inkább meglepő. - Javítottam ki magam apró mosollyal a szám szélén. - Azt hiszem, ezért megérdemled, hogy mondjak magamról valamit. - Sóhajtottam egyet, jobb oldalamon a hullámos tincseimet fülem mögé tűrtem és próbáltam magamban olyan információkat összeszedni, amelyek nem túl sokatmondóak, mégis képesek elhitetni vele, hogy igenis halad, valami jelentőset már megtudott rólam. Nem került sok időmbe és energiámba, míg komplett mesélt tákoltam össze magamnak... ahogy mások is mondták már, ehhez értek a legjobban. - Az étteremben talán úgy hangozhatott, hogy mindig is imádtam ezt az életet... de nem én választottam magamnak a vámpírlétet. Egy baleset során változtam át, hirtelen lettem szörnyeteg. - Nyeltem egyet, aztán újra összerendeztem az arcvonásaimat. - Azóta pedig hozzászoktam és nagy hirdetője lettem a hedonizmusnak. - Vontam vállat.
Hamar be kellett látnom, hogy Charlotte-tal ellentétben én nekem nincsen vesztenivalóm bármit is mesélek magamról. Nem vagyok túlságosan nagyra magammal, az élettel amit eddig leéltem, meg vámpíroknál lényegében még pólyás vagyok ezzel a 100 évemmel. De kezdtem úgy érezni, hogy lényegében megint a semmiért beszéltem ennyit, de legalább olyan fülekre találtam, akik figyelnek is, és nem csak átengedik az információkat. Legalább ő nem csak bambul rám értetlenül, hanem figyel is a mondataimra. És ez tetszik, hogy legalább ennyit megtesz értem. Az meg, hogy magáról nem beszél, azt úgy fogom fel, hogy nem éppen bízik meg az emberekben olyan könnyen, vagy szimplán csak nehéz volt a korábbi élete. Nem is firtattam túlságosan a témát, viszont az, hogy ennyire eltereli a témát az kicsit rosszul esett. Mondhatta volna azt is, hogy „nem akarok róla beszélni”, és annyiban hagytam volna. Mielőtt újra megszólalhatott volna gyorsan hozzá tettem még egy mondatot. - Gondolom sikerült leszűrnöd ebből, hogy nem vagyok túl jó randi tervezésben. - Sóhajtottam egyet, majd vállat vontam. Ahhoz képest egész jól alakult ez az este is, mint amilyennek képzeltem. Ha kaja nem is volt kedvére való, a táncot látszólag élvezte, meg hogy meséltem is magamról egy kicsit. Mikor végül megindultunk, akkor hirtelen jött gondolattól kezdve a derekába karoltam, és úgy sétáltam mellette, miközben le-lepillantottam rá, mikor megszólalt. Végül csak sikerült kicsit „megenyhítenem” őt, hogy mesél valamit magáról? Az utolsó mondatára viszont kicsit jobban felfigyeltem. Hedonizmus? Őszintén szólva nem hittem volna róla ezt, de nem tagadom, rendesen sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. - Kíváncsi vagyok ez csak a táplálkozásra érvényes, vagy másra is. - Vetettem oda neki mosolyogva, miközben lepillantottam rá. Majd kicsit vissza kanyarodtam. - És nem hiszem, hogy túl sok ember választana egy ilyen életet, mint amit mi élünk. Hm… Viszont kíváncsivá tettél ezzel kapcsolatban, hogy milyen is volt a halandó Charlotte. - Bár valószínűleg megtudni már nem tudom, mert nem éppen szeret a múltjáról beszélni, ahogy látom…
Nem volt ellenemre a céltalanul bolyongás és egyre inkább kezdtem jól érezni magam a társaságában. Vonzó férfi volt, akiből áradt a magabiztosság és ha kellett nem volt rest megpróbálkozni azzal, hogy belerúgjon az én egómba és megpróbálkozzon azoknak a bizonyos jégcsapoknak az eltüntetésévél. Persze nem ő az első és egyetlen, valamint nem sok mindenben látom különlegesebbnek azoknál, akik azt hitték, hogy megrengethetik pár szavukkal a világomat. Maximum a kisugárzása más. Csakhogy én időközben nem változtam és nem váltam olyanná, aki röhögcsélve eldől, mert valaki rá pályázik. Főleg egy olyan, akit érdekelne a múltam, a személyiségem, a jelenem... nem vagyok hozzászokva ehhez. - Legyen annyi elég, hogy másabb volt. - Komolyabbá vált a hangom és rá szegeztem a tekintetemet. - Valószínűleg el sem hinnéd, mennyire különböztünk. - Mondtam, mielőtt tovább szedhettem volna a lábaimat. - Eszméletlenül sokat beszélt, mindenkivel megpróbált jóban lenni és egy időben menthetetlenül pozitív is volt. Az a lány volt az univerzum legidegesítőbb személye. Szerencse, hogy meghalt. - Megvontam a vállam. Egyáltalán nem bántam, hogy annak a szerencsétlen valakinek, aki egyszer régen én voltam megölték. Ha olyan maradok, biztosan nem élem túl az elmúlt évszázadokat vagy ha igen, akkor mindenhol másod- esetleg tizedhegedűs lennék, akinek annyi a feladat, hogy könyörögjön még egy-két napért. Megváltozva ilyen dolgokon még csak gondolkoznom sem kellett. - És te? Emberként is ilyen nagydumás voltál vagy csak a vámpírlét nyomott beléd egy kis kakaót? - Kérdeztem felvont szemöldökkel, de apró mosollyal a szám szélén.
Egy kisebb meglepettség ült ki az arcomra, mikor elkezdett mesélni múltbéli önmagáról. Eddig úgy ismertem meg őt, hogy nem éppen szeret túlságosan magáról meg a régmúltról beszélni most mégis kezd megnyílni… Bár ezt lehet idézőjelbe kéne raknom. Talán csak olyan témákra kérdeztem rá, amiket ha elmond, akkor semmit nem veszíthet vele. Csendben sétáltam mellette, miközben tekintetemmel őt követtem. Azt viszont nehezemre esett elhinni, hogy a vámpírlét ennyire megtud valakit változtatni. Régen egy békeszerető, kedves és optimista nő volt ahogy ő elmondta… Most meg azt veszem észre, hogy mindezek átváltoztak jégcsapokká, csak tudnám miért… Bár sokra nem mennék azzal, hogy akár rá is kérdezek, hiszen ha valamit ezt már biztosan nem mondaná el. - Nos, jómagam régebben egy nyugodt, békés személyiség voltam… Bár leginkább úgy tudnám jellemezni magam, hogy olyan voltam régen, mint te emberként. Csak nálam ilyen radikális változást nem hozott a vámpírlét. Nem gázoltam át az embereken azután sem, hogy vámpír lettem, ha tudtam segítettem akinek lehetett. Világháborúban is mesterlövész voltam ugye… A nyugodtságom itt jött jól legfőképpen, meg a türelmem. Viszont néha én is beszedtem egy-két sérülést, aminek következtében pihennem kellett volna. Én mégis a szanitécek mellett fontoskodtam, hogy segítsek azokon akiknek nagyobb bajuk is volt, mint egy vállba kapott golyó. Lehetett szó arról, hogy befoltoztam egy sebet, vagy pedig az ütőerét szorítottam el míg meg nem halt. Néhányuknál még ez is jobb volt, mint az életet úgy folytatni, hogy nem volt meg a fél arca mert egy gránát levitte, vagy a végtagjai amiket pedig egy akna intézett el. Bár ez a változás lehet azért nem következett be még nálam, mert még egy évszázada sincs, hogy vámpír vagyok. - És már megint csak untatom őt a részletekkel, de ez van, szeretek beszélni. Nem csak magamról, hanem bármiről, csak most én voltam terítéken… Tudtam volna többet is mondani, de úgy éreztem, ennyi éppen elég lesz neki.
Magam is meglepődtem azon, hogy önmagamhoz képest viszonylag sok mindent árultam el. Nem volt szokásom. Talán ő lenne rám ilyen hatással? Hiszen hosszú idő óta nem éreztem késztetést arra, hogy akárkinek akármiről meséljek... erre itt sétálgatok a legnagyobb céltalansággal egybefűzve egy számomra meglehetősen vadidegen férfival, aki hiába próbálok ellenállni képes kicsikarni belőlem azt, amit hallani akar. Válaszokat. Történeteket. - Szóval én szerinted átgázolok az embereken? - Vontam fel a szemöldökömet direkt az ő szavait használva és megengedve magamnak egy apró mosolyt, miközben kissé lassítottam lépteimen, hogy meginduljak a tengerpart felé. Amikor éppen nem szórakoztam vagy csendes pihent tartottam, akkor szerettem az éjszakákat lelkes járkálással itt tölteni, még az a néhány ember sem zavart, akikkel ilyenkor volt esély összefutni. Szerencsére ma nem éppen volt nevezhető tömegnek az a létszám, amit egyesek produkáltak. - Meg sem merem kérdezni, hogy pontosan milyennek látsz vagy mit gondolsz rólam. Még a végén megértődnék vagy elsírnám magam. - Motyogtam ironizálva. Tény, hogy sokkal jobb kedvem volt, mint az este kezdetén. Valamiért úgy éreztem, hogy Greg ugyan teljesen más, mint én, mégis... volt benne valami, ami érdekelt. - De az tény, hogy nem vagyok odáig a halandókért és ők sem szoktak örömmel vigyorogni rám, ha esetleg életben maradnak az első találkozásunk után. - Vontam vállat nemtörődöm módon. - Tehát ha azt gondoltad, hogy egy kedves, könyvet olvasgató vámpírlánnyal hozott össze a sors, akkor tévedsz. Messze rosszabb vagyok, mint akárki legborzasztóbb rémálma. - Hangomban ugyan észrevehetett némi kacérságot és humoros élt, de minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Persze úgy, hogy nem ismert biztosan nehéz lehetett elhinni, hogy egyesek szerint Lucifer kis kedvence vagyok.
Nem hittem volna, hogy a hatásomra ilyen könnyen meg fog nyílni. Ha nem is olyan értelemben mint ahogy másoknál szokás, de ezt már haladásként fogtam fel. Nem gondolom, hogy minden jöttmentnek elmondja az élete történeteit, ha csak foszlányokban és talányokban is, velem mégis kivételezik. A miértjét nem tudnám megmondani, de… derüljön csak az ki magától. - Általánosságban beszéltem, nem rólad. Egy napos ismertség után nem szoktam túlságosan részletekbe menően jellemezni egy-két „ember”társamat. - Vontam meg a vállamat, hiszen tényleg nem ő rá értettem azokat a dolgokat amiket mondtam. De látszólag sikerült félreértelmeznie az egészet, aminek rendkívül tudok örülni… Élveztem a kellemes esti szellőt, majd pedig levettem a zakómat, és kezembe fogva azt sétáltam tovább. A hirtelen „fordulást” nem tudtam mire vélni, míg egy kisebb idő után rá nem jöttem, hogy mi van arra. A tengerpart, ami ilyen időben egyszerűen olyan nyugodt és békés mint mikor a kedvesed ölelésében ébredsz. - Először a jégcsapokat kéne letörnöm, hogy akár csak egy csepp könnyet is kicsikarjak belőled. Nincs igazam? - Mondtam mosolyogva, hiszen pontosan értettem az ő szavaiban is az iróniát. Nem is gondoltam volna azt, hogy ő olyan érzékeny, hogy egy-két beszólás miatt besértődik, vagy teljesen elsírja magát mint egy tinédzser leányzó, akinek legnagyobb problémája is az, hogy letört a műkörme… - Ennyire ne nézz idiótának, hogy az ilyen dolgokat nem tudok levonni ezekből a dolgokból. De örülök, hogy legalább bizonyosságot adtál arról, amiket gondoltam. Mindenesetre... Itt vagyok még, nem? - Vontam meg a vállamat mosolyogva, miközben tovább sétáltunk. Annyi biztos, hogy nekem nincs valami rendben a fejemmel, hogy még mindig egy ennyire különböző személlyel érzem jól magamat. Na de ő vajon miért van itt még velem? Ez a kérdés érdekelt, habár az igazat megvallva annyira nem akartam firtatni ezt a kérdést.
Egyszerűen nem hittem el, hogy még mindig itt vagyok. Greg teljesen más, mint én, képtelenség kifejezni azt a különbséget, ami néhány óra alatt megmutatkozott közöttünk. Normális esetben már régen hátat fordítottam volna neki, de az biztos, hogy mindenféle kommunikációt mellőztem volna, ám valamiért mégsem tettem. Vonzott magához, ezért nem tudtam itt hagyni, eljött a pillanat, hogy magamnak is be kellett vallanom: rosszabb volt, mint egy mágnes. Talán az tetszett benne a legjobban, hogy még ő sem fordított hátat... és nem az érdekelte, ami bárki mást, hanem csak beszélt és beszélt és beszélt, valamint engem is próbált szóra bírni. Nem sokan vállalkoztak erre, ami annak tudható be, hogy én sem akartam soha olyan helyzetbe keveredni jó ideje, ami normális kapcsolatok kiépítésével járhat. - Tényleg le akarod törni a jégcsapjaimat? - Apró, visszafogott, de sejtelmes mosolyra húzódtak az ajkaim, miközben rá pillantottam. Túlságosan tetszett a megfogalmazása ahhoz, hogy szó nélkül elmenjek mellette. - Aki utoljára megpróbálta... maradjunk annyiban, hogy nem végződött szépen. - A jobb fülem mögé tűrtem az enyhe szellő miatt arcomba kerülő tincseimet, hogy jobban figyelhessek rá. Ha valaki elkezdi felkelteni az érdeklődésemet, akkor magától adódik, hogy megpróbálok minél jobban figyelni rá, hogy... nem tagadom, hogy olvashassak belőle. Lételemem, hogy kielemezhessem azokat, akiknek esetlegesen köze lehet hozzám... egyfajta előrehozott védelmi mechanizmus. - Nem értem, miért vagy még itt. Azt tudom, hogy én képes vagyok elviselni az idiótákat, a szentfazekakat, még a vámpírok gyöngyszemeit is, de... engem tényleg nehéz elviselni. - Mondtam őszintén. Nem voltam az a típus, aki rögtön elájul bárkitől, de... kezdtem azt érezni, hogy őt szívesen megismerném.
- Nem akarok senkit megváltoztatni és azt sem feltétlen akarom, hogy valaki miattam változzon meg teljesen. - Néha viszont talán előnyös, ha próbálunk a másikon változtatni mert sok dolgot rosszul csinál az életében. Legyen ez egy házasságon belüli férj, aki állandóan bántalmazza a feleségét, vagy akár egy állatokat fenyítő személy. Az olyanoknál tényleg kell a változtatás, ha más nincs akkor meg jöhet a legdrasztikusabb megoldás is. Bár egyelőre Charlotte-nál nem érzem, hogy túlságosan közöm lenne ahhoz, hogy hogyan éli az életét. Nem vagyok neki senkije lényegében, csak egy srác akivel Rioban találkozott és egy jót mulatott. Én mégis, valami oknál fogva vonzódok az ő stílusához, de nem szeretnék túlságosan hiú vágyakat ébreszteni magamban. Bár, ha már egy „randevúba” is belement, akkor talán nem jogtalan az alapozásom. - Egy vonzó lány vagy, akinek majdnem teljesen más a világnézete mint nekem. Ez pedig tetszik nekem, nem sok emberrel találkozok akinek ennyire más az ideológiája. - Bár ez utóbbi mondatomban az is közrejátszott, hogy utóbbi időkben nem töltöttem túl sok időt emberek közelében. Ha mégis, akkor pedig nem ismerkedés szintjén. Néhány hónapja szakadtam ki a burkomból, amikor is eldöntöttem, hogy megjárom a világot. Örülök, hogy első állomásom ez a gyönyörű város volt, mert különben nem találkoztam volna egy ilyen elképesztő és érdekes lánnyal mint Charlotte. Miatta még ha arra lenne szükség itt is maradnék ebben a városban. Rendben van, hogy csak néhány órája ismerem, de ha már most ilyeneket váltott ki belőlem mi lehetne később?
Nem tudtam elképzelni, hogy meddig fokozódhat ez a történet és mennyi meglepetést tartogathat a számomra. És még csak fél napja találkoztunk... ennek ellenére a vámpírlét egy olyan személyiségbeli oldalát mutatta meg nekem, amit mióta vérszívóvá váltam folyamatosan elkerültem. Ha hozzá hasonlóak közelébe jutottam, akkor rögtön elfordultam a másik irányba és kíváncsi sem volt arra, hogy ki mire gondol, miért nem azt a lehetőséget választja, amit én. Hogy éljen a halhatatlansága által adott előnyökkel, hogy mindenki felett álljon, hogy szinte rabszolgákat csináljon az emberekből és azt tegyen, amit akar. Nem foglalkozni kellene a többiekkel, hanem elnyomni őket és magunkkal törődni... de Greg más volt. Annyira más, hogy a szánalmas kategóriából pár óra alatt szépen lassan áttáncolt a "talán megér egy misét" csoportba, amely nálam nagyon kevés létszámból állt. - Lehetek őszinte? - Kérdeztem szélesebb mosollyal az ajkaimon. - Még sohasem hallottam olyat, hogy valaki ne akarja megváltoztatni a másikat. - Megcsóváltam a fejem. Nem voltam a kapcsolatok nagymestere és ha ez hozódott szóba legszívesebben szintén csak megforgattam volna a szememet és hátrahagytam volna a beszélgetőpartneremet, amiért ilyen érdektelen és hozzám nem közel álló témákkal traktál, de most mindössze a tengerbe futhattam volna, az meg nem éppen ideális megoldásnak minősült a szememben. - Furcsa vagy. Nekem legalábbis. - Vallottam be kendőzetlenül, miközben megtorpantam, hogy ne járkálgatás közben kelljen forgatnom a fejemet. Felpillantottam a szemeibe és életemben először kicsinek éreztem magam.. fizikailag és lelkileg is. - Nekem nem csak az ideológiám más, hanem mindenem. Nem azért vagyok olyan, amilyen, mert ilyen szerettem volna lenni. Csak így élhettem túl. És nagyon jó, hogy neked sikerült megtartanod az emberségedet, de nekem nem... és nem biztos, hogy a továbbiakban is tetszeni fog neked az, hogy nem kiscicák simogatásából áll az életem. - Fogalmam sem volt, hogy ezt miért adtam elő, egyszerűen ahogy rápillantottam késztetést éreztem arra, hogy... szinte meggyónjam az eddigi bűneimet. Nagyon nem jó ez így... nem engedhetek meg magamnak ilyesfajta viselkedést...
- Én ilyen voltam mindig is. Mindenkit olyannak kell elfogadni és szeretni amilyen. Talán pont az én életfelfogásom miatt nincs senkim. Bár, az igazat megvallva nem is kerestem túlságosan. Majd jön az, ha itt az ideje. Van több életnyi időm rá, szóval… - Vonom meg a vállamat. Lehet, hogy csak össze-vissza beszélek, de ez a lány valahogy kihozza ezt belőlem. Nem tudom miként képes rá, de látszólag ez az egész kölcsönös. Ahogy mondta, ő nem szokott túlságosan megnyílni másoknak, most pedig mégis értelmes kommunikációt folytatunk. Régen volt már az, hogy valaha is ilyen jól szórakoztam egy estén ha nem is bulizás volt, hanem egy kellemes vacsora aztán egy séta a tengerparton az esti szellőben. Ezt az időt egyébként is szeretem, de most még inkább szabadságérzetet ad. Valamint teret egy kellemes beszélgetéshez. Nincsenek sokan a parton, egyedül mi és a víz robaja. Ez pedig megnyugtató… Meglepődve állok meg mikor hirtelen megtorpan és felé fordulok. Mikor befejezi a mondandóját közelebb lépek hozzák és végigsimítok az arcán. - Ahogy mondtam: Mindenkit olyannak kell szeretni amilyen. Milyen ember lennék ha megtagadnám mindazt amiben hiszek? Vagyis vámpír, de nem ez a lényeg. - Nem tudom miért csinálom mindezeket a dolgokat, egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni a testemnek és a cselekvéseimnek. Ahogy a mágnest is, úgy minket is talán pont ezen ellentétek húznak egymáshoz. Legalábbis az én részemről. Vagy ez, vagy pedig csak meghibbantam. Egyik sem lehetetlen az igazat megvallva…
Én bolondultam meg vagy ez a srác tényleg csak olyan, mintha egy egyszerű fiú lenne a szomszédból? Messze elkerültem a hozzá hasonlókat és a fajtája két szó után beadta a törülközőt, ha nálam próbálkozott, hiszen én, mint jelenség és ők, mint személyiségek egyáltalán nem fértünk meg egymás mellett. Azt éreztem, hogy Greg-el sincs semmi közös bennünk. Az égegyadta világon semmi. Akkor miért vagyok itt? Valamiért úgy tartott maga mellett és szinte kényszerített a szavaival arra, hogy szedjem a lábam arrafelé, amerre ő, hogy megrémített. Átjárt egyfajta jóleső borzongás, apró mosoly rajzolódott az ajkaim köré és nem váltott ki belőlem hányingert ez a túlzott empatizmus és feltétlen nélküli elfogadás. Ilyen lény nincs is a világon. - Túl mesebelinek tűnsz. - Mondtam ki őszintén. - Olyannak, aki még hisz a csodákban és mintha ő is egy másik világban élne, ami szebb, mint az, amiben én. - Egyáltalán nem volt szokásom ilyen gondolatokat kiejteni a számon, de a helyzet és a jelenléte kikönyörögte belőlem. Próbáltam úgy szólni, hogy nehogy azt higgye elájultam tőle, mert nem.. egyszerűen csak felkeltette az érdeklődésemet az a szemlélet, amit vallott. Hogy lehet így élni, amikor övé lehetne az egész világ? Miért ilyen elfogadó? Miért elég neki az, ami van? Nekem soha nem volt elég és nem tartottam normálisnak, hogyha valaki megkapta az öröklét ajándékát, akkor elég neki, ha leül a székre és nézhet maga elé azzal a tudattal, hogy sok ideje van. Végigsimított az arcomon, kellett pár tizedmásodperc ahhoz, hogy nem feltűnően, de érzékelhetően hátrébb araszoljak. Nem attól féltem, hogy elkapom a pozitivizmusát, csupán nem akartam, hogy nyeregben érezze magát. Talán mondott néhány szépet és belőlem is kihúzott egy-két szentimentálisabb gondolatot, de én nem az a hercegnő vagyok, akit így meg lehet hódítani. A gonosztevőknek nem hullik az ölébe semmi. - Kellemes este volt. - Szólaltam meg aztán megköszörülve a torkomat. Az arcomról leolvashatta, hogy nem füllentek, nem akarom kegyes hazugságokkal traktálni, tényleg őszinték voltak a szavaim, amiket felé intéztem.
- Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de tévedsz. Nem hiszek a csodákban és nem élek mesevilágban sem. Tudom milyen a világ, legalábbis annyira amennyit bő egy évszázadom alatt megéltem. Ugyanabban a világban élünk, egyedül csak teljesen más a szemléletem a világról. Nem saját magam választottam ezt a létet. Egy vérszomjas bestia vagyok legbelül, de mindig is arra törekedtem, hogy megtartsam az emberségemet. Nem volt könnyű, ez tény és való. De látszólag sikerült már csak a te szavaidból kiindulva. Valószínűleg ha nem éreznénk egymásról, hogy vagyunk amik vagyunk akkor nem tudnád megállapítani, hogy vámpír vagyok. Vagy tévedek? - Vállat vonok amiatt, mert megint csak folyt a pofámból a beszéd. Elég nagy előrelépés az elmúlt másfél évtizedet figyelembe véve. Szerintem 14-15 év alatt nem beszéltem ennyit összesen mint ezalatt az este alatt. Vagy inkább az elmúlt 3 perc alatt. Nem volt társaságom, saját magányomban sínylődtem mindvégig, most meg a Charlotte-tal való estét rendkívül élvezem. Nem hittem volna, hogy egy randit ennyire fogok élvezni oly hosszú idő után újra. Biztos szolgálna még egy-két meglepetéssel az éjszaka ha tovább akarnánk húzni. Viszont időnk mint a tenger. És ha nem tűnik el a holnapi napra akkor máris sikeresnek tudom be az éjszakát. Elmosolyodom azon amit mond és csak bólintok. - Én is rendkívül élveztem. Most viszont… Vannak valami abszurd terveid az estét tekintve? Mert az igazat megvallva én az éttermen kívül túl nem gondolkoztam. - Kicsit széjjelebb tárom a karomat és úgy rázom meg a fejemet lazán. Viszont nem sokkal később újra a zsebemben találták magukat a kezeim és kíváncsian vártam a válaszát.
Nem tudtam mit mondani. Nem csak az fojtotta belém a szót, hogyha lehetősége adódott, akkor vízfolyásszerűen jöttek belőle a gondolatok, hanem azért is, mert a világnézete messzebb csak úgy állhatott volna tőlem, ha két térden csúszva kérne bocsánatot egy áldozatától, amiért véletlenül megharapta. Hogy a fenébe kerülhettünk össze? Meg sem éri már ezen gondolkozni, mert már annyiszor átfuttattam ezt az agyamon, hogy nem érné meg újra egy percet is szentelni rá. - Akkor megígérem, hogy nem fogom felhozni többé ezt a jó kisfiús témát. - Kacsintottam rá. Nem akartam, hogy azt higgye problémám van azzal, amilyen. Éppen ellenkezőleg, pontosan az fogott meg benne, ahogy az általa is említett, benne élő szörnyeteget összehangolta azzal, ahogyan viselkedett. Én erre nem voltam képes és nem is akartam, de ő... tényleg mindenki más ezen a világon, nincs itt miről beszélni. - Abszurd tervek? - Kérdeztem felvonva a szemöldökömet. - Normális esetben dicsekednék azzal, hogy én vagyok az abszurditás királynője, de őszintén... - Végighordoztam a tekintetem a szinte kihalt partszakaszon, ami tényleg hatalmas ritkaságnak számított ebben az egyébként állandóan tömve levő városban. Itt még nem jártam, úgy tűnik, ez egy ilyen hely. - Nem akarom neked megadni a lehetőséget, hogy egyetlen este alatt kiismerj. - Néztem rá őszintén, kissé ravasz csillogással a szemeimben és huncut éllel a hangomban.
Két teljesen más világnézetű személy, mégis az este nagy részét együtt töltöttük. Bár a vonzó lányok mindig is a gyengéim voltak, valamint tényleg érdekelt az, hogy mitől lett ilyen. Biztos történtek olyan dolgok az életében amik ilyenné tették. Az én életemben is voltak fájdalmas döntések, többek között a lányom elhagyása, de emiatt vagyok ma az aki. Az életem azon szakaszát lezártnak tekintem. Nem fogok bánkódni amiatt amit tettem, mert mind a mai napig úgy gondolom, hogy az volt a helyes döntés. Charlotte meg teljesen megfogott a személyiségével, a világnézetével, ez az este pedig csak még inkább fokozta ezt az egészet. Nem tudom mi fog kialakulni köztünk ezek után, mindenesetre ezt az estét nagyon is élveztem. Utoljára tényleg olyan 15 éve volt ehhez hasonló estében részem. Most viszont nem érzem azt túlságosan, hogy minden szavamra vigyáznom kéne, hisz Charlotte sem tűnik egy gyenge nőszemélynek aki bármitől is meghátrál. Sokkal inkább tűnik olyannak aki még a lehetetlent is megpróbálja. - Csakugyan? Nos, ebben az esetben ez megmarad holnapra? Hm… nem is rossz ötlet. Legalább bővül a belátásom a titkos kis szekrényedbe is. - Mondom neki mosolyogva, kicsit talán kacéran is. - Az est elején említetted is, hogy „azokat ki kell érdemelni.” Ezzel az estével mire jutottam ilyen szempontból? - Félmosollyal az arcomon nézek le rá miközben kissé kíváncsian kérdezem tőle mindezt.
Elnevettem maga. Őszintén és azt hiszem, a szívem mélyéről. Majd megijedtem a hirtelen rám törő jó érzéstől és próbáltam ugyan nem túl feltűnően, de valamilyen úton-módon eltüntetni a vigyort az arcomról, miközben szüntelenül járattam az agyam fogaskerekeit választ keresve arra a normál emberek számára valószínűleg egyszerűnek tűnő kérdésre, hogy vajon mikor engedtem meg magamnak utoljára ezt a gesztust? A válaszom is ugyanilyen bonyodalommentes volt, hiába gondolkoztam rajta a kelleténél többet: régen. Régen éreztem már ilyen jól magam, Greg-hez hasonlókkal pedig még soha, szóval ez a helyzet vagy egy hatalmas előrelépés vagy egy óriási visszasétálás a kezdetek felé, amikor is nem kellett, hogy azon agyaljak, milyen gyengeségek birtokában vagyok, később pedig csakis azért kellett számba vennem ezeket, mert még zöldfülű kezdő voltam. Miben? Az életemben. - Holnap? - Vontam fel a szemöldökeimet. - Szóval már el is tervezted, hogy holnap is találkozunk? Mi van akkor, ha nem én nem megyek bele abba, hogy jobban megismerd a ruhatáramat? - Képtelen voltam megtiltani annak az apró, szám szélében bujkáló mosolynak a maradást, valami mintha odaragasztotta volna. Fenébe, valaki adjon egy csiszolópapírt, hogy leradírozhassam! - Vagy olyan úriember, hogy hazakísérj vagy egyedül kell hazasétálnom? - Kérdeztem visszapillantva rá a vállam felett, hiszen el is indultam abba az irányba, amerre a házam volt található.
Kezdőlap
