Tudj meg
többet rólunk
• Engedd meg, hogy üdvözöljünk a megújult RISING of the MORTALS frpg oldalán! Az oldalon mára az egyik legszélesebb, számos saját fajjal rendelkező természetfeletti repertoár játszható ki.
• Oldalunk 2010. október 9-én látta meg a napvilágot, ám teljes arculatváltással nyitottuk meg kapuinkat 2019. február 23-án, a hangsúlyt egy régóta háttérbe szoruló városunk, Seattle köré fonva.
Az oldalon jelenleg nincs megkötött szószám és faji, illetve nemi korlátozás.
Az oldal már a facebook-on is elérhető, az alábbi linkre kattintva csatlakozhattok hozzánk: ROTM facebook csoport

Eldöntötted már, elnyomott leszel, vagy elnyomó?
Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Share

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Május 01, 2016 5:40 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vanessa&Jonathan

► Just you and me  


Benne volt a pakliban, hogy a kedves séfkisasszony nem jön ki, lévén nem ismer, talán már nem is emlékszik rám. Olyan könnyű lenne elhárítani a kérést, amellyel arra célzom, hogy őt akarom látni. És most mégis itt van. A rossz az egészben, hogy lényegében így vagy úgy, de bántanom kell, ellene vagyok, mert az átkozott vámpír, akinek tartozom ezzel a szívességgel, ezt akarja. A nő bárcsak lenne kevésbé bájos, nem ilyen csinos, hogy azóta is azon kaptam magam éjszakánként, hogy álmatlanul forgolódom, dobálom magamat. Abban is reménykedtem, hogy csupán az idő szépítette meg az emléket, amely egyaránt volt lélegzetelállító, és vicces, ő talpig lisztesen, én carbonara-szósszal leöntve, és mégis, nem lett belőle pocsék a helyzet, még össze is nevettünk, mintha csak magától értetődő lett volna, hogy ennél rosszabb úgysem lesz, akkor kár rágörcsölni. És most, hogy meglátom, átkoznom kell a fantáziámat, mert bizonyos Vanessa (mert hogy természetesen Jeremiah-tól tudom a teljes nevét) lélegzetállító. Az ő esetében ez tényleg jogos is, mert szegény állandóan az orrát fújja, de ez nem csökkenti az általa érzett csodálatomat, sőt, még emberivé is teszi, holott tudom, hogy boszorkány. Él a természet erejével, akárcsak én, még ebben is hasonlítunk. A vámpír viszont el akarja takarítani az útból. De nem ma. Eldöntöm már most, hogy bármi is legyen, ezúttal félre kell tennem a hivalos okokat, és majd alkalmi szövetségemnél, zsarolómnál kimagyarázom majd valahogyan. Mert ez nem az a perc, hogy arrogáns, és követelőző legyek. Nem számít az sem, hogy ha nem térek a tárgyra, akkor hagyom magamat a nő bűvejébe sodorni. Mert valami varázslatos módon hat rám, akár fel is merülhetne bennem, hogy pontosan tudja, hogy miért vagyok itt, s valami igézettel kezdett megbűvölni, hogy az ellenállásom megtörjön, és én magam forduljak a megbízóm ellen. De nem, ahogyan a különös szemekbe pillantok, kétség sem férhet hozzá, jó ember, aki nem mozgat sakkbábukat, még csak nem is tud a játszmáról. Átadom a zsebkendőt, és hagyom, hogy levegő után kapkodjon, lévén alaposan be lehet dugulva az orra.
- Sajnálattal látom, hogy ennyire legyűrte ez a betegség. Ellenben egészen jól viseli, ha szabad ezt mondanom. Hogyne, megvárom.  – Túlságosan hivatalosak vagyunk, ami nem csoda, hiszen nem vagyunk már kisiskolások, hogy csak úgy letegezzük egymást, de igenis vágyom arra, hogy megismétlődjön valami módon az a jelenet, ahogyan nevetést tudok kicsikarni belőle. Csiklandozzam meg? Nem, ez túl szép álom lenne. Különben is, Sarah halála óta nem az én világom, hogy a gyengébbik nemben megbízzak. De akkor is, átkozottul nehéz elvonatkoztatni attól az ábrándos mosolytól. Vanesssa annak ellenére, hogy érett nő, megtalálható benne az a kislányos hamvasság, ami úgy tűnik, sosem fog kiveszni belőle. Mindenesetre amíg távol van, visszazökkenek a valóságba, és a villámat járatva alapos pusztításba kezdek. Az étel szinte omlik a számban, átélek egy szájpadlási gyönyört, ez a nő még szex nélkül is a csúcsra tud juttatni. Behunyom a szememet, és szinte nyüszögve élvezem ki minden falatát, szerencsére vagyok annyira halk, hogy egyszerű ínyencnek nézzenek, ne pedig valami perverznek. A nő viszont már szalonképes állapotban talál, és látom, hogy mennyire küszködik szegény a tea logisztikájával, ezért amint meglátom, hogy mennyire remeg a keze, felpattanok, és elésietve veszem ki ujjai közül a börgét, véletlenül még a kezéhez is hozzáérek, a bőre nyoma szinte áramütésként cikázik végig minden idegszállamon, de tartom az aggódó pókerarcot.
- Segítek, jöjjön csak hölgyem. Parancsoljon. – Az egyik kezemmel a teát teszem le az asztalra, a másikkal a székét húzom ki, majd visszaülök vele szemben. Kicsit megtörlöm a saját ujjaimat a szalvétámban, mert valóban kilötykölődött a peremére, viszont nem annyi, hogy ne legyen értelme a maradékot meginni.
- A második bögrét már nem Ön fogja kihozni, ezért vannak a pincérek, másfelől nem is engedném el, ha már élvezhetem a társaságát. Üdvözlöm Ms. Simmons, vagy Vanessa? Jonathan McNamara vagyok, és hivatalos ügyben jöttem, ügyvéd vagyok, de...  – Itt elmosolyodom, majd megrázom a fejemet, mielőtt folytatnám. – Az ügy viszont nem sürgős, és előbb gyógyuljon csak meg. Mint magánember, el kell mondanom, hogy valami mennyei minden, amihez csak hozzáér, elismeréssel adózom minden előtt, amit Ön képvisel.  – Talán ez kicsit több információ a kelleténél, nem is akarom most jobban lerohanni, első körben csupán a választ várnám, hiszen nem mindegy, hogy mennyire jön zavarba. Ha már itt faképnél hagy, akkor sajnálatos módon valóban csak a papírmunka van hátra, vagy az esetleges mágikus összecsapás. Egyikhez se lenne túl sok kedvem. Észre se veszem, hogy mióta bent tartom a levegőt.

zene: Sway |TO : Vanessa ~  | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 28, 2016 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Jonathan & Vanessa
nice to meet you anyway

Kedvesen mosolygok a férfira, bár hogy őszinte legyek, a halántékom csak még jobban fáj, ha egy kicsit is oldalra húzom a számat, szóval lehet, inkább abba kéne hagynom a mosolygást, mert így kb. felrobban a fejem a fájdalomtól. Nem is értem, miért nem iszom egy jó erős gyógyteát, ami szerintem pár óra alatt kifejtené a hatását. Hogy nem jutott ez eddig eszembe? Hát persze, a bacilusok előszeretettel gyilkolják az agytekervényeimet. Az csak természetes, hogy személyesen hoztam ki. Amúgy is van egy olyan érzésem, ő ezt pont így akarta. Nem véletlenül kérte a séf ajánlatához a karbonara szószt. Tudom, hogy akar valamit, ez egyre nyilvánvalóbb. Ahogy az is, hogy sajnos nem a lisztes, sem pedig a náthás ábrázatom bűvölte el, itt valami másról lesz szó. Ahogy felém nyújt egy vászonzsebkendőt, csak még kevésbé vagyok képes egyenesen állni. Miért ilyen aranyos? Míg orrot fújok - bár nevezzük inkább egy elefánt trombitálásának -, illedelmesen elfordulok, aztán valószínűleg totál vörös fejjel próbálok ismét a szemébe nézni. De mivel már igencsak rövid időintervallumon belül túl sokszor sikerült kínos helyzetbe sodródnom előtte, nem olyan egyszerű felvenni a szemkontaktust.
- Köszönöm, és...én is nagyon örülök. Most is ráérek, ha Önt nem zavarják a körülöttem terjengő bacilusok. Odabent úgysem veszik túl nagy hasznomat jelenleg a kollégák. Viszont mielőtt ideülök, muszáj hoznom magamnak egy teát. Pár perc türelmét kérem. - Úristen, mégis honnan jött ez a baromi ciki szöveg? Nem baj, elég, ha eszembe jut, hogy már sokkal megalázóbb helyzetbe úgysem kerülhetek előtte, szóval az ilyesmit szépen el kell engednem. Legalább önmagamat adom. Igen, ilyenkor jut eszembe, hogy a leánybúcsúm napján megcsalt a vőlegényem, szóval biztos jó ötlet önmagamat adni? Akárhogy is, most arra fókuszálok, hogy minél többet megtudjak erről a férfiról és a szándékáról. Kezdve a...jesszus, mit szólnék mondjuk a nevéhez? Remek, ez a szituáció egyre zavarba ejtőbb lesz, azt hiszem. Néhány perccel később már a teámmal a kezemben az asztala felé veszem az irányt, és szívem szerint vissza is vinném a bögrét, ugyanis akaratom ellenére olyan szinten remeg a kezem, hogy a padló egy része már teában ázik. Nem baj, valaki biztos feltakarítja...vagy elcsúszik rajta, amelyik előbb jön. Én mindenesetre garantáltan nem hozom magam még feszélyezettebb helyzetbe úgy, hogy felmosóval a kezemben rohangálok.
- Itt is vagyok, remélem, nem várakoztattam meg nagyon. Egyébként mielőtt a tárgyra térnénk, hiszen biztos nem ok nélkül tévedt be már másodjára is az étterembe különös körülmények között, mindenképp szeretném bepótolni a bemutatkozást. Vanessa Simmons vagyok, az itteni séf, bár erre szerintem már magától is rájött. - Egyre inkább fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy ez az úriember mi járatban van. Valami furcsa érzés kerít hatalmába a közelében, és nem, ennek semmi köze ahhoz, hogy jóképű.
music:zeneee *-*|note: picit megkésve <3
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Ápr. 17, 2016 1:31 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




to Henry Roux
Türelmesen és udvariasan hallgatom végig, amit nekem mond. Arcom teljesen érzelem mentes és egy picit sem rezdül meg, mikor más anyákat hoz szóba. Az erősek túlélik, míg a gyengék meghalnak, egy örök szabály, mely minden korra igaz. Nem tudom, hogy miért kéne ennek bennem bűntudatot ébreszteni, minden anyának a saját gyermeke a legfontosabb. - Én sem vagyok mindig ilyen gyengéd és kedves az emberekkel Mr. Roux, ezt sem árt elfelejteni. - nem is érdekel különösebben, ha az előbbi mondatomat esetleg fenyegetésnek veszi, teljes mértékben igaz, amit mondtam. Nem csak ő okozhat meglepetést az embernek, hanem én is. Olyan egyszerű lenne valamit belevágni a lábába, mondjuk egy kést, majd a következő pillanatban letépni a fejét. De ezeknek az időknek vége, nem vagyok már többet ripper. Inkább jobban kéne tisztelnie és becsülnie ennek a férfinak, minthogy elítéljen a gyermekeim miatt, mindent megteszek amit csak tudok, épp ezért olyan nyugodt a kis városkájuk.
Nem különösebben érdekel az ebéd, amit nekem rendel és amúgy is sietnem kéne, már otthon akarok lenni a gyermekeimmel. Nincs nekem vesztegetni való időm és várni arra, hogy mikor tér a tárgyra. De mégis megvárom míg ételt rendel egyfajta precizitással és eleganciával, még mindig meg tudnak lepni az emberek, ez alól még Mr. Roux sem kivétel. Mint mondtam nekem nincs annyi időm, hogy itt ebédelgessek egy férfival, akinek minden egyes porcikája megveti azt, ami vagyok. Erről sem feledkeztem meg és jól tudom, hogy mi is ő, de ne felejtsük el, hogy nem sokkal jobb egy embernél. Bárhogy is alakulnak a dolgok egy dologban biztos vagyok, hogy megtudok menekülni és van annyi esze, hogy nem akar megölni. Tudja, hogy mi lenne a következménye a halálomnak. - Sose hittem a pletykákban. - jegyzem meg röviden és valójában már az én koromban is voltak pletykák, bár teljesen más jellegűek voltak. A mai pletykák nevetségesek, szóra sem érdemes hazug híresztelések és úgy terjednek ezek, mint a kolera egy faluban. Az étkezésesre megjegyzésére semmit sem mondok, várom hogy a lényegre térjen és belekezdjen a mondandójába. - Diplomatának látszom? - kérdezem tőle és lehet hogy ő nem érti, hogy mire mondom, de nem is nagyon izgat. Nem tudom, hogy miről akar tárgyalni és mit akar megbeszélni, de nem is érdekel, egy dolog holtbiztos, nem fogok egy ember előtt meghajolni és követni őt akár egy hűséges kutya. A szépen hajtogatott szalvétát az asztalra helyezem és felállok a helyemről. - Ez esetben sajnálom, de távoznom kell, Mr. Roux. Ezentúl is megteszek mindent, amit csak tudok a gyermekeim kordában tartása érdekében, de ez nem megy egy pillanat alatt. - eddig is megtettem mindent és ezután is meg fogok tenni, nem értem hogy mi szükségem lenne szövetségemre, jól boldogulok magam is. - Nincs szükségem egyetlenegy szövetségesre sem.

||- || words: sok || note: Remélem elnyerte a tetszését kedves Henry  Embarassed  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Ápr. 07, 2016 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vanessa&Jonathan

► Just you and me  


Kellemetlenül fészkelődöm az amúgy nagyon is kényelmes széken, maga az étterem igen barátságos, családias. Olyan szinten azért mégiscsak taszít, hogy túl jól érzem magamat itt, valami olyanara emlékeztet, amit már elvesztettem, és már nincsen lehetőségem pótolni. Hogy siránkoznék? Szó sincsen róla. Rosszul választottam, túlzottan a szívemre hallgattam, és nem vettem észre a jeleket, hogy Sarah szívét sötét burok tartja fogva, kész lenne másoknak ártani. Jobbá tettem a világot azáltal, hogy elpusztítottam. Ám hogy ismét kockáztassak? Véletlenül sem. Legalábbis a boszorkányokat kerülnöm kéne. Ugyan én is az volnék, a női változat ellenben még inkább agyafurtabb, kiismerhetetlen teremtményekből áll. Olyan lélekkel, amelynek apró szigeteit meg lehet ismerni, de mint egy kijárat nélküli labirintus, sosem láthatod át teljesen. Jeremiah most rám bízta a piszkosmunkát. Ha Vanessa nemet mond az üzleti ajánlatra, akkor el kell takarítanom az útból. S ha én nem teszem, a vámpír fogja. Megvan hozzá a hatalma, nem hatnak rá a fiatal mágiahasználók kezdőbb trükkjei. Ennek azért utánanéztem, a nő hozzám hasonlóan még az ötven évet sem töltötte be. A vámpír úgy játszadozna el vele, mint holmi macska a gombolyaggal. A problémát még tovább mélyíti, hogy a vidám, ösztönlény hölgy igen bájos minden pillantában, én jelenleg még azt sem tudom, hogy mit fogalmazzak meg, ha meglátom. Frappáns ugyan a belépőm, de mint tudjuk, nem az első lépés számít, hanem a továbbiak. Beszorítom egy pillanatra a kezeimet a térdeim közé, és a nyelvemre harapok rá, már nem tudom visszacsinálni, elfutni pedig konkrétan gyávaság lenne. És már jön is, méghozzá valami furcsa étellel, ám én voltam olyan bátor, vagy botor, hogy így csábítottam ki. Eltolom magamat az asztaltól, hogy felálljak az érkezésére.
- Köszönöm hölgyem. Mindenképpen megkóstolom. Hálás vagyok, hogy személyesen hozta ki. – Kerülnöm kéne a sötét tekintetet, amely most mintha fátyolos lenne a nyilvánvaló megfázástól, ám arra eszmélek, hogy benyúlok a nadrágomba, és egy friss, használatlan vászonzsepkendőt nyújtok át. Még így is állatira aranyos. A francba! Arra kéne tippelnem, hogy valamilyen bűvöletet használ, mert tudja, hogy le akarjuk dózerolni az ingatlant, máris védekezik. Mégsem tudok rá haragudni.
- Jobbulást kívánok. És ööö... örülök, hogy látom. Lesz alkalmunk még beszélni? – Kérdezem egyik lábamról a másikra állva, a hangom kicsit elfúló, de összeszedem magamat annyira, hogy nyugalmat erőltessek az arcomra. Derűsen állom a pillantását, üzleti ügyben jöttem, arra kéne terelnem a társalgásunkat. Igen, ebben semmi barátság nincsen, túl bonyolult ez nekem. Így hát várok a válaszra, remélve, hogy nem voltam kétértelmű.


zene: Sway |TO : Vanessa ~  | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Ápr. 05, 2016 2:26 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next


Jonathan & Vanessa
nice to meet you anyway

Egy újabb őrült nap. Pedig tök nyugisan indult. Sőt ami azt illeti, ma szabadnapom lenne. A fenébe is az egésszel. Ma rohadtul gyűlölöm a cégvezetőket és a bacilusokat. Ugyanis a türelmetlen fejeseknek mindenképp mára és ide kellett időzíteni a megbeszélős kajálós napjukat, ezzel tönkretéve az enyémet. Bár a nagyobb baj, hogy a náthás lázzal járó vírustól, ami megtámadta a szervezetemet, megállás nélkül szédülök, ráadásul a bedugult orromnak hála olyan a hangom, mint Hófehérke egyik törpéjének, falfehér vagyok és folyton szipogok. Egyszóval szánalmas hatást keltek. Mindegy, kár ezen siránkozni. Panaszkodást igyekezvén visszafogni lenyomom ezt a borzasztó főzőcskézős napot, aztán ellépek betegszabira, és nem fog érdekelni, ha hívogatnak, mert megáll az élet az étteremben nélkülem. Nem nagyképű vagyok, de volt már ilyen, pedig csak két napig nem voltam elérhető. A mostani állapotomat tekintve viszont le merem fogadni, hogy egy egész héten át az ágyamban fogok vegetálni szörnyű kínok közepette, orrfújást abba nem hagyó körülmények közt. Jesszus, beleborzongtam a szörnyű jövőm gondolatába.
- Lesz egy bolognai spagetti, illetve a séf ajánlatát kéri valaki, de az fontos neki, hogy...öhm...legyen rajta karbonara szósz. - Először nem is figyelek a pincér hangjára, túlságosan lefoglal, hogy ne a konyha közepén haljak meg, de aztán teljesen ledermedek. Komolyan, egy rövid időre még a totális rosszullétről is megfeledkezem.
- Oké, ezt elintézem. Úgyis mindent kézben tartotok, ahogy látom. Nélkülem még jobban is boldogultok szerintem. Elkészítem az ételt, aztán kiviszem. Ne nézzetek így, szoktam ilyet csinálni... - Ja, szökőévekben egyszer. Én ritkán hagyom el a konyhát, de most valamiért úgy érzem, az illetőt meg kell tisztelnem a figyelmemmel. Főleg, ha arról a férfiról van szó, aki egyik nap betévedt ide, hogy sikeresen leéghessek előtte a lisztes külsőmmel. Úristen...most sem nézek ki jobban, de ezek szerint az a sorsom, hogy csak borzalmasan lepukkant állapotban kerüljek a szeme elé, bármikor is találkozunk. Nem baj, most már elindultam az asztalát megcélozva. Bizony, róla van szó. Az arcát mélyen elraktároztam az emlékeimben. És már megint vonzó. Miért pont most jött az étterembe, hogy már megint nem keltem egy csinos nő látszatát? Persze, megtehettem volna, hogy hagyom az egészet a fenébe, és inkább hagyom, hogy a pincér hozza ki az ételt, de a múltkori találkozásunk után megígértem magamnak, hogy kinyomozom, mit akar ez a férfi. Hiszen egyértelmű, hogy okkal kóválygott hátul a konyhámban. Akar valamit.
- Tessék, jó étvágyat! Bár nem tudom, hogy a szósszal finom lesz-e a mangós csirkesaláta, de egy próbát megér. Már találkoztunk, ha nem tévedek. - Természetesen nem tévedek, de nem kötöm az orrára, hogy tökéletesen emlékszem a múltkori számomra egyszerre kellemes és kellemetlen találkozásunkra. Ne tűnjek már ennyire...kétségbeesettnek. Különben sem lehet akkora szerencsém, hogy ezt a férfit a sors nekem szánja.
music:zeneee *-*|note: már imádlak *-*
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Márc. 21, 2016 10:24 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Vanessa&Jonathan

► Just you and me  



Ostobaság volt részemről, hogy annak idején egy vámpír segítségét kértem, most lényegében két tűz közé szorulok, egy ártatlan nőt kell elveszejtenem. Hiába győzködött róla Jeremiah, hogy az étterem vezetője hasonlóan sötét boszorkány, mint Sarah volt, valahol nem tudnám elképzelni a csupa lisztben látott tündérről, hogy teszem azt emberi szíveket tép ki. Ellenben a manipulatív vámpírról már inkább el tudom képzelni ugyanezt. Rezzenéstelen arccal segített elpusztítani egykori kedvesemet, és a látomásban tapasztaltak alapján korántsem csupán üzleti érdekek fűzik ehhez a Vanessához, akinek az éttermét akarja felvásárolni. Azon tűnődök, hogy talán a nőnek valami fontos szerepe lehet a csillagnász-konstellációban, példának okáért ha a vére kapukat nyit meg, valamiért kiválasztott szerephez juthat Jeremiah játszmájában. Pontosan még én sem látom át, hogy a vámpír mit is akar azzal, ha Vanessához közel kerül, és az életére tör. És hogy pontosan honnan tud ilyen sokat a csillagegyüttállások hatalmáról. Nem volt időm hazautazni, kikérni esetleg a nagybátyám segítségét, aki már igencsak mélyre ásta magát a természeti mágiák tudományába. Ezt most magamnak kell elrendeznem, és a szörnyű titkot nem köthetem a nő orrára sem, holott én már tudom róla, hogy boszorkány. Vagy Jeremiah ebben is hazudott volna? Talán egy ártatlan ember, akit beállítanak valami igazán vészterhesnek? Látnom kell ismét ahhoz, hogy legalább minimális következtetést le tudjak vonni. Ezúttal nem öltönyben jövök, napközbeni teendőim végén hazaugrottam átöltözni, és egy kényelesebb átmeneti kabát alá sportos inget, és farmert húztam. Azt még nem tudom, hogy milyen apropóból fogom megszólítani, pláne hogy ismét betérni a konyhába teljesen butaság lenne. Végül nagyot sóhajtva térek be az étterembe, és várakozom, amíg elém siet valaki, hogy egy nemdohányzó asztalhoz ültessenek. A kérdésre, miszerint egyedül leszek, igennel felelek. Nem is kérek étlapot, csupán a séf ajánlatát kérem, legyen az bármi, de fontos, hogy Carbonara-szósszal hozzák. Hátha erre Vanessa felfigyel. Ha nem... nos akkor sürgősen B-terven kell agyalnom.

zene: Snow patrol |TO : Vanessa ~  | ©

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Pént. Feb. 19, 2016 12:20 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Lily & Henry
Megcsóválom a fejemet. - Egy dolgot nagyon fontos tudnia rólam Lily. - hajolok közelebb és még tekintetembe is hideg komolyság költözik. - Nem vagyok kedves ember. Soha nem is voltam. Udvarias vagyok de kemény. - húzódom vissza és döntöm a hátam a széknek, miközben belekortyolok italomba. - Gondolom el tudja képzelni más anyák fájdalmát akitől a maga gyermekei ragadták el gyermekeik. - Ha már fájdalom és veszteségről van szó, Lilynek meg kell értenie, hogy én mindig az emberek oldalát fogom választani s az emberi anyákat is érték fájdalmak. Ők is elvesztették gyermekeiket azért, mert Lily fiai és lányai úgy döntöttek, rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Egy egész osztály veszett oda, mert ő nem bírta megparancsolni gyerekeinek, hogy ne öljenek. Azoknak a férfiaknak és nőknek is vannak szüleik. Gyászoló apák és anyák akik soha nem kapnak majd megnyugvást mert a gyilkosságot természetesen elkendőztük, hogy ne kerüljön az egész világ tudtára, miféle teremtmények élnek közöttük. A nő ismét tudni akarja, hogy miért is vagyunk itt de még mindig nem felelek. Megrendelem magunk számára az ételt; vele ellentétben én nagyon is szeretek zabálni és csak azért mert ő a vérre szomjazik, nem fogom megtagadni magamtól az isteni falatokat. Az már már kérdés, hogy vagyok annyira jól nevelt, hogy a nőnek is a finom falatokból rendeljek. Elvégre is nem a nő tehet arról, hogy a gyermekei nem képesek nem ölni. Bár jól tudom, hogy a velem szemben ülő nőnek is megvan a maga története és, hogy meg tudja magát védeni ha kell. Mikor harmadjára is elhangzik a kérdés, megcsóválom a fejemet. - Mindig ilyen türelmetlen volt kegyed? Mást hallottam. De persze, én csak a pletykákat ismertem eddig. - biccentek és végül elhúzva pofámat fogok bele. - Reméltem, hogy ehetünk egyet mielőtt rátérünk a mocskos kis üzletekre de legyen. - rántom meg vállamat és újra kortyolva köszörülöm meg kissé torkomat miközben újra előrébb hajolok. - Azt hittem egyértelmű. - Zárom össze ujjaimat egymásnak döntve. - Szövetségre akarok lépni. Meg akarom kímélni a várost a felesleges vérontástól és gyásztól. Senki nem érdemel ilyen fájdalmat. - fejtem ki itt tartózkodásunk okát köntörfalazás nélkül és kitárja ujjaim bökök a nő felé, jelezve, hogy befogtam a pofám, most az ő köre jön.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 14, 2016 12:33 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




to Henry Roux
Kezdem egyre inkább azt érezni, hogy nem kellett volna eljönnöm erre a találkozóra, hisz a hideg futkos a hátamon, ha bele merek gondolni, hogy mit tehet velem, ha nem leszek szemfüles. Persze nem vallna rám, hogy ne tudnám magam kihúzni a húzós helyzetekből, nem félek és sose éreztem félelmet azóta, mióta vámpír vagyok. Majd mikor elkezd beszélni, akkor felvonom a szemöldököm, szóval tényleg szóba akarja hozni a halott gyermekem?! Nyugodtságot erőltetek az arcomra, nem fog lehullani a maszkom, nem hagyom hogy egy pillanatra is gyengének lásson, helyette veszek egy mély lélegzetet és oldalra biccentem a fejem.
- Szívesen társalgok önnel, de egy dolgot szeretném, ha tiszteletben tartana.. A holtakat hagyjuk nyugodni, nem épp a legkedvesebb egy anyának felhozni, hogy a gyermeke halott. - nem, most egyáltalán nem érdekel, ha kioktatásnak veszi, de akkor sem szeretnék arról beszélni, hogy Damon megölte Oscart, így is nehezen tettem magam túl ezen a dolgon, de most hogy felhozta.. egyre unszimpatikusabb lett a fiatalember. Ha erről szeretne társagást folytatni, akkor elég rövid beszélgetésnek nézünk elébe, szóval merem remélni, hogy végre leszáll erről a beszédtémáról, de sajnos nem.. - Igen hat gyermekem van. - mondom szárazon, majd mikor kacsint.. semmit sem ragálok rá, jelenleg felőlem bocsánatomért is esdekelhetne, akkor sem felejteném el neki, hogy szóba hozta a halott gyermekem. Vajon elakar ezzel valamit érni? Van vele valami célja? - Örömmel hallom, hogy nem tervez ellenem semmit, nem szeretnék én senkivel sem harcokat. Várom az okát ennek a találkozónak, Henry. - mondom neki komolyan is gondolva, azonban nem is tudom, hogy mit tervez, belekortyolok az italba, azonban nem nyeri el a tetszésemet, pont ezért rakom az asztalra és tolom el magamtól a poharat. Érdekelne, hogy mit forgat a fejében, sokkal jobb lenne, ha minél előbb kibökné, hisz nem akarok itt feleslegesen órákat tölteni, van elég bajom nekem így is. Annyival egyszerűbb lenne, ha rendelkeznék a gondolat olvasás képességével.
- Köszönöm szépen, elveszíteni valakit sose könnyű. - mondom neki és figyelem, ahogy újra kortyol egyet, nem tervezek alkoholt fogyasztani, én nem is emelem fel a poharam, inkább csak figyelem, ahogyan ő iszik. Majd mikor az ebédről beszél, akkor elmosolyodom, de hát az időt akarja húzni, kénytelen leszek elfogadni az ajánlatát. Majd mikor a pincérnek int, akkor elmosolyodom. - Csak nyugodtan. - mondom neki mosolyogva és figyelem, ahogyan rendel, igazából nem is rá figyelek, hanem körbenézek, hogy esetleg észreveszek e valami gyanúsat itt, de szerencsére minden átlagosnak és nyugodtnak tűnik. Majd mikor felém fordul és elmondja, hogy mit rendelt, akkor csak biccentettem egyet. - Én egy egyszerű tojásrántottával is beértem volna kedves Henry, nem igazán vagyok nagyétkű. - mondom neki egyszerűen, nem is szerettem sose az ilyen nagy hűhókat, hisz nem ünnepeltünk semmit sem, de most már akkor ebédelni is fogok, egyre jobb. Nem lehetek elutasító, nem tett ellenem végül is semmit sem, csak felhozta a halott gyermekeimet, ami nem igazán esett jól. - Ha nem bánja, akkor inkább térjünk a lényegre, megtudhatnám, hogy pontosan miért is akart velem találkozni? - teszem fel komolyra fordítva a szót, majd összekulcsolva rakom le a kezeimet az asztalra. Remélem, hogy minél előbb választ kapok a kérdéseimre, mert nem szeretnék órákat itt tölteni, ki tudja hogy a gyermekeim miket csinálnak és mibe keverednek, amíg itt vagyok. Lehet, hogy azért volt ez a találkozó, hogy megtámadja őket? Nem, nem hiszem hogy ennyire meggondolatlan lenne, a gyermekeim meg tudják magukat védeni és nem hiszem, hogy szeretne magának négy eretnek ellenséget..

||- || words: sok || note: Remélem elnyerte a tetszését kedves Henry  Embarassed  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Feb. 07, 2016 1:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Lily & Henry
Lily Salvatore. Árvák védőszentje. A Salvatore fivérek anyja. Ripper. Az utolsó mellett nem mehetek el szótlanul és őszintén szólva nem is rám vallana ha megtenném. Nem a türelmemről vagyok híres és bár ismerem a jó modort, tudok udvarias lenni és képes vagyok a nyugodtan trécselni, ez még nem jelenti azt, hogy nem vetem meg a nő múltját, a gyilkosságokat, a ki tudja mennyi ember halálát. - Áh igen-igen. Mennyit is pontosan? Egyet ugye már lehúzhatok a listámról, hála a fiának. - mondom egyszerűen. - Ami azt jelenti, hogy Nora, Valerie, Baeou, Mary, Damon és Stefan. Óh illetve ugye Oscar is ott volt még. Akkor az pontosan hat ha jól számolom. Ne csoda, hogy elfoglalt. - kacsintok és beleiszom az aranyló italba. - Hacsak nem feltételezi, hogy verbénát rejtettem az üvegbe, akkor nincs mitől félnie. Biztosíthatom kegyedet, hogy ez nem több mint egy baráti találkozó és semmi csapdát nem rejtegetek az asztal alatt. Az okát és el fogom mondani. Idővel. - Az általánossággal ellentétben, nagyon odafigyelek a hangomra. Tudom, hogy a nőnek akad némi problémája ha bizalomról van szó, épp úgy ahogy nekem. Nem bujkál szavaimban burkolt fenyegetés. Nyílt lapokkal játszom de attól még nem fogok úgy tenni, mintha sajnálnám, hogy két eretnekkel kevesebb jár a földön. A nő ugyan nem az de négy „gyermeke” igen. Négy eretnek pedig pont néggyel több, mint amennyit szeretnék a földön tudni. - Mindezek ellenére tudom milyen a veszteség fájdalma. Fogadja részvétem. - emelem meg a poharam a veszteségre és kortyolok egyet újra. - Vétek lenne ha veszni hagynánk az alkalmat egy kiváló ebédre. - Intek a pincérnek, aki két pillanat múlva már az asztal mellett terem. - Ha megengedi. - nézek a nőre és ha bólint akkor kettőnk nevében rendelek. - Előételnek két adag carpaccio con rucola e parmigiano a scaglie, főételnek pedig két filetto alla rossini. - ejtem ki tökéletes olaszossággal az ételek neveit és mikor a pincér biccent és távozik, szinte már bizalmasan fordulok a nőhöz. - Vékony bélszín szeletek ruccolával és parmezán forgáccsal az előétel, a főétel pedig bélszín libamájjal és szarvasgombakrémmel. Nem élt még igazán ha nem kóstolta ezt. - jegyzem meg és újra kortyolok az alkoholból. A többséggel ellentétben én könnyedén iszok; az alkoholtól nem változok valami erőszakos baromarcú vadállattá. Főleg nem egy pohár után. - Kérem bízzon a szavamban amikor azt mondom, nem ültettem fel és nincsenek rejtett csapdák. Semmiben nincs verbéna. - intek a még mindig érintetlenül hagyott pohár bor felé és ha a nő végre belekortyol, érezheti, hogy valóban nincs benne semmi ami ártana neki. Ha bántani akarnám akkor pedig nem így tenném.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Csüt. Jan. 28, 2016 9:21 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next




to Henry Roux
Nem mondanám, hogy ez ma az én napom, mert sajnos nem lenne igaz az állítás. Mondhatni nem rózsás otthon a helyzet, Juliannal sokat veszekedünk, szóval pont ezért is küldtem el a házból, nem akartam hogy ott legyen, mert féltem attól, hogy rájövök az igazságra, mely a szemem előtt volt mindig is.. Julian semmivel sem különb Guiseppe-nél, sőt talán még rosszabb is. De nem gondolhatok ilyenekre, hisz egy fontos találkozom, amiről nem szabadna elkésnem, hisz egy hölgy mindig pontosan érkezik, de nekem nem volt ez olyan könnyű. Eretnekekkel élek, akik mostanában nem jönnek ki jól egymással, hisz Mary és Nora összevesztek, Baeu sem nézte jó szemmel, hogy elküldtem Juliant. De mielőtt elindultam volna anyai kötelességemnek éreztem, hogy megdicsérjem mindegyik gyermekem, hisz mostanában jól viselkedtek, egyik sem ölt meggondolatlanul. Büszke voltam rájuk és reménykedtem benne, hogy ez a jelenlegi állapot sokáig fennmarad.
Aztán jött a XXI. századi nők egyik legnagyobb problémája, hogy mit vegyen fel egy találkozóra. Nem tudtam dönteni és az igazat megvallva nem is értek én az efféle dolgokhoz, egy nő vagyok, idősen lettem átváltoztatva. Akkor sem épp a divattal törödtem, mindig is szép ruháim voltak, mert Guiseppe szerette volna, ha a felesége öltözködik a legcsinosabban, női kötelességem volt. Végül Nora segített kiválasztani a megfelelő ruhát, bár szerintem kissé túlzásba vitte, mert igaz a ruha csodálatos volt, de.. Számomra túl kihívó volt ez a kék ruha, ami igaz elegáns, de a V alakú dekoltázsát már nem kedveltem annyira. Nora nem engedte, hogy másik ruhát vegyek fel, szóval ebben indultam el. A megadott étterembe belépek és körbenézek, majd nem sokkal észre veszem Henry Rouxt. Kedves és tisztelettudó fiatalembernek tűnik, remélem nem csal a megérzésem. Mosolyogva indulok el felé, majd üdvözlöm. Illedelmesen kihúzza nekem a széket, amire leülök. Egy igazi úriember. - Igen, éni s így gondolom Mr. Roux és ne haragudjon, de nagyon elfoglalt vagyok, hisz gyermekeimet is nevelnem kell.  - mondom neki mosollyal az arcomon, majd körbenézek és reménykedem benne, hogy nem akar kelepcébe csalni, vagy nem sántikál semmi rosszban. A bortól is kissé félek, hátha verbénát kevert bele, sose lehetek elég elővigyázatos, nem igaz? Persze ebből a kis félelemből semmi sem olvasható le az arcomról, még mindig mosolyra húztam az ajkaimat. Teljesen meglep, hogy kezet csókol nekem, nem számítottam rá, hogy az én időmből származó szokásokat még valaki ismeri ma is. Be kell valljam hálás vagyok neki azért, hogy találkoznom kellett vele, kicsit eltudtam szabadulni az otthoni gondok és bajok elől, tudtam kicsit mással is beszélni, mint a kis árváimmal. Szóval nem kerülgetem a forrókását, rákérdezek az itt létem okára. - Remélem nem tolakodó kérdés, de megtudhatom, hogy miért szeretett volna ennyire találkozni velem?  - teszem fel a kérdést, jobb most megtudni, mint később, nem igaz? Reménykedem benne, hogy semmi rossz szándék nincs emögött. Eddig teljesen szimpatikus férfinak találom, nem lenne jó, ha végül úgy alakulnának a dolgok, hogy kicsikéim segítségére szoruljak a fiatalember félretevésében.

||- || words: sok || note: Remélem elnyerte a tetszését kedves Henry  Embarassed  ||
▲▼
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Vas. Jan. 17, 2016 5:17 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Lily & Henry
Az órámra tekintek. Hallotta már híremet, tudja, hogy nem tolerálom a késést és soha nem is érkeztem még késve. Bízom benne, hogy megtiszteli az időmet és pontos lesz. Akkor legalább már csak azért fogom megvetni mert egy vérszopó. Belekortyolok a whiskybe. Az aranyló ital gyorsan legurul a torkomon. A kis vörösre emelem a pillantásom. Lesüti a tekintetét, hát persze, hogy megteszi. Aztán újra rám pillant. Szégyenlősen, ártatlanul. Szemérmetlenül bámulom édesen hívogató idomait. Már kihívóan bámul. Int a pincérnek aki percekkel később újra tölti a poharamat amire elhúzom a számat és visszatolom a kristálymetszésű műremeket és nemet intek a fejemmel a nőnek. Nem szeretem a könnyű prédákat. Nincs bennük semmi kihívás, semmi tartás és ennél nehezebben tudok elképzelni bármit is ami elveszi a kedvem egy nőtől. Jól ismerem ez a fajtát. Tisztában van a szépségével és szeret szende szűzként tetszelegni de valójában csak egy jól szituált ribanc aki nem bírja elviselni, hogy valaki nemet mond neki. Az ilyet még annyira sem tartom méltónak, hogy letérdeltessem magam elé. Felemelkedik, abban a pillanatban, hogy Lily Salvatore belép. Időben. Ez egy jó pont. El is feledteti velem a kis vörösnek még a létezését is ahogy végignézek rajta. Mi a büdös francnak kell épp annak a lénynek lennie részben amit megvetek?  Édesen telt ajkai, formás idomai… a hamvas bőr, az ében sötét tincsek… emellett a nő mellett hajlandó lennék ott tölteni az éjszakát ha épp ember lenne... vagy legalább emberi.
A foglalt asztal az ablakon túl a folyópartra tekint. Gyönyörű kilátás egy gyönyörű nőnek. Kihúzom a széket és betolom, finoman érintve fedetlen vállait majd magam is helyet foglalva intek a pincérnek, hogy hozhatja a bort amit kettőnk számára foglaltam le. A több mint harminc éves vörös, édes ízeket ígér ma estére. Legalábbis jobban teszi ennyi pénzért. – Most már ideje volt összefutnunk  Miss Salvatore. Nem bújkálhat örökké előlem. – kacsintok rá játékosan és megragadva ujjait csókolok kezet. Nem éreztetem vele az undort amit a fajtája vált ki belőlem; ahhoz túlságosan is úriember vagyok, arról nem is beszélve, hogy már tényleg jó ideje várok erre a találkozásra. Többek között azért is mert Lily Salvatore nem csak egy egyszerű vámpír, ó nem. Lily Salvatore eretnek. S én tudni akarok mindent róla és a fajtájáról. De ki mondta, hogy nem tehetem mindezt egy kellemes vacsora közben egy gyönyörű nővel az asztalnál? Na ugye. Senki. Igen a nő félig vámpír de attól még nem fogom letagadni, hogy igenis ágyba vinném. Azok a hosszú combok, az éden tincsek... az ajkai és azok a tenyérbe való formás mellek... ellenék velük egy darabig és ezt nem fogom tagadni... no persze némi kihívás is lapul a meghívásomban. Azt hallottam, hogy ez a nő kellően eszes és tudja, hogyan kell játszani. Én pedig meglehetősen nagy játékos vagyok és nehezen mondok nemet egy ilyen kihívásra.

©
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 28, 2015 9:43 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄  31  27  ☄ O, mamma mia…. ☄ Szószám: 547
Megijedtem. Nem mintha túlzottan ijedős lennék, csak váratlanul ért a hirtelen felbukkanó suttogás a fülemben. Kicsit össze is rezzentem, de most már kuncogok. Megismertem Mr. Herondale illatát,  és hangját, így csak huncutkodva kérem számon, miért sunnyogott így mögém. Mikor felpillantok rá, meglepődve tapasztalom, hogy közelebb áll hozzám, mint gondoltam elsőként. Ahogy néz, átható tekintete az enyémet tartja fogva egy röpke pillanatig, és észreveszem, hogy arcom fürkészi, finoman mosolygó ajkaim, majd újra a tekintetem. Nem hoz zavarba…nagyon. Legalábbis nem jobban, mint annak előtte bármikor. Mindig. Az adrenalin említésére csak csábosan, kihívóan felvonom a szemöldököm, és nem szólok. A hangja sejtelmes, és ravasz, hangszíne érzéki, és ahogy mosolyog…szinte ördögien szexi, de…Ugyan már, egy eredeti olasz lányt akar a szenvedélyről meggyőzni? Az adrenalinról, meg arról milyen jó néha kicsit bevadulni???  Bennem akkora tűz lángol időnként, hogy fel tudnék gyújtani egy kerületet! Csak visszafogom magam. Mert muszáj, mert veszélyes. Túl veszélyes szabadjára engednem a valódi énem. Néha rádöbbenek arra, hogy a hűvös, szerény énem néha túlságosan sokat van előtérben. Mikor meg előjön belőlem a latin vér, mindenki jól meglepődik. Kivéve Chelsea-t, ő ugyanilyen, mint én. Éljenek a szőke, kék szemű latinák. A megtévesztés mesterei vagyunk! Hahaha.
Megfordulok, és a csészét felemelve felé nyújtom a cappuccinot, mivel már elég távol áll tőlem. Ahogy észreveszi az oroszlán mintát az édes habokban, az arcom felé karmol, és még hangot is imitál hozzá. Mint egy valódi, igazi nagyvad! Az állam simítására pedig kicsit el is nevetem magam, aztán csak fejcsóválva, jókedvűen nézem, ahogy távozik, s jó hangosan megköszöni a cappuccinoját. Mintha tudat alatt neki készítettem volna. Oroszlán! Egy New Yorki oroszlán!
A forgatás pedig ez után rendben lezajlik, Herondale közelébe sem megyek. Megfeszülve, mégis némileg nyugodtan dolgozok, irányítom a csapatot a háttérben, s néhány percre még arra is van időm, hogy ezzel vagy azzal az emberrel beszéljek pár mondatot. Pontban délben pedig a rendező úr  parancsba adja, hogy végeztek, és pakolhatnak, majd elvonul a mindig ideges, de ma mégsem annyira replikázó kisfőnökkel és a titkárnővel egy különálló asztalhoz, majd a pakolás végeztével mindenki elhagyja az éttermet. Páran elköszönnek, van aki lelkesen, kedvesen, mosolyogva, van, aki szó nélkül, egy kézlegyintéssel távozik. Marco, Alessandro, Sebastian és én egy sorban állva, illendően hátratett kézzel állunk végig, és illendően köszönünk el mindenkitől, ahogy ez elvárható. Éttermekben ezt így szokás. Utoljára marad Herondale, aki épp olyan lazán és …New Yorki módban távozik, mint ahogy jött. Amint bezárul mögötte az ajtó, csak nézem a távozó, magas alakot, ahogy átvág a parkolón, és nagyot sóhajtok.
- Hát…viszlát, New York. – motyogom magam elé, majd elindulok befelé.
A konyhába megyek, ahol már vár rám a csapatom, hogy elmondjam a zárás menetét, és a holnapi programtervet, de meglepetésemre Marco beelőz, és elkapva a karomat mindenki más nagy örömére közli, hogy holnap nem lesz nyitás, minden el van intézve, rendelések visszamondva, ellenben este negyed hétkor találkozunk itt, és ne kérdezzünk semmit, de öltözzünk fel csinosan. Aztán rám néz szigorúan, és figyelmeztet, hogy a farmernadrág és a pulcsi nem csinos, szóval csípjem ki magam. Majd miután ezt elmondja, minden továbbiak nélkül feldobja a levegőbe a kocsi kulcsát, aztán vigyorogva, mint egy töklámpa kiviharzik az ajtón. Megint rám hagyja a zárást, ez a szemét… de nem tudok vitatkozni sem, és látva a dolgozók lelkes arcát kicsit értetlenkedő arckifejezéssel húzom el a számat, és megvonom a vállam, majd kiosztom a rendrakás feladatait.


// De nincs ám! Köszönöm az eddigieket, izgatottan várom a folytatást! :bb: 31 //





// De nincs ám! Köszönöm az eddigieket, izgatottan várom a folytatást!  :bb:  31 //
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 28, 2015 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black


Sunyin lopakodtam a teljesen munkájába feledkezett Amanda mögé. Még két óra és végzünk. Kissé lelombozza az embert a gondolat, itt kell hagyni ezt a kis Olaszországot. Nem szívesen teszem meg, de muszáj. Képes vagyok rá. Szakítani ezzel is, mint akkor a valódi félszigettel. A néptől, az ételeiktől és mindentől, amik az övék és amit ott szereztem. Megtettem már egyszer. Sőt, többször is. Gondot nem lelek ez alkalommal sem, de valahogy mégis. Az összes elválás egy darabot is jelent. Hogy mi ez a darab, az egészen más kérdés. Aj, el kalandoztam. Sokkal izgalmasabb a helyzet az étteremben. Korábban, sikerült elsajátítanom a lopakodás művészetét. Ezt használtam ki jelen esetben. A gyanútlan préda felé közelítettem. Még ha nem is húztam össze magamat, csak arra figyeltem oda, ne legyen hangja a jöttemnek, így is elértem a célomat. Szorosan odaálltam Miss Black háta mögé és lehajolva az alacsony nő füléhez, belesuttogtam. A reakciója kiszámítható volt, és vadászom sikerességét jelezve ravaszul elégedett mosolyt csalt az arcomra. Közben kék szemeimmel épp azt vizslattam vajon mivel foglalta el magát a Kisasszony. Sejtésem beigazolódott. Csak azért áll már reggel óta a pult mögött, hogy tonna szám gyártsa a cappuccino-nak. Szerintem életében nem látott még ekkora mennyiséget. Az étteremnek meg nem is volt ekkora fogyasztása. Rögeszmévé vált.
- Ugye nem azt akarja mondani, hogy nem lelte kedvét a játékban. Egy kis adrenalin. Izgalom. Szenvedély. - felelek a tulajdonos szavaira, míg élénk és babonázó szemeimmel belenézek az övéibe. Tekintetem lesiklik az ajkára, majd egyszerre nézem az egész arcát. Rosszfiús mosolyom elégedettséget sugároz. A hangom pedig hátborzongatóan misztikus csengésével - természetesen jó értelembe - tökéletesen kiegészítette ezt. Felegyenesedve elhúzódtam az arcától, ami alig harminc centis távolságával az enyémtől már-már intimnek volt nevezhető. Ezt követően megkaptam azt az érdekes és tetszetős cappuccino művet, amit jelenleg alkotott.
Oroszlán... Rawr. - felelek a cappuccino mintájára, és szabad kezem felemelve, ujjaim behajlítva a levegőbe karmolok Amanda arcától nem túl messze. Ezzel a diáklányos mozdulattal nyomatékosítva a nagymacska szerepet. Arcomon a mosoly kiszélesedik, majd finoman megérintve a nő állát megfordulok és otthagyom. Menet közben odavetek kellően hangosan egy: Köszönöm. -öt és már megyek is vissza a stábtagok közé újabb feladatkiosztásra. Kezemben az ínycsiklandozó oroszlános cappuccino-mmal.
A nap hátralévő részében nem mentem Amanda közelébe sem, nemhogy szót váltsak vele. Levezényeltem a hátralévő két órát, majd pontban délben elrendeltem a cuccok összepakolását. Abban a fél órában, amíg a stáb tagok pakoltak, én leültem a Kisfőnökkel és a Titkárnőmmel egy külön kis helyre, ahol megbeszéltünk néhány dolgot. Sok mindent nem mondunk ki nyíltan, inkább csak utaltunk rá, mint a gimis diákok akik titkos nyelven kommunikálnak, nehogy a többiek megtudják miről van szó. A félóra leteltével mindenki távozott. Nem mindenki, de kellően sokan elköszöntek a helyiektől. Utoljára maradtam a vörös hajú titkárnőmmel, aki ekkor adott át néhány dolgot. Még váltottunk két mondatot egymással, hogy elköszönve mi is távozzunk. Utolsónak léptem ki az ajtón. Kezem felemelve intettem az étterem dolgozóinak, és a tulajdonos Miss Black-nek, majd szavakban is megerősítettem a búcsút: Viszlát! Nem köszöntem meg a munkájukat. Nem szóltam hozzájuk semmit. Se dicséret, se szidás, semmiféle végszó. Elmentünk, és üresen hagytuk a helyet, mintha senki soha nem járt volna ott közülünk.

//A játéknak itt nincs vége! Wink Folytatáshoz katt!//
×519× ×music× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 28, 2015 6:33 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄  31  27  ☄ The boy is a monster... ☄ Szószám: 1047
Hajnal van, arcomba vág a hideg, csípős levegő, ahogy a most még félhomályba burkolózó város határát átlépem, hogy haza menjek. Eső készül, pár mérföldnyire már szakad, hamarosan ideér, mert ide érzem a levegőben az ázott föld és a lehullott cseppek illatát. Nem akaródzott kijönni, hisz dolgom lett volna elég, és késő éjszakáig bent voltam az étteremben, hogy újabb és újabb mintákat tökéletesítsek, de muszáj volt. Eddig bírtam, nem ment tovább. Vadásznom kellett. Érezni akartam a menekülő vad szívének riadt dobbanását, a számba lüktető édeskés, fémes ízű vért, ami ugyan semmiség ahhoz képest, amit az embervér képes adni, de mégis több, mint a semmi. Sebesen akartam futni, száguldani, addig hajtani fáradt testem, amíg úgy nem érzem, hogy már szétszakadok. Kegyetlen hajszába fogtam egy szarvast, amit egy üregből ugrasztottam ki, és élvezettel, sőt, már-már kéjes gyönyörrel üldöztem mérföldeken át. Hajtottam, míg csak azt nem láttam, hogy már lassul, fárad, szinte összeesik, és ekkor leterítettem. Vére szomjam oltotta, a vadászat a bennem túlhevült feszültséget csitította, s így, ugyan kicsit még véresen, kicsit csapzottan, de ettől még boldog mosollyal futok, hogy hihetetlen sebességre kapcsolva illanjak a lakásomig.
Kicsit könnyebbnek érzem magam, de gyorsan felszaladok az emeletre, mielőtt még meglátna valaki. A lakásba érve energiával, jókedvvel telve ugrok a zuhany alá, hogy kimossam a hajamból a vért, és felfrissüljek, mielőtt felöltöznék, hogy elinduljak.
* Később *

Az étteremben szokatlan jókedv és békesség uralkodott, és valahogy engem is szokatlan békesség szállt meg. Mintha minden lelassult volna. Az embereimet reggel eligazítottam, és dicsétem a kitartásukat, azt a profizmust, amit nyújtottak tegnap, és arra kértem őket, a mai napon még tartsanak ki, és utána már csak várnunk kell, minden visszatérhet a normál kerékvágásba. A stábtagok is nyugodtabbak, könnyedebbek voltak, mindenki haza vágyott már, hallottam az emberek közt járkálva, hogy gyermekeiket, szeretteiket emlegetik, s hogy ki milyen kis apró emléket visz majd haza, milyen szépet vagy érdekeset fedezett fel a városunkban. Még kora reggel minden stábtag megkapta az ajándékát. Tőlem, és az étteremtől, a dolgozóktól.  Nem nagy dolog, csupán egy apró, kézzel írt köszönőlevél, amiben megköszönjük a közös munkát, és biztosítjuk őket, hogy szeretettel visszavárjuk őket, valamint a pici csomagba került egy hűtőmágnes, a város és az étterem nevével, és a Santa Lucia emblémájával.  Csak egy apró figyelmesség, hisz valóban, hihetetlen munkát végeztek ezen idő alatt, és…mindegy, fontosnak éreztem, hogy jó érzéssel távozzanak. Bár nem tudom, ez hozzájárul-e, de a lelkemnek megnyugvást hozott, és tényleg jó szívvel csináltattam, és írtam meg egyesével a kézzel írt levélkét.  Marco is azt mondta, hogy szerinte jó ötlet volt.
A reggeli tüsténkedést, a jókedvet és a békét még az sem tudja elrontani, hogy odakint szakad az eső, mintha dézsából öntenék. Picit a fűtést is feljebb tekertem, mert a kinti levegő nagyon hideg lett, és nem akartam, hogy megfázzanak a stáb tagjai. Mikor megérkezik a rendező, a pult mögött állok, és dolgozok, mint mindig, most is séfkabátban, egyszerű, fekete nadrágban, és feltűzött, szorosan lefogott hajjal. Egy finom mosollyal pillantok rá, biccentek felé, és újra a munkára fókuszálok. Miért érzek minden alkalommal, mikor meglátom, apró izgatottságot? Ennyire meg akarok felelni neki? Valószínűleg. A tegnap délután, az, ahogy a naplementét nézte. Az érintése az arcomon…azóta is újra és újra az eszembe jut, és ha ez történik, mindig kicsit izgatott leszek, vagy zavarba jövök a saját gondolataimtól, így igyekszem nem gondolni rá, az illatára, ami ezerszer jobban vonz, mint bármi, amit valaha éreztem. Sem a szemére, ami akkor olyan álmodozó volt, és kedves, és lágy, sem a hangjára, ami bársonyként ölelt körbe, teljesen ellökve a realitás talajától egy másik létsíkra. Inkább elszakítom róla a tekintetem, és újra nekifogok annak, amit eddig csináltam. már a hatszázötvenedik cappuccinot díszítem, és ugyanezen ügyködnek a felszolgálóim is. Újabb, és újabb adagokat készítünk a felvételekhez, az egyszerűbbeket meghagyom nekik, és én is előállok pár új mintával, amit még este gyakoroltam ki. Huszonkét mintát kért a rendező, én csináltam vagy negyvenet, de majd úgyis szólnak, ha valami elég, vagy kevés, vagy másik kell. Nem tudom, én csak nem akarok felsülni. Ennyi. A rendező utasításokat ad, és elkezdődhet a forgatás, újra. Az utolsó nap, és én arra számítok, hogy most aztán mindennél idegesebb lesz, de…még sosem láttam ilyen nyugodtnak. Ahogy jár-kel az emberek közt, olyan higgadt, csendes, mégis határozott. Furcsa ezt az oldalát is meglátni, és kicsit megint módosított a róla alkotott képemen. De nincs időm egész nap őt nézegetni, na és nem is akarom, mert előre kell gondolkoznom, és bár ez nem igazán tűnhet fel senkinek, de én ugyanúgy pörgök, mint tegnap, vagy az előtt, hisz nekem nem áll meg délben az élet. Holnapra összeállítani a déli menüt, megrendelni az árut, összeírni, mi szükséges ,és közben idekint is részt venni a dolgokban, hisz most minden a bárpultnál történik, nem egyszerű. De megoldom, és így zökkenőmentesen halad minden a maga útján…
Szokatlan a csend körülöttem. Belemerülve egy csésze cappuccino díszítésébe nem vettem észre, hogy szépen, lassan mindenki lelépett. A pult mögött állok, és az illatozó habos csodát próbálom megint díszíteni, valami egyedivel, valamivel, ami…nem tudom. Belejöttem az alkotásba. Azt hiszem, szép lassan mindenki cappuccino mérgezést fog kapni, mert nem bírok leállni. De nem baj, én csak csinálom, és csinálom, amíg valaki azt nem mondja, hogy hagyjam abba. S talán a nagy koncentrálásnak köszönhető, hogy elmerengve a gondolataimba, csendesen, magamban dudorászva valami buta dalt, amit a rádióban hallottam, nem veszem észre. Ennyi szívdobbanás és ide-oda ugráló ember közt nem tűnik fel, hogy valaki mögém lép. Mikor hirtelen meghallom a hangját, ahogy a fülembe duruzsol, ahogy forró lehelete a bőröm égeti, pillanatra megremeg a kezem, és én is összerezzenek, ezzel el is rontva a MINTÁT, amit készíteni készültem. Szerencsére csak az én szemem láthatja, hogy valami nem úgy került oda, ahogy én akartam. Nem vagyok bosszús, csak kicsit felkuncogok halkan, lágyan, majd kissé hátrafordulva pillantok fel a rendezőre. Ahogy a tekintetem az övébe kapcsolódik, azonban...uh...egy pillanatra megakad bennem a szó, de aztán összekapom magam. Nem, nem szabad most, az utolsó napon elengedni magam. Így újra mosolyt varázsolok ajkaimra.
- Mr. Herondale! Ejnye, így megijeszteni a gyanútlan áldozatát, mint valami vadászó nagymacska.... - mosolygok fel rá, majd visszafordulok a kis csésze felé, és felemelve megfordulok. Magam előtt tartom a csészét, majd felemelve a fejem, a férfire pillantok. Mosolyom őszinte, huncut, tekintetem kedves és barátságos.  
- De ha már ilyen szépen kéri…parancsoljon, a cappuccinoja. – mondom mosolyogva, és várom, hogy elvegye a forró csészét, ha neki is megfelel. Oroszlánt, az oroszlánnak.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Szer. Jan. 28, 2015 3:15 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Zuhog az eső. Arra ébredek hat órakor, hogy sűrű vízfüggönyként áradtak meg az égi csapok. A hosszúra nyúlt esőcseppek teljesen elmosták a kilátást. A levegő páratartalma megnőtt. A sötétszürke felhők eltakarták a napot, és borongós sötétséggé varázsolták az utcákat. Tisztán lehetett hallani soha meg nem szűnni látszó vízcseppek hangját. Felültem az ágyon. Megdörzsöltem a szememet, és nagyot nyújtózkodva álltam talpra. Az ablakhoz sétáltam, hogy a függönyt arrébb húzva kitekintsek a szürke semmibe. Hosszú percekig ott álltam a hideg üvegnél. Kék szemeimmel láttam, ahogy az esőből lett kis patak végig kúszik a járdaszegély mellett és belezuhan a csatornába. Néhány autó vágta át magát nagykerekeivel a víz áztatta betonon. Félresöpörték, ami az útjukban állt. Más, bátrabb emberek gumicsizmában, szürke esőkabátban és színes esernyővel a kezében vágott neki a munkába vezető útnak. Elengedtem a függönyt, amely lágyan siklott vissza helyére. Megfordulva Akira-t pillantottam meg. Az ágy előtt feküdt és gyönyörű kék szemeivel engem nézett. A borús idő rá is kihat. Maga alatt van, és semmi kedve felkelni a földről. Megtudtam érteni. Legnagyobb szerencsénkre a forgatást nem fogja akadályozni ez a sűrű eső fátyol. Lassan mentem be a fürdőszobába. Talán, az én alkotói vénámra és kedvemre is kihat az időjárás. Most, valahogy nem vagyok pörgős és szaladgálós hangulatban. A lendületem... elfogyott. Mindig ez van, amikor esik az eső. De, előnye, hogy precízebben, lassabban ugyan, viszont sokkal szebben dolgozok. Látványosabb a végeredmény. Türelmesebb vagyok, és sokkal nehezebb kihozni a sodromból. Elvégeztem a szokásos reggeli mosakodás szertartását, majd felöltöztem. Háromnegyed hétkor indulásra észen álltam meg a tükör előtt. Belenéztem a most sokkal élénkebb és erősebb kék szemeimmel. Végigpillantottam a rám visszanéző férfin. Tekintetem alaposan végigmért. A csizmám hegyétől egészen a legmagasabban álló hajtincsemig. Arcom is alaposan megvizslattam. Minden egyes négyzetmilliméterét. A legapróbb vonásokat. Végül, saját szemeimen ragadtam le. Mélyen belebámultam, és csak álltam ott némán. Minek is szólaltam volna meg? Kinek? Mit mondhattam volna? Hogy... szép vagy Haver? Nem. Nem vagyok se önimádó, se egoista. Csak... egyszerűen le kell lassítani. Meg kell nézni azt az embert, akit mások is látnak nap, mint nap. Újra és újra. Most megtettem. Alaposan megnéztem magamnak ezt az embert. Akire sokan felnéznek. Mások rajongnak. Míg a harmadik réteg irigyen szemlél, és arra vár mikor botlok meg. Hét órakor szakadtam el a tükör varázsától, és vettem kezembe az esernyőmet. Ideje volt indulni, ha fél nyolcra meg akarok érkezni. Nem köszöntem el. Nem intettem búcsút. Nem néztem hátra. Egyenesen, előreszegett pillantással, magabiztos járással és az eső adta hangulat lassú, emberi tempójával mentem végig a hotel folyosóin, hogy kilépve a bejárati ajtón kinyissam az ernyőt. Az eső kopogott a fejem felett. Beültem a kocsimba és óvatosan vezetve ugyan, de elmentem a Santa Lucia-ba az utolsó forgatásra.
Ívesen kanyarodtam be a parkolóba. Leállítottam a motort, hogy újra kezembe véve az ernyőt az alatt keressek fedezéket a sűrű és hideg esőcseppek elől. Mielőtt belépek az étterem nyújtotta fedezékbe, lerázom óvó védelmemről a támadókat, hogy összecsukhassam. Nem csak esik, de még hűvös időt is hozott magával a sok szürke felhő az égbolton. De itt, a négy fal között az ember nem panaszkodhat a kinti időre. A hely - ahová az emberek enni, inni és jól érezni magukat járnak - most is éppen olyan hangulatos, mint égető napsütésben. Talán, még kellemesebb is. Elismétlem a tegnapi instrukciókat a stábtagoknak, és Miss Black embereinek is. Felvázolom a program tervet. A munka sokkal nyugodtabban zajlott az elmúlt napokhoz képest. Egyesek nyomottak voltak az időre hivatkozóan. Mások, fáradtak. Senki sem kapkodott el semmit, a munka mégis jól ment. Mindenki azt tette amivel megbízták, és bár az első napon sokan panaszkodta, ma egyetlen rosszalló vagy negatív jelentésű szó el nem hagyta ajkukat. Tíz óra körül járhatott az idő. Ekkor álltam meg egy pillanatra. Noha, korábban sem rohangáltam sokat. Többnyire lassan sétálva irányítottam a dolgokat, teljesen emberi hangnemben. Miért? Az időjárás miatt? Többek között. A másik ok az emberek halk munkája volt. Senki sem kiabált, vagy zajongott. A legnagyobb zajnak az számított ha valaki rátett egy fény evőeszközt a tányérra. Ritka az ilyen munka. Épp ezért szeretem és értékelem annyira, az ilyen napokat. Most, valahol az étterem közepén álltam és némán körbenéztem az embereken. Tekintetem végigvándorolt mindegyikükön. Figyeltem a munkájukat. Az arcukat. És rájöttem, ma mennyire azon van mindenki, hogy a lehető legtökéletesebben végezze el a feladatát. Jól esett ezt látni. Nem csak az enyémeken, de az étterem dolgozóin is. Mély lélegzetet vettem, hogy lassan kifújva azt nagyobb nyugalomra leljek, mint eddig. Elfújva az eddig aprón, bennem motoszkáló feszültséget. Egyfajta megkönnyebbülést jelentett számomra. Majd belegondoltam az előttünk álló, olyan vészesen időszorító ténybe; ma délben mindenki haza megy. Mármint, a stáb tagok. Összepakolnak és fél egyre úgy eltűnnek innen, mint akik sosem jártak Mystic Falls kicsiny városában. Pontosan ezt fogják tenni. Minden szó nélkül, abban a percben, ahogy megkapják a vezényszót: Végeztünk. Egyedül én maradok itt estig, hogy kényelmesen összepakolhassak a bőröndömbe, és még utoljára elküldjem azokat az e-maileket, amik a felvételekhez szükségesek. Hát... ennyi lett volna?
Még egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat. Megfordulva a tengelyem körül az étterem tulajdonosát keresem. Élénk kék szemeim meg is találják a pult mögött álló szőkeséget. Nem tudom éppen mit csinál, de van egy olyan ötletem, még mindig cappuccino-t. Halvány mosoly kúszik arcomra. Mire végzünk igazi cappuccino díszítő művész lesz. Nem baj az. Kell valami az ételeken, és a hozzájuk olyan ragyogóan passzoló italokhoz valami extra különlegesség, amivel a pincérek meglephetik a vendégeket. Oh igen! Most jutott eszembe. Még mindig van egy-két meglepetés a tarsolyomban, amiről Miss Black még csak nem is sejti mekkora sikere lesz ezzel. De ezt csak akkor árulom el neki, miután mindenki elment már. Nem mintha attól tartanék hozzám vág egy csészét. Sokkot pedig... talán azért azt nem kap. Minden esetre kíváncsi lennék arra az arcra búcsú levelemet olvasva. Ez még odébb van. Most más feladattal kell megbíznom. Csendesen közelítek felé. Biztos távolból kerülöm meg, hogy némán és ninja módjára mögé léphessek. Lehajolva alacsony termetéhez a fülébe súghassak. Hangom halkan cseng, miközben válla fölött elpillantva azt nézem éppen mit csinált eddig.
- Nekem is csinálsz egy cappuccino-t? - suttogom. Ajkaim széles mosolyra húzódnak, ahogy ott állok szorosan mögötte. Remélem, azért nem ijesztem halálra a lopakodásommal. Emlékszem, egyszer a titkárnőmet is így megijesztettem. Annyira belemerült a munkájában, hogy menten ugrott egyet, és hiába vagyok a főnöke, rögvest ütögetni kezdett és különböző szavakat vágott a fejemhez. Többek között azt, mennyire megijedt és nem csinálhatok ilyet. Na meg, mennyire szemét vagyok. Nem vicces, satöbbi. Akkor sem tudtam levakarni a mosolyomat, miközben egyik karomat védekezőn emeltem magam elé a vörös démon cseppet sem nagy ütései hatására.

×1078× ×erre írtam a reagot× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 11:38 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄  31  27  ☄ O, mamma mia…. ☄ Szószám: 993
A parkolóba megyek, mert ide irányítottak. Itt vették fel az utolsó jelenetet, nekem pedig meg kell tudnom, holnap mire lesz szükség tőlünk. Megkeresem a rendezőt, akit a parkolóban állva találok. A naplementét nézi, én pedig kissé tétován közelítem meg. Sosem tudom, mikor teszek, vagy mondok olyat, amivel felbőszítem. Bár velem még sosem kiabált, és azért nem is attól félek, hogy esetleg fizikailag kárt tehetne bennem. De mégis…az első találkozásunk óta, olyan szinten ég bennem felé a bizonyítási vágy, hogy az már szinte félelmetes. Új és szokatlan nekem ez a miliő, nem igazán találom benne a helyem, és ezt Ő is tudja. De attól még nem hagyom, hogy innen bárki úgy távozzon, hogy azt meséli, vagy azt gondolja, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Sokan gondolnák azt, hogy minek izgulunk annyira, hisz ez csak egy reklám. De ezen rövid idő alatt megtanultam, hogy bizony egy jó reklámmal nagyot lehet dobni egy üzleten, egy rosszal pedig…le is húzhatom a rolót. Izgulok-e? Rettenetesen. Hogy milyen lesz, eltalálja-e a rendező épp azt a hangulatot, amit jelent, amit magában hordoz a Santa Lucia. Kétségeim vannak-e? Már szemernyi sincs. Azt persze még mindig nem igazán hiszem, hiába győzköd Marco, hogy itt kétszáz százalékos profitnövekedés lesz, mert ahhoz kábé Isteni csodának kéne történnie…Los Angelesben? Seattleben? Miamiban? Bármelyik nagyvárosban elhinném. De itt, Mystic Fallsban? Nem, az kizárt.
De még dolgunk van, nem kevés. Neki is, gondolom, hisz még vissza van egy forgatási nap, és nekem is. Azzal a céllal lépek oda, hogy megtudakoljam, milyen feladatot szán nekünk, de mégsem teszem. Nem kérdezek, legalábbis nem ezt. Ahogy ránézek ugyanis, mereven figyeli az amúgy tényleg csodálatos naplementét. Nem rezdül, és a lélegzetéből, szívének erős, egyenletes dobbanásából tudom, hogy nincs most igazán jelen. A tekintete szinte ködös, ahogy elmerengve nézi a természeti csodát. Művészlélek….
Egy pillanatig én is engedek a csábításnak, amit fáradt lelkem kér, hogy álljak meg, és ragadjam meg a pillanat gyönyörét. Vámpírként nem lenne lehetőségem, hogy kint járjak a napon, és azt hiszem azt nem is igazán élném túl. Nem, képtelen lennék a napsütés, a világosság látványa nélkül élni, noha az éjszaka sem áll nagyon távol tőlem. De mégis, lételemem a nap, a fény, és a búcsúzási rituáléját az égi lámpásnak épp annyira szeretem, mint a köszöntését, mikor feltűnik a horizonton. Mellé lépek hát, és csak csendesen, óvatosan szólalok meg, miközben nem nézek rá. Előre figyelek, és élvezem, ahogy a bőrömet melengeti a narancsszín és bíbor napsugár, ahogy a szellő kicsit összeborzolja a hajam. A kérdésemre nem válaszol, bár a szemem sarkából látom, hogy rám néz. Rám néz, de nem lát. De nem is baj, jól van ez így. S még néhány röpke pillanatig újra mindketten a naplementét figyeljük. Én tudatosan zárom ki a fejemből az ezer és egy háttérzajt, az autókat, a kiabálást. Mintha erre az időre egy búra alá kerültem volna, és hiába rohangál mögöttem annyi ember, hiába kiabálnak, csapkodnak…nekem csak ez a pillanat van, ahogy állok, és halványan mosolyogva nézem a naplementét. Hogy megőrizhessem majd az örökkévalóságnak. Vagy a pokolnak.
Mikor felém fordul, még nem mozdulok, de mikor megszólal, már igen, szembe fordulok vele én is. Megint nagyon fel kell emelnem a fejem, ha rá akarok nézni, és bele sem merek gondolni, milyen lehetne egy lépéssel közelebb állni, hisz a fejem körülbelül a mellkasának a magasságában van. Pici vagyok, alig 153 centi, de nem baj, nekem ezzel nincs bajom, így legalább akármekkora sarkú cipőt felvehetek.   Kérdez, és válaszoln..i kéne. De ahogy felpislantok rá….megbabonáz. Ő engem, pedig én vagyok az, aki egyetlen pillantással képes manipulálni valaki elméjét. Mégis Ő az, aki fogva tartja íriszeim, a pillantása szinte a lelkemig hatol. Kék szeme narancsos ragyogásban pompázik, a hangja még soha nem volt ennyire halk és lágy, bársonyos, selymes folyadékként kúszik a fülembe, miközben leheletnyit az arcomhoz ér, amikor egy tincsem megigazítja, ezzel egyszerre indítva el az összes olyan érzékem, amit eddig tudatosan nyomtam el. Én meg csak bámulok rá, pislogni sem tudok…és ekkor megváltozik.  A melegség tovaillan a szeméből, a furcsa feszülő vibrálás, mint egy szappanbuborék, úgy pattan szét, ahogy leereszti a kezét.
- I…igen… - leheltem, aztán pislogtam párat, s összeszedtem magam. Nem tudom, mi a fene volt ez, de vége. - Szerettem volna megkérdezni, mire lesz szükségük holnap, milyen menüt kérnek, ha kérnek, és a szokásos rutinfeladatokon kívül lesz-e más, amit elő kell készítenünk.   - kérdezem már határozottabban, és hamarosan meg is kapom a válasz a kérdésre. Kicsit meghökkenek, hogy 22 féle mintát kell csinálnunk, mert a többiek jó, ha hatot, hetet meg tudnak egyelőre csinálni, de nem baj. Majd én alkotok még párat. Hallgatom a rideg, tárgyilagos instrukciókat, ahogy a rendező magyaráz, és mutogat, mintha már maga előtt látná a jeleneteket, én meg csak komoly arccal bólogatok. Mikor a végére ér annak, amit mondott, mélyet sóhajtok. Még egy nap…holnap délben pedig már itt sem lesznek. Holnap után pedig újra indulhat az étterem szokásos élete. Mintha sosem jártak volna itt. Vajon tényleg minden mehet úgy, mint az előtt?
Amikor a vállamra emeli egyik kezét, és azt mondja, túléltem, és otthagy azon nyomban, csak nézek utána, ahogy határozott léptekkel az étterembe megy. Magam elé meredek egy picit, elmosolyodok, kicsit még be is harapom a számat, egyrészt örömömben, másrészt izgalmamban. Most ez...dicséret volt? Mert úgy hangzott...Ha úgy vesszük, sikerült. Sikerült úgy összedobni ezt az egészet, gyakorlatilag két nap alatt, hogy azt mondják….nem ismerem a kifejezést, valami díjat emlegettek. És az, hogy rekordidőt futottak, még egyedibbé teszi a történetet. Állítólag ilyen még nem volt, hogy egy reklámon nulla-huszonnégyben dolgozzanak a stáb tagjai.De mi…megcsináltuk. Az ételek szerintem tökéletesek lettek, senki nem panaszkodott az ellátásra, legalábbis én semmit nem hallottam ezzel kapcsolatban, és még a rendező is elégedett a vezető gárdával együtt. Mindenki mindent tud és boldog, csak én érzem magam úgy, mintha egy száraz kóró lennék a virágüzletben, de nem baj. Amíg ők nyugodtak, én is képes vagyok uralkodni magamon.
Aztán visszakecmergek a valóságba, és én is a dolgomra indulok. Rendbe rakni az éttermet, elpakolni, takarítani, megbeszélni a holnapi menetrendet a csapatommal, és…vár rám 22, de leginkább huszon – harminc cappuccino minta. Megint itt töltöm az éjszakát…


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 9:09 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Boldogsággal töltött el a látvány. A pillanat apró varázsa, amit a naplementében való gyönyörködésem váltott ki belőlem. Azok a színárnyalatok. Az átmenetek, amik szinte észrevehetetlenek és mégis észrevehetőek. Ott álltam a derült égbolt alatt, és felfelé meredtem. Élveztem az élet azon apró örömeinek egyikét, amikre nem sok időm jut a magam rohanó világomban. Ilyen a kávé zamatának alapos kiélvezése. Az a kis csend és nyugalom, ami késő délutánonként otthon fogad. A környező illatok. A parkok látványa és minden más elenyésző apróság. Ezeket sajnos az ember igen ritkán veszi észre. Örülök, hogy most is megragadhattam a pillanatot. A pillanatot, mely magával ragadott a kellemes időben. És újra, mint az utóbbi időben olyan sokszor, most is Amanda hangja ránt vissza a valóságba. Pislogok párat, hogy szemem visszaszerezze nedvesség tartalmát. Lepillantok a nálam alacsonyabb nőre és kedvesen elmosolyodom. Úgy gondolom, nincs szükség szavakra. Mégis, bólintok egy aprót, ezzel igazat adva és igennel felelve a feltett kérdésre. Vissza nézek az égbolt. Alig telik el néhány másodperc, kiszakítom magam a varázsából és a mellettem álló nő felé fordulok. Mélyen belenézek azokba a gyönyörű, kék szemekbe.
- Kérdezni szerettél volna valamit? - érdeklődöm halk és lágy hangon. A pillanat beszél belőlem. Ezt pedig tovább fűszerezem az arcában lévő kósza hajtincs füle mögé söprésével. Ujjam alig ér arcához. A naplementétől narancsos kék színű szemeimet mélyen az övébe fúrom. Nem mondok többet. A forró pillanatban az embernek nincs is szüksége szavakra. A tettek beszélnek, amit most itt... Leengedem a kezemet és felegyenesedve egy pislogással töröm meg a pillantásom keltette rabláncot. Arckifejezésem megváltozik. Igazából azt sem tudom eddig milyen volt, és főleg azt nem, milyen lett. Miért? Mert nem az arcvonásaim pumpálták az érzelmeket, hanem a szemeim. Igen. A pontos megnevezés talán az lenne, hogy megváltozott a pillantásom. Talán. Akárhogy is, érzem, hogy valami máslett. Mivel... eltűnt a pillanat.
- Holnap, legkésőbb délben végzünk. Összepakolunk és elmegyünk. Nem lesz szükség ebédre, ahogy további ételekre sem. Sokkal inkább belefogtok bolondulni a cappuccinok elkészítésébe, és minden egyes külön pohár saját, egyedi díszítésébe. Összesen 22 féle mintára lesz szükség. Ezeket fogja felvenni a kamera. Többek között. Azt akarom, hogy teljesen új terítéket és díszítést kapjon az étterem. Üres legyen, mintha a nyitás előtti első vendégre várna. Az üres éttermet fogja felvenni a kamera. Ugyanígy a konyhát is. Ezt követően, másik két terítékkel is eljátsszuk ugyanezt. Az utolsó felvételen néhány álvendég is lesz a képen, egy negyedik terítékkel. Hét asztalnál fognak ülni különböző távolságokban, és mind cappuccino-t fognak inni. Ezzel zárjuk le a holnapi napot. Viszonylag laza lesz. Semmi pörgés, semmi kiabálás. - magyaráztam komoly ridegséggel, mintha semmiség lenne az egész. Vagy, a korábban történtek csak egy ábránd lett volna valamelyikünk fantázia gazdag elméjében. Finoman mutogattam magam előtt, amíg Miss Black arcát nézve magyaráztam a holnapi programtervet. Utolsó szavam után hanglejtésemmel is nyugtáztam a dogot. Még egy röpke másodpercig őt néztem, hogy egyik vállára téve az egyik kezem azt mondhassam:
- Túlélted. - szántam egy pozitív erősítésnek szavaimat, de válasz lehetőséget nem adva neki rögtön abba a pillanatban vissza is mentem az étterembe. Megkerestem a titkárnőmet és a fülébe suttogtam egy kérést. Ő bólintott, jelezve, megértette a feladatát. Ott is hagytam. Szóltam a Kisfőnöknek, hogy mára végeztünk és szép munkát végzett. Ezután fogtam magamat és visszamentem a kocsimhoz. Beültem, majd minden további nélkül visszavezettem a hotelbe.
Hullámos, vörös tincseit egyetlen kontyban fogta össze. Magabiztosan lépdelt oda Miss Black menedzseréhez. Megragadta felkarját és félrehúzta az emberek tömegéből. Igyekezett odafigyelni rá, hogy csak a férfi hallja a szavait. Fekete szemüvegkerete mögül nézett fel zöld szemeivel. Mélyen belenézett a férfiéba, ezzel is érzékeltetve a helyzet fontosságát. Halk, bizalmas hangon szólalt meg.
- Van egy fontos feladatom a számára. Holnap, miután mindenki elment, gondoskodjon az étterem rendezettségéről és a dolgozók szabad estéjéről. Senkinek sem szólhat erről és a részletekről! Holnap este fél hétre legyen minden, ismétlem, minden alkalmazottjuk, Ön is és a kedves Miss Black is, ezen a helyen. Csinosan öltözzenek fel! - mondta el amit kellett és átadott egy apró kártyát. Cinkosan kacsintott, majd tovább ment a dolgára ott hagyva a néma és szava elakadt férfit.


×670× ×No Boundaries× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 6:14 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄  31  27  ☄ Te perdiste mi amor ☄ Szószám: 2815
A szerződés megkötésével kicsit megkönnyebbülök, és ez még szembetűnőbb érzés ahhoz képest, amit akkor éreztem, mikor azt hittem megharagudott rám, és mégis félbehagyja a forgatást. De nem, nem tette. Nem hagyott itt, és így már, kezemben a hiteles szerződés egy példányával én is kicsit nyugodtabban tekintek a jövőre. Csak egy lágy köszönet hagyja el ajkaimat, amit Herondale már talán meg sem hall, de a titkárnője igen. Az élénkvörös hajú, és smaragd szemű nő csak diszkrét, kifürkészhetetlen tekintettel pillant le rám. Nem tudok olvasni a kedves, de nekem mégis, néha..fura mosolyából. Csak legyint, mintha semmiség lenne az, amit megtettek, és nem tudom, hogy ez valóban így van-e, vagy sem. Inkább, látva, hogy a forgatócsoport és a közéjük vegyült pincéreim szedelőzködni kezdenek, gyorsan az irodába sietek, újra a széfbe rakom a szerződést, ahol egyéb, más iratok mellett a váltópénzt, és a szállítókhoz és a jelenlegi egyéb, rendkívüli kiadásokhoz szükséges pénz tartjuk. Aztán gyorsan vegyülök a dolgozóim közé, hogy ügyesen egyensúlyozva jó nagy halom tányérokat, majd tálcán poharakat leszedjük az asztalokat és rendbe rakjuk az éttermet. Munka van...

*Később*

Mikor a forgatás véget ér a mai napra, mi már a belünket húzzuk. Az embereim mind mentálisan, mind fizikálisan borzasztó kimerültek. Nem azért, mert mást csináltak alapvetően, mint amit amúgy is, minden nap. De ma azért itt volt annyi ember, mint eddig még soha, ráadásul egyszerre kellett őket kiszolgálni, tálalni eléjük a fogásokat, a kamerának is megfelelni, és közben figyelni, hogy a neves rendező mit és hogyan kér, a "már akkor késő lenne, ha tíz perce kész lenne" stílusban, amit szigorú tekintettel, mégis emberi hangszínnel adott elő újra, újra és újra. Persze csak az én embereimnek, a sajátjaival... mindegy. Ő a rendező, az ő csapata, nem az enyém. Nekem pedig egyszerre kellett jelen lennem kint, bent, hátul, elől, gyakorlatilag észrevétlenül, mégis aktívan, hogy nehogy elmaradjon valami, nehogy miattam kelljen várni és mégse zavarjam meg a stábot az ügyetlenkedésemmel. Most pedig csak némán hallgatom, ahogy Alessandro újfent őrjöng, ezerféleképp sorolja, milyen hitvány munkát végeztek a szakácsok, milyen gyatra lett a díszítés, micsoda pocsék képet fog kapni majd a világ az Ő konyhájáról, és csak pácolom, fűszerezem gyors egymásutánban az utolsó csirkemell szeleteket, hogy holnapra tökéletesen összeérjenek az ízek, amit majd a grillen tökéletesíthetünk. A holnapi menü svédasztalos fogás lesz, sokféle friss salátával, tésztákkal, mártásokkal, nem lesz idő tényleges szünetre, sem egy olyan ebédre, mint ma. És már előre rettegek, mert holnapra megint egy új formát kell hoznunk, új ételsorral a stábnak, s megcsinálni újra azokat az ételeket, amiket ma is, s míg ezen agyalok, hogy mennyi munka vár még rám, hallgatom a mesterséf haragos litániáját. Igen, megszoktam már, hogy bármennyire van az én nevemen az étterem, én fizetek, én intézkedek, enyém a végső döntés...a konyha, az kétségtelenül Alessandroé. Így mást nem tehetek, csak nagy szemeket meresztek, és sűrűn bólogatok, hisz ismerem már, ha igazat adnak neki, hamarabb lehiggad, és akkor tudok vele mit kezdeni, meg fogom tudni nyugtatni. Tudom, aljas dolog, de kicsit ki is használom, hogy megkedvelt. Még mindig jobb, mintha csak igézéssel tudnék rá hatni...

*Késő este*

Hajnali fél kettő...hulla fáradtan dőlök hátra az irodában, újabb és újabb számlákat rakok sorrendbe, teljesítési dátum szerint. Külön kupacban áll a kifizetetlen, külön a kifizetett, az, ami csak proforma számla...Ahogy a nagy könyvben meg van írva. Mindenki elment. Megint, hazazavartam őket.
Mély sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy visszagondolok az estére. Adrian Herondale. Életemben olyan szenvedéllyel kiabálni nem hallottam még embert, mint őt. Még Alessandrot sem, Marcot sem, pedig ha valakik, hát ők tudják, mi az a temperamentum. Én is tudom. Én erővel fogom vissza magam. Mert ha bennem elszabadulnak az indulatok...jaj, azt nem hagyhatom. Soha nem szabad elengednem magam, soha nem szabadulhatok fel a tetteim és a lehetőségek szörnyű súlya alól. Mindig hűvösnek, csendesnek kell maradnom, újra és újra el kell fojtanom a bennem túl erősen munkáló dühös, haragos érzéseket, ha nem akarom, hogy véletlenül bántsak valakit. Mert én nem akarok bántani senkit. Akarattal? Soha. De Herondale...Ő nem fogta vissza magát. Egy pillanatra sem, én pedig csak hallgattam, hallgattam, miközben kint sem álltam. De még az én embereim is dermedten figyelték odakint minden lépését, majd úgy háromnegyed órás intenzív üvöltözés után (néhány érzékenyebb lelkű stábtag el is pityeredett) abbahagyta végre. Kimentem, miután hallottam, hogy befejezte a kiabálást, hogy beszéljek vele, lett volna pár kérdésem, de már a  bejárati ajtónál járt, mikor kiléptem a konyhaajtón. Utána kiáltottam...-Mr. Heron...dale... De a neve második fele csak csalódott sóhajtás volt, nem több.
- Mindig ilyen, Ő úgy jár s kel köztünk, mintha külön dimenzióban létezne. - hallottam meg hirtelen a mellettem álló vörös asszisztens lágy, kedves hangját, s rápillantva néztem, ahogy a sebesen távozó csodajárgány után álmodozik. - De sebaj. Már csak két nap, és itt sem vagyunk. Nem kell megszoknia...- mondta mosolyogva, majd kis gondolkodás után megállapítottam, hogy igaza van. Két nap, és vége. A reklám menni fog a helyi tévében, és még pár nem túl nagy csatornán, talán két államban is sikerül leadni. Nem tudom, ezt Marco intézi, ennyi felé még én sem tudok szakadni, különben is, ő a managerem, ezért fizetem. Aztán a kérdésemmel az asszisztens felé fordultam, hogy megvitassuk, hol lenne a legideálisabb a holnapi napra a svédasztal felállítása, aztán később én is az irodába hívattam minden emberemet. Kiosztottam őket. Nem kiabáltam. Olyan halk voltam, hogy a légy zümmögését is lehetett volna hallani, ha lett volna olyan a helyiségben. Csendesen adtam a tudtukra, hogy mivel voltam elégedetlen, és mivel nem. Megdicsértem, hogy igyekeztek a kamera előtt épp úgy viselkedni, ahogy szoktak, ahogy azt illik és elvárható. De számon kértem a háttérben a hisztiket, a lazsálást, a lányoktól a cicázást a stábtagokkal, a fiúktól azt, hogy csajozni próbáltak, felcsípni az ide utazott kis színésznőcskéket. Persze, megértettem, új emberek, érdekesek, izgalmasak...de attól itt még a fejemmel játszottak, úgyhogy megkértem őket, hogy ha ezt akarják csinálni, azt tegyék a munka befejeztével, ne az alatt, mert nem akarok galibát. Nem, profizmust kértem, épp csak a maximumot, nem többet. Aztán elengedtem őket, hogy utolsó simításként még befejezzék az előkészületeket. Én pedig az irodába vonultam, hogy egészen eddig a számlákkal foglalkozzak.

*Kedd*
Hajnali öt. A lakásom padlóján ébredek, félig lelógva arról a nyomorult matracról, ami történetesen jelenleg az ágyam, s még mindig lebegek abban a furcsa, kicsit félelmetes, kicsit erotikus, kicsit bizarr álomban. "A rendező egy kamerával a kezében ostort pattogtat egy arénában, ami tele van nézőkkel, láthatóan gazdag, gőgös nézőkkel. A haja feketén omlik a vállára, fehér lenvászon ing és fekete torreádor nadrág van rajta, tekintete lángokat szór, ahogy valami áriát énekel mély, öblös orgánummal, miközben egy vörös hajú, magas, vékony, gyönyörű színésznő egy virágokkal teletűzdelt hintán mosolyog. Egészen addig, míg a férfi ledob mindent, oda rohan, és heves szenvedéllyel megcsókolja. Aztán feltűnik egy bika, aminek a szarva helyén valami fém állvány van,  és a csók addig tart, amíg keresztül nem döfi a bika a lány szívét...és ahogy a csók véget ér, a lány száján pedig vér buggyan...már én vagyok......"
Abban a ruhában ébredek, amiben hazaestem. A telefonom után nyúlok...BASSZUS! Már öt óra??? Úgy pattanok fel, mint akit árammal ráztak meg, gyorsan a fürdőbe megyek, és megmosom az arcom. A feszültség bennem akkora, hogy robbanni tudnék, és hulla fáradt vagyok, de mégis muszáj tennem valamit, mert vibrálok, érzem, ha nem vezetem le valamiképp a feszültségem, valakit ma még megölök. Így gyorsan egyetlen copfba kötöm a hajam, melegítőegyüttesbe ugrok, futócipőt húzok, és úgy döntök, lemegyek futni egyet. Intenzív, de még emberi sebességű kocogásom csak egyszer állítom meg, mikor egy hatalmas, gyönyörű szép kutya kanyarodik be az egyik utcasarkon, majdnem összeütközünk. Talán meghallotta a lépteim. Kicsit fülelek, és meghallom a kutya szívverésén túl egy kissé lassabb tempójú ritmust, így már tudom, hogy nincs egyedül. Megtorpanok, Ő is. Egy pillanat csupán, míg rá nézek, a tekintetünk összekapcsolódik, majd felé nyújtom a kezem...egy szimat, még egy...majd már bújik is, hogy simogassam meg. Felkuncogok. - Hát, szia, te szépség! Hogy te milyen barátságos kis kutyus vagy! - simogatom meg a dús bundát, majd meghallom a sürgető hívást. A kutya pedig felugrik, és már el is tűnik a ház mögött. Mosolyogva búcsúzok el tőle magamban, majd mikor meghallom, hogy a léptek felém közelednek, vámpírsebességre kapcsolok, és már ott sem vagyok.
Hazaérve pedig beállok a zuhany alá, hajat mosok, alaposan letusolok, aztán megszárítom hosszú tincseimet, és kivasalom. Fogmosás közben, a lámpafénynél a tükörbe nézek, és az arcom vizslatom kritikusan. Túl széles az arccsontom, túl kicsi az állam. Túl magas a homlokom, a hajam pedig túl rövid. Vagy túl hosszú, nem tudom, a hátam közepéig ér. És túl furák a szemeim is. És a színük...olyan...semmilyen. Kékeszöld. Most egész világos, szinte sekély tengerszínben ragyog, de néha egészen kék lesz. Táplálkozásnál meg vörös, de ez most mellékes...Az orrom meg...na, arról ne is beszéljünk...Semmi különlegesség, semmi...Hollywood-i. Semmi olyan, mint amit felfedezhetnék a stáb gyönyörű színészei között, egyetlen vonásom sincs, ami csak a közelükbe érhetne. Túl átlagos vagyok. Gondolataim közben csalódottan sikálom a fogaimat, aztán felnevetek a saját hülyeségemen, amiért ilyenekben gondolkodok, és még ezek ellenére is megállapíthatom, hogy legalább annak nincs nyoma az arcomon, hogy mennyire fáradt vagyok. Hogy mennyire kimerült, mennyire izgulok, mennyire nem tudom, mi lesz ma, mennyire össze vagyok zavarodva, ha nem a konyháról vagy az étteremről van szó. Állítólag tegnap megérkezett a narrátor, aki nem tudom ki lesz, de nem is kell ezzel foglalkoznom. A fogmosás befejeztével a szobámba sietek, gyorsan kikapok valami ruhát az egyik bőröndből, felöltözök, majd a fürdőben kicsit kisminkelem magam. Nem nagyon, csak egy pici pirosító az orcáimra, szempillaspirál, felső szemhéjamra leheletnyi világosító, hogy ragyogóvá tegye a tekintetem, vagy épp áthatóbbá, ha arra van szükség. És már rohanok is, hogy háromnegyed hatra beérjek az étterembe. Át kell vennem a friss zöldségeket...

*7:29 A.M.*
A stáb fél hét körül kezdett szállingózni, s már várta őket a frissen főtt kávé, a svédasztal, frissen facsart narancslé és az illatozó mézes tea. Herondale asszisztense pontos utasításainak megfelelően mindent elkészítettünk, és az érkezők, nagy örömömre már szépen le is pusztították az asztalt, amit most kénytelenek voltunk az egyik hátsó helyiségben felállítani.
Hét óra óta pedig hallgatom, és hallgatom a férfit, aki a rendező asszisztens, vagy mi a fene....szóval hallgatom, ahogy dühöng, parázik, szidja az összes létező felmenőjét a narrátornak, aki nem érkezett meg, és legszívesebben megigézném, csak, hogy hallgasson már el végre. Mindenki ideges, feszült, azt sem tudják merre vannak arccal, nem tudják mi lesz, én meg úgy érzem, mindjárt megfulladok, mert ha nem az asszisztens válaszol, akkor engem kérdezgetnek. Mintha tudnék bármit is. Én csak azt tudom, amit elmondtak, és amit Marco megosztott velem, mert Herondale közelébe sem lehet férkőzni, mióta aláírtuk a szerződést. Mindenki valami "Nagy, titkos akciót" vagy mit emleget, én meg csak hatszor kaptam időközben agyvérzést. Ha tudnék öregedni, mostanra már járókerettel járnék, az biztos, de legalább abban biztos lehetek, hogy az én embereim ma már tökéletesen fognak viselkedni. Így csendesen mélyedek bele a konyhában a mártás kavargatásához, hallgatom a szakácsokat, időnként instrukciókat adok, és épp egy leheletnyi bort öntök a barnás színű. illatos öntethez, mikor hirtelen valami feltűnik. Valami, ami nagyon nem illik a megszokott képbe. Felpillantok, és már tudom is, mi nem illett annyira ide. Herondale asszisztensének erősen sminkelt, zöld szemébe kapaszkodik a tekintetem. Élénk ruhájával, tűzvörös hajával, és tökéletes sminkjével annyira nem illik ebbe a környezetbe, hogy szinte meghökkent, ahogy elém áll.
- Kérem, jöjjön velem, azt hiszem ezt hallania kell. - suttogja oda negédesen, cinkos mosollyal kirúzsozott ajkain. Én egy pillanatig értetlenül pislogok, aztán átadom a fakanalat az egyik szakácsnak, majd felkapva egy kéztörlőt, a kezeim törölgetve lépkedek utána. Vajon mit kellene hallanom? Kilépek az ajtón, és elindulok utána az embertömegen át, akkor látom meg, ahogy a rendező magabiztosan belép az ajtón. Pillanatra látom meg csupán, jóképű, és ma mégis megint más. De nem tudok közelebb menni, mert elállják az utam, ahogy tömörülnek a kíváncsiskodó stábtagok, de innen is jól hallom, ahogy az ideges pasas szinte nekiront. Akit tegnap sikerült megfékeznem, ma is nagy hisztit csap le. Mikor meghallom, hogy az éttermem (Vagy a várost? Nem tudom!) próbálja szidni, arcom megfeszül, és ha tekintettel ölni lehetne...De aztán beléfagy a szó. Herondale hangja úgy vág át a termen, mint a jeges fuvallat a hóval fedett mezőn. Némaságba burkolózik mindenki, és én is csak hallgatom a szívek összevissza dobbanásának szimfóniáját, a lélegzetek visszafojtott feszültségét, és hallgatom, ahogy beszél, aztán...meghallom azt a mondatot, amit láthatóan senki nem várt, amire senki nem számított, velem az élen. "Én leszek a narrátor. Én fogok beszélni a Santa Lucia-ról..." Íriszeim csészealj méretűre tágulnak, meglepetésemben ajkaim is szétnyílnak kissé, még a kéztörlőt is kiejtem a kezemből. Hirtelen mintha jeges vízzel öntenének nyakon, aztán úgy érzem, hogy a pokolban Lucifer máris nyárson forgat, akkora lett itt a forróság, szinte érzem lángolni az arcomat, és ugyan hallom, hogy a rendező még beszél, de azt már csak a tudatom leghátuljában értelmezem, hogy mit beszél, mert fel már képtelen vagyok fogni. Hogy mi? A...rendező? Maga...Mr. Adrian Herondale...Ő fogja reklámozni az én éttermem???? Nem, biztos csak álmodom, mert ez nem létezik! Ahogy virághinta sem, ami a semmiből lóg, sem állvány szarvú bika....De nem, hiába várom, hogy felébredjek, nem történik semmi, csak a feszültségem szökik az egekbe. Minden tekintet, aki körülöttem van, rám szegeződik, hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött, találgatva, a rendező miért döntött így. Tekintetük a vesémig hatol, én pedig zavaromban azt sem tudom, mit tegyek, csak bámulom Herondale arcát, próbálok rájönni, mégis mi folyik itt. Aztán arra eszmélek, hogy mindenki mozdul, kavarog, én meg még mindig ugyanúgy, megmerevedve, csodálkozó arckifejezéssel bámulok a mozgó tömeg közepén. Zavartan rázom meg magam, és lehajolok a törlőmért, mikor odalép mellém az asszisztens.
- Ugye megmondtam, hogy hallania kell? Nem tudom mit művelt a főnökömmel, de becsülje meg az éttermét. Valami megfogta benne...- kacsint rám, én meg csak bólintok nagyot nyelve, csendesen válaszolok. - Én? Sem...semmit...- habogok zavartan, majd bólintok. - Úgy lesz. Ígérem.
S gyorsan, lehajtott fejjel visszasietek a konyhába, próbálva elbújni a most már nyíltan vizslató és kíváncsian méregető emberek elől, és még érzem az asszisztens pillantását a hátamon, szinte éget, valamint hallom azt is, ahogy magának motyog. - Nem értem....Istenemre, nem értem....
S már el is tűntem a konyhaajtó mögött, hogy a hajamból kiszedjem a csatot, majd újra szorosan feltűzzem. Aztán sóhajtva, értetlenül, zavartan a fejembe nyomok egy szakácssapkát, és újra a konyhára sietek.
Egész nap pörögtem, és mikor a konyhán forgattak, mindig igyekeztem úgy állni, hogy ne látszódjak, de sajnos Alessandro ragaszkodott ahhoz, hogy maradjak, végtére is másodséf vagyok, olyan nincs, hogy nem vagyok jelen a konyhán. Míg Alessandro szinte fürdött a kamera fókuszában, a szerinte őt megillető siker ígéretében, és a többiek is mindig ott tébláboltak, ahol a kamera és Herondale dolgozott, én minél inkább próbáltam kimaradni belőle. Nem, ez nem az én világom. Viszont azt, ahogy a rendező beszélt....egyszerűen nem lehetett felfigyelni rá. Olyan...természetes volt, legalábbis annak hatott. És minden szava, maga volt a mézes madzag, a mennyei manna, és amit a felvételből hallottam...egyszerűen lenyűgöző volt. Valóban ezt gondolja? Mondjuk, minden szava igaz, ami a minőségre való kritikus igényeinket dicséri, de akkor is. Mindegy, jól esett, néhányszor még el is mosolyodtam, ahogy ott mászkált, és beszélt, mutogatott. A legjobban akkor lepődtem meg, mikor tökéletes kiejtéssel olaszul mondott pár kifejezést...
De mégis, egész nap nem tudtam kiverni a fejemből, vajon miért nem szólt erről? Miért döntött így? Hisz hallottam...Még egyetlen filmjében sem szerepelt!
A forgatás végeztével, mikor leállt a kamera, és a stábtagok végeztek, én is összeszedem magam, és elhagyva a konyhát, odalépek az asszisztenshez.
- Scusi, signorina! Megmondaná kérem a holnapi programot, hogy mit készítsünk elő, vagy mire lesz szükségük? - kérdezem tőle illedelmesen, ő meg hangosan felkacag. - Ó, de édes! Imádom, ahogy olaszul beszél! - mondja, aztán csodálkozó arckifejezésem látva visszafogja magát. - Egyelőre nincs információm, kérdezze Mr. Herondale-t, kint van az étterem előtt. Ha megbocsát...- mondja, majd állandóan szorongatott mappáját felkapja, és már tipeg is tova, hogy valakiket leteremtsen valamiért.
Mélyet sóhajtok, és kinézek az ablakon. Nem látom a pasast, csak a lamborghini mellett a kocsimat, amire ráférne egy alapos mosás, és...tulajdonképp csoda, hogy még megy, de legalább tágas a rakodótere. Felsóhajtok, majd elindulok, kissé idegesen forgatva a napfénygyűrűmet. Most...nem tudom mi lesz, felvettek-e mindent, és holnapra mit kell tennem, és szinte már kötelességemnek érzem, hogy cappuccinoval kínáljam, mintha más nem is létezne, de...Ajjj, Amy, szedd össze magad, a pasi nem egy sárkány, nyilván nem tép le a fejed, ha kérdezel, neki is érdeke, hogy minden rendben menjen, és ennek alapja a kommunikáció. Francesco mit tanított? Inkább kérdezz százszor, és csináld meg jól, mint egyszer végzetes hibát véts, mert nem kérdeztél.
Így a bejárati ajtóra teszem a kezem, és pár kiszabadult szőke tincsem a fülem mögé tűrve keresem meg a rendezőt. Az étterem előtt meg is találom, épp a naplementét nézi, én meg...csak csendesen mellé lépek. Nem akarom megzavarni, legalábbis nem rárontani. Észre sem vesz, vagy legalábbis nem igazán vesz tudomást rólam, és most megint...egészen emberi. Ami az én számból igen morbidul hangzik, mert ő minden szeszélyével ezerszer emberibb, mint én, de ez is csak nézőpont kérdése.
- Gyönyörű, ugye? - kérdezem halkan, apró mosollyal az ajkamon, és én is a naplemente ezer árnyalatát nézem, vele párhuzamosan állva, élvezve a nap melengető sugarait, és az arcomba fújó lágy szellőt. Már el is felejtettem, mit akartam kérdezni, csak...jól esik megállni így egy pillanat erejéig. Mintha megszűnne a világ...



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 1:55 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Végre elérkezett ez is. Aláírtuk a szerződést, tisztáztunk néhány dolgot és a titkárnőm mindent elintézett. Már nagyon várom a holnapot. Fény derül a tervemre, és bár nem fog tetszeni a többieknek, egyenlőre elég ha annyit tudnak a "narrátor ma este megérkezik, eddig más dolga volt". Azt hiszem írnom kellene neki egy szöveget, amit vagy megtanul holnapra vagy átolvas legalább. Végül ezt az ötletet elvetettem. Majd, még később meglátom valóban szükség lesz-e rá. Most sokkal inkább lekötött az, hogy befejezzük az előkészületeket és azokat az apróbb dolgokat, amik a narrátor nélkül is mennek. Délután négy órára a laza tempójú munka véget érhetett. Borzasztóan bosszantott, hogy ma mindenki úgy dolgozik, mintha hat ezer évünk lenne erre az egy reklámfilmre. A forgatás végeztével ennek hangot is adtam. Nem is kicsit. Kiabálásom és a saját embereim szidása olyan hangos volt, kemény és ellentmondást nem tűrő, mint a legnagyobb hurrikán. Csak épp nem szemetet, hanem magukba szálló embereket hagyok magam után. Mindenki tudta, hogy igazam van és hibáztak. A közel negyven perces ordítozásom - hozzáteszem a vérbe fagyott néma csendben - végül egy nagyon csúnya nézéssel ért véget. Egyedül a titkárnőm volt az, aki bár megijedt, nem vette magára a dolgot. Nem is őt szidtam. Habár, ma szokatlanul laza volt ő is. Ezt betudtam a hely adta izgalomnak. Más problémám volt. A halotti csendet mérges léptekkel hagytam el, minden további nélkül. Beültem a gyönyörűségembe és elhajtottam. Akaratlanul is felment bennem a pumpa, ahogy kiabáltam és szidtam őket. Már-már a hangom elmenetelétől tartottam. Szerencsére nem fenyegetett ez a veszély. Igen, szoktam kiabálni velük, de így kiosztani őket nagyon ritkán. Visszaérve a hotelbe eltettem a megfelelő helyre a dossziét és a tollamat is. Alig egy óra múlva jött egy e-mail a titkárnőmtől, elküldte a felvett anyagot azoknak, akik megfogják vágni. Nagyszerű. Ezzel is előrébb vagyok. Legalább ő rá tudok számítani, és igen alaposan és jól a kezem alá dolgozik. Azt hiszem sikerült belerázódnia abba a feladatkörbe, amit neki szántam. Helyes. Így kell legyen. Hat óra után nem sokkal megkaptam az újabb e-mail értesítőt; a fiúk már dolgoznak a felvételeken. Nyolc órakor megkaptam az elkészült filmet, amit később a kerek egészhez fognak tenni. Megvoltam elégedve vele. Már csak a holnapi napra kellett elkészülnöm, és aludnom egy nagyot. Hosszú és fárasztó nap lesz ez a kedd.

***Kedd***

Eljött a második nap. A nap, amikor végre minden tökéletes lesz. A titkárnőmet már beavattam a részletekbe, de csak őt. Még a stáb tagjai sem tudják, hogy miről lehet szó. Susogásukból azt vettem ki, csak úgy emlegetik; "a nagy terv". Ám, fogalmuk sincs róla, hogy ez pontosan mit is takar. Nem hibázatom őket. Ekkora fába még én sem vágtam a fejszémet. És mégis, honnan tudom mekkora sikere lesz ennek a videónak? Már ismerem magamat is, és az engem körülvevő embereket is. Noha, itt most nem szó szerint értem a "körülöttem lévő"-ket. Hajnali négy órakor keltem. Felvettem egy pólót, egy bőrdzsekit és egy farmert. Nem volt szükségem sem ébresztőre, sem frissítőre. Egyedül arra a kora reggeli sétára, amit Akira-val tölthettem. Élveztem a csípős levegőt, és még nagyobb kíváncsisággal töltött el bundás barátom felfedezési izgalma. Körülbelül fél hatra értünk vissza hotelbe. Mindkettőnknek jól esett ez a kis kirándulás. Felfedeztük a város egy részét, miközben olyan elevenséggel töltődtünk fel, amire nekem a mai napon kivételesen nagy szükségem lesz. Gyors és külön kérésre hozattam egy palacsintát a lakosztályomba. Ma nem szabad üres hassal elindulnom. Amíg a reggelire vártam megkerestem a mai ruhámat. Valami elegánst, lenyűgözőt és mégis egyszerűt. (lásd a képen) A mai első étkem elfogyasztása után ittam egy kávét. Hozzáteszem, semmi szükségem nem volt rá. Már így olyannyira elememben vagyok, hogy madarat lehetne fogadni velem. Nem boldogságról beszélek, bár lehet van bene az is, sokkal inkább izgalomról, vágyról, teljesíteni akarásról és még sorolhatnám. Ma... lehull a lepel. Most, hogy már nem üres a hasam, elmehettem zuhanyozni, hajat belőni, mosakodni, illatosítani, fogat mosni és felöltözni. Indulás előtt még igazítottam magamon, majd elköszöntem Akira-tól és beültem a fekete gyönyörűségembe. Ezúttal nem siettem. Bőven volt időm megérkezni. Hallgattam dorombolását, élveztem a lágy siklást az úttesten. Ugyanilyen könnyedséggel álltam be az egyik üres parkolóhelyre. Leállítottam a motort és ránéztem a telefonom órájára. Hét huszonkilenc. Kiszálltam a kocsiból, és elindultam a bejárat felé. Pontban harminckor léptem át a küszöböt. Titkárnőm néhány asztallal odébb egy lágy mosollyal vette tudomásul, ma számíthat rám. Formában vagyok, nagyon is. Energikusságom - noha nem mutatok különösen nagy izgalmat, csak rendezői határozottságot - érezhető és ezzel fokozom a többiek teljesítményét is. Talán írnom kellett volna egy szöveg könyvet. Nem, nem kellett volna. Jó ez így. Ha rögtönzők a fiúk is jobban odafigyelnek a munkájukra, mert tudják, én kétszer sosem mondok el semmit sem. Épp kapóra jött. Alig tettem három lépést a Santa Lucia belseje felé, a tegnap is nagyban őrjöngő férfi - aki nem mellesleg kisfőnököt szokott játszani - odalépett hozzám, és bármennyire is próbált udvarias maradni, a mérge kézzelfogható volt. Nem is, ez inkább felháborodás, amit fogalmazásmódjában érezni lehetett.
- Jó reggelt, Főnök! Árulja már el nekem, hogy mégis mikor fog megérkezni a narrátor, aki beszélni fog az étteremről, mert ugyan nem érkezett meg tegnap este, ahogy azt ígérték. Nélküle pedig nem tudjuk elkezdeni a forgatást! A narrátornak kell beszélnie arról miért is jó választás ez az Isten..... - nem hagytam, hogy befejezze. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak lehetett. Azonnal elhallgatott. Nem érdekel, hogy a kisváros félreesőségéről akart beszélni, vagy az éttermet akarta ócsárolni, akkor is tartsa bent.
- Azt ígértem, hogy minimum kétszáz százalékos sikert hozok el rekord mennyiségű forgatási idő alatt. Az ötlet hétfőn jutott eszembe. Hogyan növelhetnénk az érdeklődést? A válasz egyszerű. A rendező ajánlásával. Én leszek a narrátor. Én fogok beszélni a Santa Lucia-ról és minden másról is. Szerepelni fogok a felvételen, és mivel nem készültem beszéddel, ezért mindenkinek előre szólok, egyszer vesszünk fel minden jelenetet. A társadalom minden rétege imádni fogja. Van bármi kifogás? - magyaráztam el a helyzetet egyszerre szólva mindenkihez és a kisfőnökhöz is. Utolsó kérdésemkor egyenesen rá néztem a folyton panaszkodó és balhézó férfira, mire ő is és mindenki más is csendben maradt. Én is így képzeltem. A döbbent arcok, amiket láttam. Megérte ennyi ideig várni a lepel levételével.
- Mr. Herondale még sosem szerepelt egyetlen filmjében sem. Ez mindenki figyelmét felkelti majd. - súgott össze két fiatal nő.
- Ez nem kivételezés? Mi nyűgözhette le ebben a helyben? - kérdezett vissza a másik.
Őszinte leszek. Nem érdekel, hogy kit mennyire lepett meg a hír és milyen pletykák fognak szárnyra kelni. Engem csak az érdekel, hogy az ígéretemet betartsam. Ebben nincsenek kételyeim. Ellenben a stáb viselkedésével. Tekintetem a titkárnőmre esett, aki elismerően biccentett és ösztönzően mosolygott vissza. Igen, munkához kell látni. Ma, nem szabadulunk olyan hamar és olyan kevéssel, mint a tegnap. Holnapra már csak az utolsó simításokat akarom. Na igen, ennyit a három hónapos forgatási időről. Lett, és legyen belőle három nap. Szigorú és határozott utasításokkal láttam el mindenkit. A saját csapatomat még egyszer rendre intettem. Mintha azt is megemlítettem volna, hogy baki esetén munkanélküli lesz az illető... ah, annyira nem volt komoly. Amanda csapatát is pontos instrukciókkal láttam el. És ezután... több szavam nem volt senkihez. A pontosan fél kilenckor kezdődő forgatás megállás nélkül tartott este hatig. Nem volt szükség arra, hogy irányítsam őket. Az enyémeket biztosan nem. Reggel megkapták a pontos programtervet, amit fejbe tartottak és fegyelmezetten pörögtek. Az egyetlen ember, aki még parancsolgatott, az a kisfőnök volt. Nem bántam a dolgot. Így nem zökkentett ki a narrátori szerepemből. Végig mosolyogtam. Barátságosságomat fűszereztem a komoly tényekkel és lágyan, mégis férfiasan meséltem a helyről. Arról, hogy az embert mennyire eltudja repíteni Olaszországba. Milyen csodálatosak az ételek. A főszakács mennyire ért a munkájához, és milyen gondosan készül el a legapróbb dolog is. Beszédem során használtam olasz kifejezéseket is, hibátlan kiejtéssel. Az egyik jelenet a konyhában készült ez, ahol a kamera követett és nem csak a készülő ételek varázsáról volt szó, de az alapanyagok minőségéről is. A legkisebb részletekig kitértem. Egy másik jelenetben az álvendégek között sétáltam és úgy magyaráztam a mely különlegességéről. Végül kimentünk az étterem elé, ahol a névtábla alatt megálltam és ezzel fejeztem be a felvételt:
- Mindezek után maradt Önökben kétség? Netalántán kérdés? Oh igen, csak egy. Miről kapta az étterem a nevét? Mindennek megvan a maga története és varázsa. Ki volt Lucia? Miért az ő nevét viseli az étterem? Nos, kedves Nézők, jöjjenek el és kérdezzék meg a tulajdonostól. Biztos elmeséli a történetét. Ez az aprócska rejtély, és az élmény megéri a fáradtságot. Higgyenek nekem. - fejeztem be egy kacsintással. Vajon ez elég jó zárás lesz? Majd meglátjuk. Abban biztos vagyok, hogy a puszta jelenlétem is elég volt. Nemhogy a kedvességem, a mosolyom, az ahogy mutogattam közben és valódi átéléssel mondtam el azt, ami őszintén belőlem jött. Tényleg ennyire megvagyok elégedve az étteremmel. A dolgozóival és a vezetőjével. Olyan, mintha tényleg Olaszországot hozták volna ide. Egyszerűen fantasztikus. Erre a fantasztikusságra törekedtem végig, miközben beszéltem, magyaráztam és megmutattam a jelenleg csak elképzelt nézőknek azt, amiért érdemes ide eljönni. Az előttem álló férfi leengedte a kamerát, mire mély lélegzetem sóhajtásban adtam ki. Fárasztó volt és üdítő egyben. Komolyan mondom, nem is emlékszem rá volt-e valaha bármi, aminek sikerében ennyire reménykedtem. Amit akartam volna. Mindemellett éreztem is, hogy már az enyém. De, egy étterem sikere az ott dolgozók sikere is, nem csak az enyém, amit egy reklámfilm elkészítésével adhatok. Te jó ég, máris naplemente van? Milyen szép narancsvörös az ég. Pillantok fel az égboltra.


×1549× ×No Boundaries× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 27, 2015 12:49 am
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 498
Jól láthatóan félreértettem, bár igenis figyeltem rá. Csak ami neki stáb, az nekem is az. Csak neki a sajátja, és nekem is a sajátom. Talán a fáradtság, teszi már, vagy csak az, hogy mellette mindig olyan zavartnak érzem magam? Nem tudom, minden esetre mikor felvilágosít, hogy nem egyről beszéltünk, csak zavartan bólogattam, és kicsit bevallom el is szégyelltem magam. Pedig nem kéne, én vagyok a megrendelő, ő meg az aki nekem dolgozik, mégis én érzem folyton úgy, hogy meg kell felelnem neki és az elvárásainak. Bosszantó szokásom a maximalizmus, utálatos egy dög, mert amennyire hajt előre, annyira fog is vissza. Én pedig most megint úgy érzem, hiába próbálok maximum teljesítményt nyújtani, elhibázom, mert rossz irányba evezek. S bár érzem rajta a feszültséget, és a szívritmusa is kissé felgyorsul pár taktus erejéig, ami egy pici haragot enged feltételezni, mégsem szid meg, és ez nagy megkönnyebbülést jelent.
A szerződés említése előtt azért- talán már büntetésből is- eljár az idegeimen egy csárdást, én pedig meg vagyok győződve róla, hogy a komoly hang és az elkomorulás talán mégis annak köszönhető, hogy...megint elbaltáztam valamit, vagy mindent. Hiába mondja, hogy jól alkalmazkodunk, ha most meg mégis itt akar hagyni...megint! Érzelmeim nem tudom titkolni, noha elég gyakorlott vagyok már abban, hogy valamiképp magamra erőltessek egy álarcot. Most mégsem tudom megtenni, úgy megijeszt a tudat, hogy talán egy percen belül megint elmegy. Kétségbeesetten emelem rá tekintetem, és mikor végre feloldozást nyerek, boldog, megkönnyebbült mosoly terül el az arcomon, még a pilláim is lehunyom. S már suhanok is, hogy hozzam az addig a széfben rejtegetett szerződést, amit többször elolvastam, elolvasattam Marcoval, és megpróbáltam Alessandroval is, aki meglátva a kezemben a dossziét hangos, türelmetlen káromkodásba kezdett, és olasz temperammentummal hagyott faképnél, hogy én őt ilyen baromságokkal ne zaklassam. Mert nem érdekli, ha a születendő elsőszülöttemet is kell feláldoznom egy oltáron, őt az érdekli, hogy az a bárány mikor kerül végre a sütőbe, a beshamel mártás sem készül el, és a barnamártást az egyik idióta odaégette....
Mindegy, most viszont magabiztosan viszem vissza a szerződést, és tolom át az asztalon. Figyelem ahogy újra átolvassa, majd nagy, lendületes betűkkel aláírja, majd felém tolja a papírlapokat. Az én aláírásom szép, kecses betűk, lágyak, az övé, olyan...markáns, erőteljes, hangsúlyos. De amint leírtam a nevem, máris megjelent a titkárnő, mintha minden pillanatban a háttérből lesni Herondale mozdulatait. Csak figyelem, ahogy beszélgetnek, és közben óvatos mozdulattal Herondale elé tolom a díszes tollat. Azt nem tudom miről van szó, de gondolom szakmai dolog lehet, így nem folyok bele a beszélgetésbe. Mikor feláll, és tapsol, már látom, hogy nem figyel rám. Ráemelem a tekintetem a titkárnőre. - Köszönöm. Mindent köszönök.   - mondom egyszerűen, és látva, hogy a stáb, aki nem az enyém beindul, ellépek a konyha felé. Le kell szedni az asztalokat, összeszedni a tálalóedényeket, és új terítéket felrakni...van dolog bőven, és most már kénytelen vagyok én is kint serénykedni, ha nem akarom felbőszíteni az oroszlánt. Így sebesen beállok a pincéreim közé, és pontosan irányítva őket percek alatt nyoma sem marad annak, hogy itt ennyi ember evett volna egyszerre.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 11:59 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Mondhatni... szétszórt a lány. Ennyire unalmas lennék, hogy nem figyel oda a szavaimra, vagy ő is beállt a rajongók táborába és a megbabonázottsága teszi ezt vele? Elismerem, hogy a vagyonosok mindig odafigyelnek az emberek szavainak legapróbb jelentésére is. A mondatok összeállítására és az így kapott jelentést is alaposan megfontolják, de ez most már vagy felháborító kell legyen, vagy egyszerűen nevetséges. Miss Black szavaim nem képes értelmezni. Noha, kifogására szólhat a benne dúló érzelmek hada, melyeket ez a nagy változás hozott az életében. Nem hibáztatom, annak ellenére, hogy bosszant. Még megjegyzést sem teszek rá. Nem mutatom ki a fejemben megbúvó gondolatot. Fiatal és tapasztalatlan. Bár, én sem vagyok olyan öreg, azért mégis csak ebben élek egy ideje. Szavai után, amiket az alkalmazottairól mondott, egyszerűen csak fejet csóválok. Kedvesen magyarázom el a helyzetet, nehogy problémák merüljenek fel a későbbiekben. Elvégre, holnapra nagy terveim vannak.
- Nem. Azt mondtam a stáb. Ez az én embereimet takarja. Önök a színészek. A stáb pedig mindenki más. Azok akiket a kamerákat és lámpákat irányítják. A smink, és fodrász szakértők. A ruhatervező és még sorolhatnám a tagjait. Magukkal nincs semmi probléma. Látszik, hogy nincsenek hozzászokva a helyzethez. Ám, a probléma megoldó képességük tetszik. Nekem kell beszélnem az enyéimmel. Csak ennyit mondtam az imént. Ne szidja a jószágot, amikor nem követett el rosszat. Mert, ha egyszer megteszi már nem fogja komolyan venni a büntetést. - magyaráztam el barátságos hangnemben a helyzetet, minden további balhé vagy rosszallás keltése nélkül. Részemről ezzel le is zárva ezt a témát. Nagyjából, ebben a korban én sem lehettem sokkal tapasztaltabb. Nem hibáztatom, annak ellenére, hogy bosszant a szavaimra való nem odafigyelése. Mondjuk, a pakliban a szókincsének hiánya is ott lehet. Ha belegondolok én honnan indultam... igazából nincs szükség arra, hogy védjem. Jobb, ha nem foglalkozom ezzel. A végén még dühös leszek a saját hibámból. Az pedig senkinek sem tenne jót.
Újabb kortyot vettem a műalkotásból, hogy aztán sejtelmességemmel és mégis komolyságommal tökéletesen összezavarjam Miss Black-et. Na igen, ennyit a korábbi szavaimról az odafigyelését illetően. Minek lennék rá dühös, ha én magam szórakozom vele? Hah, már magam is összezavartam. Mindegy. A kis játékom végül célba ért. Amanda teljesen összezavarodott. Érdekes volt látni az arcán azt a sok érzelmet, és annak változásait. Végül, megadtam a kegyelem döfést és kinyögtem miről van szó. Ahogy megkönnyebbül... mindent megért. Szavaim megerősítést nyernek. Tenyerem rátéve a tollra tartom az asztalon. Megvárom Miss Black-et és a szerződést. Elém teszi, és helyet foglal. Kinyitom a mappát, nem válaszolva utolsó kérdésére és még egyszer végigjáratom a tekintetem a kérdéses papírokon. Jobb szeretem leellenőrizni mit írok alá. Az én helyzetemben sosem lehet tudni mikor akar valaki kihasználni. Tudnom kell, pontosan mi áll a papíron. Ezúttal nem olvasom végig. Azt már korábban 22szer megtettem. Most csak az ellenőrzöm ez valóban a kérdéses szerződés-e. Megbizonyosodva róla, leveszem a toll kupakját és mind a két szerződést aláírom. Utána az étterem tulajdonosa elé tolom, hogy ő is megtegye. Már csak a mi aláírásaink hiányoztak. A többi pecsét, és aláírás már rajta volt. Igen, ilyen kell legyen egy jól előkészített szerződés. Amint aláírta Miss Black is, a titkárnőm - mintha végig minket nézett volna - odajött és visszatette az egyiket a mappába. A másikat egy másikba tette. Egy fekete, szürke díszítésű és mégis egyszerű mappába, amelyet nekem adott át.
- Köszönöm. Mindent előkészített azok közül, amiket külön kértem? - pillantottam fel a szemüveg keret megbúvó zöld szemekre.
- Igen, Mr. Herondale. Mindent pontosan úgy csináltam, ahogy kérte. Most már Önön múlik minden. - felelte lágyan, kedvesen és mégis udvariasan.
- Remek. - zártam le a beszélgetésünket, és felállva az asztaltól tapsoltam kettőt, hogy rám figyeljenek. Jobb, mint kiabálni. Abból akadt mára elég - Jól van emberek, vége az ebédszünetnek. Itt az ideje néhány utolsó simításnak. - zártam le a pihenés végét, majd a kezembe vettem a saját mappámat. Itt az ideje folytatni a ma délutáni munkát. Már nincs sok hátra... egyeseknek.


×643× ×work b*tch× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 11:19 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám:738
Cappuccinot kér, és mivel az alkalmazottaim is az ebédszünetüket töltik épp, magam látok neki ismét a műveletnek. Örömöm lelem benne, még akkor is, ha nem kerüli el a figyelmem, hogy sokan engem bámulnak, néhányuk össze is súg a mellette ülővel, és rólam beszélnek. Vámpír vagyok. A hallásom ezerszer jobb, mint egy emberé, és belegondolni abba, hogy a több tíz fős társaság mindegyikét holtra tudnám szívni rövid időn belül, mégis arról beszélnek, milyen pici vagyok és törékeny...elég morbidul vicces. Igen, csak az tart vissza ettől a művelettől, hogy hajnalban ittam már, méghozzá bőségesen, így jelenleg nem gyötör jobban a szomjúság, mint bármikor máskor. Így csak magamban gondolkozva ezer és egy dolgon, csendesen főzök nekik kávét, és készítem a cappucinot Herondale részére. Lopva egyszer rápillantok. és bár múltkori megállapításom, hogy irtóra dögös pasi még mindig megállja a helyét, azért megmosolyogtat, ahogy összehasonlítom magunkat. EZerféle ellentét párt tudnék felsorolni, és csak egy a biztos és a közös mindegyikben: nem is lehetne közöttünk nagyobb a távolság.
Az egy csészényi mennyoszágot újfent díszítem, bár ezt most kicsit diszkrétebben, bár nem kevesebb szeretettel és elhivatottsággal. Aztán az asztalhoz megyek, szervírozom, és kedves, barátságos pár szavam után már távozni is készülök. Nem igazán tudom, nem zavarom-e. Nem sokszor találkoztunk eddig, de...ez alatt a pár alkalom alatt jobban összezavart, mintha egyedül kellett volna megoldanom a húr-elméletet, vagy feltalálnom a rák ellenszerét. Egyik pillanatban véresen komoly, a másikban már mosolyog, aztán újra komor árnyék vetül arcára, tekintete vészjósló lesz...ajj, nem tudok én ezzel mit kezdeni, ami nem meglepő, lévén, hogy nem igazán vannak kapcsolataim az életemben. Talán regisztrálnom kéne egy randioldalra. Vajon a vámpírokban vannak ilyen online lehetőségei? Nem hinném...elég fura lenne beírni, hogy " Társam keresem a halhatatlanság örök kárhozatába! A kinézetem ne tévesszen meg, huszunnégynek nézek ki, de a lelkem egy ezerhatszáz évesé. kalandorok kíméljenek, vadászok és utazók kizárva. Jelige: harapok, de csak ha akarod! "
De visszatérve a rendezőhöz, aki néha ilyen, néha olyan, de most mégis mosolyog, ahogy belekortyol az italba...először hagyni akarom. De mégis győz a kíváncsiság, hogy Ő, mint a fő alkotó, mégis, milyennek látja a helyzetet. Kétségbeejtő, örök kárhozatra ítélt, vagy ahogy mondta, meg lesz az, amire számít. Zavartan állok, és mikor ismét komorrá válok, az az érzésem, hogy megharagudott, amiért megzavartam. Leülök, és a kezeimet az asztalra teszem, ott kulcsolom egybe őket, míg őt figyelem. A nap egy vékony sugárban épp a kezemre esik, és ez kellemesen csiklandozza a bőröm, miközben a rendező szemeit fürkészem, és  a GYŰRŰMETtáncoltatom az ujjamon.
Mikor ezt mondja nyugodjak meg, minden rendben halad, egy megkönnyebbült sóhajtást hallatok, és elmosolyodom, annak ellenére, hogy én is tudom, hogy tegnap a jelek szerint nem voltam a saját embereimmel kapcsolatban világos. Este mindenképp megkapják a beosztásukat, ebben biztos lehet, de most nem akarom még stresszesebbé tenni őket, és az, amit és ahogy mondani készülök nekik, nem szabad majd látnia senkinek.
- Igen, uram, mindenképp beszélek a fejükkel. Sajnálom, hogyha kellemetlenséget okoztunk Önöknek. Minden esetre örülök, ha elégedett. - mondom, majd hagyom, hogy nyugodtan fogyassza az italt, hisz az frissen jó, és eddig míg meleg. Az utcát figyelem, a kíváncsi tekinteteket, ahogy befelé bámészkodnak, a parkolóban álló csodálatos Lamborghinit,és mellette....az én AUTÓMAT.
Nevetséges a kép, de reális, ezt be kell látnom. Amikor újra megszólal ismét felé emelem a tekintetem, s rá nézek. De ahogy húzza az időt...az én idegeim is pattanásig feszülnek, testtartásom is ezt tükrözi. Kezem idegesen szorítom meg, s feszülten pislogok. Olyan komor, hogy meg vagyok győződve róla egy pillanatig, hogy meggondolta magát, és mégsem csinálja meg...mikor elkezd felemelkedni az asztaltól, már szinte biztosra veszem, hogy megint faképnél hagy, hisz ezer és egy okot tudnék magam ellen felhozni. Tekintetem egy pillanat alatt változik a kíváncsiból aggodalmaskodóvá, majd kétségbeesetté. Ám mikor a szerződést említi, és elővesz a zsebéből egy igen szép tollat, megkönnyebbülten hunyom le a szemem, és nem tudom elrejteni a felszabadult mosolyomat.
Tovább mondja azt, amit ilyenkor gondolom szokás, én pedig bólintok.
- Tökéletesen világos volt minden, a számla végösszegét egy összegben kívánom kifizetni a megadott számlaszámra átutalással. A szerződést megfelelőnek találtam, alaposan átolvastam, és értem minden egyes pontját. S ha most megbocsájt egy pillanatra, akkor máris idehozom az irodából, hogy ha Önnek is megfelel, alá is írhassuk. Elnézést.   - mondom, és egy röpke mosoly után gyors és határozott léptekkel az irodába megyek, s rövid időn belül vissza is ülök az iménti helyemre. - Íme a szerződések. Akkor, aláírhatjuk? - teszem le elé a számára oly ismerős mappát, amit eddig a széfben őriztem, és amit a lehető legrövidebb időn belül szeretnék is aláírni.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 10:13 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Újabb cappuccino, újabb remek mű. Használnám a kifejezést; "ahogy azt Amandától már megszokhattam", de attól tartok egyetlen egy ital után nem mondhatom ezt. Még sem okozott csalódást. Csendesen vártam az egyszerű asztalnál. Magam elé néztem, és próbáltam elképzelni Miss Black jövendőbeli arckifejezését. A reakcióját, amit a sok híres és vagyonos férfi és nő megjelenése fog kiváltani belőle. Magamban mosolyogtam a dolgon. Igen, nem lenne rossz itt lenni akkor. De, attól tartok, ha vissza is jövök ide, az nem az elkövetkezendő három hónapban lesz. Elég sűrű programtervet húzattam ki a titkárnőmmel. Mi több, félbe hagytam egy forgatást. Lesz mit bepótolnom, noha csak két hét kiesésről is van szó. A hozzám hasonlók életében nem könnyű akár öt perc lazítást is tenni. Nem kellett több idő a cappuccino elkészítéséhez, mint a legutóbb. Legalábbis így éltem meg. Barátságos arccal pillantottam le a díszítésre. Nem habozok kezembe venni és megízlelni. Meglepetésemre a házigazda távozni készül. Kár, pedig beszélni akartam vele. És, elég volt gondolnom erre ő már meg is fordult. Letettem italomat és felnéztem a nőre.
- Üljön le, Miss Black. - utasítom rendezői komolysággal, miközben a velem szemben lévő székre mutatok. Megvárom, amíg kényelmesen elhelyezkedik, hogy folytathassam - Ne aggódjon. Minden a terveim szerint halad. Bár, nem ártana több fegyelem a stábnak. Azt hiszem az ebédszünet után néhány apróság elintézése után, mára be is fejezzük. Egy fejmosás sem ártana nekik a nap végére. - magyarázom komolyan hangon. Újra beleiszok a tulajdonos saját kezű alkotásába. Az íze most is éppen olyan kellemes, mint akkor volt. Tökéletes. Másmilyen nem is lehetne. Így pont jó.
- Nekünk komolyabbról kell beszélnünk, mint az emberek viselkedése vagy az, ki hogyan van megelégedve a mai felfordulással. Ez pedig... - hangom egyszerre komoly és sejtelmes. Szinte látom a velem szemben ülő nőn, játszom az idegein. A hatásszünetet az edények összekoccanása és az ezzel egy időben befejezett mondatom adja - ...a szerződés.
Zakóm belső zsebébe nyúlok. Közben, felegyenesedem a széken. Előveszek egy látszólag drága, fekete zselés tollat, melynek szegélyét arannyal díszítették. Mindig ezzel írom alá a szerződéseket és a fontos papírokat. A maga nemében impozáns. Nagyszerű és mégis egyszerű.
- Remélem nem gondolta meg magát, és elégedett a leírtakkal. Ez a végleges változat, mely két példányban készült el. Egy Önnél marad. A másik nálam. Illetve, készül egy másolat, amit gondosan elteszünk és csak a legnagyobb vész esetén vesszük elő. Megfelelőnek találta? - magyarázom az utolsó tudnivalókat, melyek egy részéről már biztosan tud. Hiszen, mind a két hamisítatlanul egyforma példány nála van. Legalábbis, utolsó információm szerint a titkárnőm neki adta. Amit, bár jó indokot mondott rá, még most sem értek igazán. Ezek mindig nálam szoktak lenni. Mindegy. Nem ezen a ponton fogok leragadni. Sokkal inkább érdekel Miss Black válasza.


×446× ×work b*tch× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 9:29 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Adrian & Amanda
Kibírom, ha nem kapok meg valamit, amit nagyon szeretnék. De azt is tudom, hogyan kell megszerezni, amit akarok.
☄ Megjegyzés:  :hug:  ☄ Zene ☄ Szószám: 936
A reggeli bolondok házához képest már kezd a helyére kerülni minden. Úgy látszik a stáb nem sokban különbözik az étterem csapatától. Nekik is épp úgy szükségük van a pontos utasításokra, az célirányos vezetésre, mint a másik csapatnak. Egy kicsit elszalad velünk is a ló, de ezt betudom annak, hogy tőlünk szokatlan felfordulásban kell dolgoznunk, és hogy fáradtak vagyunk. Igen, mindenki érzi a nyomást, bár a pallos csak az én nyakam felett lóg. De bízom abban, hogy a férfi nem véletlenül az aki, nem véletlenül van oly népes rajongótábora, és nem véletlenül ragaszkodott hozzá Marco. Na meg, ha már egyszer így megküzdöttem ezért a szerződésért, igenis ki akarom hozni belőle a maximumot. Azt ugyan nem tudom, azt a hatalmas vendégsereget és profitnövekedést hogy akarja összehozni, de ám legyen, éljen a bizalom meg a sütőtökkrém leves. Alessandro ételeivel minden rendben, a konyha az újabb fogásokat készíti, Alessandro ódákat zeng az új késekről és edényekről, na meg a rendezőről, aki szerintem vett egy bazinagy hólapátot, és azzal szórja rá a tömjént meg az elismerést az igen kényes, de többszörös Michelin csillagos szakácsra, aki már bejárta a világot, s csak azért tudtam megnyerni, mert a felesége beleszeretett Mystic Fallsba, és ide cibálta a hites urát, így sikerült épp jókor lecsapnom rá, persze jó gázsiért, de azt hiszem ez a befektetés megérte.
Miután kilépek az étterembe, pillanatra megállok, és végignézek a csendesen, vagy jókedvűen nevetgélő és étkező népes stábra. Olyan kívülállónak érzem magam köztük. Nem az én világom, így néhányukon kívül nem is igen beszélgettem senkivel, csak a vörös hajú asszisztens kéréseit hajtottam végre, vagy válaszoltam a kérdéseire, és mikor megemlítette, hogy ezer éve enne mandulatortát, röpke egy óra alatt tálaltam is elé a kívánt édességet, amit lelkendezve fogadott. Hiába, egy igazi vendéglátó...különben is, egészen megkedveltem a kissé mindig ideges, de láthatóan a főnökét rajongásig imádó titkárnőt, a vörös hajával, a hadaró beszédével, és azzal, hogy azért nem túlságosan lenézően beszél velem.
Végighordozva a tekintetem a vendégseregen pedig tovább kutat a tekintetem és meg is pillantom azt, akit keresek. A rendezőt. Csak nézem pár pillanatig, ahogy elmerengve áll az ablaknál, és kissé idegesen forgatom meg a napfénygyűrűmet az ujjamon. Olyan...nem, ő a leginkább az, aki nem illik ide. A csodakocsijával, a magas termetével, azzal a végtelenül büszke, egyenes tartásával, a könyörtelen tekintetével, amibe mégis újra és újra képes melegséget csempészni, ezzel teljesen összezavarva, mert sosem tudom, mikor, mire számíthatok tőle, és ez egyszerűen kiborít. Mély sóhajt veszek azonban, mert bármennyire félek, hogy olyat mondok vagy teszek, amivel magamra haragítom, a lelkiismeretem nem engedi, hogy hagyjam éhen vagy szomjan halni, és mivel a két leánykám nagyon is jól tudja, hogy a...hogy is fogalmaztak? "Férfiistenállat!"...mikor mit evett vagy ivott, jól tudom, hogy nem fogyasztott semmit, annyira el volt foglalva azzal, hogy haladjon a forgatás.
Közelebb megyek, és összeszedem magam, majd megkérdezem, kíván-e valamit fogyasztani. Nem néz rám, még csak pillantásra sem méltat, és ez kicsit megint elbizonytalanít. Hallja egyáltalán hogy beszélek? Halk vagyok, de azért nem ennyire...de aztán felém fordítja fejét, és kimérten, komolyan pislant le rám. A szeme kékje egészen sötét most, és a pillantásától kiráz a hideg, de aztán...megint megcsinálja. Ahogy ugyanazt kéri, mint legutóbb, és elmosolyodik, apró ráncok lesznek láthatóak a szeme és a szája körül, tekintetébe kis melegség költözik, és még rám is kacsint...nekem meg nem tudom miért fut végig borzongás a gerincem mentén. Kedvesen mosolygok, majd bólintok.
- Máris intézkedek. - mondom, és egy apró biccentés után sarkon fordulok, és a bárpulthoz megyek. Az én embereim is esznek, a felszolgálók egy része legalábbis a stáb közé vegyülve eszik, így nem akarom őket megzavarni. Helyette magam látok ismét a feladathoz, és amíg elkészítem a cappuccinot, ismét lefőzök egy jó nagy adag friss kávét a vendégek részére. Olaszok vagyunk, ez egy olasz étterem, egy kávé pedig szinte kötelező, ha nem akarnak elaludni a raguk és a levesek, tészták, mártással megspékelt sült húsok után. Közben pedig újra és újra végigjátszom az elmúlt napok őrületét, és újra meg újra megállapítom, hogy én már biztosan nem vagyok ép elméjű, és, hogy valószínűleg ezt az egészet csak álmodom, és biztos hamarosan felébredek, mert nem létezhet, hogy nekem van két éttermem, egy lakásom, amiben ugyan semmi nincs, de van egy lakásom, megnyertem Alessandrot főszakácsnak, Marcot vezetőnek, és mindezek fejébe, Adrian Herondale eljött személyesen, és elkészíti a reklámot! Nem, ilyen nincs még a mesében sem, pedig minden tiszta valóság. Ahogy a stáb tagjai időről időre, vagy akár jóval hosszabban engem néznek, amint a bárban ügyködök, ahogy a kávéfőzőről a kezemre csöpögött a tűzforró kávé, majd szinte azonnal be is gyógyult...Míg díszítem a cappuccinot a pult fölé hajolva, egy pillanatra oldalra pillantok, vagyis inkább kilesek a pult mögül, Herondalere. Egy röpke pillanatig nézem, ahogy az asztalnál ül, egy olyan ruhában, aminek az ára a fél étterem árából sem jönne talán ki, és elmosolyodok. Olyanok vagyunk egymás környezetében, mint ha egy arapapagáj egy veréb mellé kerülne. Míg én szürke egérként tűnök el a tömegben, a háttérben, ő a középpontban ragyog.
Mikor elkészülök a cappuccino-val, ugyanúgy feltálalom, mint napokkal ezelőtt, és díszítem, csak most másképp. Majd visszamegyek, és leteszem elé az újabb ALKOTÁST.
- Parancsoljon, egészségére. - mondom, és indulni készülök, hátat is fordítok, és elindulok, hogy hagyjam nyugodtan elfogyasztani a cappuccinot, de...nem, csak nem hagyhatom nyugton. Visszafordulok, és rápillantok. - Öhm...elnézést, én nem szeretnék tolakodó lenni, de...megkérdezhetem, hogy minden a tervei szerint alakul-e? Elégedett az eddigi eredményekkel? - kérdezem, és elég sok mindent értek ez alatt. A stábot, az én alkalmazottaimat, az ételeket,amik persze, tudom, hogy Alessandro-tökéletesek, de nem tudom, hogy kamera-tökéletesek-e, és...nem tudom, úgy mindenre. Egész nap azon kattogok, nem szúrtam-e el valamit. Így csak zavartan megállok, és ránézek. Ha elküld, megérem, és elmegyek, csak...talán érthető, még sosem csináltam ilyet, és...igen. Baromira izgulok.



Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 26, 2015 8:22 pm
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Amanda L. Black

Hihetetlen mekkora felfordulás volt itt. Komolyan mondom, egy nagyvárosi forgatás sokkal kevesebb kiabálással és rohangálással jár. Úgy érzem magam, mintha ez lenne a világ legnagyobb metropolisza és New York egy egyszerű tanya lenne hozzá képest. Tagadhatatlanul elfáradtam. Nem győztem túlkiabálni az embereket. Olyan szétesett a banda, hogy... hagyjuk. Nem érdemes ezzel foglalkozni. A lényeg, hogy túl vagyunk a kezdeti nehézségeken. Megkértem a srácokat, hogy a ma elkészült felvételeket még az este folyamán vágják meg és állítsák össze. Nem akarok a hétvégéig várni. Pénteken leakarom adni a videót a tévében, hét különböző csatornán és időpontban. Ennek megfelelően a titkárnőm már el is intézte, hogy mind a 147 híres és gazdag ismerősöm megnézze az adást. Ahogy őket ismerem havonta 3-4 fő garantáltan el fog jönni ebbe az étterembe. Aztán ki tudja még hányan. Csak az én videóimat, filmjeimet milliók nézik. És ilyen ajánlás... még egyszer sem volt közöttük. Bizony, holnap beugrik a majom a vízbe. A ma reggeli ötletem érvénybe lép. Ilyen nézettséget, ekkora sikert... hah, muszáj összeszedni magunkat.
Ezen kattogott az agyam, többek között. Miközben az utcát figyeltem. Végignéztem az elhaladó járókelőkön. Az utca életképéhez tartozó tárgyakon. A Santa Lucia teraszán. És, a sértetlenül magára hagyott autómon. Akaratlanul is arcomra kúszott egy apró mosoly, ahogy belegondoltam, mennyire nem illik a képbe. Az egyszerű kisvároshoz képest mennyire az egekben van. Mindebből Miss Black rángatott ki, amikor mellém lépett. Arcom komollyá változott, mint amilyen előtte is volt. Nem pillantottam rá. Hallgattam a hangját. A hangot, mely igyekezett bátor maradni. Illetve, mindenek előtt kedves és illedelmes. Elhallgatott. Ekkor fordítottam a nálam alacsonyabb tulajdonos felé a fejemet. Egyenesen a szemébe néztem, hogy rendezői komolysággal ám mindenféle negativitás nélkül válaszolhassak neki.
- Köszönöm, egy cappuccino-t elfogadok. - hiába voltam komoly, a kérésemtől akaratlanul is elmosolyodtam. Eszembe jutott a legutóbbi találkozásunk. Ennek örömére egy kacsintással fokoztam a kialakult helyzetet, ami tökéletesen passzolt komolyságomat megváltoztató mosolyomhoz. Egy darabig követtem tekintetemmel a távozó Amandát. És ekkor, olyanon kaptam magamat, amin igazán nem kellett volna. A fenekét néztem. A felismeréssel egy időben kaptam el a tekintetemet és meredtem újra az utcára. Olyan dolog volt ez, amire én magam sem készültem fel. De, férfi vagyok az Istenért!
Leültem a mellettem egész nap üresen álló asztalhoz. Egy apró része az étteremnek, amely ma nem került középpontba. Közel volt, és mindemellett egyszerű is. Itt vártam meg a cappuccino-mat.


×385× ×work b*tch× ×note×
Credit
Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Vissza az elejére Go down
 

Étterem

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Belváros :: Santa Lucia Ristorante Italiano-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm

• ROTM FRPG •