Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Kedd Május 07, 2019 8:20 am
Ugrás egy másik oldalra


Akaratlanul is vágok egy grimaszt, amikor megáll a film és megszólal a telefon. Én magam sem tudom, miért zavar ez ennyire, főleg tőle. A munka fontos. Az a munkája, hogy parancsolgasson. És hogy felvegye a telefonokat és abba is parancsokat osztogasson.
- Akkor is Charlie vagyok - morgom az orrom alatt, csak magamban duzzogva kicsit. Nem is tudom, mit várok. Valószínűleg semmit.
Otthon már régen kicsaptam volna a hisztit, hogy akkor is Charlie és mindenki figyeljen rám. De most ez még új hely és fogalmam sincs, apát hogy kezeljem. Vagy ő hogy kezelné a dolgot.
Viszont nem is agyalok rajta, túlzottan leköt, hogy őt figyeljem. Nem mintha értenék egy árva szót is, de attól még érdekel. Az, ahogy beszél. Jó, bevallom, hiába morgolódtam eddig, most elég rendesen hallgatok.
Hogy a fenébe éri el mindig, hogy csendben maradjak? Csak ő egyedül.
Még később arra a kis megjegyzésre sem reagálok, csak nézek rá. Fura az a mosoly az előbbiek után, még ha tudom is, hogy nem velem beszélt olyan morgósan. Vajon melyik a megjátszott? Ahogy hozzám szól, hogy ne rémisszen meg, vagy az, ahogy azzal a hülyével beszélt a telefon másik végén, hogy az tartson tőle?
- ...és úgysem lenne időd a tanításra... - jegyzem meg újra és újra. Igenis azt várom, hogy elmondja, rám szakítana időt. Butaság, tudom jól.
Nem is ismerem! Miért akarnék vele többet lenni? Csak Brucet akarom, az apukáját. Anyát. Robertet. Igazából bárkit, aki rám figyel.
Nem mintha mindebből bármit is kimondanék. Kis idő múlva kihúzom magam ültömben és pont olyan határozottan nézek rá, mintha semmi bizonytalanság nem kavarogna a fejemben.
Mintha nem akarnám mindennél jobban megkérni, magyarázza el, mi a franc folyik körülöttem.
- A szobámba akarok menni. És fel akarom hívni Brucet - jelentem ki egyszerűen. Igen, menekülök a beszélgetéstől, én is tudom. De neki nem kell tudnia, igaz?
Ahogy igazából azt sem, kicsoda Bruce. Csak engedje meg, hogy vége legyen ennek a beszélgetésnek és mehessek.

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Hétf. Május 06, 2019 3:12 pm
Ugrás egy másik oldalra
A legkevésbé sem zavar a lányom szüntelen mocorgása. Egyszerűen kívül esik az ingerküszöbömön, úgy tűnik, az ilyesmi nem tud bosszantani. Miután pedig megérintem a haját meglepően nyugton marad. Ki gondolta volna. Mondjuk maradhat is, miután egy fél kontinens jól lakhatna a morzsákból, amiket maga alatt hagyott a méregdrága üléshuzaton.
- Anyád attól fél, amit nem ismer. – Meg attól, ami nagyobb tőle, meg még elég sokáig tudnám sorolni, de nem áll szándékomban a gyerek előtt szapulni az anyját. Pedig elhiheted, tudnék kígyót békát kiabálni már önmagában azért is, hogy rám sózott egy tíz évest. De nem is mélyedek el ebben a témában. Józan paraszti ésszel sejtem, hogy meg kellene nyugtatnom, hogy ne érezze magát olyan borzasztóan az Államok túlsó felén abban a tudatban, hogy a saját anyja fél tőle, ő maga meg nem tudja mi történik vele. Azonban nem hiszem, hogy tudnék olyat mondani ezen a ponton, ami nem a pórnép szapulása, kezdve Samanthával. A lányom sem áll még készen arra, hogy így fejest ugorjunk. Vagy inkább én nem állok készen? Hisz mit bánnám pont én, hogy manapság milyen törékeny mindenki, mikor a legtöbb dologra könnyedén rálegyintek és azt mondom ’bezzeg az én időmben’?
- Nos, ez nem ilyen egyszerű, Charlotte…- – Folytatnám még a gondolatot, de a lejátszást megállítva csörögni kezd a telefonom, a kijelzőn pedig az egyik pekingi partnerem neve jelenik meg. Hát, ez ha tetszik ha nem a kishölgynek, fel kell vennem. – Megbocsáss. – Jelzek Charlotte felé, elveszem és felveszem a telefont. Igazán üzletiesen szólok bele, kínaiul. A hangom egészen elmélyül és hallani azt is, hogy nem tetszik valami. Az üzletember szájába rágom, hogy nem érdekelnek a kifogások, nincs időm ide oda repülgetni, Seattle-i idő szerint holnap reggelre legyen a papír az asztalomon, van tizenkét órájuk. Nagyon sokáig el tudnám nyújtani ezt a beszélgetést, máskor el is nyújtanám, de most nem tárgyalok. Elköszönök és egy feszültebb sóhajjal rázom meg a fejem, ahogy leteszem a telefont. – Hülyékkel vagyok körülvéve. – Morgom magamnak, de hamar leesik, hogy egy gyerek is ül mellettem. De nem veszem a szívemre az ’udvariatlanságom’, helyette csak egy sejtelmes mosolyt engedek meg a lányom felé. – Hol is tartottunk… – Természetesen magántanuló lesz, a kezdetekben mindenképp. De úgy sejtem, ő nem így érti a tanítást. Viszont tudod. Ha nem beszél velem egyenesen, akkor két hülye fog egymás mellett ülni az autóban, nem két mágus.
- Én? – Lepődök meg nem túl feltűnő színésziességgel. – Néhány idegennyelven meg a szorzótáblára még csak-csak megtanítalak, de nem hiszem, hogy… – Csak megvakargatom a fejem. Ugyan, nem vagyok én képzett tanárnak.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Csüt. Május 02, 2019 12:23 pm
Ugrás egy másik oldalra


Képtelen vagyok abbahagyni a mocorgást. Tényleg mást sem akarok, csak szabadulni. Hazamenni. Utóbbi tudom, hogy nem fog megtörténni, de előbbire lenne esélyem. Mégis nyugton maradok, főleg akkor, amikor jön az a kis simítás. Ezúttal nem húzódok el az érintése elől. Ez közel sem olyan, mint amikor a fejemet akarta tartani.
Talán ennek a kis mozdulatának köszönhető, hogy tényleg elgondolkozok a szavain és végül nem csak a betanult szöveggel állok elő, még ha bele is telik egy percbe, amíg megfogalmazom.
Nem nagyon szokták kérdezni, én mit gondolok dolgokról. Általában nem illik kimondani, amit szeretnék. Valószínűleg ezért van az, hogy az iskolában be nem állt a szám soha. Ott maximum a tanár szólhatott rám ő pedig nem olyan fontos.
Persze ezt sem szabad mondani. Hogy a tanár nem fontos.
- Anya nagyon rémült volt tegnap. Félt... tőlem - én is érzem a kis kérdő hangsúlyt a mondat végén, hiába nem ilyennek szántam. Nem számít.
- Úgyhogy azt gondolom, erős leszek. Hamarosan - van bennem önbizalom, az soha nem volt kérdés és most már valamiféle mosoly is lapul az arcomon.
Most, hogy el tudok vonatkoztatni a titkomtól és inkább úgy fogom fel, mintha a verekedésről lenne szó. Vagy parancsosztogatásról. Sokkal könnyebb.
- Te fogsz tanítani vagy iskolába küldesz? - végül is, ártatlan kérdés, nem igaz? Csak szeretném tudni, mi minden lesz még új körülöttem.
- De gondolom ilyesmire nincs időd - teszem hozzá és igen, máris úgy beszélek, amire anya mindig azt mondta nem illik. Duzzogva.
Igaz szerinte szinte semmi nem illik, amit mondok vagy teszek.

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 30, 2019 5:57 pm
Ugrás egy másik oldalra
Rosszul kellene éreznem magam egy tíz éves hűvös odapörkölésétől? A legkevésbé sem. Mégis elég savanyúan rándul meg a szám széle a feleletét hallva. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy sosem voltam számára valódi apa figura. Nem is várom el, hogy akként tekintsem rám. De ha tetszik, ha nem, az apja vagyok. Egyetlen nőt szerettem hosszú életem során és az nem Charlotte édesanyja volt. Nem vagyok valami szentimentális típus, de nem mondhatom, hogy nem kedveltem őt ettől függetlenül. Rövid ideig tartott, akármi is volt közöttünk, ám az idő alatt kellemesnek hatott, hogy átlag emberi lényként kezelt. Mellette nem voltam sikeres befektető, ahogy warlock sem. Csak egy pasas. Ha valaki ilyen sokáig él, olykor jól esik az ilyesmi. Talán majd százév múlva megint sort kerítek rá. Csak gyerek ne legyen belőle. Ki tudja, Charlotte élni fog-e még akkor vagy erős boszorkány lesz.
- Kétlem. – Akarva akaratlanul felböffen egy rövid kacaj, amikor a ’Mit gondolsz?’ kérdésemre válaszol. A feleletem nem dorgáló, sőt egészen szórakozott a magam kimért nemében. Akkor kezdjük újra. A kényelmes ülésben félig felé fordulok egy halk sóhaj után és a hasonlóan kék szemekbe nézek. – Nem. Úgy értem te mit gondolsz? – Nem arra vagyok kíváncsi, hogy az anyja mit gondol vagy a tanárai. Játszhatjuk ezt napokig, de hamar meg fogja találni, hogy én nem a betanult, elvárt szövegekre vagyok kíváncsi. Ha azt kapom, akkor nem fogok tudni neki segíteni.
- Nem azt mondom, hogy nem szabad. Inkább csak nem tanácsos. – Kisimítok egy finom tincset a morzsás arcából, igazán bölcsen nézek rá. Legalábbis számára bölcsnek tűnhet, egy érettebb személy számára inkább tűnhetne baljósnak. – Megvan, legalábbis egy nap meglesz az erőd ahhoz, hogy kifinomult módszerekkel dolgozz. Hogy elérd a céljaid, miközben nem kerülsz bajba. A piszkos munkát-… a verekedést bízd csak másra. – Halványan elmosolyodok. Mintha a gondolataiban próbálnék olvasni. Persze csak a vonásairól igyekszem. Van egy erős sejtésem, meg bízom benne, hogy nem teljesen érti, miről beszélek. Illetve egyáltalán nem, talán csak valami saját elképzelése van arról, miről lehet szó. Kifinomult módszerek alatt az árnyékot értem, megtévesztés, manipuláció, halk gyilkosság, ha kell. Nem pedig a hangos szemből nekirohanás, jelen esetben ’verekedés’. Ehhez még túl fiatal. Túl ártatlan. De így húzhatja sokáig. Ó, ha tudná az anyja, hogy hova küldte. A célunk egy, vigyázni rá. A szemléletmódunk már kevésbé.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 26, 2019 12:33 pm
Ugrás egy másik oldalra


Bármikor máskor nem tűnne olyan fontosnak, hogy kimondja; majd megvéd. Hogy nem azért küldött anya, mert azt hiszi, így lesz, hanem tényleg ez fog történni. Mégsem azt a választ kapom, amit szeretnék. És én sem azt felelem, amit talán kellene.
- Anya mindig is ezt mondta - igen, az apám. Mióta az eszemet tudom, így van. De néha nem tudok úgy rá gondolni és most sem igazán. Apa így, apa úgy, de ez is csak valamiféle név, nem igaz? Név, amin én hívhatom. De ez nem jelenti, hogy azt is teszi, amit más apák.
Mint Bruce apja. Az övé ajándékot csomagol, ott van a játszótéren, kergetőzik és megöleli, amikor érte megy az iskolába.
Alig láthatóan megrázom a fejem, inkább csak magamnak és újra a filmet figyelem. Még akkor sem nézek oldalra, amikor folytatja. A titkom. Tudom, hogy arról beszél. Tudja. Én viszont nakarom elárulni. Még úgy sem, hogy talán teljesen rendben lenne vele ilyesmiről beszélni. Talán megkérdezhetném mindenről. Itt ülhetnénk a kocsiban, az oldalának dőlhetnék kicsit és beszélhetnénk egész éjszaka.
Vajon meg tudná mondani, hogy miért csak a falevél gyulladt meg és nem Lizzy haja? Csak azért, mert nem vagyok elég erős? Még nem?
- Azt gondolom, amit anya mondott, amikor megvédtem magam az iskolában. Verekedni nem szép dolog és nem illik egy olyan lánynak, mint amilyen én vagyok - a tökéletesen betanult mondatok egyike. Kicsit már ez is úgy megy, mint minden más az illemmel kapcsolatban. Ha nem számítjuk azt az újabb kis nem-tetsző grimaszt az arcomon.
- Akkor sem illik, ha megérdemelte az a... - elharapom a mondat végét, de azért most már végre oldalra sandítok. Mit szólna, ha igazán csúnyán beszélnék? Ebben is más, mint anya meg a tanárok és az összes unalmas felnőtt?
- De te azt mondod, szabad? Verekedni - muszáj mocorognom kicsit. Hirtelen már sehogy nem kényelmes az ülés. Ahogy álmos sem vagyok és a film sem érdekel. Én kérdezek, mégis azt érzem, hogy nem akarom hallani, amit mond. Nem akarok itt ülni és egyáltalán nem akarok beszélgetni sem vele.

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Pént. Ápr. 26, 2019 11:07 am
Ugrás egy másik oldalra
Ajtónyitáskor sokat sejtő – bár még egészen kimért – mosolyt engedek meg felé, amivel azt mondom: Ugyan hol máshol ennénk? Amikor a lányom szemeibe nézek, egyenesen zavaró, hogy mennyire feleleveníti bennem a saját gyerekkoromat. Ezzel együtt pedig csak arra tudok gondolni, hogy milyen szerencsés helyzetben van a modern korban. Meg arra, hogy pont ez a kék szempár néz vissza rám reggelente a tükörből. Épp csak az apró barna folt nem található meg benne, ami az én bal szememben igen.
- De igen, az vagy. – Csak az orrom alatt jegyzem meg. Az én szememben pedig annál is kisebb gyerek, mint gondolná. De nem áll szándékomban egy tíz évessel vitatkozni, különösen ilyesmiről nem. Nagyjából annyi értelem lenne benne, mintha Marvel kapitány logikájával próbálnék hadakozni, ha érted. – Jó étvágyat, Charlotte. – Szólok a tőlem megszokott mély hangon, ezután pedig a szendvicsem mögül figyelem, ahogy ide oda pörget a telefon kijelzőjén. Nem csodálom, hogy a ’normál életkorú szülők’ öregnek érzik magukat a kölykeik és a technika mellett.
- Érdekes választás, ifjú hölgy. – Nagy sóhajjal dőlök hátra a kényelmes sofőrülésen, a szemöldököm megemelve. Lehet, hogy az anyja nem engedi, hogy ilyesmit nézzen, de engem szemmel láthatóan nem bolygat különösképpen. Megközelítőleg az én időmben boszorkányokat üldöztek és égettek el máglyán – amikor épp nem a fagyi nyalt vissza – vagy ott voltak a nem is olyan távoli világháborúk és állandó bombázások, szóval kétlem, hogy pont az én lányomnak lenne bármiféle baja egy tévéműsortól. Samantha aligha értene velem egyet. Noha a valódi kilétemről ő is keveset tud, az ő szemében is harmincöt éves vagyok.
- Az apád vagyok, nem igaz? – Hárításnak tűnhet a feleletem, talán valahol az is. De kétlem, hogy az én számból hitelesen hangzanának olyan kijelentések, mint hogy ’igen, persze kincsem, mindig vigyázni fogok rád’. Így kimondtam azt, ami egyszerre igaz és áll a legközelebb az elvárt válaszhoz. Ezt kihasználva pedig már kanyarítom is a témát felé, miután leöblítem némi kólával a szendvicsem. – Most még fiatal vagy, de van egy olyan érzésem, hogy hamarosan te is meg tudod majd védeni magad. Mit gondolsz? – A fogalmazás ködös, de arról, ahogy a hangommal ’játszok’ valahogy még számára is egyértelműnek kell tűnnie, hogy az erejére célzok. De nem fogom kimondani, ez rajta áll. Ha nem most, majd egy nap. A helyében én sem osztanám meg. Mégis mit mondhatna a beszűkült, emberi neveltetésével? Helló apa, ja amúgy irányítani tudom a természet erőit, just saying.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 25, 2019 3:23 pm
Ugrás egy másik oldalra


Talán az lenne a jó döntés, ha előállnék mindennel, amit tettem. Hogy van valami különös bennem. A nagy titkom viszont csak az enyém. Nem fogom neki elmondani, ahogy anyának sem mondtam. Akkor sem, amikor meg akarta ígértetni velem, hogy nem csinálok ilyet többet. Tagadás. Semmit nem lehetett belőlem kiszedni és most sem fogom beismerni.
A titok az titok.
Mégis bármilyen komolyan védem a titkom, egy pillanatra megingok. Legszívesebben kérdeznék. Tudni akarom, amit ő tud! De mielőtt megszólalhatnék, már jön a kacsintás, én pedig elnevetem magam.
- Én tényleg tudok! Megmutassam? Aztán te jössz!- lelkesedek fel azonnal. Ez igazán könnyűnek tűnik.
Az már kevésbé, hogy a folytatást összerakjam. Mit is csinál apa? Azon kívül, hogy megmondja másoknak, mit csináljanak.
- Én is fel tudok építeni bármit - jelentem ki végül. Általában imádok kérdezni. Tudni és érteni mindent. De most nem érzem úgy, hogy kedvem lenne mindezt megkérdezni, így maradok a kijelentésnél.
Ha tényleg sokáig itt leszek, úgyis még sokat kérdezgethetem.
Most viszont én kapom a kérdést és már bólintok is. Majd ahogy megindul, egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megfogjam a kezét. De el is vetem az ötletet. Nem akarom. Az sem tetszett, ahogy ő ért hozzám.
- A kocsiban fogunk enni? - pillantok fel rá egy kicsit megtorpanva, ahogy kinyitja az ajtót.
De aztán újra mosolygok. Ez tetszik. Sokkal jobb így, mint otthon. Mindig is utáltam a nagy asztalnál ülni, ahol muszáj volt nyugton maradni. Nem lóbálni a lábam. Nem beszélni evés közben. Tudni, miből és mennyit szabad enni.
- Nem vagyok kisgyerek. Nem kell segíteni - jelentem ki kérdés nélkül is, majd nagy lendülettel mászok fel és helyezkedek el az ülésen.
Az egyetlen ok, amiért igazán kihúzom magam ültömben, hogy lássam, ahogy megkerüli a kocsit. Nem tudom, miért volt fontos... csak nem akartam, hogy eltűnjön félúton.
Talán.
- Köszönöm. Jó étvágyat - motyogom azért a megszokott mondatokat, bár közel sem hangzik olyan elegánsan, mint ahogy otthon elvárná anya. De nem baj, hamarosan leköti a figyelmem a telefon. Kicsit közelebb kellett fészkelnem magam, de elérem és már keresek is. Tudom, mit akarok nézni.
- Anyának ne mondd el! - nézek rá nagyon is tekintélyt parancsolóan - legalábbis ez a terv -, aztán már koppintok is a címre.
A Series of Unfortunate Events. Anya soha nem engedte, hogy nézzem. Szerinte túl félelmetes lenne, de most ő nincs itt.
Senki nincs itt, aki megtilthatná.
Amint elkezdődik a rész, már dőlök is kényelmesen hátra és csak úgy félig-meddig törődve az evéssel, néha eltüntetek pár falatot vagy épp pár korty kólát. Egy idő után már inkább csak nevetek az orrom alatt pár jelenetnél és maradok nagy csendben, amikor épp olyan jön. De még így is... tudom, hogy pár dolog kimarad. Hogy teljesen jól lakottan le-le csukódik a szemem.
De azért kicsit még küzdök. Kicsit még ébren maradok.
- Apa? - vajon neki is olyan fura hallani, ahogy apának hívom, mint nekem hangosan kimondani? - Ilyesmitől is megvédesz, ugye? - hogy "milyesmitől", azt én sem tudom pontosan. Gonosz emberektől, azt hiszem. Olyanoktól, akik miatt anya olyan rémült volt.

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 25, 2019 2:26 pm
Ugrás egy másik oldalra
Ő csak annyit tapasztalt, hogy az édesanyja felültette egy gépre és már úton volt Seattlebe – természetesen az én pénzemből. Ezt megelőzően viszont volt Samanthával egy nagyon hosszú telefonbeszélgetésünk. Pontosan tudom, hogy miért van itt és azt is jobban értem, hogy mit jelent a ’megvédeni’, mint a kislány. Megvédeni őt, nem csak másoktól, de saját magától is.
Megnyugtatnám, hogy ne aggódjon, nem marad itt néhány hétnél tovább és nem kell, hogy hiányérzete legyen. De nem tudom, sikerülne-e úgy kimondani, hogy ne egy egyszerű felböffentése legyen annak, hogy szeretném minél hamarabb elsimítani ezt a problémát és visszaküldeni az anyjának. Inkább máshonnan közelítem meg a dolgot, megválaszolva ezzel úgy mindent, ami az imént szóba került.
- Olyan dolgokra vagy képes, amire ő nem. – Vagyis tudok én mindenről, de nem hányom a szemére. Valamint ködösen is fogalmazok. Azt akarom, hogy ő mondja ki, ha eljön az ideje. A szemembe akar hazudni bármiről? Hajrá. – Sosem tudott kézen állni. – Kacsintok a lányra, mintha csak ennyiről lenne szó. Kötélhúzást akar játszani? Tőlem aztán.
- Nem tudsz felépíteni egy holdingbirodalmat, ha nem vagy makacs, Charlotte. – Vagyis igen, makacs vagyok. Bár én inkább használnám az eltökélt kifejezést, a makacsságból emberöltőkkel ezelőtt kinőttem.
- Nem vagy éhes? Hoztam vacsorát. – A legtöbben kacsasültet várnának el tőlem a tágas étkezőben, én azonban a másik irányba indulok el, fejemmel biccentve, hogy kövessen. Egészen a bejárati ajtótól nem túl messzi út széléig, ahol leparkoltam az idei Grand Cherokee-mal. Mindig is kedveltem a márkát. Odaérve előbb kinyitom Charlotte-nak az anyósülés felőli ajtót, már ha be tudja magát küzdeni a termetes járműbe, majd beülök én is.
- Subway. – A magamhoz vett papírzacskóból a kezébe adok egy szendvicset, a kóláját a pohártartóba teszem. Szimpla pulykásat vettem, isten tudja, mit szeret. Azt is kétlem, hogy az anyja engedi, hogy ilyeneket egyen. A telefonom is a helyére teszem a műszerfalon és néhány érintéssel megnyitom rajta a Netflixet. – Válassz. – Biccentek felé, miközben kihámozom a szörnyen egészséges vacsorám a papírcsomagolásból. Azt nem mondom, hogy kitettem magamért, de legalább hazafele megálltam egy gyorsétteremnél.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 25, 2019 11:19 am
Ugrás egy másik oldalra


Nem túl illendően ugyan, de én is tudom, hogy elhúzom a szám. Nem érdekel, hogy neki jobban tetszik, akkor is Charlie vagyok. Mégsem szólalok meg újra. Talán mégis van ott bennem valami, amiért biztosabbnak érzem a hallgatást.
Egyelőre.
Majd megtanulja. Okos. Nem hiába nem ér rá soha. Sokan vannak körülötte, akiknek meg kell mondania, mit csináljanak, különben nem tudnák. Mint én a barátaimmal. Néha meg kell nekik mondanom, mit lenne a legjobb játszani, mert maguktól nem találnák ki.
- Én is nyaralok most... - beszélek kicsit az orrom alatt, aztán már csak összeszedve magam, bólintok. Majd felhívom őket. Először Brucet, utána anyát és mindenki mást.
De most itt van apa, nekem pedig nagy, elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, amikor kijavítja magát és Charlienak szólít.
- Nem úgy hangzott, mintha pár hétre küldene el - jegyzem meg értetlenül pillantva körül. Most, hogy kimondtam, kezdem érezni, hogy újra hiányozni kezd mindenki.
- Te tudod? - kérdezek vissza azonnal elég nagy hangon. Mintha egy kicsit sem érezném magam sarokba szorítva. De legalább időt nyerek magamnak, hogy kitaláljam, mit feleljek.
Hazudjak? Mondjam, hogy elküldött, mert... Robert és ő nyaralni mennek? Vagy szerette volna, ha láthatom apát, mert azt hiszi, hiányzik, amiért néha kérdezek róla?
- Azért küldött el, mert te meg tudsz védeni. Mert vigyázni tudsz rám - úgy tűnik, eldőlt, mit válaszolok. Végül is, ezzel nem hazudok, nem igaz?
- Azért, mert szerinte olyan vagyok, mint te és ez nem tetszik anyának - teszem hozzá. Eszemben sincs felhozni, hogy mindez azért történt, mert felgyújtottam azt a falevelet. Nem azt kérdezte, mit tettem, mielőtt úgy döntött, elküld.
- Mitől kell megvédened? Milyen vagyok? Persze azt tudom, hogy okos, mint te. Meg azt is, hogy ugyanolyan a szemünk. És makacs. Azt nem tudom, ebben is rád hasonlítok-e. Makacs vagy? - csak úgy jönnek a szavak, egyik követi a másikat, egyre inkább belelendülök.
Megint.
Eltérve a lényegtől. Miért is kezdenék azon gondolkozni meddig lakok majd itt?

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 25, 2019 10:30 am
Ugrás egy másik oldalra
Elmosolyodom. A kimért elegancia láthatóan mindjárt jobban tetszik, mint az előbbi gyerekes viselkedés. Köszönöm a kérdést. Kicsit hosszú volt az út, de kellemes. Lám, csak ott csordogál az ereiben a tőlem örökölt angol vér.
Azokat a sokat mondó kék szemeket elnézve azonban megdobban bennem valami. Sokak számára felfoghatatlan összegek folynak át az alapítványomon, különösen jótékonysági események alkalmával. De szemtől szemben nincs bennem túl sok empátia. A lányomat elnézve is nehezemre esik meghozni azt a döntést, hogy most mit is kellene tennem. Egy részem azt mondja, hogy menjek dolgomra, kibírja. Én is kibírtam anyám mellett és hidd el… az sokkal rosszabb volt, mint simán ’egyedül játszani’ távol az otthontól. A másik részem viszont képzeletbeli tarkón verésekkel ösztönöz, hogy szedjem össze magam. Mélyet sóhajtok.
- Nekem a Charlotte jobban tetszik. – Gyengéden mosolyodom el. Gondoltad volna, hogy a név úrias verziója fog jobban tetszeni? Amit még szórakoztatóbbnak találok, az a nagyszülei említése. Ha tudná, hogy mennyivel idősebb vagyok náluk. Ilyen logikával, azt hiszem én úgy beszélhetnék velük, ahogy akarok. – Érintőleg. Igen, ismerem. – Azt már nem teszem hozzá, hogy erős ellenszenv van közöttünk. Illetve a részükről, mert nem foglalkozom eleget a gyerekkel. Engem különösebben nem érdekel a létük. – Nem kell, hogy hiányozzanak. Az iskolai szünetekben ők is el szoktak menni a rokonaikhoz nyaralni, nem? Vedd ezt annak.
- Charlotte-… Charlie. Tudod, hogy édesanyád miért költöztetett hozzám néhány hétre? – Remélem, hogy csak néhány hétre. Jobbnak látom már az elején tisztázni a dolgokat. Felteszem egy tíz éves gyereknek már van némi sütnivalója, ha pedig ködösíteni próbál, azt tudni fogom. Hogy is mondjam, nem most jöttem le a falvédőről.
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 24, 2019 12:45 pm
Ugrás egy másik oldalra


Már megint elérte. Elérte, hogy én, akit megátkoztak a koboldok, hogy mindig beszéljek, végül befogjam a szám. Épphogy rápillantok, kissé furcsán hunyorítva a kérdést hallva, de aztán máris a hátam mögé lesek. Ott jön!
De már nincs időm elbújni és amúgy is; apa megvéd. Mindentől. Nem ezt mondta anya? Vagyis tőle is meg kell védenie. Úgyhogy amíg a pénz gazdát cserél, fordítom apa felé a hátam. Kis híja, hogy teljesen nekisimuljak.
Egy részem várja, hogy átöleljen és tényleg megvédjen.
Másik részem inkább tovább rohanna. Nem azt beszéltem meg magammal, hogy talán elfoglalt leszek, amikor neki végül lesz rám ideje?
Úgyhogy amint eltűnik a boszorkány, már lépek is el és fordulok vissza. Szó sincs róla, hogy lesütném a tekintetem, vagy zavarban lennék, csak egy kicsit nem beszélek. Nem bűn az. Sokan még örülnénk is, ha néha egyetlen percre csendben maradnék.
Az viszont már nem tetszik, ahogy hozzám ér. Egyszerűen csak... túl... idegen. Akaratlanul is grimaszolok egyet és fél lépést hátrálok. Tudom, hogy az apám. Mégis, azt könnyebben viselem, amikor Robert bácsi megölel.
- Ap... - kezdenék bele, hogy azonnal kijavítsam. Charlie vagyok! De eszembe jut, amit anya tanított a viselkedésről. A nagyiék elvárják, hogy hercegnő legyek, jól viselkedjek, szépen válaszoljak, ha kérdeznek...
Uuunalmaas.
- Köszönöm a kérdést. Kicsit hosszú volt az út, de kellemes - válaszolom végül, ahogy kihúzom magam és magasra tartott fejjel a szemeibe nézek.
Nagyon kékek. Mint az enyém!
A gondolat után már el is nevetem magam. Mindig is viccesnek tartottam a színészkedést. Mint a színházban az emberek. Megjátsszák, hogy királyok és királynők, közben pedig kint cigarettáznak. Ráadásul attól még büdösek is.
- Hiányoznak a barátaim - teszem hozzá egy pillanatra teljesen elengedve mindent a mondat pedig kicsúszik.
- ...és a nevem Charlie! - szedem össze magam újra, nemcsak szóban, de még toppantok is. Ebből mindenki tudni szokta, hogy komolyan beszélek. Még Lizzy is, pedig ő egy buta liba.
Legalábbis amióta nem a barátnőm.
- Majd megtanulod, apa. Nem szeretem, amikor Charlotte-oznak. Csak a nagyiék szoktak, de nekik nem illik megmondani, hogy nem szeretem. A kiöltözést sem szeretem. Meg azt sem, hogy csendben kell maradni náluk. Te ismered őket? - közel egy szuszra hadarok el mindent. Túl sok mondanivalóm van.

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 24, 2019 11:16 am
Ugrás egy másik oldalra
Semmi más nem hiányzott az életemből, csak egy gyerek. Azt nem mondom, hogy talán már az elején nem kellett volna belefolyni az egészbe, csak odaadni Samanthanak tizennyolc évnyi gyerektartást és viszont látásra. De egyrészt ennyire ignoráns még én sem vagyok, másrészt meg kétlem, hogy az a nő ennyiben hagyta volna. Erősebb nő, mint azt a környezete gondolná. Hisz tőlem is elsétált – illetve hagyott elsétálni – miután megtudta, hogy miféle férfi vagyok. Nem akart részese lenni a természetfeletti világnak. Nem mintha ez a veszély túlzottan fenyegette volna, hisz szó sincs arról, hogy túl sok lett volna közöttünk némi testiségen kívül, még csak tartós sem volt. Csak a véletlen műve, hogy lett belőle egy gyerek, ő meg megtartotta. Ugorjunk.
A legbiztonságosabb város nem olyan biztonságos manapság. A Békefenntartók minél közelebb kerülnek a céljukhoz, a söpredék, akit készülnek eltaposni – akarom mondani megváltani – egyre inkább kapálódzik. A vámpírtámadás a White Cliff Inc-nél, vagyis a holdingtársaságom székhelyén, aztán a turistákat ért vérfarkas támadás, minden szál összefut. Csak még azt nem tudom, hogy hol. De ami késik, nem múlik. És ez most nem is az én problémám. A problémám sokkal inkább az a százhúsz centis kölyök, aki egy nem túl elegáns mozdulattal belém rohan.
A napom felét a városi tanácsnál töltöttem, a másik felét a White Cliff-nél. A legutolsó, amire időm volt, hogy tárt karokkal várjam a lányom az ajtóban ácsorogva. Még egyébként sem tisztázódott bennem, hogy egy tizes skálán mennyire bosszantanak a történtek. Az utolsó dolog, ami most hiányzik az életemből, az az ifjú Charlotte és a labilis ereje, ami úgy tűnik ideje korán megmutatkozott.
- Nem? Biztos vagy te ebben? – Egyik szemöldököm felvonva kérdezek vissza. Boszorkányok, meg kondér… remek. Végülis akkorát nem téved. Meg is mosolyognám, de nem vagyok formában. Kimért sóhajjal tekintek fel a közeledő Alexire. A publikum számára az asszisztensem, valójában a tanítványom. Nem egy bébiszitter típus, de jobbnak láttam rábízni a lányom, mint egy hivatásos dajkára így első körben, amíg nem ismerjük az erejét. Nincs szükségem halálra rémült személyzetre meg pletykákra. – Hazamehetsz. – Kihúzok a méregdrága zakóm belsőzsebéből némi pénzt és a tanítványom kezébe nyomom. Látni a tekinteteinken némi szóváltást, de enyém az első és az utolsó szó, kimondatlanul is, ő pedig távozik. Csak ez után szentelem végül a figyelmem a fiatal Charlottenak. Végig mérem, a legutóbbi alkalommal még egészen ölbe vehettem volna, de ahhoz most már túlméretesnek tűnik. Így csak az álla alá nyúlok egy ujjal és finoman magam felé biccentem a fejét. Nevezzük ezt ölelésnek…
- Szervusz, Charlotte. Kellemes volt az utad New Yorkból?
Vissza az elejére Go down

Boszorkány •• a mágia hatalom, a hatalomért pedig nagy árat kell fizetni
Charlotte Sol



A poszt írója Charlotte Sol
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 23, 2019 6:26 pm
Ugrás egy másik oldalra


Soha nem volt kérdés, hogy hamar feltalálom magam. Jól van, bevallom, azért nagyon is csendben voltam, amikor a kocsi leparkolt és apa helyett egy ismeretlen néni mosolygott rám a lépcső tetejéről. Nem tetszett. Még ha nem is olyan öreg néni volt... akkor sem akartam, hogy ő legyen a gonosz mostohám.
Kiderült, hogy nem az. Hogy egyszerűen apa nem ért rá itthon lenni. Arra sem ért rá, hogy meglátogasson már sok-sok-nagyon-sok éve. Megőszülök, mire láthatom! Hát mi lesz így belőlem?!
Mégsem haragszok rá. Talán annyira nem is akarom látni. Lehet nekem sem lesz időm rá. Mert épp játszani fogok az udvaron vagy az új hatalmas szobámban. Vagy rárabolok egy telefonra és felhívom Brucet. Esetleg megkérdezem tőle, Lizzy ma is hisztizik-e és azt híreszteli, hogy megátkoztam, mint a koboldok a kis gyerekeket?



A kis bőröndöm és a táskám beviszi a néni az új szobámba, de semmi mást nem mutat meg. Végtelen sok csukott ajtó van itt. Mint egy hatalmas kastély... mégsem tudom a titkukat.
Felfedezhetem magamnak? Végigrohanhatok és mindbe benyithatok? Végül is, senki nem mondta eddig, hogy tilos. Ami pedig nem tilos, az szabad.
Úgyhogy igen, ez a terv. De előtte eszembe jut, hogy szomjas vagyok. Meg éhes. És persze süteményt is akarok. Meg csokoládét és egy almát. Anya azt mondja, fontos gyümölcsöt enni, úgyhogy fogok.
- Éhes vagyok - jelentem ki a néni felé fordulva, mire felvonja a szemöldökét. Mi olyan fura ebben?
Nem számít, már sorolom is, mit ennék legszívesebben. A szemeiből tudom, hogy nemet fog mondani az édességre.
- De kimerültem! - mennyivel viccesebb lenne, ha azt mondhatnám, hogy lemerültem. Sokkal jobb szó.
- Hosszú volt az út! Apa megengedné, ha itt lenne! Nem rám fog haragudni, ha mire hazaér, én már aludni fogok, mert nem volt elég erőm ébren maradni - és máris ott a nagy mosoly az arcomon. Jó kislány vagyok, ugye? Nem hazudok, tényleg nem haragudhat rám apa, ha nem bírok majd ébren maradni.
- Engem nem küldhet el innen azért, mert elalszok és nem beszélhet velem! - teszem még hozzá büszkén kihúzva magam, amiért eszembe jutott még ez is.


Mire észbe kapok a nagy asztalnál ülök és egymás után tüntetem el a falatokat, míg semmi nem marad csak az almacsutka.
A néni elpakol, én pedig egy pillanat alatt  fent vagyok a lépcsősor tetején, majd eltűnök az ajtók rengetegében.
- Charlotte! - hallom, ahogy utánam szól, de nem állok meg.
- Charlie vagyok! - kiáltom vissza és benyitok az első ajtón. Majd a következőn. A harmadikat már csak belököm magam előtt és berohanok.
Hálószoba. Apa szobája?
- Persze, te buta, ki másé lenne? - morgom magamnak, ahogy végigfut a tekintetem a bútorokon. Éppen közelebb indulnék, amikor meghallom a lépteket.
- Charlotte?
Megrázom a fejem és tovább rohanok, végig a hosszú folyosón, le a lépcsőn.
- Affenébe! - törik mögöttem valami. Megfordulok, de a lábaim továbbra is szedem. Nem kell látnom, hogy kicsit lassabban, de így is tudjak futni. Hátrafelé.
Legalábbis azt hiszem, amíg neki nem ütközöm valaminek. Valakinek.
Fordulok vissza és nagy mosollyal nézek fel rá, mintha csak a tanár kapott volna rajta azon, hogy nem figyelek.
- Én figyeltem. Véletlen volt. De a néni üldöz és el kell bújnom, mielőtt elkapna. Ha utolér a boszorkány, bedob a kondérba és megfőz! Azt nem akarhatod!
Miért is fáradnék olyasmivel, hogy köszönés. Inkább legyen rám büszke, amiért ismerem a "kondér" szót! Nem érdekes a köszönés. Ahogy az sem, hogy jobban megnézzem magamnak.
... apa...?

Vissza az elejére Go down

Warlock
Thaddeus Sol
Tartózkodási hely :
Seattle



A poszt írója Thaddeus Sol
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 23, 2019 6:17 pm
Ugrás egy másik oldalra
Garázs 3-Hanover-Terrace-337520-Ext-land_RGB-580x396


A hozzászólást Thaddeus Sol összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Május 07, 2019 8:06 am-kor.
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Garázs

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Garázs
» Garázs

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Sol rezidencia - Belváros-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •