five more minutes, please

Én tényleg, őszintén igyekeztem korán lefeküdni, hogy fel tudjak kelni másnap reggel, de azt hiszem az ágyam az örök szerelmem lesz és a szívem egy darabja mindig is hozzá fog tartozni. Egyszerűen, mintha egy másik világba kerülnék, amit a puha habok közé keveredek, amit a takaró kreált. Összevissza csavarodik már rajtam, de nekem pont így kényelmes. Pár perc múlva éjfél és akkor már egyre kevesebbet aludhatok. De talán az oda úton szundíthatok egy picit.. Bár nem azt kellene, hiszen ennek az egésznek az a lényege, hogy egy kis időt töltsünk együtt és ne az, hogy én húzzam a lóbőrt. Szóval reggel valahogy fel kell ébresztenem magam. De amennyire én már ismerem magam.. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék felkelni a délelőtt folyamán. Főleg, ha olyan napokról van szó, amikor tovább aludhatnék.
Hallom apu hangját, de annyira távolinak tűnik.. Nem is szeretném, ha közeledne, hiszen akkor kirángatna a tökéletes komfortzónámból, ahonnan nem akarok menekülni. Mikor már kezdek egy kicsit magamhoz térni nem nyitom ki a szememet, csak morgok egyet. – Csak még öt percet hadd aludjak.. – Motyogom, miközben letörlöm a szám sarkából a kicsordult nyálamat. Azt hiszem tényleg sikerült eléggé mélyen aludnom. A fejemre húzom a takarót és próbálom megőrizni a kicsi burkomat, ami kialakult körülöttem, de hamar megszűnik ez a biztonságos kis burok. – Nem is telt le az öt perc. – Mondom, majd dörgölni kezdem a szemeimet és nagy nehezen felülök az ágyban. – Mennyi időm van összeszedni magam? – Kérdezem, miközben felváltva nyújtózkodom és ásítozom. Búcsút kell intenem az ágyikómnak egy pár napra. Hiányozni fog. A nagy ásítás közepette ismét oldalra dőlök és magamhoz ölelem a takarómat. – Mindjárt nekiállok.. Tényleg.. Csak kell egy kis idő. – Motyogom, majd ismételten becsukom a szememet és egy picit próbálok még pihenni. – Nem alszom.. Csak pihentettem a szemem.. Csak még egy icipicit. – Nem bírok a fáradtsággal, ami jelen pillanatban a vállaimra nehezedik.  

five more minutes, please

Az ágyam túlságosan kényelmes volt így nem kellett több fél perc magánynál és sikeresen újra az álmok tengerén úszkálhattam. Olyan fáradtnak éreztem magam, hogyha akartam volna se lettem volna képes arra, hogy akár egy picit is felemeljem a karomat. Egyszerűen a fáradtság olyan mértékben eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam mit tehetnék ellene. Még az sem segített, hogy tudtam mennem kellene. Még ez sem volt elég indok ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is fel akarjak kelni. De aztán az álomtengerben való evickélés olyan hirtelen lett nedves és hideg, hogy szinte úgy vetődtem ki az ágyból.
A vizes hajam az arcomra tapadt és megpróbáltam magamhoz térni, miközben kiszedem az arcomba lógó csapzott hajamat. – Apa, ez most miért kellett? – A hangom pontosan olyan hisztis, mint mikor még gyerekként sírtam a kajáért, hiszen csak ez volt az egyetlen egy kommunikáció módom. – Felkeltem volna.. Csak szólnod kellett volna, de ez sok volt.. – Megrázom a fejemet, majd inkább el is tűnök gyorsan a fürdőszobában, ahol ledobom magamról a nedves ruhákat és veszek egy gyors fürdőt. Nem érdekel, hogy húzom az időt, vagy mennyi idő alatt kellene készen lennem. Egy ilyen ébresztés után a legkevesebb, hogy rendbe szedem magam és ténylegesen felébredek. Miután végre átmelegítette a víz a bőrömet jól megtörölközöm és a hajamat is megszárítgatom. Megpróbálhatnám varázslattal, de félek az lenne a vége, hogy felgyújtanám a hajamat így maradok a normális, egyszerű megoldásnál, amivel senkinek nem árthatok.
– Felöltözök az két perc és nem kell rám törni az ajtót, mert három perc múlva, már a kocsiban leszünk ígérem. – Mondom, majd gyorsan kiveszek pár ruhát a szekrényemből és a fürdőben felöltözöm, majd kifelé jövet összekötöm a hajamat. – Mehetünk. – Mondom, majd ásítok egy nagyot. Hát azt hiszem ennyi ideig tartott az energialöket. Remélem, hogy a kocsiban nem akar, majd a nyakamba borítani valamit, ha esetlegesen elszundítanék. Nem tehetek róla, hogy álomszuszék vagyok. Benne van a génjeimben, de azt hiszem nem az ő oldaláról.
 

five more minutes, please

Mégis kinek tetszene az, hogy így ébresztik fel? Lehet, hogy soha nem ébredtem volna fel, mert annyira könnyedén álomba tudok merülni és nem olyan egyszerű művelet az, hogy engem bárki is felébresszen. Néha még a viharokra sem ébredek fel pedig szeretem őket figyelni. Egyszerűen elbűvöl. A villámlás, a dörgés, az eső. Minél közelebb van hozzám annál hevesebben ver a szívem és úgy érzem, hogy a természet ezen formája áll a legközelebb hozzám. Bár a széllel nem vagyok kibékülve. Legalábbis akkor nem, mikor éppen tartok valahová és minden pillanatban a saját hajam kerül a számba, mert ezen jót szórakozik egyet a szél vagy tudjam is én, hogy miért történik, de olyankor ha megelégelem előveszem a táskámból a hajgumit és felkötöm a hajam, ami általában borzalmasra sikeredik, de legalább nem leszek tele a hajammal.
Nem kapkodok. Nyugodtan készülődöm. Annyira nem sietünk. Legalábbis szerintem. Ennyit megengedhetek magamnak, ha már nem kaphattam még egy kis időt arra, hogy kipihenjem magamat. Nem tudom, hogy mennyi alvás lenne elegendő a számomra. Fejlődő szervezettel rendelkezem és jelen pillanatban elég magas az alvásigényem. Szerintem a kocsiban is el fogok aludni. Mindenhol el tudok aludni igazából. Ha csak egy kicsit is fáradt vagyok én még a háztetőn is elalszom. Maximum arra kelek fel, hogy túl gyorsan közeledik a föld felém.
– Az tíz éve volt. Most nem érzem szükségesnek, hogy előtted rohangáljak meztelenül. Meg szerintem te sem vagy rá kíváncsi. Az egyetlen nő, akire kíváncsi lehetsz meztelenül az melletted feküdt ma reggel. – Nem azért mondom, mert félek, hogy az apám esetleg félrekacsingatna.. Még a gondolata is hatalmas hülyeség lenne. A vak is látja, hogy oda meg vissza van anyáért, de ez anyura is igaz. Megőrülnek egymásért. Pedig azért nem mondhatjuk, hogy tegnap jöttek össze, mert ha így lenne, akkor én itt sem lennék. Néha én is arról ábrándozom, hogy ilyen szerelemben lesz egyszer részem, de ez még nagyon messze áll tőlem. Nem kell elköteleznem magam. Alig vagyok tizenöt éves.
– Ugye nem akarjuk megejteni az egész kínos fiú-lány meg a gólya hozza a bébit dolgot? – Szerencsére még erre a beszélgetésre nem került sor, de nem is akarok nagyon beszélgetni róla. Tisztában vagyok vele. Eleget tanítottak nekem biológia órán. Bővebb előadást nem kérek. Főleg nem a szüleimtől. Bár lefogadom, hogy sokat tudnának mondani. Ah, nem szabad ilyenek gondolkoznom.
Bepattanok a kocsiba és bekötöm az övemet, mint egy jó kislány. – Hallgatunk valamit? – Teszem fel a kérdést apunak, miközben ismételten nyújtózkodom egy picit amennyire a kocsiban lehetséges. Eszeveszettül fáradt vagyok.

 

it's going to be fun

Lehet, hogy nyafognom kellett volna, amiért az apám el akar rángatni az erdőbe egy kis kirándulásra. Tinédzser vagyok még valamilyen szinten természetes is lenne, hogy nem akarok a szüleimmel lenni, hanem sokkal inkább lázadni meg inni, a haverokkal lógni, de én nem érzem úgy, hogy szükségem lenne erre. Akár csak egy kicsit is. Az életem jelen pillanatban a tökéletes helyen pihen. Nekem így jó minden. De nem tudom, hogy mennyi ideig élvezhetem a helyzetet, hiszen hamarosan eljön az a pillanat, amikor már túl idős leszek. Talán kinézetre korban anyut is lehagyom. Utána pedig már kénytelen leszek valamit választani. Így-vagy úgy, de velük kell maradnom. Az örök élet számomra azt hiszem elkerülhetetlen. De most nem szabad ilyen negatív gondolatoknak engednem, hogy megfertőzzék az elmémet. Azért jöttünk, hogy kikapcsolódjunk. De már most tudom, hogy ez az egész nem nekem való. De apával vagyok, úgyhogy jól fogom érezni magam. Egészen addig, míg elegem nem lesz a természetből és a korlátozott lehetőségeiből. Nagyon remélem, hogy ez egyáltalán nem jön el.
Durcás grimasz ül ki az arcomra, amikor összeborzolja a hajamat. Igaz, hogy ez a természet lágy ölén elméletileg nem számít, de nekem igen is számít. Ha nem is látom magam szeretem tudni, hogy legalább nagyjából jól nézek ki és nem hasonlítok semmilyen rút boszorkára.
- Pontosan erre a bókra volt szükségem tőled. - Mondom, majd a próbálkozása után mentem a menthetőt. Allergiás vagyok a hajamra. Elég sok ideig el tudok vele szöszmötölni. Ez köztudott tény. Még, ha nem is tudja mindenki, mert többnyire úgy tűnik, hogy természetesen tökéletes. - Oké, apa ebbe inkább ne menjünk bele. - Akaratlanul is felkuncogok. Nem igazán ez az, amiről elsősorban beszélni szeretnék az apámmal. Mert annak örülök, hogy nem ültünk le családi kupaktanácsra átbeszélni, hogy mégis hogyan készül a baba is, hogy a folyamat olyankor szórakoztató tud lenni, de azért nem árt vele vigyázni és blabla.. Erre tényleg nem volt szükségem. Az iskolában éppen elégszer elmagyarázták. Még arról is kiselőadást adtak, hogy miképpen kell bánni a betétekkel meg minden őrültséget. Mintha ténylegesen hozzájuk fordulnék először egy ilyen kérdéssel. Valahogy inkább tartom az ilyesmit a családban, mint egy idegen ember számára kiteregetném. Nem őrültem meg teljesen.
Benyomok egy lassabb zenét, majd halkan dudorászok útközben. Szeretek énekelni. Talán ez valami olyasmi lesz a számomra, amit soha nem fogok úgy igazán kinőni. Ki tudja. Talán még ezzel is fogok foglalkozni. Bár nem szeretnék a rivaldafény kellős közepére kerülni. Az nem az én stílusom. Meg amúgy sem azért csinálnám.
Mikor megérkezünk elveszem aputól a gitárt, majd lelkesen bólintok, mikor megkérdezi, hogy mehetünk-e. - Erre vártam azóta, hogy a nyakamba borítottad a vizet.