Életem négy nagyobb részre tagolható. Voltam a polgármester fia... rövid ideig maga a polgármester, míg nem öltek meg. Voltam a szemtelen feltámadott ifjú, aki vért akart legnagyobb haragosai ereiből. És voltam a szerelmes férfi, aki rendíthetetlenül tudott szeretni egy gyönyörűséges fiatal lányt...
A polgármester fiaként úgy éreztem, enyém a világ...

1864.
Mostanában gyakran állt abból az időm, hogy azt a gyönyörű lányt figyeltem. Katherine-nek hívják. Egyke gyermek, családját elragadta egy tűzvész. A fáma legalábbis ezt mondta. Hogy miként, és hogyan ütött ki az a tűz, hát mit sem tartozik rám. Nem volt olyan nő, kit nem vonzott volna a tekintetem, de ő... mint a tiltott gyümölcs. Polgármester leszek hamarosan. Jó példát kellene mutatnom. De képtelen vagyok rá. Anyám meghalt. Az éjszaka egyik fenevada ölte meg... és nekem ki kell tartanom, meg kell találnom őket. Nem hagyhatom csak úgy annyiban!
A tekintetemet az ajtó felé kaptam. A Salvatore birtokon gyakran adtak estélyeket. Mindig vonzották tekintetemet azok a csipkés ruhacsodák, melyekben a hölgyek megjelentek. De most elszakadtam tőlük. Beszélnem kellett Katherine-nel. Vagy ahogyan szólítanom kellene, Miss Pierce-szel.
Megköszörültem a torkomat, mikor belépett, és végighordoztam rajta a szememet. Gyönyörű alkat... bájos arc. Feszes ajkak. Maga a földre szállt tökéletesség.
- Miss Pierce. Örülök, hogy eljött - villant meg a mosoly az arcomon, de ekkor az ő arcán egészen mást véltem látni. Gunyort.
- Ugyan, Mr Lockwood. Ne beszéljen úgy, mintha nem tudná, hogy nem érdekel - billent oldalra feje egy aprót, hiszen úrihölgytől efféle viselkedés nem illett. - Tisztában vagyok vele, hogy tudja, mit művelek a Salvatore fivérekkel. De ne higgye, hogy magát valaha részesíteni fogom efféle kegyben - húzta fel orrát, hangja megtelt erővel, a fogai összekoccantak... egy vágyálmom tört össze...

1866.
Minden ember elgondolkodik azon, miként fogja érni a halál. Hiszen a tudat, miszerint egyszer már nem fog verni a szívünk, a vér nem jut el testrészeinkbe, és az agy funkciói megszűnnek, mindenki fejében ott időzik hosszú évekig. Talán csak az apró, egészséges gyermekek a kivételek.
Gondolkodunk, de feleslegesen. A halál nem a mi kedvünk szerint fog elvinni minket. Nem akkor, mikor mi szeretnénk. A halál váratlan, és olyan módon jöhet, melyet senki nem mondhat meg előre. Halálos méreg... egy golyó a fejbe, mellkasba, hátba... bárhová. És többé nem lesz esélyed... soha nem gondoltam volna, hogy a halálom egy merénylet miatt fog bekövetkezni. Hogy... golyó általi halálban lesz részem. Soha... nem hittem volna, hogy ilyen rossz ember voltam...

2013.
Senki nem mondta, hogy az élet könnyű. Éppen ellenkezőleg... én éltem. Igazán éltem. Szerettem. Gyűlöltem. Éreztem kínt, fájdalmat, gyötrelmet. Egyszer már feltámadtam. Az úton ide-oda sodródtam, és végül megérkeztem ahhoz a ponthoz, mikor elég volt. Nem kell több nő, nem kell több! Csak az az egy... de az igazán...
Itt, a semmi közepén, mely a földi lét és a halál között van, olyan, mintha egy külön sík lenne. Látom őket. Látom Őt... és ahogy ránézek... annyi mindent látok. Kate-et. Magamat mellette. Tekintetét. Boldogságát. Az én boldogságomat. Egy családot... mely az enyém lehetett volna... ha nem élek olyan életet, mely ismét elragad. Klaus Mikaelson és a Salvatore család egyszer mindent megkeserül majd. De addig nekem marad ez. Egy kép, ami a jövő ígéretét hordozza... és én kitartok.