Hát, azt hiszem, okkal nevezhetem az egyik legtöbb karakterrel rendelkező usernek magamat ezen az oldalon, de... szeretek mindenhol ott lenni. És szeretek karaktereket is alkotni, ez nagyon nagy szenvedélyem, ámbár... néha talán túlzásokba esem. Nem baj, még sosem adtam örökbe senkit. Megtartom a gyerekeimet.
Még egyszer, az előző fórumunkon írtam egy hasonló topikban, ott is nehezen ment a megnyilvánulás, hogy vajon mit is bocsájthatok magamból közszemlére, de... nincs túl sok titkom a barátaim előtt.
A normális halandó nevem Zsanett (Zsanikázásért ölök, és utálkozom, tehát aki megpróbálja, készüljön fel arra, hogy egy harapásnyom fog díszelegni a nyakacskáján), barátoknak Zsani. 17 évesként az iskolapadot koptatom... még mindig, bár néha már szívesen csöppennék bele a nagyvilágba, igaz, ezzel sokan nem értenek egyet. A lényeg a lényeg, eléggé határozatlan személyiség vagyok, könnyen összezavarható, ezért nincs túl sok kilátásom affelől, hogy mit is szeretnék kezdeni magammal a jövőben, így egy évvel pályaválasztás előtt... általános iskolában mindig azt mondták, hogy mire eljön az idő, mindenki rájön, hogy mit is akar csinálni. Nos, ez a pillanat nálam jócskán késik. Bár mivel humán gimnáziumba járok, és ezek is állnak közel hozzám, számomra általában a bölcsésztudományt, és a jogot szokták ajánlani, de mint mondottam: tanácstalan vagyok még ezen a téren.
Erősségeim a történelem, a magyar, és az idegen nyelvek, a történelem rögeszmésen szenvedélyem, és mi több, ebből az egyből szeretnék nagyon emelt szintű érettségit tenni jövőre.
Hm, gyengeségeim... matekból mindig is imádkozom a kettesért, és általában ez összejön, de nagyon tanárfüggő a dolog. Akárcsak a többi reál tantárgy ügyében, mint pl fizika, kémia és biológia. Mindezek meghaladják a rendes felfogóképességemet, úgyhogy bármivel fordulhattok felém, csak ezzel nem.

De ez a jelen... a múlt... hm... jó összetett. Gyakran depressziós jellemnek tűnök, mert az is vagyok... régebben általában naponta tört rám a depresszió, hiszen aki ismer, tudja, hogy nem éppen békés a családi életem, és nagyon gyakran fordult elő, hogy szinte már nem a szüleimet, hanem magamat utáltam, amiért ide születtem... Szerencsére három évvel ezelőtt megismertem két olyan embert, akik akkor is segítettek, mikor én magam reménytelennek tituláltam a helyzetet. Alaricnak és Damonnek azóta is hálás vagyok, szinte új embert faragtak belőlem, aki képes mosolyogva kimenni az utcára, és az, hogy átadták némi tapasztalatot, amiért azóta is hálás vagyok nekik.
Mostanság is néha-néha előfordul, hogy belezuhanok a süllyesztőbe, de nekem erre egyszerű a gyógyírem: ez a fórum. Az emberek, és az a furcsa melegség, ami itt fogad, akárhányszor belépek. Nem is tudom, hogy lennék képes ezek után élni nélküle, vagy egyáltalán felkelni úgy, hogy ne lessek rá az itteni világra. Mondhatni, nekem van egy pár drogom: a fórum, a barátaim, és a kávé. (az utóbbi nem maradhatott ki. )

Zárkózott személyiség vagyok, ismeretlenek előtt nem nyílok meg, és mi több, a személyes környezetemben, alias a való világban sem igazán tudnék olyan embert mondani, akiben maximálisan megbízom. Ennek talán az az oka, hogy nem egyszer bíztam meg olyanoknak, akikben nem kellett volna, és mindig én jártam pórul... azóta megválogatom a barátaimat, bár néha talán még így is mellé nyúlok, de viszonylag mostanra jó döntéseket hozok ezen a téren.

Októberben lesz három éve, hogy ezzel a fórummal alszom el, és kelek fel, mondhatni, hogy az életem 75%-át itt töltöm, de szerintem bátran mondhatom, hogy nekem itt sokkal jobb, mint máshol. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok valami nagy bulihulligán, nem bírom elviselni az alkoholt, aminek azt hiszem, a családi állapotok miatt pszichés oka van, de... miért igyak, ha anélkül is jól érzem magam?

Sokan kérdezték már, hogy mi ösztönzött engem arra, hogy megnyissam az oldalt... na, ez egy jó kérdés. Mikor rászántam magamat, összvissz négy részt láttam a Vámpírnaplókból, nem is terveztem azt, hogy ez egy-két hétnél tovább fog tartani, hisz én is olyan voltam, mint egy kisgyerek, gyorsan megunom az "új játékaimat". Előtte még soha nem hallottam a szerepjátékokról, a szerepjáték világáról, de belevágtam... és ez mikor is volt? Hát... már súroljuk lassan a két és fél évet. A fórumot a születésnapom alkalmával nyitottam (október 9-én 2010-ben), hogy legyen valami örömöm is abban a néhány napban, és ahogy azóta is tapasztalom, életem legszebb és legtartalmasabb ajándéka volt, amit valaha magamnak képes voltam adni. Nagyon sok viszontagságon mentünk végig, két költözésen, egyszer szándékoltan, egyszer szándék nélkül, de határozottan állíthatom, hogy még mindig életben vagyunk, és ez egyfajta löketet ad a mindennapokban, hogy már csak ezért is ki kell bírni egy adott napot...

Nehezen barátkozós típus vagyok, ahogy azt az előbb már említettem, de itt megtört a jég, és azt hiszem, okkal mondhatom, hogy életem legjobb barátját, és legjobb barátjait itt találtam meg. Két nagyon fontos barátságot veszítettem már el életem 17 éve alatt, mindkettőt nagyon nehezen vészeltem át, de itt most bebizonyosodott, hogy 150 km sem akadály ahhoz, hogy őszinte és tiszta barátságokat tudjunk ápolni egymással.

És mint sokan mások, én is tudnék olyan neveket kiemelni, akik nagyon sokat tettek értem, és én is próbálok értük tenni, már amikor éppen hagyják.
Elsősorban Damon az, akit kiemelnék, hiszen köztudott, hogy nagyon szeretem őt, és ha belegondolok, hogy anno majdnem nem vállalta el Damont... húh, hirtelen valami nagy ürességet érzek, hogy... ha ő nem lenne, ki vagy mi töltené ki azt az űrt, ami azon a helyen lenne? De szerencsére nem így történt...
Mivel Elena és Damon élete szorosan össze van fonódva, a legtöbb időt vele töltöm, és ez talán a legnagyobb oka, hogy ilyen közel kerülhettünk egymáshoz. Mindenki tudja, hogy nagyon nehezen bírom ki a nélküle töltött időt, főleg ha már két-három napokról van szó, hiszen már olyan is előfordult... Kb egy zombira hasonlítottam szegény férjem nélkül. Meg persze azt nem mondanám, hogy nem szoktunk vitatkozni, de általában vagy aznap este, vagy másnap már ki is békülünk. Tehát nekem senki nem mondhatja, hogy nem létezik férfi-nő barátság, és azt se mondják, hogy kamasz csak kamasszal, felnőtt csak felnőttel barátkozhat, hiszen ez a barátság minderre rácáfol. A nagy korkülönbség ellenére is remekül működik, bár Mr Salvatore április elsején gyakorta megtréfál ezzel kapcsolatban. Amiért egyszer megverem.
És ahogy ő egy barát, úgy egy példakép is... mindenkinek vannak hibái, de számomra mégis ő az, akiért mindent megtennék, ha kellene, és szerintem jó párszor ez fordítva is bebizonyosodott már... persze az én makacs fejem sokszor sok mindent diktált már, de hát... mindenki megszokta már.

A nyomonkövetkező pedig Tatia, akit már szintúgy egy éve ismerek, és talán a sok közös terv, és a sok közös játék miatt, de hozzá is nagyon közel kerültem. A karaktereink sorsa nagyon gyakran fonódik össze, amolyan "mindenre képesek vagyunk."-style-nak érzem néha a dolgot, de ezek mellett nála sem hiába csengetek, mindig meghallgat, ha valami bánt, és ezt úgy hiszem, fordítva ő is megteheti nálam.

Mint admin, még rengeteg nevet sorolhatnék... köztük Clarissát, Megant, Sarah-t, Care-t, Katherine-t, Isobelt, meg úgy alapjáraton véve mindenkit, akiket nagyon szeretek, de nekem pont ez a dolgom... Talán ez az én problémám néha, nagyon sokfelé osztottam a szívemet, és nagyon rossz érzés, ha néha elveszítek egy darabot, hiszen utána az - jöjjön bárki - üres marad. De szerintem azok, akik valamit komolyan gondolnak, sosem adják fel, legyen világháború, atomkatasztrófa, bármi.

De rólam ennyit... így is sokat beszéltem, és mint szembetűnő, az életem nagy részét tényleg az itteni lét hatja át.

Szóval... Laters, babies!