Heaven & Keyron
+18

You killed every part of me

Még mindig alig akartam elhinni, hogy tanító lett belőlem. Sose hittem volna azt, hogy fel fogok karolni egy másik tündért, de aztán az élet mégis utamba sorolta azt a férfit. Nem sok férfi tündérrel találkoztam életem során, de most mégis és kicsit talán azt hittem, hogy az élet ezzel akar egy lehetőséget adni, hogy valamennyire helyre hozzam a bűneimet, hiszen mégis mi másról lehetne szó? Egy elátkozott tündér, aki a tudta nélkül öl meg másokat miként is nyerhetne feloldozást. Talán sehogy se, de így legalább a tudásommal segíthettem máson, és ez addig így is fog maradni, amíg úgy nem érzem, hogy rá is veszélyt jelentek. Senkit se engedtem igazán közel magamhoz, hiszen hiába lett vége a fogságnak, mert helyette a nyakamba szakadt egy átok. Sorozatgyilkos voltam, még akkor is, ha olyan embereknek az életét vettem el, akik csöppet se voltak angyaliak, illetve néha olyan érzésem volt, hogy olyanokat bántok, akik az egykoron átkot rám küldő boszorkánynak tettek keresztbe, mintha csak saját bejáratú bábja lennék annak a nőnek, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Gyűlöltem magam, amiért mások életét elveszem, hiszen sose akartam senkinek se ártani, sose akartam olyan sorsra jutni, mint a nővérem vagy anyám egykoron, hiszen az is kész csoda volt, hogy megláttam a napvilágot. Mindig azt hazudták, hogy utcán találtak, mert túl veszélyes lett volna, ha kiderült volna, hogy az egyik szajha teherbe esett és meg is szülte a gyermeket, de az is már olyan régen volt.
A kezemben a pohár megremegett, de hinni akartam abban, hogy minden rendben lesz, hogy ma este se fogok lecsapni, vagy ha igen, akkor Keyron meg fog állítani. Én naiv, hiszen napok óta nem is hallottam róla, ahogyan ő se. Még mindig nem értettem, hogy miként lehetséges ez, hogy hallom őt, vagy éppen olykor látom azt, amit ő is. Ennek köszönhető volt az is, hogy részben tudtuk a másikról, hogy miként néz ki, hiszen amikor tükörbe pillantottunk, akkor volt, hogy a másik is látott minket. Ijesztő és rémisztő volt az egész, ugyanakkor valamilyen szinten békességet is volt képes csempészni az életemben, mert reménykedtem abban, hogy képes lehet megállítani, ha gyilkosságot követnék el. Olyankor nem voltam önmagam és még azt se mondhatnám, hogy olyan voltam, mint egy kikapcsolt vámpír, mert ez teljesen másabb volt. Nem voltam tudatában annak se, amit művelek, nem úgy, mint ők. Ők tudták mit tesznek, egyszerűen csak nem éreztek semmit se, mintha nem is létezne a szívük.
Hideg könnyedén ölelt körbe, amikor is egy fura érzés kerített hatalmába, mintha megint rövid ideig nem egyedül lettem volna, de aztán minden abba maradt és a kés könnyedén koppant a kezemből, ahogyan magamhoz tértem. Nem otthon voltam megint. A fények pislákoltak a romos épületben, ahogyan a hold és a tiszta égbolt adta a legnagyobb fényforrást is szerintem.  Riadtan hátráltam meg, mire elestem valami darabban, ami talán a tetőről hullott oda korábban, én pedig hamarosan a földön kötöttem ki. A vér könnyedén tapadt az ujjaimra, miközben nem értettem megint semmit se. Nem értettem, hogy miként kerültem ide, vagy ki az a halott, aki velem szemben van. A látványától még a gyomrom is felfordult és nehéz volt megállni azt, hogy ne hányjak ide. A gyomorsavam a torkomat mardosták, ahogyan ajkaimra véres kezeim tapadtak, hogy nehogy felsikítsak. „Miért? Miért kell ennek történnie velem?  Nem kínoztál meg eleget! Inkább ölj meg!” – ordítottam végül teljes torkomból, hogy utána felálljak és rohanni kezdjek. El akartam innen tűnni és még az se érdekelt, hogy én is megsérültem az este folyamán, de hiába reménykedtem abban, hogy oly könnyedén eltűnhetnék innen, mert azt se tudtam, hogy miként keveredtem ide és az egyik teremből a másikra keveredtem csak. Amikor pedig a szellő lökött meg valamit, akkor ijedten rezdültem össze, hiszen féltem attól, hogy lappang itt valaki és míg talán megigézve igazi vadállat és gyilkos lehettem, addig a valóságban pont az ellenkezője voltam. Sőt, még az erőmet se használtam mindig, hiszen sokszor jobb volt az emberek érzései, gondolatai nélkül élni.
De aztán mire észbe kaphattam volna valaki elkapott. Riadtan sikoltottam fel, miközben a nyakamra tapadt az ajka, hiszen tudtam jól, hogy a vérem sokkal csábítóbb a vámpíroknak, mint az embereké. Riadtan próbáltam szabadulni a fogságomból, de még se ment. Túl erősen tartott, de nem kizárt, hogy körmeimmel bőrét hasítottam, ahol csak értem. Menekülni és futni, vagy talán inkább azt, hogy vége legyen? Ha megtenné, akkor legalább többé senkinek se árthatnék. Akkor az átok örökre képes lenne megszűnni és senki vére se tapadna már a kezemhez az akarom ellenére se, de ekkor még nem is sejtettem, hogy az élet szerint még nem szenvedtem eleget és egy másik pokolba akart taszítani, ami minden eddiginél is sokkal rosszabb lesz.
Hiába volt minden, mert hamarosan már ajkaim nyakára tapadtak, hiába próbáltam ellökni magamtól, arcának vonásai pedig rejtve maradtak a sötétségben. Meg valahogy jelenleg nem is azon voltam, hogy rájöjjek ki lehet az. Ahogyan azt se értettem, hogy mi a fracnak itatta meg velem a vérét. Még szép, hogy amikor kicsit szabadultam, akkor egy részét a vérének kihánytam. Nem vámpír voltam, hogy vért akarjak inni, de aztán… minden olyan hirtelen történt. Hallottam a ruhák szakadását, éreztem, ahogyan a hűvös levegő körbe ölel, de még se az mart igazán fájón a húsomba, hanem ez a vámpír. Ha ajkaimat nem fogta be, akkor sikoly könnyedén tört fel mélyen a torkomból, ahogyan a félelem és a fájdalom hulláma járta át a testemet annak köszönhetően, hogy csakúgy egyszerűen birtokba vette a testemet. Hirtelen a fogaival okozott fájdalom már nem is volt érezhető, de annál inkább az, ahogyan újra és újra birtokba vett. Fájt minden egyes mozdulata és szabadulni akartam, mintha nem is ember lett volna, hanem egy vadállat, akit csak állítani ösztönök hajtanak és az önös érdekei, hogy elvegye azt, amihez szerinte joga van. Hiába volt minden küzdelem, mert egyre inkább csak fájt, ahogyan uralta a testemet, ahogyan elmerült benne és szinte minden egyes mozdulatával a lelkem egy része halt meg, pusztult el, mint ahogyan a virágok is elhervadnak, ha letépik őket. Egyszerűen reszkettem, megtörtem és nem maradt más, mint a pusztító fájdalom, miközben már csak abba tudtam kapaszkodni, hogy az utolsó cseppig mégis ki fogja inni a véremet, még akkor is, ha szép lassan rájöttem arra, hogy azért itatott meg a vérével, hogy tovább kiélvezhesse az enyémet. Tempója nem volt kegyes, és ahogyan egyre inkább elmerült bennem, úgy fájt még inkább minden egyes porcikám és aztán egyszerűen kitöltött teljesen, amikor pedig megéreztem élvezete „gyümölcsét” magamban, akkor még inkább rosszul lettem és a könnyeim még hevesebben záporoztak tehetetlenségemben. Megalázva, kihasználva és egy eldobható rongynak éreztem magam, de ahelyett, hogy jött volna a halál egyszerűen csak elhajított magától, mire a földre zuhantam. A fájdalom pedig még pokolibb lett, hiszen még a földre zuhanás is felsértette a félig meztelen testemet. Sose hittem volna, hogy megúsztam egykoron a vadállatok korát ilyen tett nélkül, és pont most fog valaki elkapni, megalázni, majd egyszerűen elhajítani. Hallottam ahogyan felhúzta a cipzárját, mire még inkább összerezdültem. Talán meg kellett volna nyugodnom, hogy nem fogja megint rám vetni magát, de még se bírtam. Szinte még mindig magamon éreztem őt, mintha még mindig érintett volna vagy éppen ízlelte volna a véremet, de a legrosszabb az volt, hogy még mindig olyan volt, mintha a csípője hozzám érne. Undorodtam, sírtam és reszkettem, de a legrosszabb az volt, hogy nem csak tőle undorodtam, hanem már magamtól is.  Nem értettem, hogy miként és miért történhetett meg. Azt hittem már elment. Óvatosan pillantottam fel, de még mindig ott állt és úgy nézett rám, amitől összerezdültem ismét. – Tedd meg! Ölj meg…. – remegett meg a hangom, hiszen vámpír volt. Számára vérem olyan volt, mint az Isteneknek a nektár. Remegtem és szinte ahhoz se volt erőm, hogy legalább a szétszaggatott ruháimmal betakarjam magam. Fájdalom nem szűnt. Sőt, minden egyes mozdulatnál csak még kínzóbb volt lent, ha úgy mozdultam. A könnyek továbbra se tűntek el, amikor viszont megszólalt, akkor riadtan rezdültem össze és húztam magam a lehető legapróbbra. Féltem megszólalni, de aztán szinte könyörgően csendültek a szavaim. – Csak ölj meg… - még ha meg is tenné vámpír lenne belőlem, de aztán a reggeli napfény szétégethetne. Többé nem lenne átok, nem lenne szégyen, megalázottság. Egyszerűen csak nem bírtam elviselni azt a kínt, ami átjárta a testemet. De aztán valami hirtelen történt és mintha hirtelen újra Keyron szemén keresztül láttam volna a világot, de az túl ijesztő volt és még inkább hevesebben vert a szívem attól, amit éreztem, és részben láttam azokban a pillanatokban. – Keyron… - csak ennyi bukott ki ajkaim között remegve, miközben a félhomályban félve emeltem fel az íriszeimet. Tényleg ő lett volna? Ő tette volna ezt velem? Ezt akarta? Megtalálni és aztán még inkább megtörni? Én ostoba, aki azt hitte, hogy ő megoldás lehet az átkomra, hogy ő segíthet, mert csak még nagyobb pusztulásba lökött... – Miért? – kérdeztem meg remegve, majd heves zokogásba kezdem, mire még inkább összehúztam magam és próbáltam megszerezni azt, ami megmaradt még a ruhámból. El akartam innen tűnni, meg akartam halni, hogy többé ne kelljen ezt éreznem. Ha megpróbált volna közelebb lépni hozzám, akkor biztosan összerezdültem, próbáltam volna távolabb kerülni tőle és még talán sikítani is, mint akit éppen most nyúznak és talán így volt, még ha nem is most, de nem olyan régen megtették. Gyűlöltem a testem minden egyes porcikáját és ehhez elegendő volt egyetlen egy tett. Egyetlen egy tett, hogy le akarjam vetni a saját bőrömet, hogy féljek mindentől, még a legapróbb széllökéstől is.
Bíztam benne, de elárult és elvett tőlem mindent, nem maradt már semmim se, hiszen azt se tudtam, hogy többé ki vagyok...

Nem, egyáltalán nem fogtam fel ,hogy mondott valamit, csak álltam és figyeltem, hallgattam a belső hangra ami kezdte karcolgatni a felszínt, ami jelezte, hogy nem cselekedtem helyesen egy helyzetben. A következő villanás lepett meg leginkább, hatalmába kerített az a fajta félelem, amit az átváltoztatásomkor, a meggyilkolásomkor éreztem, erősen hasonlított arra, de valahogy mégis más volt, tőlem idegen. A következő pillanatban pedig hirtelen más szemein át láttam a világot, magamat láttam, saját magam, ahogy állok magam fölé tornyosulva, undorító véresen, üres tekintettel, mint aki jól végezte a dolgát. A hányinger kerülgetett a megaláztatás és a kihasználtság érzése miatt. Pislogtam, egy lépést tettem hátra, de nem moccantam, ilyenkor valahogy a mozgás sem megy úgy. Láttam magam, ahogy szinte robot módján kezdek életre kelni. Ahogy a tekintetembe élet költözik, ijedelem és riadtság. Én tettem, valami nagyon rossz dolgot. Az arcom megvonaglott, ahogy térdre rogytam, a mellkasomat fájdalom és keserűség húzta össze, mintha mázsás súlyok nehezedtek volna rám. De még rosszabb volt az, hogy egy nővel olyat tettem, amit senki sem érdemel meg. Barátok voltunk, már amennyire ezt lehet annak nevezni. Igen, mondtam neki hogy ha tudok , ha tudnék, segítenék rajta, de vadász vagyok, nála sokkal de sokkal rosszabb lényektől kell megvédenem a világot. A kedves arca, a bájos tekintete és a vörös haja, egészen biztos voltam benne, hogy nem festett, hanem igazi. Gyönyörű volt, Időnként eljátszottam a gondolattal, hogy közelebbről is megismerhetném ,de tudtam, hogy velem nem járna jól. Mert rosszabb vagyok nála. Hogy miért falaztam neki? Mert tudtam, hogy nem önszántából gyilkol, nem volt tudatában ennek az egésznek, és nyomoztam az esetek után, olyan embereket ölt meg, akik megérdemelték a halált, csak az igazságszolgáltatás keze nem érte el őket. Akkor miről is beszélünk? Végtére is ugyan azt csinálta mint én, csak utána maradtak nyomok, az én tetteim után nem. Egészen eddig a pillanatig. Félmeztelenül fekszik, kuporog előttem a földön és sír mint egy eszelős, és fél tőlem. Érzem a félelme szagát, én ezt nem akartam! A mocskos földön térdeltem, négykézláb és takartam a fejem, a tarkóm, fájt az, hogy újra éreztem. Nem vagyok jobb Marvelnél sem! Ugyan olyan állat vagyok mint ő. Azoknál sem vagyok különb akiket eddig üldöztem! Kétségbeesett üvöltés hagyta el a torkom, némán rázkódott a testem, átéltem minden pillanatát annak amit Heavennel tettem. Én öljem meg? Őt?! Neki van joga karót döfnie belém. Nem tudtam, hogy tündér, ha tudtam volna még ilyen kikapcsolt állapotomban is valahogy megpróbáltam volna távolt tartani magam tőle nem? Egyáltalán nem, először voltam ilyen állapotban és kényelmes volt,de ha ennek az az ára, hogy olyanokat is bántok akivel jóban vagyok, az…nem történhet meg többet. Össze kellene szednem magam, és őt is rendbe kellene szednem. Lázasan kattogott az agyam, nem maradhattam sokáig szétesve, mennünk kellett. Nem fogom magára hagyni! Levettem a bőrdzsekim és nagyjából itt meg is állt a tudományom, észrevettem, hogy ha megmozdulok, akkor ő megrezzen, és menekülne előlem. Az egyetlen lény, akivel jóban voltam azóta, hogy a családom meghalt körülöttem, és csak azoknak az utódai éltek a farmon, a vadász  és a boszorkány családom maradéka.
Mit tegyek? Hogy hozhatnám ezt rendbe?
- Heaven…?- elszorult a torkom és négykézláb közeledtem felé.- -Én… sajnálom. Én… ki voltam kapcsolva. Kérlek, ne sírj!- édes istenem, telesírhatná a dzsekimet is, ha attól jobban lenne.- - Nem direkt volt, nem akarnálak bántani! - alacsonyabb volt nálam, így reméltem, hogy ha ráadom a dzsekim akkor valamennyire takarva lesz mindentől.
- Kérlek, figyelj rám! - a hajamba túrtam a tarkómon. - hozzád fogok érni, felveszlek és beraklak a kocsimba. - magyaráztam halkan. Ugyan olyan undorító vagyok mint Marvel és az apja!
Zöld szemeimben megbánás csillant, ahogy felé közeledtem, óvatosan, nem érdekelt, ha szétkarmolnak és rúgnak közben. Egyetlen rám záporozó csapás sem érdekelt.
- Nézz rám! Elviszlek innen, felveszed a kabátom és beülünk a kocsiba, és elviszlek innen egy messzi helyre, ahol távol leszel mindentől és mindenkitől. Mostanában sűrűbben gyilkoltál és… én szeretném jóvátenni amit tettem. Kérlek, engedd meg,hogy megtegyem. - mintha egy lovat próbálnék megszelídíteni. De itt most bevetettem a bűvölést is, hogy hagyja magát vezetni, nem töröltem emlékeket, csak engedelmességre bírtam. Feladtam rá a kabátom és a karjaimba kaptam, vér szagát éreztem az öle irányából is, nem kíméltem. Egy mocskos állat vagyok, egy ősember, vagy még annál is rosszabb.
A kocsihoz érve, egy melegítő nadrágot szedtem elő az egyik sporttáskámból és feladtam Heavenre.
Beültettem a kocsiba, magam is beszálltam és lenyomtam a központi zárat, hogy nehogy kiugorjon menet közben.
Vajon jó ötlet hazavinnem a farmra? Sehol senki, csak én és ő lennénk és még pár McGregor.
Ideges voltam, össze voltam zavarodva. Nem így képzeltem az első találkozásomat vele, nem úgy, hogy én nekiesek.
Telefonáltam.
- Lisandra, deríts ki mindent Seraphina Heaven Winfreyről és találj ki neki valami fedősztorit, a farmra viszem. A lakásáról is hozz el mindent, amire szüksége lehet egy nőnek.
Meg kellene állnunk, még egy motelben útközben, mert jó pár nap mire Texasba érünk. Hajnalhasadtával pedig leparkoltam egy útmenti motelben, két szobát kértem összenyíló ajtóval. Heavent bekísértem a szobájába és átmentem a sajátomba. Nálam voltak az ő és a saját lakásom kulcsai. Mit mondhatnék neki? Mit tegyek? Nem tudtam. Ha elmondom az otthoniaknak, hogy mit tettem, újra megkötik a testemen taláható tetoválásokat, és egy parancsokat követő kiskutya leszek. Nem akartam! Megérdemelném! Zaklatottan túrtam át a hajamat.
- Meg kellene fürödnöd, elmegyek a városba és szerzek ruhákat neked. Ne menj sehova. - megálltam az ajtóban, és vártam tőle valamiféle reakcióra, amióta hozzá értem, lemerevedett mint egy darab fa. Gondolom, mert azt hiszi hogy bántani fogom. Nem akartam, és nem is fogom, hiába csordogált finom vér az ereiben. Nem bánthattam újra! Egyértelmű, hogy segítségre volt szükségünk, és ha az, hogy Heavenen segítsenek, annak az volt az ára, húgy újra engedelmes családi öleb lesz belőlem, aki parancsra öl, parancsra cselekszik, akkor megteszem. Ezt nagyon elrontottam. Nem tudtam,hogy mit tegyek? Képezzem ki vámpír gyilkosnak, mint engem tettek annak idején? Képezzem ki arra, hogy hogyan tud leszerelni, ha megakarom ölni, mert kikapcsoltam? Gyűlöltem magam azért amit tettem, és nem tudtam, hogy hogyan tehetném jóvá, kellett az otthoniak segítsége, fájt bevallanom, de kellett.

You killed every part of me

Minden egyes porcikám fájt, remegtem a félelemtől. Főleg akkor, amikor rájöttem, hogy nem ment el, pedig akkor talán minden könnyebb lenne. Itt hagyhatna a koszban, porban és akkor… fogalmam sincs, hogy mi lenne, mert felállni se volt erőm. Minden egyes porcikám fájt, de leginkább az ágyékom tájéka, mintha csak… Nem erre, nincsen jobb szó, hiszen ha felsérted a bőröd, megégeted magad, akkor se fáj ennyire, mint ez fájt. Hiszen nem csak fájt, de a lelkem miszlikekbe szakadt, miközben a könnyeim egyre inkább záporoztak. Sose kívántam talán még ennyire a halált, még akkor se, amikor bezárva tartott az a boszorkány. Mintha még az a börtön is jobb lett volna, mint ez, amibe keveredtem. Úgy éreztem, hogy bezártak a saját testembe, amitől legszívesebben megváltam volna. Nem akartam, gyűlöltem minden egyes részletét annak köszönhetően, hogy valaki megerőszakolt, hiszen erre nem létezett más dolog. Tudtam, hogy mi történt velem és bármennyire is ne akartam volna erre gondolni, attól még a testem emlékeztetett rá.
Láttam, ahogyan ráébred a tettének súlyosságára, arra, hogy mit is művelt. Ahogyan idővel a felismerés és az értelem ismét csillant az íriszeiben, de valahogy még ez se tudott érdekelni. Nem vígasztalt az, hogy úgy tette meg, hogy kikapcsolt volt. Bíztam benne, hittem abban, hogy segítségemre lehet és nem kell tartanom tőle, erre pont ő volt az, aki elárult engem. És ezek után csodálkoznak az emberek, hogy nem igazán bíztam meg senkiben se? Eleve nehezen ment, lévén, hogy elátkozott egykoron egy boszorkány, de így? Úgy éreztem, hogy már semmim se maradt, mert mindent elvett… Hiába látom a fájdalmát, akkor se tudok megenyhülni irányába. Dühöt érzek-e? Inkább árulást és félelmet. Félek attól, amit még tehet velem, hiszen most már annyira sincs erőm, mint korábban. Gyilkos voltam, de nem önszántamból, hiszen utáltam magam, még akkor is, ha sokszor nem is tudtam, hogy én vettem el valakinek az életét, de akkor se éreztem azt, hogy ilyen büntetést érdemeltem volna. Ezek után pedig nem volt meglepő, hogy a halálomért könyörögtem szinte. Talán ha lett volna ahhoz erőm, akkor fel is sértettem volna magam, hogy nagyobb kísértés legyek számára, de így is éreztem a lábam között a melegséget, így biztos voltam abban, hogy vérem így is csábító lehet számára. Csak ölne meg, hogy ne kellene éreznem többé ezt a kínt, ami átjárta most a testemet.
Amikor lekerült róla a bőrkabát, abban a másodpercben ijedten rezdültem össze, mint aki fél, mint akit a legapróbb szellő is bánt és így is volt. Mintha a húsomba mart volna még mindig valami, mintha direkt kínzott volna a szellő vagy éppen ő azzal, hogy itt van és nézi azt, ahogyan szenvedek. Vajon egy partra vetett hal is ilyen lehet? Nem, ő legalább az életért küzd, én pedig inkább némán azért könyörgök, hogy vége legyen és többé ne kelljen éreznem azt, ahogyan a tüdőmet megtölti a levegő.
Amikor meghallom azt, ahogyan közeledik, úgy menekülnék távolabb, de pillanatok alatt a hátam falhoz simul és riadt őzike szempár még hozzám képest is piskóta. Nem igazán nyugtatnak meg a szavai. – Kérlek, neee… ne bántsd még inkább…- könyörgöm, mint egy kutya nyüszítése, amikor fájdalma van. Szívből jön és remeg a hangom, a félelem pedig könnyedén jár körbe minket. Ne, nem akarom, hogy hozzám érjen. – Menj el, kérlek, csak hagyj magamra… - nem tett már elég kárt? Minek van itt? Mit akar helyre hozni? Nem teheti semmisé, mert akkor csak még inkább gyűlölném őt, ha nem hagyná, hogy emlékezzek erre, mert egyetlen egy érintés elég lenne ahhoz, hogy ismét teljes erővel vágjon mellbe az, ami most történt. Hiába volt megbánás az íriszeiben, mert nem tudott már érdekelni, mert a legaljasabb módon tört meg, bántott és gyűlöltette meg velem saját magamat, a testemet, a lelkemet, a szívemet és úgy mindent, az egész lényemet.
- Neeeeee….. könyörgök neee! Csaaaak neeee érj hozzáááámmm!! – újabb sírógörcs kapott el. A testem beleremegett és a félelem még erősebb lett. Ahogyan közelebb jött úgy próbáltam egyre apróbb lenni, de a fájdalom egyre inkább magával rántott és legszívesebben a saját bőrömet hántottam volna le, hátha akkor jobb lesz.
- Engedj eeeeeeeeel!! Kérleeeek! Segítséééééég! – üvöltöttem úgy, mint egy bajba jutott nő, mint aki reszket és fél, s így is volt. Nem érdekelt, hogy megütöttem őt, vagy éppen megrúgtam, mert menekülni akartam. Nem érdekelt a kedvesség se, ami hangjából áradt, amikor pedig kezei közé kapott, akkor úgy visítottam, mint akit most nyúznak. Eleve nem akartam senkinek a közelségét érezni, de pláne azét nem, aki ezt tette velem, aki megerőszakolt. Még akkor se, ha nem volt önmaga. Ez se tudott vigasztalni, mert ez nem olyan volt, mintha megennék a csokidat és röhögjünk rajta egyet. Ezt már nem lehet visszatenni, nem lehet megszüntetni azt, hogy a sötétség magával rántott és többé nem tudtam kivagyok.
Miután megigézett nem igazán ellenkeztem az ellen, hogy elráncigáljon magával, de az is biztos volt, hogy képtelen voltam megállni a saját lábaimon, így ha nem kapott a karjai közé, akkor a lábaim megadták magukat. Hamarosan egy jóval nagyobb méretű melegítő nadrág is rám került, majd kocsiban találtam magam, de a szívem még mindig hevesen vert, pontosan olyan gyorsan, mint egy riadt kismadáré, aki közben vergődik és a halálán van. Valahogy úgy éreztem én is, mint akinek letépték a szárnyait, majd pedig ott hagyták meghalni. Még akkor is, ha ő magával vitt, mert a tekintetemből is eltűnt minden élet és üresség maradt, fájdalom, félelem, rettegés és még ezernyi nem éppen kedves érzés. Pontosan olyanok, amik elől az emberek inkább menekülni szoktak.
Teljesen kicsúsztam az ülés szélére, hogy minél távolabb legyek vele, hiszen hiába igézett meg, hogy ne legyek egy életéért küzdő, üvöltő préda, attól még az érzéseim nem változtak és hiába volt minden igézés, mert alig, hogy hozzá értem, amíg elráncigált a kocsihoz és berakott, addigra már mindent újra tudtam. Ez volt a képességem, hogy érintéssel kiolvassam mások érzéseit, gondolatait. Veszélyes egy dolog tud lenni és most is az volt.
Nem aludtam egy pillanatot se, hiszen képtelen lettem volna rá. A testemet újabb és újabb fájdalomhullámok járták át. Szinte ülni is kész kínszenvedés volt, de még se tehettem mást. Nem akartam itt lenni, nem akartam érezni ezt a pokoli fájdalmat, vagy éppen ürességet, ami belém költözött. Mint aki megfagyott, mint aki nincs is itt, mintha egy test lenne lélek nélkül olyan lehettem, ahogyan betétünk a szállásra. Mintha hirtelen a világ feketébe öltözött volna és minden szín kihalt volna.
Amikor megszólalt, akkor riadtan rezdültem össze, majd távolabb mentem tőle, a hátam a falhoz simult, hogy ne essek össze, de nem reagáltam semmit se. Még a fejemet is elfordítottam, hogy ne kelljen ránéznem, miközben a kezemet lassan magam köré fontam, de még így is látszott, hogy remeg a kezem. Némaság volt a válaszom arra, amit mondott, hiszen mégis hova mehetnék? Mit tehetnék? Semmit se, mert két lépés után úgy éreztem, hogy összeesem. Végül pedig, ha elment, akkor újra könnyeim hullani kezdtek. Jó darabig nem mozdultam meg, végül mint egy robot úgy hámoztam ki magam a ruhákból. Egymás után hullottak a földre, amikor viszont megláttam a szobában lévő tükörben magamat, akkor sírógörcs ismét elkapott. Egy ismerős test, arc pillantott vissza rám, de mégis olyan üres volt a tekintet, mintha már a lélek se rejtőzne mögötte, a test pedig idegen volt, undorítónak találtam.
Fogalmam sincs már, hogy miként is keveredtem el a fürdőbe, de alig, hogy testemet a víz érte szinte ordítani tudtam volna és kicsit még hangot is adtam neki, hiszen csípett, mart, mintha én lennék a bűnös. Én lettem volna? Magamnak köszönhettem azt, ami történt? Tényleg én lennék a hibás. Könnyeim úgy hullottak, mintha viharfelhők esőcseppjei lettek volna. Ott ültem a kádban és nem mozdultam meg, csak annyira, hogy egy idő után szinte saját körmeimmel szántottam a bőrömet. Nem akartam többé ezt a testet, nem akartam érezni azt, hogy a víz úgy mar, mintha egy bűnös lelket akarna tisztára mosni, nem akartam látni azt a vöröset, ami lábam köze közül keveredett elő. Fájt, amit tettem, de az még inkább, ahogyan a víz körbeölelte a testemet, de még se érdekelt, így amikor visszaért akkor biztosan érezhette a vér illatát, hallhatta a sírást és ha csak le nem fogott, akkor még jó darabig tuti önveszélyes maradtam, mint aki tényleg azon van, hogy a saját bőrétől megszabaduljon.

Amint egyedül maradtam, kicsit ki tudtam tisztítani a fejem, vagy… igazából nem is tudom. Rám fért volna egy kiadós fürdés rám is. Bűzlöttem a mocskos együttléttől. Jogom nem volt hozzá érni és egy levegőt szívni vele. Az állatoknál is rosszabb vagyok, mert ők nem tesznek ilyet, kivéve talán az emberszabásúak. Imádtam a természetfilmeket, amikor bejött a tv és a természetfilmek, azokat bújtam naphosszat.Ennyi erővel elmehettem volna az emberi életemben valami zoológusnak, de számomra csak a farm létezett. Ám egy idő után a természetfilmek is unalmasakká váltak, ismételtek, mindenki ugyan azt mondta el csak más szavakkal,de a lényeg egy volt.
Most mi is? Mit mondanának, a vámpír megérezte a préda szagát és ösztön lényként cselekedett, primitív agyatlan lényként alacsonyodva le, a táplálkozás és a baszás szintjére. Igen, magamról beszélek!
Feltörtem egy ruhaboltot, női sporttáskába kezdtem válogatni a holmikat, kényelmes nadrágok, farmerek, melegítők, fölsők és bugyogók, itt belemarkoltam több fiókba is, a melltartókkal egyetemben. Ideges voltam, zokon veszi-e? Nem tudhattam.Egy másik táskát megtöltöttem cipőkkel, pár sport cipő és bakancs is, tudtam, hogy szeretnek öltözni a nők, már ha azt vesszük, hogy az ükunokám mennyire divatmániás. Ezek után az illatszeres résznél álltam meg, csak úgy ömlöttek a harmadik kisebb táskába az illatszerek, samponok, balzsamok. Egy pillanatra megálltam az intim részlegnél is. Két nap, annyi idő alatt csak nem lesz semmi ilyen problémánk nem? Bizonytalanul helyeztem át a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra is. Három dobozzal felmarkoltam a kis dobozokból, biztos ami biztos alapon. Ha nem kell neki, biztos jó lesz, mint mondtam az ükunokámnak. Talán.
Három táskával a hónom alatt és az ipari kamerák törölt felvételeit magam után hagyva visszasiettem a motelbe, vámpír sebességgel ez igazán könnyedén ment. Kicsit talán úgy éreztem magam, mint valami őskori gyűjtögető fazon, aki a durvaságát a hozott holmikkal akarja kompenzálni, de itt ilyenről szó sem lehetett. Pár sarokra volt a motel és lassan sétáltam, magam elé pillantva, grillcsirke illata csapta meg az orromat, éjjel nappali grill csirkés! Biztos éhes lehet, egyszer legalábbis. Én az voltam amikor velem is ezt tették, de ő nem változott át…ugye? Miután megvettem a csirkét, gyorsan fizettem és ezúttal nem lacafacáztam, éreztem a vér szagát, távolról is. Valami  nem stimmelt, hallottam a sírását is. Hangosan csapódott mögöttem az ajtó az ágyamra dobtam a holmijait is, a csirkét letettem az étkező asztalra, majd a fürdőbe siettem ahol a földön kuporgott továbbra is. Elszorult a torkom, láttam a vöröses rózsaszín kis patakot csordogálni az ölétől, nem hagyhatom, hogy elvérezzen! Segíteni szerettem volna rajta, és megrémültem, ahogy saját magát karmolászta. Erővel fogtam le a kezeit, egy kezembe, mindkét csuklóját , a teste elé. A szabad csuklómba haraptam. Vért kellett neki adnom, hogy elálljon a vérzés a bensőjében is.
- Sssh! Itt vagyok,tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem foglak bántani, nem eshet bántódásod! Többé már nem!  - próbáltam csitítani. Bemásztam mögé a kádba, és hátulról fogtam le, hogy a szájához is odaerőltessem a csuklómat. Muszáj volt a véremből magához vennie, hogy meggyógyuljon! Remélem nem akarta tönkretenni magát, testileg is, és nem azért folyt a vére a lábai közül, mert ártani akart magának!
- Igyál a véremből, legalább a testedért tehetek valamit. - igen, akartam tenni érte valamit, elvégre ő nem rossz nem?Tündér, egy átokkal, nem direkt csinálja azt, amit, ráadásul olyan jókat beszélgettünk. Tudott az időnként megjelenő rémálmomról, amelyben meghalok, amelyben a kedvesem tépi fel a torkom, és aztán végig megyek a farmon, szerencsére két ember halt csak meg az ámokfutásomban, de máig megráz ez az emlék. Erőszakkal vették el az életem, úgy hogy nem szólhattam egy szót sem. Sőt, képtelen voltam rá, ismerem azt az érzést ami átjárja, nagyon hasonlóak lehetnek.
Az ő hangjára riadtam, az álmomon keresztül ébresztgetett, kedves volt, és végig mellettem maradt amíg szükségem volt rá. A hangja melegen simogatott és megvigasztalt,vigyázott rám. Én meg!? Kikapcsolt állapotban tönkre tettem ezt az egyetlen jó dolgot is az életemben. Gyakran eljátszottam azzal, hogy milyen lenne a hang tulajdonosának az ölébe hajtanom a fejem, a mezőn, tetszett. Azt hittem, hogy kaptam egy új esélyt, arra hogy megpróbálhassak emberibb lenni, egy kicsit kaphatok abból a fajta boldogságból, amit elvettek tőlem; de nem! Én magam fosztottam meg magam ettől. Talán számomra nem is létezik boldog befejezés és soha nem is létezett. Körforgás szerűen kell elszenvednem mindig ugyan azt, csak más felállásban? Kényszerítettem, hogy igyon a véremből, és ha már nem éreztem az ő vérének friss szagát, akkor kiemeltem a fürdőkádból, és megtartva a testét, becsavartam egy fürdőlepedőbe. Visszacipeltem az ágyába. Most sem érdekeltek a szitkok, a hiszti és a szidalmak, tudtam, hogy nincs jogom hozzá érni.
- Heaven, megpróbálok valamit, rendben? Csak figyelj rám. - megvártam, hogy rám pillantson. - Felejtsd el, hogy én… -elakadt a hangom. Megakartam bűvölni, jobb lesz így neki, hogy nem emlékszik rá nem?-  hogy az történt velünk a gyárban, ott találtam rád és most a farmra megyünk, hogy segítsek rajtad.
~ Magamon is, és megtegyek mindent annak érdekében, hogy ne bántsalak többet. Még ha ennek az az ára, hogy újra engedelmes szolgaként kell élnem. ~
- Most pedig aludj, rád fér. Ha felkelsz lesz grillcsirke és kávé. - betakartam és elléptem mellőle, nyitva hagytam a szobája közös ajtót és átmentem az én szobámba. Lepakoltam a három táskát az ágya mellé, biztos talál valamelyikben valamit amit felvenne.
A szobámba mentem és most rajtam volt a sor, hogy megfürödjek, kipakoltam a kocsimból, az egyik táskám, a naplómmal együtt. A forró fürdő rám is rám fért, ezután elégetem ezeket a ruhákat amiket ma viseltem.
A zuhany sem segített sokat, azon a tényen, amit tettem. A bűneimet nem mosta el, sem azt a fajta mocskot amit magamon éreztem, a lelkemben. Nem tudtam kisétálni a napra úgy mint a többi társam, nekem nem nap gyűrűm volt, hanem tetoválásom. Anyám függőjét viseltem a nyakamban, ha ezen megújítják a mágiát, akkor Heaven viselheti, és úgy irányíthat mint a legodaadóbb pincsikutyáját aki még rá ugatni sem mer. Ez jó lesz. A homlokom a vizes kőnek támaszkodott, ahogy üresen bámultam magam elé, a fejemre hulló vízsugár közepette. Egy idő után a víz is hideg lett, ekkor döntöttem úgy, hogy jobb lesz felöltözni, tiszta ruhákba. Aludni nem bírtam, egyáltalán nem tudtam, odabent is ha behunytam a szemem a saját tettem láttam, Heaven és az én szemeimen keresztül, a két élmény összemosódott és bizarr egyveleget alkotott. Az üres szobában ücsörögtem, felöltözve, arra várva, hogy indulhassunk.
A naplómat írtam, többször megállva a szavak felett, amelyek súlyosan telepedtek az elmémre és feketén ordítottak az arcomba a papírlapokról. Megtettem. Olyat, amit sosem akartam megtenni, még emberi életem alatt sem, egyszer sem! Gyűlöllek ezért, te átkozott féllény!

You killed every part of me

Ha igazán akartam volna, akkor talán találtam volna olyan dolgot, ami miatt azt mondtam volna, hogy nem gyűlölöm őt, de jelenleg nem akartam ilyen okot ténylegesen találni. Nem érdekelt az se, hogy öntudatlanul tette. Igaz, én is úgy öltem meg másokat, hogy nem voltam magamnál az átok miatt, de valakit megölni és halottként létezzen tovább az nem olyan, mint amikor valakit megölsz, de elvárod tőle azt, hogy a levegő még a tüdejébe szokjon, hogy meghallja a madarak énekét, vagy az égbolton tündöklő csillagokat pontosan ugyanannyira szépnek lássa, mint előtte. Számomra a világ inkább fakóbbá vált, a színek nem voltak olyan erősek, ahogyan az élet boldogságát hirdető dallamok is elhaltak, mintha igazából sose léteztek volna.
Amikor elkapta a kezemet, akkor szinte úgy üvöltöttem fel, mint akit most égetett meg a tűz és így is volt. Ő volt az a tűz, ami újra és újra perzselt, nem csak az érintésével, hanem a tetteivel is. Szavaira legszívesebben elröhögtem volna magam, mert szerintem ennél már csak minden kegyesebb lehet és nem hiszem, hogy valaki még több kárt tudna okozni annál, mint amit ő már tett, de nem volt erőm semmihez se. Egyszerűen csak a könnyeim folytak továbbra is úgy, mintha sose akarnék kifogyni belőlük és talán így is volt. Amikor viszont hátulról ölelt át, akkor menekülni akartam úgy, mint egy csapdába esett szerencsétlen préda, akit elkapott a vad. A vérét se tudta könnyedén számba erőltetni, de amilyen gyenge és mihaszna voltam azokban a pillanatokban hiába volt minden ellenállás, mert újra meg kellett ízlelnem a vérét, amitől pedig még inkább csak felfordult a gyomrom és egy részét ki is hánytam a vízbe. Nem vagyok szörny, hogy véren akarjak élni.  
Tudtam, hogy mit akar, hiába remegtem ostoba nem voltam, de azt is tudtam, hogy semmi haszna nem lesz. Nem akartam felejteni, emlékezni akartam rá, mert így biztos voltam abban, hogy nem fogom többé közelebb engedni, nem fogom elmémbe engedni őt, hogy újra megtehesse ezt velem. Úgy csináltam, mint aki véletlen megdőlt, kezem kezére siklott és hiába akartam azt, hogy elfelejtsek bármit is, mert a fejében lejátszódó gondolatok és képsorok nem engedték azt, hogy tényleg felejtsek, hiába vágyakoztam utána. Végül riadtam húztam vissza a kezemet, mint aki hirtelen ráébredt arra, hogy valakihez hozzá ér és nagyon nem akar.
- Nem vagyok éhes és nem is leszek… - szipogtam az orrom alatt és hirtelen nem egy több száz éves tündérnek éreztem magam, hanem egy elveszett és megtört kislánynak, akitől a világot vették el. Nem adtam jelét annak, hogy emlékszem mindenre. Fáradt voltam, meggyötört és meg se őrültem, hiszen ha most tudná meg, hogy nem jött be a terve, akkor igazán nagy pofon se lenne az élettől, majd idővel megtudja. Ahogyan az se kizárt, hogy nem tőlem, hanem a rokonai fogják felvilágosítani, hogy a tündérekkel nem olyan egyszerű az élet, mint ő azt hinné. Óvatosan ültem le a földre, hiszen még mindig minden porcikám szinte fájt, majd elkezdtem kutakodni a ruhák között. Találtam egy eléggé nagy pólót, abba bújtam bele, egy bugyiba és egy nem éppen bizalomgerjesztő melegítőnadrágot, ami szintén kicsit lógott rajtam. Így talán senkinek se lesz kedvem hozzáérni. A hajam pedig maradt olyan szénaboglya, amilyenné vált a történtek után. Nem érdekelt azt se, hogy kifésüljem és a vállaimra omoljanak a vöröses tincsek. Aztán pedig bebújtam rettegve az ágyba. Féltem tőle, túlzottan is és könnyedén az álom se jött a szememre.
Riadtan és verejtékben úszva ébredtem az éjszaka közepén, valószínűleg a sikoltozás elmaradhatott, hiszen nem jelent meg. Hevesen vettem a levegőt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogyan újra átéltem mindent az álmaimban.  Remegve dőltem vissza az ágyamba, de már nem bírtam aludni. Inkább apróra húztam össze magamat és csak reménykedni tudtam, hogy még több következménye nem lesz annak, ami történt. Bele gondolni se bírtam abba, hogy egy erőszakban megfogant gyermek még mekkora kárt tud okozni, pedig régebben se volt ritka és mostanában is lehetett ilyenekről hallani. A gondolattól még inkább felfordult a gyomrom, mire inkább a szobában lévő hűtőből kivettem egy kis vizet és ittam pár kortyot, majd a homlokomhoz nyomtam, mert úgy éreztem, hogy szép lassan ismét összeessem. A takarót teljesen magamra húztam, ismét magzatpózba tornáztam magam, és csak bámultam magam elé. A múlt árnyai könnyedén játszódtak le lelki szemeim előtt újra és újra. Amikor pedig beköszöntött a reggel, akkor se érdekelt a többi táskában lévő ruhadarab. Inkább csak magamra húztam még egy bő pulcsit, a kapucniját pedig a fejemre húztam.
- Mikor indulunk? – szólaltam meg az ágyam szélén ülve, hiszen biztos voltam abban, hogy hallani fogja így is. Nem volt semmi kedvem üvölteni, vagy megkeresni őt a másik szobában. Már a tudattól is, hogy semmi se választott el tőle kirázott a hideg. - Csak ne érj hozzám! - szisszegtem úgy, mint egy veszett kígyó, ha megpróbált volna közeledni felém, vagy segíteni abban, hogy eljussak a kocsiig. Ha pedig mehettünk, akkor csak elmásztam a kocsiig, hogy utána beszálljak. Megpróbálhattam volna segítséget kérni, de nem úgy tűnt, mintha olyan sokan lettek volna ennél a pihenőnél. – Mi a terved? Bezársz egy farmra, hogy ne beszéljek? Nem lenne egyszerűbb, ha csak szimplán megölnél? – a hangomban semmi érzelem nem szűrődött ki és rá se néztem. Inkább csak az ajtóhoz csúsztam és bámultam kifelé üres tekintettel a semmibe. Nem akartam elmenni, nem akarok igazából semmit se. Csak végre élni szerettem volna, azt, hogy vége legyen az átoknak, de helyette inkább kaptam még egy átkot a nyakamba.