Henry:
Jóóó darabig tartottam még a szemeit, erre biztosan emlékszem. Ő nem lépett, én nem léptem. Talán mérlegeltem. Ment volna az egyáltalán ilyen állapotban? Mindegy nem lényeg. A szorítás lassan engedett, az inge valahogy szabad lett a görcsösen szorító kezeimben, de mindvégig a szemeit néztem. Csak egyetlen rossz mozdulat, az irányításnak lőttek és darabokra tépem. De nem mozdult. És talán egy részem, valami elveszett, mély sötétségben fekvő részem talán még hálás is volt neki. Ő az egyetlen nyom. A kapcsolat. Ha széttépem...

- Elvitte Farrah-t... - téptem el magam tőle sebesen és néhány lépést meglépve fordítottam hátat. - Azonnal meg kell keresnünk az öcsédet! Most, azonnal! - szajkóztam az előbbit, de már valamivel nyugodtabb hangnemben. Hogy mi volt az ami lehűtött? Talán a józan eszem.

Damien:
Csak a hátamat éreztem csattanni a falon, de a kezem már automatikusan lendült, s egyenesen a torkának feszült a kis "szabjával". Láttam a szemeiben, hogy nincsen épp magánál. Nem tudom, mi történt, de kezdtem egy kicsit besokallni mára.

- MOST azonnal engedj el, vagy esküszöm elvágom a torkodat! És semmi nem érdekel! - szűrtem az összeszorított fogaim között.


Henry:
- Az öcsédet keresem! Azt a mocsok állatot!!! - kaptam rá egy pillanat alatt az ingére, és szorítottam háttal a legközelebbi falnak. - Azonnal mondd meg hol van! Ki kell deríteni hol van! Most! Azonnal!!! - üvöltöttem szinte a képébe, de a középkori moderált viselkedési stílus, most valahogy teljesen kikapcsolt. Egyszerűen nem működött. Vége. Mintha nem is én lennék, de most még ez sem érdekelt. Egyetlen egy dolog lebegett mindvégig a szemem előtt. Megtalálni Farrah-t! Mielőbb!


Damien:
Komolyan, ezt a napot be fogom jelölni a naptárban, hogy következő évben ilyenkor eltűnjek a francba itthonról. Kicsit kezdett elegem lenni ezekből a berobbanásokból.

- Ha te is Farraht keresed akkor már fordulhatsz is meg, mert nem nálam van sajnálatos módon - vágtam be a nyitva maradt ajtót a dühöngő loboncos majom után fordulva.

- És igen, az öcsém sincs itthon, őt se rajtam keresd te se... - folytattam unottan.

- Na meg ha már itt tartunk, tanulhatnál némi illemet is nagyságos herceg... - szóltam még oda.


Henry:
Hallottam ahogy közelít, és tőlem szokatlan módon tűkön ültem. Hogy mitől ment így fel bennem az ideg? Nem tudom. Szinte soha nem voltam ilyen, csak ha... - időztem el egy pillanatra anyám halálán, és csak egyetlen röpke pillanatra engedtem be az emlékeket. Emlékeztem amikor lefejezték... de akkor már engem halottnak hittek. Nem tehettem semmit, ha kilépek, a nap szénné éget. Nem menthettem meg és a tény, a mai napig mardossa a szívemet.

Az a rövid idő kiesett, amíg nyílt az ajtó az orrom előtt, és a szemembe bámult a képe. Nem mozdultam. Igyekeztem maradásra bírni a lábaimat, és gyorsan felmértem a terepet. Szagok? Ő és még valaki más. Egy ember. A másik nincs itt. Fegyverek.. pisztoly és kard, de nem sokat árthat nekem. Viszont valamire készült. Ebben egészen biztos vagyok. Hacsak nem ez a szokványos, mindennapos paranoista felszerelése.

- Hol van!? - löktem egyetlen mozdulattal félre és törtem be az ajtón. Hogy a fejem tudta, hogy nincs itt? Hisz nincsenek szagok!? Meglehet. De a kétségbeesett elmének valamibe kapaszkodnia kellett. Egy bűnbak. Egy remény. Bármi! Amibe csak lehet.



Damien:
Hallottam az emeletről Alex motoszkálását, de igyekeztem nem őrá figyelni, hanem a gyakorlásra. Muszáj leszek mindent bevetni és lehetőleg úgy, hogy ne haljak bele, ha netán... Viszont ekkor hallottam meg egy ismerős hangot. A kellemesen doromboló autót. Szint egy egész sziklás hegység zuhant le a szívemről, mígnem valaki istentelenül verni kezdte az ajtót és ordított. Mire kattant a hang a helyére,már ott voltam az ajtóban, felfegyverkezve.

- Mit akarsz? - hördültem vissza.



Henry:
(Farrah háza)

Szinte hívott a vérem. Mint mágnes a vasat olyan erővel. Tudtam mikor merre menjek. Egy kanyar és még egy és már ott is voltam egy halom, hatalmas házat rejtő utcában. Engem mégis csak egy érdekelt. Egy bizonyos.. és ahogy becsaptam a kocsiajtót a hátam mögött, nagyot szagolva a levegőbe már éreztem.

Azonnal megcéloztam az ajtót, de nem tétlenkedve a csengővel, hisz nem udvariassági látogatásra jöttem nekiveselkedve az ajtónak teljes erőmből dörömbölni kezdtem.

- GYERE KI! Gyere ki azonnal te szemétláda! - ütöttem az ajtót, mint valami megveszekedett. Ha nem enged be.. ajtóval együtt bemegyek.

És elhátrált. Rohadtul felpiszkált, szóval eddig tartott az önkontrollom is, hogy ne nézzek a hülye fejébe. Csak egy dolog járt a fejében, ami kicsit megnehezítette a kutakodásomat, de még előtte megtudtam, minthogy kimondta volna. Azt hiszem, még a vér is megfagyott bennem. Kis híján elejtettem a tőrt is. Ledermedtem és csak néztem a képeket a fejében, egyszerűen több minden is lesokkolt. Valahogy az eltűnése vetekedett a megházasodással.

- Nem tudom,hol van az öcsém - mondtam monoton hangon, csak magam elé bámulva és azt hiszem, most tudatosult bennem, hogy teljesen és végleg elvesztettem. Nincs visszaút. - Pár napja.... eltűnt... nem tudom, hol van... - ismételgettem csak.

- Nem számít! - vágtam rá hirtelen, újra előtérbe kerülve a méreg - Elő kell kerítenünk! Most, azonnal! - mutatott a föld felé ingerülten a kezem, mert még mindig ott voltak a nyomok. Veszettül erős harc dúlt bennem, az állat megtébolyodott, akart, ölni, bárkit... akárkit aki a keze ügyébe kerül csak pusztuljon, és mégis megálljt parancsoltam neki. Még....
Aztán hirtelen indultak meg a lábaim, és csak alig néhány centiméterrel álltak meg előtte.

- Az az aljas rohadék, elvitte... És még vicceskedett is! - vett valami ellenőrizetlen, tébolyult sikolyszerű magasságot a hangom. Hogy önmagam ura voltam? Nem mernék rá megesküdni. De talán még komplett őrült sem, csak ez a szag... egyszerűen ingerelt. Annyira hasonlatos, és mégis más vele. Mint a borítékon... a gyűrűn... mindenen.... És kénytelen voltam egyetlen percre lehunyni a szemem. Csak mielőtt végleg kiborulok.

- Elő kell kerítenünk. - nyílt meg higgadtságot erőltetve magamra egy tompa nyelés után. - Nem érdekel, hogy hogy.... BÁRHOGY! És ha lehet minél hamarabb... - beszélt már tompa monotonsággal a hangom, de nem voltam én érdektelen, mint inkább ez csak valami ellenreakció a feszültségre. Szükségem volt rá. Ezt be kellett látnom. Ő az egyetlen esélyem. Semmire sem megyek nélküle....

Hallottam, hogy mit mond, de képtelen voltam teljesen fel is fogni. Csak szavak és képek összevisszasága villogott a fejemben. Ami persze számomra érthető volt, túlzottan is. Azt hiszem, úgy kissé besokalltam a dologtól és nem tudtam, hogy mit csinálok, hogy miért csinálom. Vagy azt talán pont tudtam? Igen,nagyon is tudtam!

- NEKED kellett volna rá vigyázni, te szemét! - vágtam őt a szemközti falhoz. Akkora erőlöket jött belém, hogy magam is meglepődtem tudat alatt tőle. - Azt mondtad vigyázol rá! - ragadtam most én meg őt a gallérjánál fogva és csaptam még egyszer a falnak. Muszáj voltam levezetni valahogy. - EZÉRT vetted el tőlem? He!? - Nem bírtam leállni olyan egyszerűen, még mindig szorítottam az anyagot és vicsorogtam, a szemeim vérben forogtak és azt hiszem az egész várost összeaprítottam volna, ha most nekem jönnek.

Aztán hirtelen változott meg minden. Nem vettem észre. Talán a zaklatottság volt ami figyelmetlenné tett, vagy csak a kényszer, bármennyire is nem akarom, nem tehetek mást bíznom kell benne, de már csak a hirtelen erőlökést éreztem, és ahogy a hátam hangos robajjal csapódik be a falon. Fájt! Minden egyes porcikám hangosan nyögött fel, de nem törődtem vele! Már ott volt előttem, keze az ingemen, és éreztem, ahogy nem tudom tovább visszatartani az állatot. Hangos, valami vicsorgásszerű hang tört fel a torkomon, de már nem én voltam az aki irányított. Egyetlen hirtelen mozdulat, szakadt az ingem, a fele a kezében maradt, és most ő repült a messzibe én meg egyetlen egy pillanat alatt teremtem előtte, csorgó nyállal emelve a nyaknál fogva a magasba.

- NE… MERJ… KEZET EMELNI RÁM! – tartottam a szemeit, és örületes erőre volt szükségem, hogy ne csattanjanak a nyakán a fogak. - Látod ezt? – emeltem fel a másik kezemet, hogy a lehető legjobban lásson rá a gyűrűsujjamra – Ő volt az, aki kimondta "örökké"!!! Én nem kényszerítettem! Ezt nem tudtad Te megadni Neki! Az érzést, hogy veled örökké boldog lehet! – beszéltem vicsorgó fogakkal, a szemem sötéten tombolt, a szívem vadul ütlegelt, és egyszerűen képtelen voltam útját állni a szavaknak. – Valami megvan bennem, ami benned NINCS! Talán nem bennem kéne keresned a hibát! – eresztettem el az indulatot mégis egyenesen a szemeibe nézve, és lassan engedtem le a fal mentén, de a kezem még mindig a torkán szorított. Tisztában voltam vele... egyetlen mozdulat, és...

- Ha azt a mocsadék öcsédet már rég a föld alá dugtad volna, már rég nem lenne veszélyben! – beszéltem szűken villámló szemekkel – lehetETT… volna veszélyben… - helyesbítettem némileg veszítve a határozottságból, ahogy felütötte fejét a bűntudat. Hogy ott volt e eddig is? Mindvégig… történetesen. Éreztem ahogy rág belül mint egy alattomos féreg! Mégis próbáltam útját állni a keserű, hátráltató gondolatoknak.

- Meg kell találnunk… – engedtem el egy pillanat alatt visszanyerve az ép eszem, és hátat fordítva neki léptem lassan távolabb. Talán könnyelműség volt. Talán mégsem. Most mégis képtelen voltam hideg fejjel felméri a tetteket.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a szavai szinte belém égtek, főleg, hogy közben azok a képek peregtek bennem, amiket láttam. Bár ne láttam volna. Talán nem fájna ennyire. Talán. De mindegy is már... aligha tudok ezen változtatni. Csak a remény maradt, hogy talán mégis... valahol... Hagyjuk. Inkább igyekeztem nem is folytatni tovább a gondolatmenetet, mert még a házat is lerombolom, akkora düh kerít maga alá. Csak igyekeztem lefejtegetni az ujjaimat róla, de ahogy az öcsémet pocskondiázta... noha igaza is volt, de mégis. Az Öcsém. Még akkor is, ha csak félig, de én neveltem. Talán ezért is volt annyira fájó pont ez az egész. Tudtam, hogy az én hibám. Minden. Egytől-egyig.

- Már kerestem, de nem tudok kapcsolatot teremteni vele... - válaszoltam, de nagyon nagy erő kellett, hogy a hangom normál hangvételben maradjon. A fogaimat szorosan össze kellett szorítanom. Nem is tudom, mi lenne, ami lenyugtatna. Semmi. Az ég egy adta világon. A halál... talán. A teljes megsemmisülés. - De ha esetleg van valami ötleted, Fitzroy, elő vele!

- Már én is próbáltam Farrahval... - beszéltem valami számomra is ismeretlen nyugodtsággal a hangomban, ahogy háttal álltam neki. Vagy inkább elkeseredés? Igen, az is lehet, hogy az volt ami erőt vett. A gyötrelem... Talán egy részem.. egy oktondi részem azt kívánta volna támadjon! Tépjen szét! Vágjon darabokra! Öljön meg! Még ha jól is tudtam, nem lehet. Mégis csak büntessen! Szabadítson meg! Ahogy a bűntudat egyre masszívabban kezdte felőrölni a fejemet, de aztán megint lehunytam a szememet. Egyetlen dologba kapaszkodhattam. Az elmém.. a képe... a mosolya és a nevetése... és azt hiszem ez erőt adott.

- Próbáltam a vére alapján megtalálni, ahogy Téged, de nem ment.. - motyogtam még mindig az orrom alatt, de már egyenesen, a szemközti falat nézve. - Az a szemét valami varázslattal védhette le. - tettem hozzá az egyetlen nyilvánvalót, és az egyetlen ötletet ami eszembe jutott. - De van egy könyvem! - fordultam meg a sarkamon hirtelen és úgy néztem a szemeibe - Nem a legegyszerűbb menet, de sikerülnie kell! - húztam résnyire a szemeimet és tény, Cassandra azt mondta legyek óvatos vele, most mégsem érdekelt. Se az én életem, se az övé, itt előttem, vagy egy egész városé sem, egyedül csak Farrah. - A véred kell! - emeltem fel az állam, szigorú tekintettel a szemeibe, és végre elengedte lelkem a gyötrelem, most már csakis az elszántság tükröződött a szemeimben. A végső... elszántság. BÁRMI ÁRON!

- Valahogy gondoltam, hogy ha megtaláltad volna, nem hozzám jössz, hogy rajtam keresd... - morrantam csak az orrom alatt. Azt sem tudom, egyszerre hányféle érzés kavargott bennem. De azt tudtam, hogy most legszívesebben kitekerném az öcsém nyakát...
- A kezdetek óta jobban bánt és jobban érdekelték őt apánk rúnái... - motyogtam csak szintén, de nyilván értette, mit mondok. - Nem is csodálom, hogy nem találod... Mivé tettem?! - suttogtam csak magamnak. Komolyan megrémültem. Hisz ez az én saram, nem másé. Az én kezem munkája az a gyerek, már amennyire annak lehet nevezni...
- Bármi legyen is az, ha csak egy halvány szikra van rá, hogy megtaláljuk Farrah-t, segítek! - feleltem határozottan, s készen álltam tényleg bármire. BÁRMIRE.

Csak morgott, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egészen más dolgok foglalkoztattak. Benn, a fejemben. Ha a vére… ha a vére jó lenne.. genetika! Csak féltestvér, de hasonlóak. Hogy veszélyes? Nem érdekelnek a veszélyek! Nagyon nem! Hogy mi történhet, az sem érdekel, csak jussak már közelebb! Bármennyire… Egy kissé közelebb, onnan már kiszagolom azt a rohadékot és széttépem! Igen, ezt fogom tenni.. Apró miszlikbe aprítom minden egyes porcikáját darabokra törve, csak, hogy szenvedjen! Így lesz! És talán már csak ez a kép tartott életben…

- Rúnák! – kaptam fel a fejemet a szavaira – Meg kell mutatnod, milyen rúnákat használtatok! – tombolt fel a hirtelen gondolat a fejemben, mire egy szemvillanás alatt tűntem el, de a következőben már újra ott voltam az orra előtt, a mázsás könyvvel a kezemben. Felcsaptam az asztalon. Hogy lapozgattam? Kerestem. Valamit... Bármit amivel megtörhetem a rúnák hatalmát. Veszélyes. Pokolian az, ha az ember a mágiával játszadozik, pláne ha az fekete, de nem érdekelt. Egyszerűen most nem! Most bármit megtettem volna csak újra biztonságban érezhessem.

- A véred kell.. – ismételtem újra már csak a fogaim között suttogva, ahogy szemem, a könyv adott lapján végigfutató mutatóujjamat követve, szinte falta magába a régi latin szöveget. Talán beszéltem is. Csak halkan motyogva az orrom alatt az olvasottakat, de…

- Hacsak nincs meg ennek a szemétládának a vére… - hagytam hátra magam előtt a könyvet, hogy félig felé fordulva a szemeibe nézzek. Ha meglenne… vagy csak egyszer kóstolhattam volna ebben a tetves életben, már rég nem itt lennék. És már ő is valamelyik gödör mélyén feküdne, talpig összetörve…

Kissé mintha nehezemre lett volna, hogy kövessem a szavait, de a meglepetés, amikor egy vaskos, furcsa könyvvel viharzott be, szinte hanyatt vágott. Mit tud ez? - gondoltam, de mindegy is volt, hisz úgy is segítek neki és az is biztos, hogy az öcsémet úgy megnyúzom, mint annak a rendje. Ahogy olvasni kezdett, néhány szót el-elcsíptem belőle és hogy őszinte legyek, nem volt túlságosan ínyemre, de mit tudtam volna tenni? Most komolyan... két választási lehetőség kínálkozott: Vagy hagyom a francba, elhajtom őt a vérbe, tovább állok és igyekszem feledni a múltat, vagy pedig teszek rá, hogy mi menyire kockázatos, hogy rajta veszhetek, de van rá esély, hogy Farrah nem hal meg. Bárhonnan is nézzük, ez utóbbi tűnt a nyerő ötletnek, szóval meg sem várva, hogy miket mond még, nem törődve az emeleten nyugalomban szunnyadó Alexszel, végigcsörtettem a házon, hogy lehozzam neki apánk naplóját, amely telis-teli volt azokkal az istenverte rúnákkal.
- Tessék, ebben vannak, amiket én... mondjuk úgy... ismerek. De ki tudja, Jace nem járt-e még utána, újabbakért - húztam el a számat. Miközben gondolkoztam, de nem... Minden tőr tiszta mint a patyolat, esély sincs arra, hogy Jace vére valahol itt leledzzen. A véres ruhák meg mind elégetve. Így gondolkodóba estem, de csak alig pár pillanatra.
- Mennyi vér kell? - ocsúdtam föl újra, s a kezemmel mutatva, mekkora üvegcsénk van: - ekkorába elég? - kérdeztem. Nagynak nem nevezhető, hisz jóformán csak a verbénának kell, de a semminél több.

Egy pillanat alatt tűnt el. Meglepődtem, de ahogy a fülem élesen figyelt, hallotta a trappoló hangokat, végig a szobákon és lépcsőkön, és azt is amikor visszatért egy könyvvel. Csak bólintottam miután átvettem, egyenest a szemeibe és máris lefektettem a könyvem mellé az asztalon.

- Ez még hasznunkra lehet.. – motyogtam csak halkan de a gondolataim már sokkal előrébb tartottak. Az újabb hang volt ami újra ébresztett.

- Azt hiszem. – bólintottam egyenest a szemeibe, és hogy segített?? Jóóó… de volt itt még valami ami sokkal körülményesebb. Én, egyedül erre nem leszek képes. Kell egy..

- Boszorkány… - suttogott csak a szó az orrom alatt, és azonnal egy kép, ami elsőre a fejembe vésett, egy barna szempár, barna haj, és annak sokat jelentő tulajdonosának képe. Valaki… aki egykor sokat jelentett. És valaki, akit én…

Nyelnem kellett, mégsem éreztem kevésbé tragikusnak a helyzetet. Hogy találkozzak vele? Bármi megfizethető reakció, hogy újra Farrah-t érezzem a kezeimben! De kérdés.. ő elviseli e!? Effelől már volt, nem is kevés kétségem…

Damien és Henry

Igyekeztem nem belegondolni, hogy tulajdonképpen most kivel van dolgom, abba meg mégúgyse, hogy a saját öcsém ellen szervezkedek.Amíg ő motyorászott én előkapta még egy kis üvegcsét, minden esetre jobb ha van még egy, vérem meg úgyis van elég, és megvágva a csuklómat telicsorgattam őket, majd ledugaszoltam és leraktam a könyv mellé az asztalra. Úgy látszott, ő is végzett a nagy elmélyült olvasással, így mikor szembefordult velem, újra szólásra nyitottam a számat.
- Azt hiszem, ha most szétválunk és te intézkedsz a boszorkánnyal én meg összeszedem ami kell Jace gyengítéséhez, az lesz a legjobb - gondolkoztam el a dolgon, de így spórolunk meg a legtöbbet az időnkből. Na meg, nekem a boszorkányokkal amúgy se volt soha szerencsém. - Ha kellek bármihez is, hívj... - bólintottam nyomatékosításképpen. Azt hiszem teljesen átjárta a testem az idegesség... Na meg a tudat, hogy ez az én hibám, az én nevelésem, az én elveim. Csessze meg!

- Igaz! - biccentettem hirtelen térve vissza a valóságba a szemeibe. Persze nem tettem hozzá a fejemben járó kétségeket, de ezekről a dolgokról neki nem kell tudnia. Sőt! Neki semmi olyanról nem kell tudnia, ami nem feltétlenül szükséges, még arról sem, hogy mivel is játszadozunk mi most éppen. A Világ és a Pokol kapuja..

- Rendben. - vágtam rá számomra is meglepő hirtelenséggel csapva össze a hatalmas könyvet, és rámarkolva a kisebbre ott mellette, újra a szemeibe néztem. - Ezt elviszem. Meglátjuk mihez tudunk kezdeni vele. - utaltam a rúnás könyvre, de a rúnákhoz még én magam is konyítottam egy keveset. Persze annál valamivel többet.

- Akkor szedj össze mindent, amit csak tudsz! - utasítottam, már-már parancsolón a hangomban, de most nem érdekelt. Egyáltalán nem! Amit csak kell Farrah-ért, BÁRMIT megteszek! - Amint megvagyok, felhívlak hol találkozunk. - biccentettem a következőt, ezeket már jóval szerényebben mondva, és szemvillanás alatt tűntem el a szobából, csak a szél, a kicsapódott ajtó, és a messzibe hangzó kocsi motorjának feldübörgése adta meg a jelet, hogy itt bizony történt valami. De nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Egyedül Farrah.



( Vicki lakása - Hotel )