Ha őszinte akarok lenni, akkor már napokkal ezelőtt feladtam a szökésem óta eltelt napok számlálását. Egyszerűen nem tudnám már megmondani, hogy mióta is bolyongok és kutatókódok a bátyám után, de a sok viszontagság ellenére se adtam fel. Volt egy új nyomom, hogy esetleg hol találom őt, de arról fogalmam sem volt, hogy miként fogok oda eljutni, hiszen a pénzem végleges volt, segítséget pedig nem igazán kérhettem senkitől se, mert ha rájönnek arra, hogy egy szőkésben lévő 12 éves leányzó vagyok, akit gőzerővel keresnek, akkor abból nagy baj lesz. Nem akartam fejfájást okozni a gyámügyeseknek se, de amikor a képembe vágták azt, hogy csak kitaláltam a bátyámat, akkor már tudtam mit kell tennem. Elfutni és elbújni! Nem érdekelt, hogy milyen zord az időjárás vagy milyen kétes alakok vannak az utcákon, mert a múlt egyetlen egy emlékképe elegendő volt ahhoz, hogy mindig új reményt adjon és ne adjam fel az egyetlen élő rokonom megtalálást. Tudom, hogy valahol életben van Barry, de ha nem fogom őt New Orleans-ban se megtalálni, akkor nem tudom, hogy merre fogok tovább indulni. De most elég egy gondra koncentrálnom, még pedig arra, hogy miként fogok ebből a nevesincs városból oda eljutni. Persze volt neve ennek a városnak, de az elmúlt napokban annyi helyen megfordultam már, hogy a városok neve épen annyira jelentéktelenné vált, mint az otthon nélkül töltött napok száma. Sietve pattantam fel az ideiglenes "szállásomról", amit az ottani vasúti pályaudvar egyik padja nyújtott számomra. Elindultam a mosdó felé, hiszen itt volt az ideje, hogy végre kissé rendbe szedjem magamat, mert pontosan tudtam, hogy miként nézhetek ki. Arcom biztosan piszkos volt, ahogyan a ruhám is és talán még egy-két helyen még el is szakadt, mert az előző városban rám találtak és el akartak vinni, de ezt nem hagyhattam. Megigazítottam a hajamat miközben próbáltam nem törődni az emberek pillantásaival. Tudtam jól, hogy mi ül a szemeikben, undor vagy pedig sajnálat, de nekem egyikre se volt szükségem. Miután sikeresen elértem a mosdóba és sikerült rendbe szednem magamat, illetve még tiszta ruhát is magamra ráncigálni a sebeim ellenére, akkor sietve indultam el, hogy végre kitaláljam, hogy melyik járattal is tudnék eljutni abba a bizonyos városba. De alig, hogy tettem pár lépést két fura alak nézett rám, majd a kezükben lévő fényképre. Remek. Lassan indultam el, majd pedig szaladni kezdtem egészen addig, amíg egy férfinak neki nem szaladtam. Magam mögé pillantottam, majd hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a férfi kezét és összekulcsoltam az ujjainkat. Amikor megálltak a rendőrök, akkor gyanúsan néztek ránk, de mielőtt bármit is mondhatott volna a férfi a kérdésükre megszólaltam. Ő itt a papám, esetleg valami gond van? - kérdeztem ártatlan arccal, majd pedig a lehető legaranyosabb gyermeki mosollyal néztem az ismeretlen férfira. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem fog elárulni és segíteni fog nekem.
Túl egyszerűen teltek a napok. Felkeltem, elhagytam a motelt, jöhetett a következő város. Felpakoltam a táskám, bedobtam a rozoga kocsiba és elindultam, amerre vezetett az út. A céltalan bolyongástól már szinte időérzéket vesztettem, és amikor megálltam cigarettát venni, gondoltam körbenézek errefelé. Gyalogszerrel indultam hát meg a térkép egy apró ponttal jelölt város egyetlen útján, ami egyenesen összekötötte a vasútállomást és a benzinkutat. A motel nem volt bizalomgerjesztő, így az éjszakát vagy vezetéssel fogom tölteni, vagy az autóban fogok aludni. Veszek egy újságot is a doboz dohány mellé, majd, mint aki ide valós, vagy legalább érdeklődik a hely elé, az állomáson lévő hirdetőtáblát kezdem olvasgatni. Fél szemmel figyelek az engem körülvevő emberekre, de a vonatok, mintha nem sűrűn látogatnák ezt az állomást. Ahogy elindulnék az egyik megüresedett pad felé, egy kislány kapja el a kezem, és az őt követő férfiakra nézve azt állítja, hogy az apja vagyok. A vicc az egészben, hogy sokban nem hasonlítunk, de épp eléggé ahhoz, hogy a két szerencsétlen, bármi okból is követi a kisasszonyt, elgondolkodjon. -Uraim, ne haragudjanak, ha problémát okozott önöknek. Az anyja a következő vonattal jön, és izgatott már, hogy újra láthatja.-avatom be őket, a hirtelen jövő ötletembe, majd leguggolok a kislány mellé, és ahogy a saját lányommal tettem régen, intézek felé pár dorgáló szót.-Mondtam, hogy maradj itt, amíg elszaladok egy újságért.-a mese hihetőnek tűnik, a két férfi elfordul, és bár hátra-hátra pillantanak, s az arcukra van írva a kételkedés, nem kérdezősködnek többet. Felállok, és megrázom a fejem, egy félmosoly kíséretébe, hogy ismételten nyugtázom, az embereket milyen könnyű egy jó szerepjátékkal megtéveszteni. A csillagot lehazudtam már az égről, ez nem hinném, hogy életem hazugsága lesz, de hitelessége megkérdőjelezhetetlen alakításra vall. -Ha már én vagyok az apukád, elmondanád a neved? Meg azt, hogy hol vannak az igazi szüleid?-nézek körbe, hátha valaki érdeklődve keresi az elhagyott gyerekét, de senki nem jelentkezik erre a feladatra. Sosem értettem, hogy lehet egy gyereket elhagyni, vagy véletlenül elfelejteni. Bár pont nem én vagyok az, akinek a mintaapaságról papolnia kellene.
Tudom, hogy az emberek sokszor nem segítőkészek és mindegy milyen aranyosan és cukin néz az ember rájuk. Nem voltam ostoba a korom ellenére se, hiszen ha nem lenne helyén az eszem és a szívem, akkor most biztosan nem itt sétálnék ebben a városban. Meg szerintem azért bátorság is kell ahhoz, hogy ennyi idősen az ember csak úgy elszaladjon és megpróbálja megtalálni ebben a nagy és káoszos világban a helyét, az otthonát, mert számomra ott lesz az otthon, ahol a testvérem van. Most habozás nélkül azt mondanám, hogy hajléktalan vagyok és igazából ezzel csak az igazat mondanám. Amikor pedig az ismeretlen férfi kezét megfogom és eljátszom azt, hogy a kislánya vagyok, akkor még mindig a torkomban dobog a szívem, de nem azért, mert attól tartok, hogy esetleg elrabol vagy bármi. Sokkal inkább azért, hogy esetleg kiad azoknak az embereknek. Szerencsére a férfi benne volt a játékban én pedig helyeslően bólogatni kezdtem, hogy úgy van. Pedig egy pillanatra még a szívem is összeszorult, mert az én édesanyám már soha többé nem fog jönni. Onnét nincs visszaút ahova ő került... Végül amikor pedig elkezd leszidni úgy, ahogyan egy apa tenné a gyermekével, akkor megszólalok. Sajnálom, de annyira várom már, hogy elé akartam szaladni. - mondom neki bűnbánó arccal, majd újra az ismeretlen párosra nézek és figyelem ahogyan elsétáltak, de persze még párszor hátra pillantanak és gyanakodva néznek minket. Amikor pedig tiszta lesz a terep, akkor elengedem a férfi kezét és már éppen indulnék, amikor megállít engem. Egy darabig habozok, hogy válaszoljak e vagy ne, de végül úgy gondolom, hogy bízhatok benne. Meghaltak. - mondom neki alig hallhatóan, mert újra magam előtt látom a véres szobát és a szüleim holttestét. Végül megrázom a fejemet és letörlöm azt az egy aprócska könnycseppet a szemem sarkából. - Alyssa-nak hívnak és köszönöm, hogy segítettél. - mondom neki egy apró és halovány mosoly kíséretében, végül pedig visszakérdezek. - És téged hogy hívnak, illetve hol van a lányod vagy a feleséged? - kérdezem tőle kíváncsian, mert az alakításából csak arra tudok gondolni, hogy biztosan neki is van gyermeke. Mondjuk lehet nem lánya van, de biztosan ő is valakinek az édesapja.
Több, mint valószínű volt, hogy innen is tovább fogok állni, és utam folytatom az ismeretlenbe és tovább. Mégsem volt olyan egyszerű, ha éppen egy kislány csimpaszkodik belém, aki máris mesével áll elő az őt követőkkel szemben. A hitelesség kedvéért én is felveszem a szerepet, mely nem áll tőlem távol, mégis éppen elég távol áll ahhoz, hogy a lányomra gondoljak és szám keserédessé váljon. A viselkedésem a normálisabbnál is normálisabb, hisz a jelek szerint ezek a balfékek csak emberek voltak, semmi többek, viszont nem hiszem, hogy a magamnál tartott kések és két fegyver láttán a helyzet másképp nem alakulna. Elgondolkodtat ugyan, hogy bele menjek e a kis játékba, de nem erőlködöm sokat a gondolkodáson, biztos joggal kezdett bele a mesébe, függetlenül a korától. Már ha hihetek ennek a külsőnek, a bájos kislánynak, aki közel sem néz ki olyannak, aki éppen az anyukáját várja az apjával egy ilyen állomáson, mint ez. ez viszont mellékes, és jobbnak látom, ha nem adom fel a két majomnak, akik követik felém. Ahogy megszabadulunk a követőitől, érdeklődve fordulok felé, és tudakolom meg, hogy az igazi szülei merre vannak, valamint azt, hogy mi a neve. Elővigyázatosság vagy sem, még ő is gyanút kelt bennem. Mondanám, hogy sokkol, amit mond, de sajnálatos módon még sincs így. A szájából mégis furcsa ezt hallani. Soha nem gondoltam bele, hogy milyen lehet, ha egy gyermek veszti el a szüleit, hisz én csak azt láttam és éltem át, hogy elvesztettem a gyerekem és a feleségem. -Nos, az ellenállhatatlan kék szemekhez, egy ilyen né igazán illendő.-mondom elismerően, és arcomon látszik, hogy a szüleiről megtudott információ után, együttérzés tudhatok magamnak.-Shane vagyok, és szívesen segítettem. Bár jobban örülnék, ha nem kóborolnál el a...-próbálom megfogalmazni, hogy pontosan honnan, de nem tudom. Fogalmam sincs róla, hogy most kik nevelhetik, egyáltalán neveli e valaki, vagy a kóborló külső mögött valódi kóborlás áll. -Ennyire nyilvánvaló, hogy voltak?-vakarom meg fejem, hajamba túrva, majd elmosolyodva megrázom a fejem, és válaszolok kérdésére, még ha nehezen is, mert ennyire nyíltan régen nem kérdezte meg senki, hogy hol hagytam a családom.-Meghaltak. A lányom és feleségem.-mondom, olyan könnyedén, mintha sosem léteztek volna, hangomon mégis érződik, hogy nem ilyen egyszerű és nem léptem túl a történteken. -Mit keresel errefelé? Mert nem hiszem, hogy ők ilyen könnyen bedőlnek a mesének...-jegyzem meg, mert a két férfi nem sokkal messzebb tőlünk megálltak és felénk nézelődnek, a lényeg, hogy megtartva a nem túl feltűnő hatást. A vonat dudálva megérkezik, viszonylag sokan szállnak le, így mielőtt reagálhatna, megfogom a kezét, és kihasználva másokat, a közelben parkoló kocsim felé húzom.
Egy kisebb kődarab hullott le a szívemről, amikor a férfi segített nekem. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért segített, de örültem annak, hogy végre találtam egy normálisnak mondható embert. Ő nem nézett rám furán vagy talán mégis, de ő valahogyan másabb volt. Láttam a szemében valami fura megfoghatatlan fájdalmat, amit talán a látványom keltett benne. Magam sem tudom és nem is vagyok ebben biztos, hiszen még mondhatni eléggé gyerek vagyok és nem igazán tudtam még kiismerni az embereket. Azt mondják idővel könnyebb megfejteni őket, de minél távolabb utazok a régi otthonomtól és minél több emberrel találkozom, annál inkább úgy gondolom, hogy soha nem lehet másokat igazán fejteni. Főleg akkor nem, ha ők nem akarják azt, hogy bárki is tudomást szerezzen róluk. Köszönöm. – mondom neki kissé halkan, mert sikerült zavarba hozniuk. Azt mondják, hogy ritka az ennyire kék szem és régen mindig mondták azt, hogy gyönyörű szemem van, de mostanában már semmi ilyet nem hallottam. Illetve ott volt az a tény is, hogy régóta nem tapasztaltam ilyen fajta gesztust senkitől se, mint tőle. Nem értettem, hogy miért ennyire barátságos velem és minél tovább figyeltem őt, annál inkább nem értettem. – Miért örülne jobban annak, ha itt maradnék? Esetleg az Ön nyakán? Biztosan van jobb dolga, mint egy 12 éves kislány társaságát élvezni. – mondom neki ártatlan arccal, de komolyan. Tényleg nem szeretnék bajt okozni és ráakaszkodni se. Tudom, hogy az emberek nem túlzottan szokta örülni, ha valaki egyszer csak betoppan az életükbe és nem tudják utána meg levakarni magukról. Lassan bólintok a kérdésre, mert ha az arca nem is, de a szemei elárulták. Sok fajta fájdalmat láttam már. Láttam azt, ahogyan az emberek néznek akkor, ha valakit elveszítettek, illetve ahogyan viszonyult hozzám, abból is csak erre tudtam gondolni. – Sajnálom. - majd megszorítottam kissé a kezét, s ahogyan ott guggolt előttem egy apró puszit is adtam az arcára. Azt hiszem ez volt a legkisebb gesztus, amivel ki tudtam fejezni azt, hogy valamennyire tudom milyen érzés lehet elveszíteni a családot. – De tudod nem minden tragédia rossz. Némelyik után idővel jó dolgok is történhetnek. – mondom neki bíztatóan, mert a bátyám utáni kutakodást például annak tekintettem. Mert ha nem halnak meg a szüleim, akkor valószínűleg soha nem indulok el megkeresni Barry-t. A bátyámat keresem. Ő még akkor elment, amikor kicsi voltam. Nem akarok árvaházba menni, így megszöktem és elindultam a nagyvilágba megtalálni őt. – mondom neki könnyedén és követem őt a tömegen keresztül egészen az autóig. – És te? – kérdezem tőle kíváncsian, de a kezét még mindig nem engedem el. Mintha jelenleg most ő lenne az egyetlen biztos pont az életemben.
Bájos kislány külső ide vagy oda, éreztem, hogy többről van szó, holmi otthonról csavargásról, így jobbnak láttam nem kockáztatni. A két férfi épp annyira volt bizalomgerjesztő számomra, mint minden bizonnyal számára, épp ezért döntöttem el, hogy kiderítem, mi folyik itt. A feladat nem volt nehéz, de egyszerűnek se mondanám. Ha felkapom, nem csak a két fickó, de más is a nyakamba fog lihegni, és azt hiszik, hogy a mániám, elrabolni fiatal kislányokat. Szó sem volt ilyesmiről. Viszont mivel volt egy lányom, hasznos a múlt időt használni és nem gyermeteg álmokba keveredni, így nem esett nehezemre felvenni egy apuka szerepét, sőt. Már-már hiányzott az az érzés. És szégyen vagy sem, volt olyan éjszaka, hogy elmorzsoltam egy-két könnycseppet, ahogy a feleségem és a lányom fotóját bámultam elalvás előtt. -Ugyan, ha egyszer igaz.-vonok vállat, halovány mosollyal arcomon, ami bizonytalan és szokatlanul is hat tőlem. Féltettem, hiába volt számomra idegen, kislány létére nem tűnt túl elveszettnek, de egy gyereknek nem az utcán kóborolva a helye, ez viszont tiszta sor, vitába nem ütközhet. Az viszont, hogy honnan pontosan hova igyekezett nem tartozott rám. De aligha lehet ez akadály. -A társasággal megbirkózom mostanság. Hidd el nekem, vannak nálad rosszabb társaságok is.-bár elmúltak a kék-zöld foltok a szemem alól, bordáim környékén jó pár fájdalmasan érzékeny pont maradt, ami emlékeztet, hogy válogassam meg azt a bizonyos társaságot. Kérdésére kertelés nélkül őszintén válaszoltam, mert ellentéte voltam annak, amit ő élt át. Szülők nélkül persze nyilván nehezebb volt, a korban, amiben volt, normális, ha a gyász más, mint az enyémben. Vállat vonva nyugtázom, amit mond, végül mégis megszólalok. -Én sem mondhattam volna szebben.-ismerem el szavai igazát hangosan is, és csodálom, hogy kislány létére képes így felfogni a dolgokat. Bár, ha az ember még nem ismeri a világot, könnyen megél benne anélkül, hogy a dolgok mögé nézne. A kérdésre adott válasza nem mondom, meglep, szinte sokkol, de valamiért meg tudom érteni, noha jómagam a szüleim mellett nőttem fel. A furgon irányába tartva, majd helyet foglalva a kormány mögött, őt pedig az anyósülésre segítve válaszolok csak kérdésére, vállat vonva. Hirtelen bevillan az ülés alatt lévő fegyver, ami a kesztyűtartóban is van, és megrázom fejem, mielőtt a gondolat láttán arckifejezésem a normálisból és megértőből drasztikusan megváltozik. -A helyem a világban...leginkább. Na meg persze munkát keresek, de mostanság az autószerelő szakma nem kifizetődő.-vonok vállat, és kipillantva az ablakon felmérem a helyzetet, hogy kik és honnan figyelhetnek.-Ha gondolod, segíthetek kideríteni, hogy hol van a testvéred.-lepődök meg még én is a felajánlásomon, és beindítom a motort. Lehet, hogy azt fogja hinni, el akarom rabolni, de ellentétben ezzel a gondolattal, éppen segíteni próbálok neki.
Az elmúlt napjaim, heteim és hónapjaim másról se szóltak, mint a túlélésről és a menekülésről. Biztosan van neked is kedvenc akció filmed, de hidd el ez annál sokkal rosszabb. Lehet nem lőnek rám, ahogyan ott az emberek, de elég sok sötét és nem éppen kedves helyre tettem már be a lábamat. Sok rosszat láttam és a legszörnyűbb talán az, hogy azt is láttam, amint megölnek valakinek. Szerettem volna sikítani, elfutni, de nem tehettem, mert akkor velem is biztosan végeztek volna. Egy dolgot már megtanultam az utam során, hogy soha nem szabad senki tudtára adni, hogy mit láttál, mert a tanúk soha se hosszú életűek. Főleg nem ilyen körökben és ilyen értelemben. Tudom, hogy vannak, de azt is tudom, hogy néhány ember úgy irtózik a gyerekektől, mint más a pókoktól vagy a bezártságtól. - mondom neki kicsit halkabban és újra őt tanulmányozom. Lehet, hogy volt családja, de attól még ő is lehetne rossz ember. Próbálom meglátni azt, hogy milyen is lehet valójában, de sehogy se tudom meglátni benne a sötétség apró jelét. Mintha teljes mértékben jó lenne és semmi rosszat se tett volna. - Meg neked volt egy lányod és lehet emiatt fájó dolog velem tölteni az idődet. - mondom neki egyre halkabban, majd lesütöm a szemeimet. Milyen érdekes a sors, hogy egy jó apának tűnő férfitól elvette az élet a gyermekét és a családját, míg egy "rossz" szülőtől nem tette ezt a sors. 12 éven keresztül velük értem, majd pedig kegyetlenségek között érte őket a halál. Soha nem kívántam a halálukat. Egyszerűen csak arról ábrándoztam, hogy egyszer a testvérem értem fog jönni és magához vesz. Talán tévedtem és az is lehet, hogy baja esett. Nem erre nem is gondolhatok. Miért nem próbálsz meg kinézni egy várost a tárképen, ott letelepedni és esélyt adni annak, hogy boldog legyél. Esetleg, hogy újra megtaláld a nagy őt? Mármint nem tűnsz túl idősnek, meg ehhez szerintem soha nincs késő. - mondom neki egy kisebb gondolkodás után. Reménykedek abban, hogy nem veszi tolakodásnak a dolgot, de mindig is szerettem azt, amikor az emberek egymásra találnak, kiegészítik egymást és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Lehet nem mindig minden a boldogságról és a tökélyről szól, de szerintem, ha két ember igazán szereti egymást, akkor még a nehézségeket is le tudják küzdeni. Bár erről tényleg nincs fogalmam, mert soha se szerettem még senkit se ilyen módon, meg szerintem egy darabig nem is fogok, hiszen nem sokára még csak 13 leszek. Azt megköszönném. - mondom neki kedvesen és figyelem az embereket, majd újra őt. -New Orleans tudod merre van? - kérdeztem tőle kíváncsian és reménykedek abban, hogy nem is megy el addig, akkor egy darabig el tudna engem vinni. Majd végül sietve még hozzá teszem. - Meg esetleg valami olcsóbb fajta reggelizőhely is jól jönne. - mondom egy kisebb fintor keretébe, hiszen most már több, mint egy napja nem ettem.
Elcsodálkoztam, hogy egy korabeli kislány képes ilyesmire, de nem akartam a hányattatott sorsról részleteket megtudni. Kislány volt, de elveszettnek nem tűnt a világban, noha ez nem azt jelentette, hogy egy sötét raktárban szívesen hagytam volna magára. Ellenben az apai ösztön, már, ha az még maradt bennem, akkor azt súgta, hogy még nem kellene neki hátat fordítanom. Nem a társaság, vagy a furcsa fazonok miatt, inkább azért mert mégis csak segíthetek neki közelebb jutni ahhoz, amit vagy akit keresni óhajt. A fuvarköltség ebben az esetben elnézhető, tekintve, hogy nekem sincs pontos utam, hogy merre akarok tovább menni. Így igazából ahová megy, ott elleszek egy ideig, majd tovább állok, és vissza se nézek. Ez így megy, mióta a feleségem meghalt, nem terveztem az életfelfogáson változtatni. Igaza volt, egyes emberek a közelükben sem bírták, ha gyerek van. Vagy akadt olyan is, aki a sajátján kívül mást nem viselt el. Nos, mivel a sajátom már sajnálatos módon nem kellett elviselni, bár sose okozott problémát, sőt, imádtam a lányom, így kapva kaptam az alkalmon. -Nem esik nehezemre. Hidd el, a múltammal meg vagyok, és nem okolhatok érte másokat, pláne nem téged.-nézek le rá, egy mosolyt elengedve, de hangom kissé érzéketlen, vagy inkább mélabús lesz. Ez ellen nem tehetek, így inkább nem foglalkozom vele többet. A múlton rágódni hülyeség. Azon, amit mond, szinte megdöbbenek, és kezdem úgy érezni, hogy a bölcselő kora ellenére is benne él. Ezzel még sokra viheti, de nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan megfejteni kíván, azt pedig pláne nem, hogy ebben a témában ad majd tanácsot. Összevonva szemöldököm, megrázom fejem, és hajamba túrok. -Furcsa, hogy ezt épp egy kislány mondja. Viszont hidd el nekem, jobb, ha nem keresgélem az általad nagy Ő-nek hívott nőt.-vonok vállat, hangom keserédes lesz, a gondolat viszont nem annyira taszít, sőt. Talán igaza van. Talán csak én vagyok olyannyira elveszett, hogy nem találom a magam sötétségéből a kiutat, és rossz helyen keresgélek, vagy próbálok nem keresni, és vakon bolyongani a világban. De ez nem élet, tudom jól. Vadász vagyok, és épp ez az, ami miatt szinte ódzkodok bárkinek is a közelébe kerülni. A feleségem egyszer elvesztettem, ahogy a lányom is, mások életéért nem szeretnék ily módon felelni. Nem menne.-De kösz a bókot.-mondom még úgy utólagosan, kissé megnőtt borostámon végigsimítva, mely valószínű már rejt ősz szálakat, de a színének és a genetikámnak köszönhetően ezt csak akkor mondhatná meg az ember, ha a kelleténél közelebb jön hozzám, azt a pillanatot viszont nem várnám meg. Felajánlom a fuvart, majd a motort elindítom, és mikor tisztának vélem a terepet, elindulok. -Éppenséggel nem nehéz egy akkora várost megtalálni. Hát még a hírét nem meghallani.-ejtek el felelőtlen megjegyzést a hely "szépségéről", avagy a vámpírokról és a farkasokról, bár nem szívesen avatkoznék bele egy ilyen város, a jelek szerint normálisan működő bioszférájába. Azt viszont, hogy keressek reggelizőhelyet, pártolom, így csak bólintok, és bár nem is olyan rég ettem, valamiféle hajnali falatot, már bőven ideje egy következő étkezést és egy kávét beiktatni a napirendembe, amit a jelek szerint egy kiadós vezetés közbeni érdekes beszélgetés fog kitenni. De kétlem, hogy ma a városba érnénk, így valószínű, hogy egy alvás is esedékes lesz időközben. -Ezek az emberek, akik követtek... mióta vannak a sarkadban?-érdeklődöm, mert közelről sem tűntek olyanoknak, akik véletlenszerűen állnak rá egy-egy ember nyaggatására, és nem is igen néztek ki úgy, mint akik, ha szagot fognak, egy idő után hagyják a fenébe. A visszapillantóba épp ezért nézek a kelleténél többször, és a főutakról jobbra-balra kanyarogva, hosszabb útvonalon közelítem meg a még közelben sem lévő híres, neves várost.
Muszáj volt kockáztatnom. Más lehetőségem nem volt és szerencsére be is jött. Nem gondoltam volna azt, hogy tényleg meg fog védeni azoktól az emberektől. Főleg, úgy nem, hogy kiderült közben, hogy neki is volt egy kislánya, hiszen aki megtapasztalta az apai örömöket az gondolom biztonságban szeretné tudni a gyermekét. De vajon számomra ez a rideg és néha eléggé kegyetlen világ jelentené a biztonságot vagy az az intézet, ahova vinni szeretnének? Nem tudom és nem is akarok ezen gondolkozni, mert egy dolog tart mondhatni életben, még pedig az, hogy meg fogom találni a testvéremet. Meg kell találnom, más lehetőség nincsen. Nem tudom, hogy mennyi ideig lennék képes életen maradni úgy, hogy állandóan lopnom kellene és átvernem az embereket. Én erre nem vagyok képes. Menekülés még rendben van, de az, hogy másoknak ártsak az valahogyan nem. Tudom, hogy milyen érzés az, amikor bántanak vagy elveszik azt, amid van, így emiatt se tenném meg, illetve akkor már nem lennék önmagam... Remélem időben meg fogom találni a menekítőutat és a védelmet nyújtó házat, hiszen ha nem így lesz, akkor azt hiszem én is elindulok majd a lejtőn vagy minek hívják ezt. Miért nem? - kérdezek vissza kíváncsian, hiszen attól még, hogy elveszítette a számára fontos személyeket nem jelenti azt, hogy nem találhatja meg más mellett.- Félsz, hogy újra elveszítenéd őt? - kérdeztem továbbra is talán túlzott kíváncsisággal. Soha nem szoktam beleütni az orromat mások dolgába, de most még se tudok csöndben maradni. Szeretném tudni azt, hogy miért gondolja ezt és miért nem szeretne újra boldog lenni. Mert ha azt mondja, hogy most is az, akkor nem nagyon tudnám elhinni neki. Lehetnek magányosan is az emberek boldogok, de szerintem mindenki akkor igazán boldog, ha van mellette valaki, akire számíthat és a jóban és a rosszban is szereti őt. De mit tudhatnék én erről, hiszen még magam is gyerek vagyok. Mert mit hallottál róla? - nézek rá érdeklődve, hiszen én nem sok mindent. Egyszerűen csak meg akarom találni azt a várost, mert utolsó információim szerint Barry ott van vagy legalábbis volt,de én az elsőben reménykedem, mert akkor végre a végére érnék ennek a kalandnak. Lassan körbe pillantok és beülök az autóba, hiszen eddig se bántott Shane, így nem hiszem, hogy most akarna bántani. - Hónapok óta. - mondom neki könnyedén, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. - Tudod amióta meghaltak a szüleim és az már elég régen volt. Ha akarnám meg tudnám mondani pontosan is, de inkább már nem számolom a hónapokat, hiszen mi értelme lenne? Az számít, hogy eddig sikerrel jártam és végre egyre közelebb a cél. - mondom neki mosolyogva, majd egy kósza tincset kiszedek az arcomból és ablakon keresztül figyelem a várost.
Kezdőlap
|| Nem tudom || 
