Külsőleg aligha tudnák rólam megmondani, hogy mivel is foglalkozom. Bár vallom azt, hogy arcomon látszik az az értelem, mellyel munkám felé fordulok, és mi több! Nem sokan mernek packázni velem, hiszen a hírnevem általában mindig megelőz. Már túl vagyok a negyedik X-en, ehhez mértem hajam már őszbe borult, és munkám elkötelezettjeként öltönyt viselek majd' egész nap. Nehezen szabadulok meg ettől, hiszen mindenki így ismer már évek óta.
Szemem színe ugrál a szürke, a zöld és a kék között. Talán eme három szín különleges egyvelege az, mely megadja azt, amit láthatsz, ha a tekintetembe nézel.  
A jellemem azonban több részből áll össze. Míg a külső talán zordnak tüntet fel, közben senki sem mer elmélyülni abban a mélységben, mi bennem lakik. Szívem rengeteg érzést rejt, hol haragot, hol dühöt. Mióta szeretett feleségem eltávozott az élők sorából, csupán a fiamat vagyok képes szeretetemmel jutalmazni, még ha hálátlan és élősködő is. Nem hiszem, hogy ő valaha változni fog, én viszont változásokat remélek az életemben előbb-utóbb. A remény hal meg utoljára, nemde?
A harag a fő mérvadóm. Utálom, ha átvernek, vagy csupán megpróbálják elferdíteni az igazságot. Nem vagyok vámpír, de ezeket magam is tudom büntetéssel sujtani.

Viharos életem során egyetlen álmot üldöztem mindvégig... gyermekként mindenem volt az, hogy beleéltem magamat azokba az illúziókba, melyeket éjszaka láttam, s melyeket mindenki más egyszerűen álmoknak nevez. Szenttül hittem, hogy ezek az álmok valósággá válnak majd egyszer... mit is tud egy öt éves kisfiú a való életről, vagy akár a jövőről? Apám már akkor is a saját üzletét fejlesztette, aligha törődött azzal, hogy fiából épkézláb férfit neveljen. S anyám... ő az a tipikus háziasszony volt. Sütött-főzött... egyszóval mindent csinált, csak hogy foglalkoznia ne kelljen velem. Az egyetlen, aki néha meghallgatott, az idős szomszéd asszony volt, ki almás pitével csalogatott mindig a kerítéshez, és csalt ki belőlem meséket, szavakat és mindig kihúzta belőlem, mik zargatják fel nyugalmamat. Elmeséltem neki a legszebb álmomat is, melyet valaha álmodtam... az az álom vált életcélommá... megtalálni AZT a lányt, akit abban az éjszakai órában láttam...
Gyönyörű barna haja volt... ajka, mint az ében... vörös. Csókolnivaló. Szeme kék, de talán zöld... elmélyültem benne. Valóságosnak hittem, annak tűnt. De mégis eltűnt. Szinte hittem, hogy ez a jelenet a jövőm egy történése. Hisz az a férfi, ki azt a lányt a karjában tartotta, egy idős, negyvenes évei közelében járhatott... míg a lány talán alig húsz éves, fiatalka... mégis szépsége olyan múlhatatlan, mellyel falakat lehetne bontani.
A néne azt mesélte mindig, hogy csak higgyek az álmaimban, és azok valóra válnak. És én kergettem az álmomat, de sosem jött el. Lemondtam róla. Jött Wynonna... ő nem az a lány volt. Hasonlítani sem hasonlított rá soha! És tudtam, hiába várok rá, mert már nem jön el... elmúlt, nem vagyok öt éves kisfiú, kit a szomszéd néne arra bíztathat, hogy higgyen a mesék és álmok erejében...
S mindaddig felnőttként tudtam viselkedni, míg újra nem álmodtam ezt az álmot... tegnap éjjel...


Szerettem volna megérinteni újra. Incselkedett velem. Biztos voltam abban, hogy Őt látom. Azt a lányt, aki több, mint harminc éve elkerülte álmaimat. Úgy játszott, mintha játszótársa lennék, s mi több, tekintete annyi vidámságot és játékosságot tükrözött, melyet gyermeki szempárban sem láttam még soha. A kék szempár csak úgy ragyogott a napsütötte égen...
- Kérlek, súgd meg a neved! - kérleltem, és hallottam, hogyan visszhangzik hangom a saját álmomban. De akkr, abban a pillanatban szenttül hittem, hogy mindezt valóság. - Kérlek! Csak ezt hagy tudjam! - néztem rá szinte könyörögve, s ha kellett volna, akár térdre is borulok előtte.
Ő egy mosollyal jutalmazott meg, és láttam, hogyan harap alsó ajkába azzal a játékos fénnyel tekintetében, mely sosem volt meg Wynonna-ban.
Majd jött a hang... már nem nevetés volt, nem mókás kacaj... az Ő hangja, mellyel nevét súgta nekem...  - Delena. Delena Salvatore...