Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kasumi Daito
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Bárvezető, Cosplayer



A poszt írója Kasumi Daito
Elküldésének ideje Vas. Május 12, 2019 7:06 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kei & Kasumi;
TO SOMEBODY
●●
SZSZÁM
●●
Remegek, megállíthatatlanul remegek, és úgy érzem, hogy a fejem is teljesen rossz, próbálok lefeküdni, hogy nehogy beverjem magam, kétségbe esek és pánikozni kezdek, apát hívom, most már őt akarom, ez sokkal durvább, mint az eddigiek. Biztos azért, mert elfáradtam, és izgultam, és idegeskedem is mostanában elég sokat. Az orvosok szerint kórházban kellene lennem, amíg le nem folynak a vizsgálatok, van aki azt mondja, hogy olyan a bajom, mint Stephen Hawkingnak, király, már csak metafizikusnak kellene lennem, és kozmikus segglyukakról értekeznem, és a saját téziseimet is megdönthetném. Nem, ez így nem lesz jó! De aztán, megérzem ahogy apa a karjaiba von, és így kicsit nyugodtabban döntöm hátra a fejem, apró remegések rázzák a testem, elkapom mindkét tenyerét és szorítom, amennyire csak tudom, hátha az is segít abban, hogy kontrolláljam a testem remegését. Be kéne vallanom neki.
- Be kéne… hogy vigy…vigyél a kórházba.A görcsoldó segít, de utána nagyon kótyagos vagyok. – ha hagyja, megpróbálok felkelni, de azon nyomban összecsuklok, mintha mindenem szét akarna esni, majd feladom, jó apa karjaiban.
- Apa…el…el…kell mondanom va-vala-valamit. – a fogaim is összekoccannak, ami idegesít, így mérgesen felmorgok, dühít a tehetetlenségem.
- Az orvosok egy ideje nem tudják, hogy mi a bajom, egy hónapja...a szemináriumod alatt, egy balesetem volt, azóta tart.– hadarok, amikor épp nem érzem úgy hogy szétakar remegni minden porcikám.
- A füves cígitől könnyebb szokott lenni, általában el is múlik tőle, meggyújtanád újra? – nem vagyok szívbajos, az sem zavar, hogy az apám tart a karjaiba, most már minden mindegy, csak múljon el végre ez az egész. Reméle ,hogy megkapom a cigimet, és rövidesen szívhatom is, nem érdekel, hogy az apám karjaiba vagyok.
- Fáradt vagyok, ugye haza megyünk? – szeretnék haza menni, nem akarok órákig a kórházban ücsörögni, megtudni, hogy ne adj isten ne tán halálos beteg vagyok, és akkor én… nem. Blue megnyugtató dorombolását akarom hallani, és elbújni a takaróm alatt, a régi gyerek szobámban, amit az idők során, ahogy nőttem, ágy ügyileg hozzám igazított apa mindig is. Ha megkaptam, és nem szívbajosokodik, és elszívhatom, akkor egy negyed órán belül elmúlik ez az egész, és semmi bajom, akkor kipattanok a karjaiból és rámosolygok, esküszöm!




Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keisuke Daito



A poszt írója Keisuke Daito
Elküldésének ideje Szer. Ápr. 24, 2019 9:52 pm
Ugrás egy másik oldalra


Kasumi & Kei

My name is...nobody.
Nehéz lesz az elválás de meg kell lennie, mert nem akarom hogy beárnyékoljam az életét. Veszek egy házat valahol máshol, és majd telefonálunk, vagy azt sem. Biztos vagyok benne hogy figyelemmel fogom követni az életét egy darabig de nem leszek a részese. El kell engednem, de nekem is nehéz.
- Ki tudja, ennyire még ne temess. Játszunk még párszor ha szeretnéd - mosolyodom el, hogy a terembe lépünk. Egy két kör után azonban valami furcsa érzés lesz rajtam úrrá ahogy a fiamat figyelem. Látszólag nincsen semmi baja, de mégis kicsit másabb de hagyom hadd élvezze a játékot, nem akarom elrontania az örömét, tényleg nem.
Mindenesetre feloldódik a gyanakvásom ahogy szaladgál és vetődik egyik fedezékből a másikba és én magam is kiveszem a részem a lövöldözésből és sikerül is két csodaszép headshot, pedig sosem tartottam magam igazán mesterlövésznek, noha tudok lőni. Olyan átlagosan, és a vámpírságomnak köszönhetem ha pontosan célzok, de sose tanultam vagy gyakoroltam igazán. Nem ez a hobbim.
Kicsit később a haverjaival bszélgetek mikor megipillantom hogy kifelé araszol, és még elcsípem a szavait hiszen jó a hallásom, de megnyugtató hogy csak kitérőt tesz. Kezdek túl paranoiás lenni, így csak megállok egy újabb pogácsás tál mellett és nevetve sztorizom én is egy kicsit Susuról, de semmi ciki sztorit. Nem is igazán hiányolom, csak mikor már gyanúsan sokáig van el, indulok el hogy megtaláljam, és benyitok a mosdóba, ami üres. Nem lepődöm meg, így tovább keresem a fiam, mikor meghallom a kiabálását. Megfagy a vér az ereimben egy pillanatra de vámpírgyorsan haladok felfelé és kilököm a vészkijárat ajtaját, máris körbefordulok hogy hol a fiam. Hol van?!
Az épület falának dőlve pillantom meg és egy másodperc alatt nála vagyok, és komolyan fürkészen a cigire rá se nézve. Bár érzem a szagát és azt is hogy nem az én dohányomból van.
- Kasumi, mi a baj? - térdelek mellé hiszen mindennél fontosabb nekem. Átölelem, és magamhoz húzom, mint régen amikor még kicsi volt.
- Cssss, itt vagyok, nem lesz semmi baj - simogatom a hátát és próbálom közbe felmérni hogy mi lehet a baj. A szívverése zaklatott.


••
Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kasumi Daito
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Bárvezető, Cosplayer



A poszt írója Kasumi Daito
Elküldésének ideje Szomb. Szept. 08, 2018 12:49 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kei & Kasumi;
TO SOMEBODY
●●
SZSZÁM
●●
- Izgatott, ki tudja, hogy mikor játszhatok veled újra ilyet. – fél igazság, de az igazat nem mondhatom el neki, hogy miért remeg a lábam, valójában.
Mindent megtettem, ahogy kérte és izgatott voltam, persze hogy az voltam, szerettem apámmal tölteni az időt, jó érzés volt, most már igazán közel álltunk egymáshoz, mert hasonlítottunk egymásra, igazi barátnak éreztem. De ha tényleg úgy érzi , hogy szabad kezet kell adnia nekem? Megértem, egyébként én se szívesen látnám,hogy nem öregszik tovább, ahogy én, ezt már egyre idősebb fejjel sikerült felfognom, egy ránc se nemhogy egy ősz hajszál nem látszott rajta, mint a szomszédjainkon. Jókat nevettem a játék közben, rohangáltam, bujkáltam és vetődtem, de egy idő után belassultam, és a kezeim is elkezdtek remegni, mázli, hogy nem kellett a cipőfűzőmet bekötnöm. A többiekkel együtt nevettem, és én is meséltem vicceket, vagy épp Keiről, az apámról, és rólam vicces pillanatokat.
- Megyek már. – motyogom az orrom alatt a következő kör előtt, és szuszogva ülök le, az újabb narancsleves poharamat már inkább fel sem emelem az asztalról, csak fogom, és inkább a szívószálat igazítom hozzám. Keresem az egyik haverom tekintetét, nála szokott fű lenni, és az időnként, ha ritkán, de elszívom egy szálat, az szokott segíteni, de… apám úgyis megérezné… remegő ujjakkal túrok a hajamba és beleszívok az italomba újra. Figyelem, amikor kimegy a mosdóba a haverom, és elindulok utána.
- Mindjárt jövök. – szólok oda az apámnak, ám amint eltűnünk a sarkon, a vészkijárat közelében elkapom a bárban egyébként ő a pultos, és elég rám néznie, tudja, hogy mire van szükségem. Azon a véleményen van, hogy jó volna egy olyan orvos aki receptre felírja nekem ,így egy csomó illegális cuccot megúszhatnék, de tudniuk kéne, hogy mi a bajom.
- Apának mondd, hogy hosszú…- a fejemmel a rötyi felé intettem, és már le is nyomtam a vészkijárat kilincsét és felbotorkáltam a tetőre. Odakint, távol a ház peremétől, megálltam a háztetőn, nekidőlve a tető kijáró falának és fáradtan döntöttem a hátam a vörös téglás épületnek. Bűntudatom volt, és rendesen el is fáradtam, izgultam, izgatott voltam a mai esete miatt, és talán emiatt az egész miatt, hiába akartam rágyújtani, nem ment. Kiesett a kezemből a gyújtó, remegett a lábam, kiesett a számból a dohány is.
- A picsába…. a francba! – összegörnyedtem, leguggoltam és próbáltam megnyugodni, de tudtam, hogy mind hiába, akkor is kijön ha teljesen nyugodt vagyok.
Félek idefent, egyedül. A megszokott helyeimtől távol voltam rosszul, ésa szar érzést csak lapátolta az is, hogy apa ott volt lent a többiekkel.
- Apa! APA!felnőtt fejjel ritkán hívom már őt apának, pláne ennyire kétségbeesett hangon. A cigimért kúsztam a földön, lehetetlen csatát vívtam, azért, hogy elérjem az egyetlen dolgot amit eddig mindig segített stikában.






Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keisuke Daito



A poszt írója Keisuke Daito
Elküldésének ideje Hétf. Júl. 02, 2018 12:31 pm
Ugrás egy másik oldalra


Kasumi & Kei

My name is...nobody.
Hagyom hadd olvasson bele a szövegbe, semmi extra nincs benne, kivételesen egy történelmi témájú szakdolgozat amit csinálok, és még az írásmódja is élvezetes volt, és igyekeztem minnél jobban átadni ezt japánul is. Az Edo korról szól, és hogy akkoriban miféle jogok illették illetve nem illették a nőket, és ez hogyan változott a történelem folyamán.
A bolondozásra megcsóválom a fejem.
- Miért nem tudtad te is a Dragon Ballt nézni minden más fiú. Értem én hogy azok a lányok már akkor is izgattak téged, de Blue sose lesz Luna akár rajzolsz rá akár nem. És mondok még meglepőbbet, beszélni se fog. Bár biztos érdekes dolgokat tudna mesélni ha tudna - gondolkozom el, és hagyom hadd vigye magával. Már kölyökként is nyüstölte azt az állatot, és Blue is lassan már Öreg Hölgy. Hiszen ő öregszik velem ellentétben.
- Hát jó, akkor varázsold oda a címet a gps-re, és mehetünk is - még szöszölök egy kicsit. Becsukom az ablakokat, lekapcsolom a gépem és bezárom az ajtót, aztán a címre pillantok. Ismerem is nagyjából, vagyis biztos vagyok benne hogy jártam már arra. Az én kocsimmal megyünk. Jellegtelen fekete féldzsip, de szeretem mert iszonyat nagy a csomagtartó és kényelmesen tudunk benne pakolni is.
Nem kell negyed óra hogy odaérjünk, és tempósan vezetek, de nem erőszakosan, csak amolyan "haladjunkmár" módon. Fél szemmel a fiam figyelem, és mintha nem lenne jól.
- Izgatott vagy ideges vagy, Susu? - kérdezem ahogy megállunk, és leparkolok egy szabad helyre. Ügyesen bemanőverezem magam a szűk kis helyre ami sok gyakorlott sofőrnek sem menne, ez tapasztalat.
- Ahhoz talán előbb el is kellene találnod majd engem - nevetek fel, ahogy odahajolok hogy megborzoljam a haját kicsit, aztán kiszállok és bemegyünk. Kuncogok ahogy oldalba bokszol, és átkarolva kísérem be, ahol már irányítanak is felfelé az emeletre, ahol a móka van. Susu barátai ismerhetnek már, mert többször is találkoztunk és tudom hogy rejtély nekik is hogy tudok ilyen fiatalos maradni. Oh, ha tudnák...
Belevetettem magam a játékba és visszafogtam magam hogy nem használtam a képességeimet sem, hiszen az tisztességtelen előny lett volna mindenkivel szemben. Osztottam találatokat és egyszer egymást lőttük le Susuval, amin persze jót nevettünk amíg ettünk egy szelet pizzát és vártuk a kör végét. Dicsőség fala már nem lesz de oklevelet még kaphatunk, mert elég jól toljuk.
- Mi a baj, mit nem szabad? - kérdezem, hiszen éles a hallásom, vámpírságomnak hála, és nem tudom mi lehet a baj. De nem moccanok, és meg is nyugtat hogy csak a cipője.
- De gyere, mert nem marad pogácsa. Sáskahadak jának erre - kuncogok ahogy beleharapok egybe. Mindazonáltal figyelem a mozgását, és éberebb leszek mint voltam. Ez nem vall rá. Ennyire elfáradt volna? Vagy mi?


••
Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kasumi Daito
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Bárvezető, Cosplayer



A poszt írója Kasumi Daito
Elküldésének ideje Pént. Május 18, 2018 6:45 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kei & Kasumi;
TO SOMEBODY
●●
SZSZÁM
●●
Kritikus szemmel méregettem a válla felett a szöveget, de végül nem találtam hibát abban a részletben amit előttem hagyott. Mosolyogva cöccentettem. Hiányozni fog!
Amikor Blueval beszélgettem megrovón pillantottam hátra a vállam felett és megeresztettem egy léha vigyort.
- De te lennél meglepődve a legjobban, ha mégis! Nya-chan, vagy hm… például lehetne Luna a Sailor Moonból? Rajzolok rá egy félholdat ide a homlokára és tessék… onnan már néhány lépés a beszélő cica. – hunyorgok rá, miközben teljesen komoly az arcom. Tudom, hogy összevissza beszélek és hülyeségeket, de na! Ha vele vagyok, azért kicsit jobban elengedem magam, mert ő hozzá van szokva a baromságaimhoz, rajta kívül még csak néhányaknak mutatom meg az igazi Kasut.
A pockys szekrényem ürességét látva elszontyolodtam. Mostantól magamnak kell gondoskodnom erről is. Ez nem jó, nagyon nem jó.
Ajak biggyesztve fordultam vissza, és tettem le a cicámat a folyosói kommódra.
- Nem, szeretem amikor veled suhanok, mert jobbak a reflexeim mint neked. – ez tényleg így volt, nem hazudtam. Szerettem, de pont emiatt szerettem én is feszegetni olykor-olykor a határaimat, olyan helyeken ahol nem volt forgalom, és valljuk, be azért van pár olyan hely itt a Mississippi környékén ahol lehet száguldozni.
Viszont az, hogy tereltem, egy kicsit rosszul esett, így kevésbé éreztem jól magam.
Beütöttem a gps-be a címet, és alig szóltam egy szót is, nem akartam elrontani a hangulatot, éreztem, hogy a lábam kissé remeg, ezért azt elkezdtem mozgatni, mint aki izgatott, mint aki nem tud a seggén ülni, ritkán, de szoktam csinálni, ha feszült vagyok. A múltkor is a klub tavalyi Mardi-Gras ünnepségén akadtam ki, akkor még nem rosszul voltam, hanem csak egyszerűen ideges, hogy minden klappoljon.
Mire odaértünk kicsit átöleltem magam, és az ablakon bámultam kifelé és halványan mosolyogtam, az apám arcát figyeltem az ablaktükröződésben, igen, felnőttem, hiányozni fog. Magamra kellene, hagyjon, de… szerintem nem így. Hatalmasat sóhajtottam, és amikor megérkeztünk, mosolyogva szálltam ki a kocsiból.
- Ahányszor lelőlek, annyiszor énekelned kell a báromban. - öleltem át a vállát és megbokszoltam finoman az oldalát. Jól énekelt, én mindig is szerettem hallani a hangját, de lehet, hogy elfogult vagyok, mert nekem gyermek koromban is rengeteget dalolt. Besétáltam a recepcióhoz, mosolyogva üdvözöltem a pult mögött ülőket, és máris kísértek fel minket az emeletre.
Odafent pedig sokan üdvözölték Keit én rendeltem, italokat, chipset és pizzát, mert akit eltaláltak, halálosan az a következő körig kimaradt. Egy kör pedig tíz perces. Ha a tízedik perc végéig sértetlen az illető az szerez egy oklevelet. Ha pedig képes lenne végig kitartani, akkor felkerülhet a dicsőség falra. Szeretem ezt, ennek nem marad akkora nyoma mint a paintballnak.
Pörögtem fél órán át, nevettem és kaptam találatokat is, Kei is, de jóléreztem magam, ez mindennél többet ért. A gebaszt akkor éreztem, amikor többszöri próbálkozásra is kiesett a kezemből a fegyverem, és hiába akartam meghúzni a ravaszt, a finommotorikámnak annyi volt. Kétségbeesetten pillantottam körbe, a gyomrom összerándult. Nem szabad!
- Nem szabad nem szabad! Ne most! – káromkodtam én japánul is, mérgemben. Majd vettem egy nagy levegőt, csak Kei meg ne lásson. Csak tudnám ,hogy mi lehet a bajom!
- Megyek mindjárt! Csak bekötöm a cipőfűzőm! – az a szerencse, hogy a lasersoftot sötétben játsszák.




Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keisuke Daito



A poszt írója Keisuke Daito
Elküldésének ideje Kedd Feb. 27, 2018 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra


Kasumi & Kei

My name is...nobody.
Szeretem a dohányfüst kesernyés karcos illatát és hogy belengi a szobát, olyan mintha idebent lenne a köd, és ki sem kell tennem érte a lábamat. Nincs semmi bajom az emberekkel, és rendszeresen eszem is, de azért nem kívom a nyüzsgő társaságukat mindig, és volt egy időszak amikor zenészként épp elég kijutott belőlük, de Kasumi mellett, már nem lehettem ennyire felelőtlen. Talán, mostanában hogy felnőtt, és elengedhetem a kezét, bár biztosan fájni fog neki az elválás, hiszen tényleg felneveltem, és engem ismert, hozzám szaladt sírva, nevetve és én énekeltem neki altatót. Ő felnőtté lett, én pedig egy napot sem öregedtem, és változtam. A tükör még mindig ugyanazt mutatja. Felsóhajtok, ahogy meghallom a fiamat érkezni, mert nem érdekel kik a szülei, én vagyok az apja.
Figyelem ahogy egy kisebb szélvihar energiájával jelenik meg és már be nem áll a szája. Szokásos, kósza kis félmosolyommal figyelem őt, ahogy a világot szoktam szemlélni.
- Nagyszerű. Örülök hogy jól érzed magad a barátaiddal... mi? Én? - akadok el a mondatban, mrt mostanában jobbnál jobb ötletei vannak hogy hová menjek el vele. Kezdek kicsúszni az apa szerepből, de valahol... mégis büszkévé tesz hogy nem szégyelli a társaságom a haverjai előtt. Igazából... most illek be közéjük, hiszen én örök ifj vagyok, hála a teremtőmnek.
Nézem ahogy átrobog a szobám és szellőztet, megszüntetve a kellemes félhomályos ködöt és a karcos illatot. Friss levegő áramlik be, de nem panaszkodok, neki kell a friss és ő szerencsére nem dohányzik. Bár sosem tiltottam tőle.
- Nem, nem baj, csak meglepő hogy ilyen hirtelen. Általában szólni szoktál előtte hogy hová megyünk - nyújtózkodok ki ahogy a nyakamba mászik végül, és átkarolom hogy csókot nyomjak a homlokára mint mindig.
- Már kész van, csak még visszaolvastam és lektoráltam ahol nem volt jó a szövegezése. Mára nem dolgozom többet - jelentem ki, ahogy hátradőlök a széken. Nem félek a napsütéstől sem, hiszen van ami megvéd tőle, egy boszorkánynak hála. Elég régóta hordom már, és inkább mosolygok ahogy a macskát nyúzza. Kisírta hogy vegyek neki egy ilyen dögök, mert neki ez tetszett. Érettségi ajándékként kapta tőlem. Jó látni, hogy ennyire szereti.
- Remélem tudod hogy Blue, még mindig egy macska, és nem fog neked válaszolni ha fejre állsz sem - indulok el hogy felöltözzem valami emberibb formába. Fekete zokni, farmer, széles öv egy szaggatott felső. Meg dzseki, de nem esek túlzásba. Magam vagyok a lezserség, és már mehetünk is.
- Biztos nem akarsz vezetni? - kínálom neki a kocsikulcsot, mert nem vagyok én semmi jónak elrontója, tudom hogy szeret kocsikázni, de ha nem hát nem. Nem is tudom miért megyek vele egyáltalán, talán... még egy kevés közös emlék, mielőtt elindulok végre.


••
Vissza az elejére Go down

Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kasumi Daito
Tartózkodási hely :
New Orleans
Hobbi & foglalkozás :
Bárvezető, Cosplayer



A poszt írója Kasumi Daito
Elküldésének ideje Vas. Jan. 21, 2018 11:34 pm
Ugrás egy másik oldalra
Kei & Kasumi;
TO SOMEBODY
●●
SZSZÁM
●●
Hogy mi volt a legnehezebb az egész életemben, amit apám mellett megkellett tanulnom, az, hogy profin tudjak hazudni, ez pedig az iskolai érdemjegyekig terjedtek. Az életben az apróságaimban, ott nem igazán hazudtam neki, vagy csak nem mondtam el a teljes igazságot, vagy később mondtam el neki, nem akkor amikor történt, de szerencsére megértő volt mindig és megtudtuk beszélni a problémákat. Most… kicsit más a helyzet, ha minden igaz, betegségről van szó, és ez… nem nyerő.
Érzem, hogy itthon van, mert a cigitől bűzlik a lakás, ha valamit nem értettem, az-az ,hogy hogyan volt képes még vámpírként is pöfékelni, most komolyan! A cigizés egyáltalán nem menő, ő meg még vámpírként is ezt nyomja, ráadásul még csak a tüdeje sem megy bele tönkre. Vettem egy nagy levegőt, és kicsit leráztam az egyik kezemet, ahogy a szoba felé közeledtem, a lakás kulcsot nem sikerült a tálba dobnom, hanem tovább szánkázott a folyosói asztalkán, le a földre. Reméltem, hogy csak a figyelmetlenség az oka az egésznek, bár azt a fura rántást nem direkt csináltam. Kiléptem a cipőmből és megdörzsöltem a karomat. Csak izgulok!
Mosolyogva dugom be a fejem az ajtón és vigyorodok el, bár kissé fintorgok.
- Időpontom van, laser soft-ra, a haverjaim is ott vannak, és neked is vettem jegyet. Szóval jössz. – vágok bele egyenesen a közepébe. –De te vezetsz – általában még a kocsit is imádtam vezetni, azóta imádok vezetni, amióta megtanultam, sőt egyszer titokban megengedte, hogy vezessek, alig értem el a pedálokat, de ő nyomkodta, én pedig tekertem a kormányt, még akkor is nagy élmény volt, ha kihalt parkolóban voltunk ,sehol se volt senki. Nekem nagyon is tetszett.
- Egyébként semmi különös. Csak szeretnék veled szórakozni, remélem nem zavarlak az írásban. – trappolok az ablakhoz, és kinyitom, mert tényleg nem szeretem a füstöt, szerencsére csak a dolgozó szobájában pöfékel, főleg akkor ha dolgozik, vagy annak látszatát igyekszik kelteni, mélyen a gondolataiba temetkezve, rendszerint a múltján emlmélkedve, egyszer megkérdeztem, hogy mit csinál, már legalább egy órája. én természetesen a ps-n nyomtam, de mindig ide sandítottam, és egy tapodtat sem mozdultak az ujjai, ő csak ült.
- Vagy a múltban ücsörgésben? – öltöttem rá a nyelvem, és mögé sétáltam, a nyakába csimpaszkodtam, és megnéztem magamnak a monitort, majd a fejem az övének döntöttem, végül megböktem a fejemmel, aztán nevetve sétáltam odébb.
Elkezdtem ruhák után kutatni a tekintetemmel, de nem igazán találtam.
- Öltözz apa, olyan vámpír gyorsan! – próbáltam komolyságot erőltetni magamra, de a szemeim mindig elárultak, sosem tudtam teljesen komoly lenni. Ő a megmondhatója. Felkaptam a Bluet és hozzádörgöltem a fejem. Ő is macskás dörgölőzéssel üdvözölt.
-Vigyáztál a házra és Keire is? - tettem a vállamra a kedvenc négy-lábumat, és elindultam vele a konyha felé. Amit hamarosan fel is derítettem. Kell pocky, az a ropi szerű cucc, csokis! Az utolsó doboz csokis pockyt vettem ki a helyéről! Pedig apa korábban mindig figyelt arra, hogy a pockys szekrény rész tele legyen. Én meg arra, hogy a legkorábban lejáró legyen eltüntetve a bendőmbe, minél hamarabb.



Vissza az elejére Go down

Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Keisuke Daito



A poszt írója Keisuke Daito
Elküldésének ideje Szomb. Jan. 06, 2018 10:58 pm
Ugrás egy másik oldalra


Kasumi & Kei

My name is...nobody.
Nem tudom mióta támasztom a fejem az asztalon, csak azt hogy a sokadik cigimet szívom már, hiszen vámpír vagyok, nekem aztán nem  kell tüdőbaj miatt aggódjak, mert nem vihet el és semmiféle fertőzés vagy nátha sem kaphat el.  Ezek a kellemes mellékhatásai annak hogy nem vagyok ember bár őszintén szólva nem tudnám megmondani hogy szeretek-e az lenni, ami vagyok. Az emberi élet nem véletlen lett kitalálva és optimalizálva úgy nyolcvan évre, és meg kellett volna halnom nekem is már évekkel ezelőtt, mégis itt vagyok az utóbbi huszonöt évem arra fordítottam hogy felneveljek egy gyermeket. Egy igencsak szép fiút ha már itt tartunk, de enyhe mosoly költözik az ajkaimra, ahogy eszembe jut amit egyszer az egyik anyuka mondott. Mindenkinek a saját fia/lánya a legszebb. Ebben egyet is értek, hiszen én láttam Kasumit felnőni, mellette voltam mindig. Vigyáztam az álmát, fogtam a kezét, láttam az első lépéseit, és hallottam az első szavait, és engem hívott apának.
Most pedig lassan el kell hagynom, hogy élhesse az életét amit felépített a segítségemmel, és lassacskán nem az apja lettem hanem a barátja, mint egy nagy testvér. Hallom is Kasumit érkezni, elvileg munkaidő vége van és megígérte hogy siet bár ötletem sincs miért. Azt hitte hogy egyik napról a másikra tűnök el?
- Dolgozószoba! - kiáltom el magam hogy tudja hol keressen ha éppen keres, és meg is hallom a lépteit ahogy közeledik. Leteszem a tollat amit eddig forgattam és a laptop előtt ülve füstölgök. Ez a látvány fogadja.
- Mi a helyzet? - kérdezem ahogy mindig is megkérdeztem, és mindig megtudtam. Szerencsésnek mondhatom magam, a lázadó korszak sem volt olyan durva, mint sok más családban. Farmert viselek, zoknit nem, és csak egy inget kaptam magamra azt is kigombolva, tipikus itthoni viselet.


••
Vissza az elejére Go down

Vámpírboszorkány
Ebony Tate-Smith
Dolgozószoba Tumblr_ol8bpmGda01sasfc6o1_250
Tartózkodási hely :
mystic falls, whitmore ✤ ✤
Hobbi & foglalkozás :
i'm trying to be okay ✤ ✤



A poszt írója Ebony Tate-Smith
Elküldésének ideje Csüt. Dec. 28, 2017 7:29 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Dolgozószoba

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Dolgozószoba
» Dolgozószoba
» Dolgozószoba
» dolgozószoba
» Dolgozószoba

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Lakónegyed :: Daito lakás-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •