Mintha nem is hallana engem, mintha nem is akarná érteni azt, amit mondok, pedig én... én soha nem tettem ellene semmit. Nem hiheti azt, hogy minden eddigi csak színjáték volt, nem hiheti azt, hogy képes lennék elárulni őt, vagy akár bántani bárhogyan is. Nem lennék rá képes, és nem is értem, hogyan feltételezhet ilyesmit rólam és hogy miért nem jutnak el hozzá a szavaim, miért nem hisz nekem. Életemben nem hazudtam még neki és nem is most fogom elkezdeni, nem hiheti, hogy minden csak színjáték volt eddig... az egyszerűen képtelenség! - Tisztán? Csak azt látod, amit láttatni akarnak veled, semmit sem látsz tisztán! - nem hiheti azt, hogy ez az igazság. Azt látja, amit akarja, hogy lássanak, és nem érti meg, hogy eddig is ezt tették régen is. Elhitették velünk azt, hogy a másik oldal a rossz, és ő most... el is hiszi, és a legrosszabb, hogy pont velem kapcsolatban, ez fáj a legjobban. - Nem! Nem rólam szól, rólunk, de... nem értelek. Én soha nem hinném el, ha be akarnak téged feketíteni, te pedig... komolyan elhiszed. - látom rajta, komolyan beszél és képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetséges ez. Gyanúsít valamivel és még egyelőre nem is tudom, hogy pontosan mivel, de hogy rendkívül fáj, az biztos, és nem tudom, hogy mégis mit kéne most tennem. Nem győzik meg a szavaim, nem hisz semminek sem, amit mondok és így... mégis mit tehetnék? Halvány sejtelmem sincs róla, hogy mit gondol rólam, és nem értem, hogy miért, így mégis hogyan győzzem meg az ellenkezőjéről és... egyáltalán akarom-e, ha képes elhinni rólam ilyesmit? - Nem akartam elmenni, akkor nem jöttem volna el veled, nem hagytam volna ott mindent és mindenkit. Hogyan feltételezhetsz ilyet rólam? - komolyan nem tudom már, hogy hogyan reagáljak, valahol kezdek a kétségbeesés és a harag között ingadozni. Mérges vagyok rá, hogy képes rólam ilyesmit feltételezni és közben nem is értem az egészet és képtelen vagyok felfogni azt, hogy képesek ilyesmit elérni olyan távolból is. A családom... vagy az övé, még abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ki, vagy erre képesek voltak összefogni, hogy szétugrasszanak minket? Sejtelmem sincs, hogy mi a fene történik itt, de egyre rémesebben érzem magam. - Szavak... minden az volt szerinted hazugság? - nem bírom, úgy érzem, mintha minden rám akarna szakadni. Megremeg a szám széle, de próbálom tartani magam, de nem megy könnyen, ha ilyesmiket vág a fejemhez. Szavak... ezek szerinte csak azok és eddig is mind az volt. - Azt sem tudtam, ki vagy, amikor Londonban találkoztunk, az is csak... színjáték volt szerinted? - komolyan ezt hiszi? Ha erre is igen mond én... én nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék még. Nem ismertem, egyszerűen csak ott akkor egy éjszaka alatt valami történt és nem tudtam kiverni a fejemből és szerinte az sem volt más csak játék? A szavaira már csak a fejemet rázom, mégis mit mondhatnék még, ha egyszer képtelen megérteni és hinni nekem? Nem tudom, hogy mivel tudnám meggyőzni és akármit mond csak egyre jobban fáj. - Nem a sértődöttet... fogalmad sincs mennyire fáj... hogy ezt hiszed rólam. - hogy igen hazugságokat hitt el, de olyanokat, amiket nem én mondtam, mások hazugságait hitte el és mégis mit mondhatnék erre ezek után? Hogyan győzhetném meg arról, amiről láthatóan lehetetlen? - Nincsenek válaszaim! Értsd már meg! Fogalmam sincs, hogy ki tette, de nem én! - megemelem a hangomat, de nem azért, mert kiabálni akarok, egyszerűen csak a kétségbeesés hozza azt ki belőlem, hogy már nem tudom, hogy mit mondjak neki, hogy mitől hinne nekem. Hátrébb lépek, fájdalmas sóhajjal húzom össze magamon még jobban a kabátot, mintha ez megvédene attól, hogy újra és újra tőrt forgasson a szívembe minden egyes szavával. - Szeretlek Duncan... hiába nem vagy képes elhinni ezt nekem, de nem mondhatok neked semmit... mert nem tudok, akárhogy is fenyegetsz, akármit is teszel. - újabb lépés hátrafelé, majd egy mozdulattal fordítok hátat neki. Ekkor engedek utat a könnyeknek. Nem hisz nekem és nem bízik bennem, pedig nem tettem olyat, amivel rászolgáltam volna. Próbálom visszatartani a sírást, hogy legalább a vállaim ne rázkódjanak, de nem megy könnyen. Talán az lenne a legjobb... talán akkor lenne könnyebb, ha megtenné, ha lőne, ha végezne velem, mert ami most van, egyszerűen elviselhetetlen.
- Csak mert nem kellett mondanod! – mert nem volt rá alkalom, mert remekül eljátszotta a kis szerepét, amit rászabtak, és nekem ezt látnom kellett volna előre, és az a legrosszabb az egészben, hogy be kell látnom, igaza volt a családomnak. Nincsen olyan, hogy béke, sem ember, sem család között. A béke…mulandó. – De végre kibújt a szög zsákból, most már tisztán látok mindent! – most már nem fog tudni nekem hazudni, nem tud manipulálni sem, mert nincs semmije ellenem, mert már nem vagyok az övé, és soha nem is leszek, mert akkor hibázott mikor megölte a nagyapámat. Megölte őt… még csak nem is ismerte. - Szóval ez megint csak rólad szól, igaz? – komolyan, már majdnem felnevetek. Minden csak róla szól, minden, de ezzel nem fog engem most átverni, nem érdekelnek a kifogásai, ezek csak szavak, nem érnek semmit sem, elszállnak, hazudnak, ahogy tették eddig is, és elhitetnék velem azt, ami nem igaz. – Le sem tagadhatnád, hogy honnan jöttél. – nem véletlen, hogy a családom ennyire utálja az övét. Önzők, hazugok, csalók… persze, rólunk sem mondható el sok szép dolog, gyilkosok vagyunk, kegyetlenek, de ez szükséges lépés, hogy a világot megtisztítsuk az olyanoktól, mint a családja. Akik mások nyomorán élősködnek. Akik öregembereket ölnek. - Oh, valóban? A szívem mélyére? Mondd csak, mégis miért mentél el? Hogy engem védj? Ne álltasd magad, azért mentél el, mert elakartál! Nem kell engem megvédeni. A nagyapámat kellett volna! – mert már öreg volt, beteg, és szüksége lett volna valakire, rám, ha kimentem volna elé, ha nem munkába megyek, hanem érte, akkor még élne. – Nem érdekel az, amit mondasz. Ezek csak szavak. Eddig is hazugok voltak, most is azok. – nem érdekel, hogy mit mond, a szó elszáll, a tett megmarad, elegem volt abból, hogy zsinóron rángatnak, hogy mindenki kénye kedvére játszik velem, mintha valami sakkbábú lennék. Itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem a dolgokat. – Mert nem tudtad volna. Mert úgy nem fájna elégé. – nekem, mert akkor nem fájt volna, nem csak az a baj, hogy meghalt az egyetlen ember, akire valaha is felnéztem az életem során. Aki felnevelt, aki nem katonát, hanem férfit faragott belőlem. És ki ölte meg? A feleségem. – Mint mondtam már: ezek csak szavak! – a szavak pedig nem segítenek semmin sem, sem rajta, sem rajtam, sem a nagyapámon, senkin. A szavakkal nem lehet harcot nyerni, nem lehet a fájdalmat enyhíteni, sebet ellátni. A szavak a léleknek van, de ha a lélek megtört, akkor azon már nem segít semmi. – Elképesztő, hogy még most is a sértődöttet játszod. Mintha téged bántanának, mintha neked lenne a legrosszabb az egész világon. – komolyan, nevetséges, hogy ennyire naiv, hogy ennyire magát látja mindenben. Az én nagyapámat ölte meg, tőlem vett el mindent, amiért megdolgoztam az életben. És erre úgy beszél, mintha őt érné a világ legnagyobb fájdalma. – Nem öllek meg, amíg választ nem kaptam a kérdéseimre! – azokat pedig már elmondtam. Nem csak őt akarom, hanem az egész családját, azt a rohadt, undorító, szánalmas bagázst, akik képesek egy öregemberre támadni, akinek még csak lehetősége sincsen arra, hogy megvédje magát.
Értetlenül tekintek rá még mindig, és egyre inkább nem értem az egészet. Hogy elfelejtettem volna bármit is... hogyan felejthetnék el? Azt nem lehet csak úgy elfelejteni, ami köztünk van... vagy már csak volt? Mert ahogyan beszél pont arra mutat rá, hogy ő bizony elfelejtette, hogy azt hiszi az egész nem volt más, csupán átverés, hogy én... átvertem őt, pedig soha nem tennék vele ilyet, képtelen lennék rá. Nem értem, hogyan feltételezheti egyáltalán. Feladtam érte mindent, a családomat és ott hagytam mindenkit, mert csak így lehettünk együtt és most... azt hiszi, hogy az egész nem volt igaz, hogy ennyire jó színész lennék? - De nem tőlem Duncan... nem tőlem! - én soha nem mondtam neki semmi olyat, amivel bántottam volna, most miért hiszi az, hogy tényleg képes lennék ilyesmire? Miért hiszi, hogy bántanám őt bárhogyan is. - Bántanának... téged, azt aki fontos nekem, bárkit... hát nem érted? - fenyegetés, csak erre képesek, a családom keményebb része, akik képtelenek elfogadni ezt, még úgy sem, hogy eljöttünk, elmenekültünk előlük. Ezt kellett tennem, mert ha nem, akkor talán másnap már arra érek haza, hogy végeztek vele, de gondolom annak igazán komoly következményei lettek volna, egyrészt én sem térek soha haza, másrészt... a családja komolyabban lépett volna fel az enyém ellen. De az, ahogy viselkedik komolyan megrémít. Egyszerűen... ijesztő a hangja, a tekintete, minden egyes szó. Soha életemben nem láttam még ennyire ridegnek, és soha nem hittem volna, hogy valaha velem fog majd így viselkedni... képtelenségnek tűnik még most is, de látom a saját szememmel és sejtem, hogy talán csak percek kérdése, hogy pisztolyt rántson és... képes lenne ártani nekem? - De én nem... nem tettem semmit! Miért nem hiszed el? Ha a szíved mélyére nézel, akkor láthatod, hogy ez... lehetetlen. - rázom a fejemet továbbra is hevesen, lassan már kétségbeesetten. Hogy felismeri a fajtám nyomait... soha sem beszélt rólam így. Nem volt fajtám, nem volt az, hogy mi mik vagyunk csak az, hogy kik. Duncan és Adeline, nem egy vadász és egy animágus, ez... soha nem merült fel és most mégis ez a fő téma, most mégis ezzel képes nekem támadni? Én pedig egyre inkább úgy érzem, hogy félnem kell tőle, hogy hátrálni kényszerít a szavaival, a fenyegető magatartásával. Az ösztön pedig, az állat, ami bennem szunnyad mintha csak sikítana, hogy fussak, hogy fordítsak hátat, hogy meneküljek, mert ártani akar nekem, de elnyomom. Nem tenné... ugye nem tenné? Bántana? Képes lenne rá? A következő szavak, a vádjai szinte már tőrként hatolnak a szívembe. Úgy érzem, mintha a lelkemet marcangolná vele. Megütközve pillantok rá, eddig bírom, hogy ne gyűljön könny a szemembe, de próbálom pár nagyobb pislogással eltüntetni és visszatartani őket. - Ha meg akartam volna őt ölni... miért nem tettem már rég? Ez... ez az egész abszurd, te is tudod! - nem gondolhatja komolyan, hogy valaha is ártanék annak a személynek, aki fontos neki, akiről a legtöbbet mesélt, aki miatt kedvessé tudott válni még olyan kegyetlen szülők mellett is, akik jutottak neki. Megkeményítem a tekintetemet, nyelek egy nagyot és minden logikus lépés ellenére közelebb lépek hozzá, hiába tudom, hogy inkább el kéne. - Ha így hiszed, ha... mindezt elhiszed, akkor itt vagyok... azért jöttél igaz, hogy megölj... nem fogok elmenekülni. Nincs értelme, ha képes vagy ilyet feltételezni rólam. - hiába mindegy keménység, mégis legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem moccanok, igyekszem tartani magamat, mert ha ezt ő tényleg így hiszi, ha feltételezi rólam, hogy megöltem a nagyapját, hogy képes lennék bárkit is megölni... akkor nekünk nincs dolgunk egymással és akkor... az életemnek sincs az ég világon semmi értelme.
- Ne hazudj. Most az egyszer…. megpróbálhatnál igazat mondani! – olyan nagy kérés lenne ez? Az egész életemet hazugságokban éltem le, hol a szüleim, hol ők hazudtak, zsinóron rángattak, de megelégeltem, elég volt abból, hogy csak egy eszköz vagyok, ideje végre a saját fejem után mennem, és ezt teszem most is. – Persze, nem tehettél mást…tudod te, hogy hányszor hallottam már ezt. – nem, nem értem meg, és ha ilyet kér tőlem, akkor ezek szerint tényleg egy cseppnyi jóindulat sem szorult belé. Megölte a nagyapámat! Ezek után pedig azt kéri tőlem, hogy próbáljam őt megérteni? Hát, arra aztán várhat, nem fogom megérteni, nincs mit megérteni! - Nem, ezzel csak magadat mentetted. – mivel védett volna engem? Hogy megölte a nagyapámat? Erősen kétlem, hogy egy nyugdíjas ember olyan nagyon nagy veszélyt jelentett volna rám. A meneküléssel pedig nem véd senkit sem, pont ezért a neve az, hogy menekülés. A saját bőrét menti ezzel, nem pedig másét. – Hát, úgy látszik, hogy akkor nem csak te nem mutattad ki a fogad fehérjét. – felelem neki szárazon. Mégis mit hitt? Hogy majd küldök neki képeslapot mielőtt idejövök? Hogy virágokkal állítok be? Ugyan már, végzett a nagyapámmal, nem tudom,hogy milyen beteg játékot akar velem űzni, de a történtek után nem fogok csak úgy kedélyesen elbeszélgetni vele. - Nem kell elhinnem semmit sem neked! Mióta elmentél,azóta nem. – rázom meg a fejemet. Nem, már nem kell vakon bíznom benne, nem kötelességem hinni neki, egyáltalán…hitelt adni bárminek, amit mond. Menekül, így is csak a saját bőrét menti, miért igyekezne akkor haza a nyamvadt családjához? – Hogyan feltételezhetem rólad? Ha nem tudnád, akkor vadász vagyok! Felismerem a fajtádnak a nyomait! – minden összejátszott, utánanéztem, és… végzett vele, kíméletlenül, mint egy vadállat. Megmondták…megmondták ezt előre azok, akiket a világon a legjobban utáltam, és most idegőrlő érzés tudni azt, hogy igazat mondtak. Pont ők…soha semmiben nem volt igazuk, csak ebben. – Nem számít, hogy mit feltételezek rólad! Ezek vezettek félre eddig is! Fel kellett volna ismernem. – fel kellett volna, hogy ő sem más, mint a családja többi tagja. Ugyanúgy csak vadállat, akikre az én fajtámnak vadásznia kell. Nem számít, hogy mit érzek, soha nem számított. Ilyen az élet. Kegyetlen. Onnan vesz el, ahonnét csak tud. – A nagyapám hozzánk indult. Csak te voltál otthon. Csak te láthattad őt. Megölted. – a nyomok, az idő…. ő volt, és hiába adja nekem az ártatlant, attól még nem fogom ezt máshogy gondolni. Eddig félrevezetett, most már nem fog, most már tisztán látok, és nem fog behálózni.
- Nem... nem könnyű, én... nem feletettem el semmit sem. Miért mondasz ilyeneket? - tudom, hogy eljöttem, de nem volt más választásom és nem fejthettem ki neki hosszabban és bővebben, egyszerűen nem lehetett, mert... nem mondhattam el, nem engedték. Tudom, hogy pont azért, hogy annyiban hagyja, hogy ne jöjjön utánam, hogy... megbántsam vele és láthatóan sikerült, de most nem kérdőre von, ez nem erről szól, az egyértelműen látszik, de akkor... mégis miről? Nem értem és egyre rosszabb gondolatok kavarognak a fejemben, amikkel nem tudom, hogy mit kéne kezdenem. Valami nagyon nincs rendben... és nem tudom, hogy mi. Annyira hideg és rideg velem, hogy azt szinte már fáj hallani. - Nem én... én nem akarom elfelejteni azt az időt, amit együtt tölthettünk, de el kellett jönnöm... nem tehettem mást. Értsd meg... kérlek! - nem úgy fest, mint aki bármit is megértene, sokkal inkább úgy, mint aki az ég világon semmit sem ért abból, ami most történik, sőt olyasmiket gondol, amiket én nem értek, pedig elvileg nekem vannak válaszaim és neki nincsenek, mégis én vagyok most az, aki csak pislogni képes és nem tudja hogyan kezelje a vádakat, amiket a nyakába kap. - Nem tehettem mást Duncan... téged védtelek ezzel. - őt és azokat, akik fontosak neki, mert ha nem teszem, annak következményei lettek volna és még így is lehet, ha nem engedi, hogy elmenjek és láthatóan nem engedi, mert a hajómnak annyi és... most itt maradtam és fogalmam sincs, hogy mit kezdek magammal újabb egy hétig és mi van, ha most valaki meglátja azt, hogy mi itt beszélünk, mikor nem szabadna. - De, az a kérdés! Úgy nézel rám... Soha nem néztél rám így, soha... soha nem volt ilyen a hangod, mintha... nem is te lennél. - érzem, hogy szinte már remegnek az ujjaim, ahogy fázósan ölelem át magamat. Nem mintha ez segítene, nem fizikailag fázom, hanem ez az egész késztet remegésre, mert nem tudom, hogy mégis mi történik, hogy mi történt, hogy... miért viselkedik így velem. Miért... miért ijesztő az egész jelenléte, miért olyan, mint egy... vadász? - De ez más, nincs választásom Duncan. El kell hinned! - de hogy azt feltételezi rólam, hogy valakit megöltem, hogy úgy lép közelebb hozzám, ami egyértelműen fenyegető... az a legrosszabb az egészben. Érzem azt a lassan az összes porcikámat átitató zsigeri félelmet, amit nem szabadna a jelenlétében, amit még soha sem éreztem a közelében és most az ösztönöm azt súgja, hogy tűnjek el innen. - Nem tudom, hogy miről beszélsz, értsd meg végre! Nem öltem meg senkit! Hogyan feltételezheted rólam? - közel vagyok ahhoz, hogy kiabáljak, de még nem történik meg, inkább úgy érzem kezdek kiborulni, a kezem remegése nem szűnik, csak azért nem látszik annyira, mert elég erősen szorítom össze az ujjaimat ahhoz, hogy ne legyen látványos, de egyszerűen képtelen vagyok felfogni ezt az egészet. Elérték, amit akartak? A családom... és az övé, vagy nem tudom, hogy ki, de elérték? Rosszat gondol rólam, azt hiszi, hogy képes lennék bárkinek is ártani. Amikor tovább beszél lassan felfogom, hogy miről is van szó. Erőtlenül lépek egyet hátra, aztán még egyet. Enyhén megremeg a szám, és csak meredten nézem őt. - És te azt hiszed, hogy én... én képes lettem volna ilyesmire? Hogy én... megöltem a nagyapádat? Komolyan... ezt feltételezed rólam? Akkor ennek az egésznek semmi értelme... az egésznek, amit tettünk... semminek... - kegyetlen a tekintete és nem tudom, hogy egyáltalán képes-e most józanul gondolkodni, de nem úgy fest innen nézve. Fel nem foghatom, hogyan hiheti ezt. Így intézték, így rendezték meg, ezért kellett gyorsan távoznom, ezért kellett így intézni. És ő képes elhinni rólam ilyesmit? Azt gondolja, hogy évek óta... minden hazugság volt?
- Mert könnyű elfelejteni mindent, eltűnni, írni egy papírra pár sort, és azt hinni, hogy az használ is valamit. – mert így történt, elment miután elvett valami nagyon fontosat az életemből és én…. itt maradtam, nem is értem, hogy gondolhatta, hogy egyetlen papírfecni majd megold minden problémát. Abszurd, ezt neki is tudnia kellett volna. – Elmenekültél, magad mögött hagytál mindent és mindenkit. Felejtést remélsz? – nem kapja meg, tőlem nem, és mástól sem, mert túlságosan is sokáig játszott velem, elvette a nagyapámat, z egyetlen embert, akire tényleg felnéztem, aki képes volt kimondani azt, hogy ”fiam”, hogy büszke rám. Elvette tőlem….és még csak nem is tudom miért. - Én viselkedek furcsán? Nos, ez igazán vicces annak a tekintetében, hogy te jöttél és akartál felülni egy Skóciába tartó hajóra. – akkor mégis miről beszél, miért én viselkednék furcsán, ha ő az, aki most is menekül, aki maga mögött hagy mindent, aki összetört mindent. Nem hagyott semmit sem meg. – A kérdés az, hogy te miért csinálod ezt, nem pedig azt, hogy én miért. – én azért vagyok itt, mert megölte a nagyapámat, és mert tudni akarom, hogy miért tette, hogy mi oka volt rá. Miért vette el tőlem? Meghalt volna így is, de nem így kellett volna, nem széttépni, hanem…békében kellett volna őt hagyni meghalni. - Egy ideig azt is hittem, hogy képtelen lennél elmenni, mégis arra készültél, nem? Azt hiszem, hogy teljesen mindegy mit tudok rólad, mert ahogy elnézem, soha nem ismertelek. – maga ellen beszél azzal, hogy játssza itt az értetlent. Válaszokat akarok, nem pedig tagadást hallani. – Szóval? Miért ölted meg? – kérdezem újra, de most már súlyosabba koppannak köztünk a szavaim. Elegem volt abból, hogy soha senki nem képes egyenes választ adni egy kérdésre. Miért nincs senkiben annyi gerinc, hogy megmondja az igazat, miért kell színlelni és hazudni egyfolytában? Mit remélnek tőle, hogy majd jobb lesz? Nem lesz, elárulom! – Továbbra is ezt akarod játszani? Hát rendben, akkor legyen! A nagyapám eljött ide, hogy meglátogasson minket. Azonban mikor hazamentem nem találtalak téged, csak őt széttépve, és egy levelet, amiben azt írod sajnálod. Tudom, hogy mi ölte meg őt. És most azt is tudni akarom, hogy miért! – itt az idő, hogy végre egyszer igazat mondjon nekem, mert eddig nagyon úgy tűnik, hogy semmi nem volt igaz abból, amit nekem mondott. Egy életet éltem le hazugságban. Bolond és naiv voltam, de ez nem fog megismétlődni, tanulok a hibáimból és ezáltal leszek jobb, és okosabb. Az élet elgáncsolt, de felállok újra és újra.
Értetlenül pillantok rá, nem tudom, hogy mégis mire véljem ezt, hogy miért beszél így és... a szavai... Miért ne emlékeznék a nevére? Emlékszem, mindenre emlékszem, tudom, hogy mit kellett hátra hagynom, de nem volt más választásom és neki most nem szabadna itt lennie, mert valaki megláthatja, valaki tudhat róla és annak következményei lennének. Nem eshet baja másnak miattunk, azt... nem viselném el. - Miről... beszélsz? Miért ne emlékeznék? - a hangja is annyira más, a tartása... fenyegető? Jól érzem vajon? Soha sem viselkedett még így, soha sem láttam még ilyennek, és most mégis valami nagyon furcsa benne, valami nagyon... megváltozott és nem tudom, hogy mégis mi lehet az. Az pedig már csak ösztönös reakció a részemről, hogy amikor közelebb lép hozzám, én valami miatt úgy érzem, hogy hátrálnom kell. Nem értem, hogy miért, de valahogy süt belőle valami rossz, valami fenyegetés, valami, amit még soha életemben nem láttam rajta és most sem akarom. - Furcsán viselkedsz... valami történt... mi... miért vagy ilyen? - látszik rajtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. Vádló a tekintete, és esze ágában sincs felfogni, hogy veszélyes, hogy most itt legyen velem, hogy nem szabadna. Komoly következményei lehetnek annak, hogy most itt van és én nem akarom, hogy neki, vagy bárki másnak baja essen, pont azért jöttem el. Nekem ő fontosabb, mint a boldogságunk, mindig is fontosabb volt, hiába fájt olyan iszonyatosan összepakolni és eljönni. Nem akartam, tényleg nem, de... akkor sem volt más lehetőségem. - Miről beszélsz? Nem... én nem öltem meg senkit sem. Tudod, hogy képtelen lennék rá. Miért... miért viselkedsz így? - össze vagyok zavarodva. Vádol és tényleg jól érzem, hogy támadó a kiállása, fenyegető. Az képességeim minden erre próbálnak rávezetni. Nem érzek belőle izgatottságot, hogy lát, nem ver gyorsabban a szíve, mintha örülne nekem, csak... ezt a feszült hideg állapotot érzem belőle, csak azt látom és nem tudom, hogy mégis mire véljem. Minden egyes ösztönöm azért sikít, hogy menjek, hogy fussak el, hogy veszélyes és hogy menekülnöm kell, de még sem vagyok képes megmoccanni. Nem... inkább közelebb lépek, tétován emelve meg a kezemet, hogy aztán bizonytalanul hulljon vissza a testem mellé, mielőtt még megérinthetném őt. - Mi történt? - valami baj van, ez biztos, különben nem viselkedne így. Olyan, mintha nem is ő lenne. Olyan, mintha... valaki más állna most itt előttem, valaki olyan, akitől úgy érzem, hogy nagyon is tartanom kell, akinek nem szabadna a közelében maradnom, mert... mert képes lenne bántani. Tényleg képes lenne rá? Tényleg... azért van itt, mert bántani akar? A gyilkos tűz a szemében még ennél is többről árulkodik, de nem akarom elhinni... nem hiszem, hogy képes lenne rá... vagy mégis? Megölne?
Teljesen magabiztossá váltam már akkor, mikor belegyezett, hogy a segítségemre lesz. Keveseknek hiszek és szavazok bizalmat, de Lucast még a köztünk történtek után is azon személyek közé sorolom. A tény, hogy közös múltunk nem ért szép véget, egyáltalán nem befolyásolja a mostani helyzetünket. Legalábbis merem remélni, hogy ő is így áll a dolgokhoz, és nem most veri majd le rajtam a múlt minden sérelmét, ha már azt ajánlottam neki cserébe, hogy utána végleg eltűnök az életéből. Persze ez nehéz lesz, tekintve, hogy egy városban élünk jelenleg, de valószínűleg nem esik majd nehezünkre elmenni egymás mellett az utcán, mintha nem is ismernénk egymást. Gyanítom, már most azt tenné szíve szerint. - Tudja, hogy itt vagyok.. Tudja, hogy megkerestelek téged. Megértette, hogy hozzád fordulok segítségért, úgyhogy amíg te nem provokálod addig nem lesz probléma.. Ha pedig mégsem bírsz magaddal, biztosíthatlak, hogy nem bánnál el vele egykönnyen. – vágok vissza. Nem tetszik a hangneme, és az sem, hogy magát egyértelműen Chriest fölé rangsorolja. Amíg nem ad neki hangot, addig nem érdekel a véleménye, de a nyílt fenyegetéseket nem veszem jó néven. Nem változtam akkorát, hogy ilyenre vetemedhessen és utána élvárja, hogy el is tűrjem. - Hoppá… - nevetek fel elégedetten. Hát fején találtam a szöget. – Azt hiszem, sikerült rátapintanom a lényegre. A tehetségem még a régi, ezt el kell ismerned… - mosolyom egyre inkább szélesedik. Igazság szerint nem foglalkoztat, hogy van-e új nője vagy sem, míg tartja a szavát. Azután sem, de akkor nagyobb az esélye, hogy egy elborult pillanatomban épp a nőcske nyakára tapadok rá. Azt biztosan nem venné jó néven. - Remek.. Kifogtál egy jólnevelt kislányt, aki kedvesen mosolyog az exedre? Gratuláljak hozzá? Vagy hasznossá teszed magad és hozzájárulsz ahhoz, hogy ha ugyanabba a bárba tévedünk, nehogy megkóstoljam? – kérdezem bájosan, aztán hátratűröm a tincsemet, amivel az imént játszadozott. - Nem tudom, feltűnt-e, hogy nem ismerem úgy a várost, mint a tenyeremet, de biztosan találunk alkalmas helyet. Kíváncsi vagyok a módszereidre, remélem a meggyőzőképességedet is becsomagoltad – sóhajtok nagyot, aztán folytatom. - Alkalmazkodom hozzád, ennyi amit tehetek, a neheze majd csak utána jön, és talán hasznodra válik, ha olyan helyet választasz, ahol a hazai pálya előnye a te pártodon áll.. – rántok vállat és hangom ismét tárgyilagossá válik. A feszültséget azért érzem magunk között. Ki gondolta volna, hogy nem lesz ínyére a felbukkanásom?!
- Örülök, hogy még legalább a nevemre emlékezel. – mondom továbbra is száraz hangon. Mert minden mást elfelejtett, ezért ölte meg a nagyapámat, és ezért ment el minden szó nélkül. Vagyis nem. Hagyott egy levelet. Egy levelet melyre alig néhány sort írt, mely olyan tartalmatlan volt, mint rövid. Mégis mit várt? Mit hitt, hogy nem megyek utána miután kiderült,hogy végzett az egyetlen emberrel, aki tett értem? Aki támogatott? Nem érettem, és most sem értem mi oka volt rá, de nem is kell ok, igaz? A családjaink utálják egymást, gondolom így akartak csapást mérni ránk. Csak elfelejtették, hogy én már rég nem a családommal játszom egy csapatban. A családom lemondott rólam még kölyökkoromban, mikor gyereknevelés helyett úgy foglalkoztak velem, mint valami katonával. Akkor elhatároztam magamat, hogy nem fogom őket soha még csak véletlenül sem a szüleimnek hívni, és ehhez most is tartom magamat. Nem a családomért teszem ezt, hanem a nagyapámért. Mert ő fontos volt nekem, mert segített, kiragadott, kitanított, de mégis gyereknek éreztem magamat mellette. Ő pedig megölte. Végzett vele és most… itt az ideje annak, hogy revansot vegyek. Öltem már ezelőtt,és ezután is fogok ölni minden bizonnyal, mert… ez vagyok én. Fegyver, melynek ha ártanak, akkor elsül és nekem ártottak, méghozzá csúnyán. - Nem, Adeline, a lehető legjobb helyen vagyok. – rázom meg a fejemet, ahogyan közelebb lépkedem. Nincs fegyver a kezemben, legalábbis még, de a pisztolyomat egy pillanat alatt előtudom kapni, ha bármivel is próbálkozni merne, de gondolom tudja, hogy képzett vagyok,így addig nem fog próbálkozni amíg nem érzi úgy, hogy biztosra is megy. Én jó helyen vagyok itt, de ő… ő nem, mert nem fog meghatni az,amit mutat. Elegem volt, ezt játszotta mindig is, és mégis megölte nagyapámat, aki csak megakart látogatni, mert rákja volt, és személyesen akarta elmondani. Adeline pedig csak úgy…csak úgy megölte, mintha mi sem történt volna. – Mindenhol veszélyes Adeline. Ezt neked kéne a legjobban tudnod. – elvégre ő ölte meg a nagyapámat, aki nem számított veszélyre, elvégre megbízott a nőben, akit választottam, de olybá tűnik, hogy rossz döntést hoztam. Nem a megfelelő embert választottam, mert az, aki hidegvérrel öli meg a másik egyik közeli rokonát…egyszerűen nem az és kész. – Miért ölted meg? – tudni akarom az okát, tudni akarom, hogy miért halt meg a nagyapám, és hogy miért fogom megölni érte Adeline-t. Nem mészáros vagyok, igazságot fogok szolgáltatni és…ehhez muszáj válaszokat kapnom. Elhatároztam magam, és most már elegem lett, ideje, hogy nyílt lapokkal játszunk. Ideje, hogy ő is ezt tegye.
Tudom, hogy valaki követ, hogy valaki a nyomomban van, immár napok óta, szinte azóta, hogy eljöttem, csak még azt nem tudom, hogy kicsoda lehet és azt, hogy... mégis mit akar tőlem. Az a baj, hogy túlságosan sok lehetőség van, hiszen akárki lehet. Akár egy vadász... aki csak meglátott és sejti, hogy ki vagyok, vagy Duncan családjából valaki, hogy még véletlenül se menjek vissza hozzá, vagy hogy megakadályozza, hogy akár véletlenül is újra találkozzunk. Akár az én családomból is lehet valaki, aki vissza akar tartani attól, hogy esetleg visszamegyek hozzá, netán csak megfigyel, hogy biztosan ne csináljak semmi butaságot. Az a baj, hogy túlságosan sok a lehetőség és hogy nem akarok jobban belemenni abba, hogy kiderítsem, hogy ki az. Már így is eléggé elveszettnek érzem magam, őszintén szólva... talán nem is érdekel, hogy mi lesz, hogy hazajutok-e, vagy hogy hogyan. Haza... ez egyáltalán jó szó? Otthonnak nevezhetek egy olyan helyet, ahol olyanok várnak, akik kényszeríteni akarnak arra, hogy velük legyek? Akik elvonnak attól, akivel lenni szeretnék, akit szeretek? Azt hiszem... balgaság lenne erre a kérdésre igent mondani. Az én otthonom már itt van, itt volt... Duncan mellett és talán már nem is találom meg soha többé. A hang viszont, amit meghallok szinte mellbe vág. Egy pillanatra teljesen lefagyok, azt sem tudom, hogy mit tegyek, csak aztán fordulok meg lassan. Ezer közül is felismerném a hangját, hiszen olyan sokat hallottam már, de most... más... valami más benne. Tudom én, hogy eltűntem, de mást érzek benne. A füleim érzékenyebbek emberi alakban is. Túlságosan nyugodt, túlságosan... hideg. Még sem vagyok hajlandó ezt felfogni, amikor ránézek, mégis őt látom, azt a férfit, akivel összekötöttem az életemet és akitől végül el kellett szakadnom, mert nem volt más választás. - Duncan... - meg kéne kérdeznem, hogy honnan tudja. Honnan tudja, hogy mi van a hajóval, amire várok, hogy ha... ha ő volt, aki követett, akkor eddig miért nem került elő, miért várt, miért éreztem úgy, mintha üldözne, mintha menekülnöm kéne előle? Képtelen vagyok most logikusan gondolkodni, hiába egyértelműek a jelek, hiába látom a tekintetében, hogy valami nincs rendben. Nem vádló, nem dühös, vagyis... az is van benne, de nem a miatt, amit tettem, hogy eljöttem és nekem ezt észre kéne vennem, de elvakít az, hogy látom és a hirtelen belém hasító aggodalom. - El kell menned, nem... nem lehetsz itt. Veszélyes... kérlek szépen... menj el... - a hangom könyörgő, ahogy a tekintetem is. Nem ezt akarom, hát persze hogy nem. A fenébe is, vele akarok lenni, meg akarom ölelni, azt akarom, hogy elmondhassak neki mindent, hogy mi történt, hogy miért kellett elhagynom, hogy én vele akarok lenni, hogy ne érezze úgy, hogy elárultam, de nem tehetem. Erre vágyom mindennél jobban, de nem lehet, mert akkor csak baja lenne belőle és én nem akarom, hogy baja essen. Ha akkor élhet, ha azt nélkülem teszi, akkor legyen így. Ő talán itt maradhat, itt ebben az országban, nem kell hazamennie és... nem is tudom, talán élhet még rendes életet, ha... nélkülem is, de élhet.
New Orleans. Egyszer már jártam itt, el kellett kapnom egy szökevény vámpírt. Elkaptam és végeztem vele, majd hajóra szálltam és már mentem is haza. Nem időztem itt sokat, nem tetszett annyira a város, és fiatal voltam még akkor, tapasztalatlan, nem akartam feleslegesen kockáztatni. Akkor még remegett az ujjam a ravaszon. Emlékszem rá, hogy milyen érzés volt mikor a férfi szemébe néztem és… éreztem, hogy fél, hogy tudja: az élete tőlem függ. Nem éreztem magam többnek, nem éreztem istennek magamat, sokkal inkább voltam üres, mint boldog. Már nem emlékszem, hogy megakartam-e húzni a ravaszt, de … megtettem. Megtettem, mert ez volt a parancs. De ma már nem parancsolhat nekem senki sem, elszakadtam a családomtól, nem tűröm el azt, hogy kényük kedvére tologassanak engem, mint valami sakkbábut. A magam ura vagyok, ezt nekik is megmondtam. Úgy vadászok mostantól, ahogyan én akarok, nekik ebbe nem lehet beleszólásuk, mert nem miattuk jöttem vissza, hanem a nagyapám miatt. Az ő emléke, az ő sírjánál tett fogadalom az, ami idevezérelt. Nem érdekel a családom, már nagyon régóta nem foglalkozom velük. Nem tudom, hogy egész pontosan mit jelent a boldog gyermekkor, de azt egész biztosan tudom, hogy nekem nem volt az. Pontosan azért, mert ilyen családom van. Nem kaptam tőlük semmit sem, nem érzem úgy, hogy adnom kéne nekik bármit is. Nem volt könnyű Adeline-t követni, de egész életemben ezt tanultam, volt rá bőven időm, hogy minden kis trükköt a magamévá tegyek, a nagyapám rendkívül jó vadász volt, jó tanítómesterem volt, és megtanultam a préda fejével gondolkodni. Préda…fura, hogy most őt hívom így, de nem hívhatom máshogy, elvette tőlem az egyetlen embert, aki segített nekem, majd egyszerűen csak tovább állt… mintha csak megakarta volna ezzel mutatni, hogy mennyire gyenge vagyok. Feladtam érte mindent, és mint kiderült, a semmiért tettem ezt. Dühös vagyok. De ezzel még együtt tudnék élni. Azzal már nem tudok, hogy emiatt halt meg a nagyapám. - Azt hiszem a járat, amire vársz már kifutott. – szólok az előttem lévő alakhoz a sötétben, akiről pontosan tudom, hogy kicsoda. Megtaláltam az embert, akit felkeresett, hogy intézze el neki a hazajutást. Nem akart először beszélni, de szerencsére roppant meggyőző tudok lenni, így végül sikerült megértetnem vele, hogy jobban jár, ha beszél. – És csak egy hét múlva tér vissza. – ez nem mondható el az emberéről. Nem halt meg ugyan, de éppen eleget szenvedett, hogy hónapok kelljenek ahhoz, mire egyáltalán lábra tud állni. Nem fog csak úgy elmenni. Nem hagyom.
Nem szeretem ezt a várost és tudom... muszáj lesz idővel rávenni magam, hogy felszálljak egy hajóra és visszatérjek Skóciába. Hajó, vagy repülőgép, édes mindegy, talán előbbi esetén nagyobb esélyem van, hogy... talán elvesznek valahol a tengeren és akkor vége lenne az egésznek. Talán eltűnhetnék örökre mindenki életéből és akkor nem lenne több elvárás, nem lenne több kötelező tennivaló, nem lenne már semmi... nem fájna tovább ennyire. Igen, ez lenne a legjobb, ha eltűnnék, de... most egyelőre annyira még nem vagyok bátor, hogy mindezt én magam érjem el. Most még idő kell és persze előbb egy jegy egy hajóra, és majd... aztán kiderül, hogy mégis mi történik. Tudom, hogy repülőgéppel előbb visszaérnék a szigetországba, de ha egyszer annyira nem akaródzik elmenni, akkor érthető, hogy nem ezt teszem elsőként. Sokáig nem fognak várni és én nem várhatom meg azt, amíg még valakinek baja esik, vagy amíg utánam jönnek és erővel citálnak haza... tudom, de attól még nem lesz könnyebb. Már voltam itt a napokban, mióta megérkeztem ebbe a rémes városba. Olyan messze van attól, ahol felnőttem, olyan komor és sötét és túl sok veszélyt rejt az éj, de én pont e miatt indultam el akkor, amikor már a hold kúszott fel az égre, mert a nappal túl sok figyelmet vonhatna rám. Tudom, hogy valaki a nyomomban van, csak... abban nem vagyok biztos, hogy kicsoda. Talán Duncan keres, de ő sem találhat meg. Tudom, hogy nem volt szép, ahogyan elváltam tőle, tudom, nem szabadott volna csak úgy ott hagynom, de mégis mit tehettem volna? Nem volt más választásom és arról még csak nem is tudok, hogy ő azt hiszi... Feltételezi rólam, hogy én öltem meg a nagyapját, hogy elintézték, hogy ezt higgye. Sosem lennék rá képes. Tudom, hogy neki mennyire fontos személy az életében, tudom, mennyire szerette, és egyébként sem vagyok olyan. Életemben nem ártottam még senkinek, nem öltem, csak próbáltak rá megtanítani, de én képtelen lennék kioltani egy életet, nem menne. Tisztában vagyok azzal, hogy Duncan ki volt régen, hogy ő igen, ő meg tudná tenni, de hogy az én életemet akarná elvenni... soha ilyesmi fel sem merült bennem. De valaki a nyomomban van, valaki követ azóta, hogy eljöttem és tudom, hogy itt sem vagyok biztonságban. Meg kell vennem azt a jegyet, aztán... majd meglátjuk, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy mikor indul a következő hajó, talán napok múlva, talán később, előbb... sejtelmem sincs, de az biztos, hogy sokáig már nem húzhatom, sokáig már nem maradhatok az államokban, mert annak komoly következményei lehetnek. Másnak nem eshet baja miattam... miattunk, az önzésnek is van határa. Azt hittem, hogy ennyi lesz csak, megszökünk és kész, de... most itt vagyok egyedül a kikötőben éjjel, hogy találkozzam valakivel, akivel megbeszéltem, hogy elintézi nekem, hogy névtelenül kerülhessek fel a következő hajóra, és közben úgy érzem, mintha minden egyes lépéssel meghasadni készülne a szívem. Nem jó ez így... de ki mondta, hogy az élet szép és egyszerű? Csak a mesékben van így, de a valóság kínzóan fájdalmas, ebbe mindenkinek bele kell törődni.
Azért az mindenképpen megnyugtat, hogy nincsenek egymás elől titkaink. Még ha ezeket nem is egymástól tudjuk. Azt gondolná az ember, hogy ez a város elég nagy, a pletykák és az információk nem jutnak el egyik pillanatról a másikra ahhoz, akinek semmi köze hozzá. NEkem annyiban volt közöm a kapcsolatához, hogy az a féleszű vérfarkas már az itt töltött harmadik napomon képen törölt. Ez egy életre szóló háború jelképe volt. Na jó, ha nem is háború lesz, de nem fog neki tetszeni. Vagy elég büntetés az, hogy én fogom a nőjével tölteni a napokat, nem pedig ő? Ki tudja?! - Remek! Akkor beszéld meg vele azt is, hogy ha legközelebb kedve támad verekedni, valamelyikünk otthagyja a fogát. És tudod jól, hogy én még aligha maradtam alul vérfarkassal szemben. - figyelmeztettem. Tudtam jól, hogy Benedict ellen is csak nekem lenne esélyem, de ő sosem vett részt a tréningjeinkben. Máshol és máshogy oldotta meg, hogy formában legyen. - Hm. Szóval te is tudsz Alienáról... a hírek gyorsan terjednek. - vigyorodtam el, majd közelebb léptem hozzá, és kezembe fogtam az egyik hajtincsét, hogy az ujjamra csavarjam. - Annyi a különbség a te szented és az én szentem között, hogy az enyém nem kezd el ütlegelni téged, ha összefuttok egy bárban. - engedtem el, majd zsebre vágtam a kezeim. - Mondj egy címet, és megyek. Egyelőre nem fogok nyílt terepen kockáztatni veled. - vetettem még oda foghegyről.
Mondja bárki is, hogy nem ésszerű a logikám. Mindig tudtam, mit kell kínálnom a férfiaknak, ha azt akartam, hogy együttműködők legyenek. Mi lehetne kedvesebb számukra, mint szívül hőn áhított vágya? Jelen esetben ez ugyan nem én vagyok, hanem épp ellenkezőleg, de van ennél nagyobb problémám is. Lucas nem épp az az ember, aki csak úgy elfelejti, hogy konkrétan szétcsesztem az egész életét, amit addig felépített.. Nem, és talán még bosszút is akar állni rajtam, de megkockáztatom. Van annyira fontos nekem ez a helyzet, hogy nem érdekelnek a következmények sem. - Ezt a választ vártam tőled.. - mosolyodom el azonnal. Nem boldogan, inkább önelégültnek hathat, mert lényegében az is. Azonnal kap a lehetőség után, csak hogy én eltűnjek a színről. Ez annyira tipikus.. - Már tud róla... - válaszolom nyugodt hangom. Nem lep meg, hogy szóba hozta Chriestet, azok után, hogy volt egy kellemetlen találkozásuk. - Nincs előtte egyetlen titkom se.. - kötöm az orrára, mielőtt ismét közelebb lépek hozzá. Nincs semmilyen különleges szándékom, csak testbeszéddel is biztosítani akarom, hogy már így is túl sok időt vesztegettem el. - Amennyiben nincsenek bokros teendőid, vagy az új nőcskéd nem vár randevúra, nekem tökéletesen alkalmas a ma este is.. - emelem fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Már nem úgy nézek rá, mintha ő lenne a csoda az életemben. A szememben nem is láthat mást, csak elhivatottságot.
Kezdett hihetetlenül hidegen hagyni, amit beszélt. Nem mindegy neki, hogy én mit érzek és mit nem? Bár gondolom hiába ecsetelek arról, hogy nagyjából a kisujjam iránt több szeretetet érzek jelenleg, mint iránta. A szerelem az utolsó, amit momentán érzek, irántas pedig főleg. De ugyan ki tudná nála jobban, hogy a szerelem múlandó csoda? A mi esetünkben talán még csodáról sem kellene beszélnünk. Majdhogynem felesleges. Nem volt ez csoda. Csak bajt hozott a fejemre. Ostoba nőszemély. - Hogy ha ettől az egésztől függ, hogy a későbbiekben megszabaduljak tőled... - sóhajtottam. - Felőlem legyen. Más vágyam sincs, minthogy az egész lényedet valahol máshol, mondjuk a világ másik fertáján legeltesd. - fintorodtam el, majd legyintettem. - De majd beszéld meg a pasiddal is, jó? - vontam fel a szemöldököm. Még hogy előttem valakinek titka legyen... nem valószínű. Azok után, hogy az a tahó orrba vert, főleg. De ha neki mindenki levetett rongya kell, hát annyiszor próbálja fel, ahányszor akarja. - Mikor akarod kezdeni? - szegeztem még hozzá a kérdést.
Talán azt gondolja, hogy naiv vagyok, de ha valaha is úgy érezte, hogy egy kicsit is ismer engem, akkor a lelke mélyén nagyon is tudja, hogy igazam van. Tisztában vagyok a határaimmal, amiket ugyan szeretek feszegetni, de nála jobban ezt aligha tudhatja más. - Ugyan kérlek.. Nekem hazudhatsz, nem zavar. De legalább magadnak ne tagadj.. - pillantok az ég felé, mintha nem vennék tudomást arról, hogy végigmér. Nem célom újból összegabalyodni vele, sajnos már tudom, hogy a vége épp eléggé szétzúzza még a kellemes emlékeket is. Várom, hogy visszavágjon, vagy hogy tovább folytassa a rágalmazást, de csak annyit látok rajta, hogy tekintetével megölne, ha tehetné, egyébiránt pedig minden kikívánkozó mondanivalóját inkább lenyeli, mintsem tovább fussuk ugyanazokat a köröket. Mit nem mondjak, elég fárasztó lenne, még az én mércémmel mérve is. Ám akkor okoz igazán nagy meglepetést, mikor elgondolkodik ajánlatomon. Nem tudom, hogy a hangnem miatt, vág ilyen képet, vagy egyszerűen maga az ajánlat olyan abszurd, hogy teljesen megleptem vele, minden esetre kapóra jön, hogy eltereli a gondolatait arról, hogy tovább gyilkolásszon a tekintetével. Ha nem tévedek másodpercek alatt elszakadt volna nála a cérna, ha tovább beszélek. - Látom, sikerült kiragadni a lényeget... - bólintok. Naná, hogy javarészt az a része érdekli, amiben az szerepel, hogy engem többé nem kell elviselnie. Alighanem képes lennék arra, hogy a mostani, békésnek mondott életét is teljesen megkeserítsem. - Ez az ajánlatom - erősítem meg az elhangzottakat. - Amennyiben elfogadod, és őszintén remélem, hogy így teszel, mert ennél már csak rosszabb lesz, akár neki is kezdhetnénk. Én nem rabolom feleslegesen az idődet, te meg próbálkozz erősen, hogy ne tegyél kárt bennem.. - húzom el a számat. Talán erős túlzás lenne azt gondolnom, hogy mindeközben majd kesztyűs kézzel bánik velem.
Halkan felnevettem. - Tudod, irigylem, hogy még ennyi minden után is képes vagy azt gondolni, hogy képes lennék vágyni rád még egyszer. Köszönöm, de szívesen kihagyom azokat a bizonyos örömöket. - köszörültem meg a torkom, miközben végigmértem őt még egyszer. Nem változott túlontúl sokat, még mindig gyönyörű nő volt, de semmi értelme fantáziálni. Nem akarom őt megkapni. Nem is vágyom rá. Férfi vagyok, de annyi másikkal ellentétben én az agyammal is képes vagyok gondolkodni. És az nem vágyik erre a nőre. Felmorrantam kissé, de nem mondtam semmit. Hallottam a hangját, de nem akartam minden egyes gondolatra reagálni, hiszen azzal csak saját indulataimat szítom tovább. És ha így megy tovább, és netán összekapnék vele, nyilván nem lenne túl előnyös, hogy egy kikötőben vagyunk a víz partján. Igen. Jobb a hidegvér. Végig sem gondolom inkább, hogy mit mond, vagy mit tudnék vele tenni a vízpart közelében annak ellenére, hogy tudom, fulladástól nem halhat meg. Szavai azonban.. mikor végre elmondta, mi is az ajánlata, rögvest elgondolkodásra késztettek. Igencsak tetszetős elmélet, hogy nem hallok felőle többet. De ehhez az kell, hogy szinte a nyakamba vegyem, mert nem képes egyedül megtanulni, mit hogyan tegyen. Érdekes. Mit ne mondjak, tényleg az. - Szóval... ha vállalom a hülye mentorkodást, és sikerrel jársz, egy életre eltűnsz az elcseszett életemből? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben sóhajtottam egyet, és megdörzsöltem az államat. - Igencsak fair ajánlatnak tűnik. - vontam egyet a vállamon.
Nem számítottam könnyű menetre. Ismerem már őt, meg a kemény fejét, épp eléggé ahhoz, hogy ne tegyek olyan feltételezést, ami már születésekor megdőlne. Nem is kívánom egy percig se, hogy kapjon az ölébe és tegyen úgy, mintha mi sem történt volna, de ha mást nem is, a tiszteletet én is elvárom. - Meséld csak be magadnak nyugodtan, hogy nem voltál oda minden porcikámért.. – hümmögök bólogatva. Rám fanyalodni? Érdekes gondolat, bár sokkal inkább illik a nevetséges kategóriába, már ami a feltevést illeti. Én el tudom ismerni, hogy mi volt köztünk. – Ha akarnálak, hidd el, hogy el tudnálak csábítani akár most is. De ne aggódj, nem célom belepiszkítani az életedbe. Nem azért jöttem.. – pillantok az égbolt felé. Úgy tűnik, mint aki nagyon unja a banánt, de akár fogadni is mernék, hogy néhány perc múlva már nem fog olyan érdektelen képet vágni. - Vitatkozhatunk is, ha neked szimpatikus, de nem jutunk előrébb. Konkrét céllal jöttem, és nem azért, hogy felhánytorgassuk a múltat. Tudnánk egymás fejéhez szép dolgokat vágni, de nem szeretem a nosztalgiát… - fintorodom el. Pontosan tudja, hogy Benedict mellett milyen volt az élet, megtapasztalta, akkor is, ha nem épp úgy, ahogy én éltem meg. Néhány árnyalat volt csak a különbség. Hát, nem tűnt túl meglepettnek, hiába gondoltam, hogy azon nyomban lelép. Még mindig itt áll és szemlátomást érdekli őt, hogy ezek után mi a frászt akarok tőle. - Igen, tisztában vagyok vele, hogy farkas vagy, és azzal is, hogy nem szívleled a fajtám, de tekintettel a körülményekre, ezeket a tényezőket most akár hanyagolhatjuk is.. – ajánlatnak hangzik ugyan, de nem az. Ez szinte már elvárás, amit úgy gondolom, megkaphatok. Neki meg tiszta haszon lesz. – Ha holtan akarnál látni, most nem csevegnénk, szóval.. Az alkum a következő. Te segítesz nekem megtanulni, hogy kontrollálhatom magam, én pedig utána a létezésedről is elfeledkezem.. – lépek közelebb hozzá karba font kézzel. Nem félek attól, hogy rám támad, amelyik kutya ugat.. Pardon. Farkas, és még mindig neheztel rám, de ha erre nem ugrik, elég kreatív vagyok ahhoz, hogy kitaláljak valami mást, amit majd kétszer meggondol. – Ennél jobb lehetőség a közeljövőben nem landol a portádon, úgyhogy kérve kérlek, úgy dönts, hogy mindketten profitáljunk belőle.. – Nem vagyok túl kedves azok után, hogy belém rúgott és feltehetőleg ennyivel még meg sem úszom. De ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy mindig megszerzem, amit akarok. Változni akarok, de nem ennyire.
- Mint mindig. - forgattam meg a szemem. Csak tudnám, hogy miért mindig én jövök eggyel? Nekem mikor jön valaki "eggyel"? Kezdem unni, és szívem szerint már régen felnyársaltam volna az egyik vitorla végére, csupán azért, mert jövök neki eggyel. Nem értem, mit tett, vagy mit tettem én, amiért neki tartozom valamivel. De gondolom nemsokára megtudom. - Hidd el, az ember hiányában sok mindenre rá tud fanyalodni. Te voltál kéznél . -vontam meg a vállam. Ennél nyilván több volt kettőnk között... mindkettőnk részéről. De ő nem jött velem. Ezt árulásnak vettem. És nem fogom azt mondani, hogy nem fáj, amit tett, mert de. Piszkosul. Majdnem belepusztultam, mikor azt mondta, hogy nem jön velem. De a szerelem elmúlt. Átvette a helyét valami más. És ha ezt a szerencsétlen nőt még követte is valaki... azt hiszem, nemsokára az égi mezőkön fog Halleluja-t énekelni. - Az sem volt a stílusod, hogy hagyod magad, de az emberek képesek félreismerni a másikat. - sóhajtottam, majd ismét elfordítottam a fejem, és ezúttal már tényleg nagyon érdekelt, hogy mi van, mit akar tőlem és miért pont most akarja, miközben évek óta csak hírét sem hallottam. De nem mintha bánnám... nem hiányzott egy percig sem. Elfelejteni próbáltam, nem hiányolni. És lám, mára már.. talán egészen másfelé húz a szívem. Egy boszorkány felé, akivel egyszer találkoztam, és magához láncolt... tényleg léterzik szerelem első látásra? Aliena bebizonyította, hogy igen. A szavai hallatán felvontam a szemöldököm. Benedict nevét még hallani is utáltam, az ő szájából főleg, mivel tudtam, hogy mikor velem osztotta meg magát, valószínűleg az a féreg is igényt tartott rá utánam. És ez mára már gyomorforgató. Nem tudom, kit sajnáljak. - Én fékezzelek meg? - kérdeztem kérdő pillantással, hiszen ez érdekesnek hat azok után, ami történt. - Én vérfarkas vagyok, édesem. Már csak hírből is utálom azt, ami te vagy, és ha veled kell együtt dolghoznom, nem garantálom, hogy nem tépem ki a szíved. - billlentettem oldalra a fejem.
Számítanom kellett volna arra, hogy egyáltalán nem lesz készséges, elvégre tényleg komoly károkat okozhattam az életében. De úgy tűnik mégsem igaz, hogy én voltam a mindene, hisz szépen újraépítette az életét. - Sssz. Ez fájt. – kapok színpadiasan a szívemhez, amint megtudom, hogy lecserélt. – Nem becsültelek meg eléggé, ezt mindketten tudjuk.. – rántok vállat, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Viszont úgy tűnik, jössz nekem egyel.. – kapok azonnal a lehetőségen. Elvégre bármilyen szarkazmus ül meg a hangjában, szavatartó embernek ismerem és egész jó jel, hogy eddig nem ugrott a torkomnak. Bármennyire is sérti az önérzetét, én bizony itt vagyok, és addig nem tágítok, míg ki nem harcolom magamnak, hogy figyeljen rám. Az viszont nálam is kicsapja a biztosítékot, hogy spontán lekurváz. - Akkor nem zavartattad magam, mikor te dugtál.. – jegyzem meg jeges hangon, de nem teszek le a tervemről. Egyedül képtelen vagyok megbirkózni ezzel, és ha egy pillanatra is sikerül neki félretennie az irántam érzett ellenszenvét és meghallgatni, akkor talán belátja, hogy ha mást nem is, ennyit még érdemlek. Jár nekem. – Szóval legalább annyi legyen benned, hogy tisztességesen végighallgatsz. Nem fogok könyörögni és siránkozni, ismerhetsz annyira, hogy tudd, az nem az én stílusom.. – lépkedek közelebb, hátha magától is rájön, hogy mi nem csak a szerelmi életünk miatt váltunk ellenséggé. Azonban a fogadtatása után már nem vagyok abban teljesen biztos, hogy nem támad nekem azonnal. - Sok mindent elcsesztem. Legfőképp azt, hogy belekeveredtem, de… Miután elmentél, hamar rájöttem, hogy én sem bírom tovább azt, ami ott folyik. Veled ellentétben viszont én nem voltam szerencsés… - húzom el a számat. – Ne aggódj, érdekes lesz.. – keserűen nevetek fel. – És mielőtt elveszted a fejed, jó ha tisztában vagy azzal, hogy én tényleg a segítségedért vagyok itt. – hatalmasat sóhajtok, amiért ennyiszer ki kellett hangsúlyoznom, hogy miért kutattam őt. De muszáj látnia, hogy most őszinte vagyok és a szándékom… Hát, az még mindig önös, a saját érdekemben jöttem hozzá. - Benedict nem vette jó néven, hogy beleszóltam a dolgaiba. Olyannyira, hogy.. Vámpírrá változtatott. Valószínűleg több indoka is volt erre. Egyrészt mert rájöhetett, hogy volt valami köztünk, és így eszedbe sem jut majd újra a közelembe jönni. Másrészt, hogy hajtóvadászatot indíthasson ellenem. Jobban ismerem nálad, de annyit te is tudsz róla, hogy szeret szórakozni. Az áldozataival.. – nyelek nagyot. Fogalmam sincs, ezek után mit várhatok tőle. Az előzményeket tekintve az sem kizárt, hogy szimplán hátraarcot vág és lelép. - Segíts nekem megtanulni kezelni ezt az egész helyzetet.. - kérem őt tőlem szokatlan módon. - Szükségem van rád. Nem akarok gyilkolni.
- Már nem nyalogatok én semmit. Van ennél jobb dolgom is. Összetörted a szívem, és akkor mi van? - mordultam rá szinte. - Találtam új életcélt magamnak. És hidd el, nem hittem volna, hogy valaha találhatok jobb dolgot nálad. De megtörtént. Úgyhogy jóformán köszönettel is tartozom neked, hogy nem jöttél utánam előbb, és akkor nem jöttél velem. Leköteleztél. - húztam el a szám, de hangom továbbra is tele volt egy csomó vegyes érzéssel. Egyrészt meg akartam fojtani. Másrészt dühös voltam, amiérlt ennyi idő után csak úgy felbukkan, mintha mi se történt volna. Harmadrészt pedig a megkönnyebbülés, hogy mindezen szavakat ki tudtam bökni neki. Tudnia kell, hogy már közel sincs semmi úgy, mint régen. Nem fogjuk együtt megváltani a világot. Én egyedül fogom megtenni. Talán Aliena segítségével... aki már az első perctől fogva rabul ejtette a tekintetem... s talán valami mást is lefoglalt előre. - Jaj, ne mondd ezt, mindjárt sírva fakadok. - jegyeztem meg gunyorosan, miközben tovább támaszkodtam az egyik móló mohás részében, miközben hallgattam őt. Nem azért jött, mert hiányoztam. Ha ezt nem mondja, nyilvánvalóan hülyén halok meg. De már egyre inkább kíváncsi vagyok, mi a franc ütött ebbe a nőbe, hogy kockáztat mindent. Főleg azt, hogy engem lebuktat. Nem hiányzik Benedict serege, és ő maga sem. Nem most. Talán úgy ezer év múlva szóba jöhet. Addigra engem már úgyis elkaparnak valahová. A szemem kitágult, mikor kiejtett végül azt a lényeges mondatot. Segítség. Tőlem. Neki. Mi van?! - Azt hiszem, mielőtt eljöttél, valamit beszedtél. Nem lepődnék meg, azok a kretének előszeretettel drogozzák be a k*rváikat. - fordítottam végül felé a pillantásomat, majd az egész testem, és karjaim a mellkasomra csúsztak, hogy keresztbe fonjam őket. - És mégis miben tudnék én segíteni? Mi az, ami másképp alakult? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben próbáltam nem vigyorogi azon, ahogy most idejött. Mint egy ártatlan báráyn. Nem is sejti, hány éjszakán nem aludtam csak azért, mert rajta járt az eszem. - Kapsz öt percet. Utána ez a megbízható alak elkotródik a közeledből. - vetettem még oda foghegyről. - Szóval lehetőleg próbálj meg minél érdekesebb lenni, akkor talán nem fogok ásítozni. - legyintettem. Talán nem érdemelte meg. Talán én reagálom túl. De az istenit is, összetörte a szívem. Nem fogom magamhoz ölelni, hogy milyen ügyes volt, amiért azokat a mocskokat választotta.
A helyzet kifejezetten mulattatott volna, ha nem vagyok teljes tudatában annak, hogy én jöttem hozzá, és én várok tőle segítséget. Első nekifutásra nagy dolog, amit akarok, pontosabban inkább sok, de múltunk van. Történt, ami történt, az egyetlen bűnöm, hogy életemben sokadjára is rosszul döntöttem. Először akkor, mikor belekeveredtem a mocskos alvilági játszmákba a jobb élet reményében, utána azzal fokoztam, hogy nem vettem tudomást róla, hiszen mindent meg is kaptam, amit csak kiejtettem a számon. Végül nem használtam ki a kínálkozó alkalmat a lelépésre. Ez van. Nem fogom megbánni, amit tettem, mert akkor és ott azt láttam jónak. Pontosan úgy, mint ahogy most az egyetlen esélyem, ha Lucas-ban újra partnerre találok. Még ha nem is úgy, mint régen. Azt tudtam jól, hogy nem lesz egyszerű eset, és hogy érdemes vigyáznom. Nem volt könnyű vele, mindig láttam benne a kihívást - ezért is voltunk mi együtt jó páros. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig nyalogatod a sebeidet.. - Nem lep meg, hogy csak engem hibáztat, tekintve, hogy nyakig benne vagyok a dologban, de Ő döntött úgy, hogy nem kér többet abból az életből, pedig komoly érv kötötte ahhoz a világhoz. Én. Úgy tűnhet, mintha nekem nem lett volna komoly áldozat, amit akkor tettem. Nem volt egyszerű a döntésem, de meghoztam és a következménye most én magam vagyok. Vámpír. Egy szörnyszülött, amivé sosem akartam válni. Régi ismerősként köszöntöttem a fekete szempárt, ami rám meredt, miután megfordult. Egy egész rövid pillanatig őszintének tűnő mosolyba rándult szám, ami alig volt látható, és próbáltam álcázni is. Egész addig, míg magától le nem hervadt az arcomról, mikoris megpillantottam tekintetében a felismerést. - Nem azért jöttem, mert hiányoztál.. - értettem egyet vele. Ezzel azonban azt nem tagadtam le, hogy valójában tényleg hiányoltam. De ezzel nem akarok most foglalkozni. - Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem - Nem állt szándékomban nagy körítéssel tálalni a dolgaimat. Talán életemben először most álltam elé a legtisztább szándékkal, ugyan még ez sem volt patyolat, de tőlem elég nagy teljesítmény. Ezzel ő is tisztában lehet. - Azon kevesek egyike vagy, akikben megbízok - beszéltem továbbra is halkan. Igen, még azok után is, ami történt. De határozottan nem állt szándékomban addig kivesézni a kérésemet, míg nem tudom, hogy reagál a tényre, hogy vámpírrá lettem. Félnem kellene, de bizalmat szavaztam neki, már jó előre, azzal is, hogy egyáltalán ide jöttem. - Tudod.. Én megpróbáltam leszámolni azzal az élettel, de egy kicsit másképp alakultak a dolgok... - elhúztam a számat, miközben hüvelyk és mutatóujjam közé felvett távval illusztráltam neki, mennyire pici az a pici. Igazából mindent ez határoz meg. Talán már az idő alatt összetette a kis darabokat, míg én beszéltem és reméltem, hogy ezúttal jól döntöttem, vagyis nem próbál meg nekem ugrani alig pár pillanat múlva.
- Esedezem a bocsánatodért, amiért nem vagyok képes tárt karokkal várni téged mindazok után, ami köztünk... és velünk történt. - jött ki torkomon ismét hang, majd nagyot nyeltem, és próbáltam nem ellágyulni. Ő annak idején a legnagyobb dühömet is képes volt lecsillapítani. Nem véletlenül szerettem őt annyira.. de mennem kellett. És ő nem tartott velem. Abban a pillanatban bennem elindult valami visszafordíthatatlan. És tudtam, hogy bármi is legyen... nekünk külön utakon kell folytatunk a történetünket. Bár meglep, hogy még életben van.. ezek szerint nem jöttek rá a mi kis afférunkra. Gwen tudta tartani a száját. De vajon minden másban is? Ebben már nem lehetek teljesen biztos, amíg ő maga választ nem ad erre a kérdésre. És ha kell, hát kikényszerítem belőle az őszinteséget. MErt ha valamit nem tűrök se itt, se annak idején abban a városban.. az a hazugság. - Mit keresel itt, Gwen? Miért jöttél ide? És ne mondd, hogy azért, mert annyira hiányoztam. Ennél jobb történetet kell kitalálnod. - sóhajtottam fel, miközben felé fordultam, és megpillantottam a tekintetét. Eddig is láttam valamennyire... de most láttam bele igazán. És nem mondanám, hogy tetszett, amit láttam. A szemem olyan, mint egy vadászkopóé. Képes vagyok szimatot fogni akárhol.. akármikor.
New Orleans.. Pontosabban a hűvös és csendes külvárosa. Hát ez az a hely, ahol megtalálom megmentőmet vagy pusztítómat. Így kell lennie, megbízható forrásból kaptam az információt. Bár lassan azt sem tudhatom kinek hihetnék. Kezdek paranoiás lenni és nem vallanám be a világért sem, de mélyen legbelül rettegek. Nem tudok szembenézni egyedül azzal, amivé lettem. Akivé tettek. Bár érvelhetnék azzal, hogy nem változtam, nagyon is sok mindenben megváltoztattak. Változtak a nézeteim is. Ismét ott vagyok, ahonnan jöttem, nincs semmim és senkim. De megtanultam a leckét. Semmi sem tart örökké, és a tökéletes, nos, olyan nincs, hogy tökéletes. Gondolkozhatnék, merre induljak, kérdezősködhetnék is, de helyette inkább csendes megfigyelőként vizslatom a terepet. Egészen sokáig, hiszen már esteledik. Csak járkálok, azt hiszem egy újabb napot nyugtázhatok azzal, hogy nem jutottam előrébb.. Már épp elkönyvelném, hogy talán átvertek, mikor a város peremén lévő kis zugom felé haladva megpillantok valakit.. A kikötő felé tart. Gyalogosan, pakkok és minden egyéb nélkül. Egyedül. Érik bennem a felismerés, bár hiába éles a látásom, nem vagyok benne biztos, hogy nem képzelem be. Utána indulok, halkan, nem akarom, hogy tudja, követem. Bár, ha az érzékszerveire hagyatkozik, már az első pillanatban lebukhattam. Háttal áll nekem, én pedig nem megyek közelebb. Jó pár méter távolság van még közöttünk, de nem teszek ez ellen. Vajon rájön, hogy vámpírrá változtattak? - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hűvös lesz a fogadtatás.. - húztam keserű mosolyra a számat. Halkan beszéltem, megfontoltan ejtettem ki minden egyes szót. De igazat beszéltem. Olyan rideg és hideg.. Hátat fordít nekem, még hangszíne sem ismerős. Sosem beszélt így hozzám.. - Nem kellek én ahhoz, jönnek ők ha akarnak.. Nélkülem is.. - céloztam finoman arra, hogy már ne vegyen engem is egy kalap alá velük. Sosem voltam olyan, mint ők, nem voltam sem kegyetlen, sem bosszúálló. Nem érdemeltem ezt.
Nem szokványos tőlem az, hogy kijárok ide mélázni. Hiszen mindig van valami teendőm. Soha nem akadt szabad öt percem... de ha igen, azt arra fordítottam, hogy bejárjam az idegen vidékeket. S most tényleg meg kell törnöm az átok megtörését. Nem fogom hjagyni, hogy ostoba dajkamesékbe ringassák az én híveimet! Nem. Mi vérfarkasok tartsunk össze. - Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látlak, Gwendolyn. - suttogtam halkan, hátat fordítva a nőnek, mikor megéreztem édes, ámde mégis kesersény parfümének illatát, ahogyan felém hozta a szél. Volt-e párja? Nem... egyáltalán nem. Az illat mindenkin más és más. Ő is egyedi volt ebben. De már nem tudtam rá úgy tekinteni mint egykoron. És ennek igencsak egyszerű oka volt... az oknak pedig neve. Aliena. Az agyam egyértelműen rajta kattogott egész nap, és mikor nem tudtam rajta mélázni, akkor azon gyötrődtem, hogy mikor gondolhatok rá ismét. - Remélem, hogy nem a maffiát hozod a nyakamra ismét. - köszörültem meg a torkomat.
Kezdőlap
