Nem tartozom azon emberek közé, akik önfeledten ódákat tudnak zengni saját magukról. Nem szeretek beszélni, pontosabban magamról beszélni senkinek. Ez talán annak a következménye, hogy egykor, mikor még a családommal éltem, az ikertestvérem megtette helyettem is. Hmm. Minden esetre rám kell nézni, és az ember teljesen téves következtetésre jut. Egészen ártatlan arcot tudok vágni, ez a tulajdonságom pedig nem egyszer vált már hasznomra az évek alatt. Zöld szemeimmel és utánozhatatlan vörös hajammal pedig kitűnök a tömegből, akkor is ha nem célom. A külsőm tehát elég feltűnő - alacsonyságom ellenére -, anélkül is, hogy belső erővel társítanám. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nincs erős, határozott személyiségem, sőt. Csak az van. Céltudatos vagyok, akaratos és makacs. Szeretem, ha zajlik az élet, azt meg még inkább, ha minden az én szám íze szerint történik. Ezért pedig.. Sok mindenre hajlandó vagyok.. Nem véletlenül váltottam ki az átkot..

Egy denveri kórházban láttam meg a napvilágot, másodmagammal együtt. Lehet, túlzás így emlegetni az ikremet, tekintettel arra, hogy fiú és egy cseppet sem hasonlítunk egymásra. Maximum a vörös hajunk egyezik. Ezen kívül pedig szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Pontosabban voltunk. De nem akarok annyira előre szaladni. A szüleink elkényeztettek minket, de ez.. rajtunk különféleképp ütközött ki. Az öcsém célja az volt, hogy minél feljebb jusson, minél többet érjen el, nem mintha hibáztattam volna érte.. De őt állították elém példának. Elém, aki a legnagyobb jóindulattal sem voltam kezelhetőnek nevezhető. Nem rosszalkodtam.. Legalábbis én nem tekintem annak. De nem barátkoztam, alig beszéltem valakivel, a céljaimért viszont a tűzön is keresztül mentem volna. Nem mondom, hogy megértem anyámékat, amiért dilisnek tartottak. Nem voltam az.. Csak kizártam magam abból a közegből, amit nem szerettem. Ez ment egészen tizenéves koromig, akkor viszont a helyzet súlyosbodni kezdett. Természetesen az ő részükről. Túl sok volt a vita.. A veszekedés.. Túl sokszor állították elém az öcsémet követendő példának, velem pedig, azzal aki én voltam, egy kicsit sem foglalkoztak. Én viszont nem akartam nekik megfelelni. Minek, ha én úgy éreztem jól magam? Minek, ha én szabad voltam a kis világomban?!
Nem volt tehát átlagos életem. Érettségi után azonban változni látszott a helyzet. Főiskolára jelentkeztem és bíztam benne, hogy hagyják, hogy éljem az életemet, ahogy nekem jó. Ritkábban találkoztunk, de a frusztráció bennem egyre csak nőtt, mert a külső ingerek továbbra is terheltek.. Továbbra is ott lebegett felettem az a megfelelési kényszer, amit életem alatt próbáltak belém sulykolni, pont annyira eredménytelenül, mint ahogy az öcsémnél sikeresen. Ő orvosnak készült.. Kísérletezett.. Próbálta tartani velem a kapcsolatot, pedig annyiszor elküldtem a francba. De hiába akartam a magam ura lenni, mindig ott volt, akadékoskodott, kioktatott.. Egészen addig, míg egy veszekedésünk a kelleténél jobban el nem fajult. Az öcsém meghalt. Miattam. De talán még akkor sem éreztem sajnálatot. Sokkal inkább elégtétel volt számomra annyi év szenvedés után, aminek.. Igenis ő volt az oka. Az viszont engem és a családomat is felkészületlenül érte, hogy egyik napról a másikra vérfarkassá változtam. Semmit sem értettünk.
A történtek után eltűntem anyámék életéből. Ők jól vannak.. Legalábbis gondolom. Nem kerestem őket. Engem viszont keresett valaki. Meglepő, mi?! Az öcsém.. Kísérletezett, de azt nem mondta el, mivel. A természetfeletti ismeretében már nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, vámpírvér volt a szervezetében, mikor meghalt. Egy okkal több, hogy elkerüljön. Végtére is, ha nem lett volna elég, hogy születésünk óta ellenséges voltam vele, most halálos ellenségek lettünk.
Sosem voltam védelmező típus.. Mindig a saját javamat néztem. Magam sem értem miért, talán a mélyen bennem munkálkodó bűntudat késztetett arra, hogy habár minden érzelem nélkül, de felszólaljak, mikor bajba került. Akkor, először és egyetlen egyszer került sor arra, hogy a saját bőrömet tettem kockára valaki miatt. Bár később kiderült, hogy az akkor szerzett ismertség, pontosabban Curtis a hasznomra válhat.. Voltak közös tulajdonságaink, erre azonnal rájöttem. Mindketten meg nem értett személyek vagyunk. Nehezen férkőztem a bizalmába, de végül sikerült. Kiismerni viszont nem. A céljaimnak viszont tökéletesen megfelelt. Megvédett, ha kellett, sőt, sikerült elég bensőséges viszonyt kialakítanom vele, ami a silány és kezdetleges emberi kapcsolataimat illeti. Tökéletesen tudtam alkalmazni a manipulatív képességemet, és csak nehezen látott át rajtam. Azt viszont tudom, hogy irdatlanul dühös rám.. Elvégre kijátszottam őt, férfiból van, a becsülete mindenek felett, így nem lepődök meg rajta, ha egy szép napon szemben találom magam vele. Nem szoktam elfutni... Különben is.. Mi oka lenne megölni az egyetlen embert, aki egy kicsit is hasonlít hozzá?!